CSOMA JÓZSEF EMLÉKEZETE 1848–1917.
1CSOMA JÓZSEF EMLÉKEZETE
1848–1917.
1848–1917.
Olvastatott a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság 1918. június 27-én tartott nagygyűlésén.
Utolsó nagygyűlésünk óta, a világháború nagy veszteségei között, nemzeti heraldikánk nekropolisa is egy nagy halottal lett népesebb. Másodelnökünk, Csoma József, 1917 márczius 1-én elköltözött a magyar czímertudomány megalapítói, br. Nyáry Albert, Nagy Iván, Csergheő Géza mellé. Mind a négyen jelentős nevek a magyar heraldika történetében, mindegyiküknek a kezdeményezés és a tudományos továbbfejlesztés dicsősége jut osztályrészül, mind a négynek előkelő szerepe volt társaságunk vezetésében, három közülök társaságunk másodelnöke, és valamennyi azon fáradozott, hogy a nemzeti heraldikát valódi tudományos színvonalra emelje. A négy közül fejlesztés és igazi heraldikai érzék szempontjából a legszebb eredményeket Csoma József érte el. Méltó tehát, hogy ma, mikor az ő halála óta először gyűlünk egybe, az első szó, mely társaságunk nagygyűlésén elhangzik, az ő emlékének legyen szentelve.
A magyar czímertudomány művelői régebben inkább gyakorlati czélokból, genealogiai tanulmányok kiegészítésekép foglalkoztak a történelem ez érdekes disciplinájával. Ennek művelődéstörténeti, művészeti vonatkozásait, a magyar heraldika fejlődési folyamatát, törvényeit, sajátságos felfogását, a természetes ábrázolás felé való törekvését kevesebb figyelemben részesítették. Általános volt a nézet, hogy a magyar heraldika alkotásai szépség, stilizálás tekintetében messze mögötte maradnak a nyugati szép példáknak. Ha áll is ez a Habsburg-korszaktól kezdve keletkezett czímereink legtöbbjére, de nem találó középkori czímeres emlékeinkre nézve, mert ezek, a míg egyrészt a legszebb külföldi czímerképek mellé állíthatók, addig másrészt művelődéstörténeti vonatkozásaiknál, további fejlődési folyamatuknál fogva a magyar heraldikai felfogás, az igazi magyar czímerstílus visszatükrözői. Az nem esetleg, hanem a magyar heraldika törvénye, hogy a Gutkeled-nemzetség ékvágásából a XVI. század folyamán a Báthoriak címerében fogas állkapocs lesz, hogy a Győr nemzetség stilizált lilioma az Imreffyek czímerében virágos, leveles liliomággá válik, hogy a Ratold genus hárslevele a Lorántffyaknál leveles ággá zöldül. Ez a természetes ábrázolás felé való törekvés törvénye, a mit legelőször Csergheő Géza ismert föl, s a mit annyi jellemző példával, annyi utánjárással Csoma József bizonyított be.
Annak, a ki az igazi magyar heraldikai felfogással meg akar ismerkedni, a magyar középkor czímeres emlékeihez kell fordulnia, ezeket kell felkutatnia és tanulmányoznia. Csoma József is ezt tette. Czímeres sírkő-tanulmányai, a magyar genusok czímereinek felkutatása és megállapítása, középkori armálisok czímerképeinek vizsgálata, középkori czímeres pecsétek ábrázolásának beható tanulmányozása vezette őt arra az eredményre, a mit legjelentősebb művében, a magyar heraldika korszakaiban foglalt össze. Ezzel egyúttal jeleztem azt a négy irányt, a melyben Csoma József kutatásai jelentőséggel teljesek a magyar czímertudomány történetében. Természetes, hogy e czímertani eredményeket kiegészítik a genealógiai téren 2végzett kutatások, a mint hogy a heraldikának a genealogia a legtermészetesebb segítője és viszont.
Csoma Józsefnek a heraldika régóta kedvencz tudománya volt. Értékes szakkönyvtárt hozott össze, melyben a világirodalom legjelesebb termékei nemcsak megvoltak, hanem azokat ő valósággal áttanulmányozta. A czímertan legértékesebb forrásaiból, az armálisokból is tekintélyes sorozat volt birtokában, köztük középkoriak is. Csak mikor a heraldika minden szövevényében jártassá lett, mikor czímeres emlékeinket másoknál jobban megismerte, csak akkor lépett fel egy útirajz kiadása és némi archćologiai kísérletek után a heraldikai szakirodalom terén. Szerénységére jellemző, hogy ekkor is jó barátjának Csergheő Gézának bátorítására, az ő társaságában lépett a nyilvánosság elé. Az a régi sírkősorozat, melyet együtt az Archćologiai Értesítőben és a Turulban ismertettek, s melyet azután 1890-ben külön kiadványban is közzétettek, művészettörténeti, genealogiai, de főleg czímertani tudásunkat messze előbbre vitte. De ez még csak kezdete volt annak az eredményekben gazdag munkásságnak, melyet elköltözött másodelnökünk a magyar heraldika terén kifejtett.
A magyar genusok ősi czíméreinek megállapítása már e sírkősorozatban megindult. A mit Csoma Gagyi László sírkővével kapcsolatban az Aba-nemzetség czímeréről, vagy a Bebekek sírkövei során az Ákos-nemzetségről mond, hogy t. i. a hatalmi jelvény, mely valami országos méltóság viselése révén kerül a pecsétre, utóbb kiszorítja az ősi czímert, később számos dolgozatában kerül megvitatás alá. Garai Radoszláv XIII. századi sírkövének czímere, a lépcsős vágással jobbharánt osztott pajzs, arra a feltevésre készti, hogy a Dorosma-nemzetségnek ez lehetett ősi czímerképe, melyből a magyar heraldika naturalisztikus irányzata folytán a többszörösen hajlott kígyó fejlődhetett ki. E tanulmányok, melyekhez folyóiratunkban még több sorakozik, új világosságot derítettek nemzetségi czímereinkre, ezek további átváltozásaira és egyáltalában a nemzeti heraldika sok homályos kérdésére. Ismételten foglalkozott, külön dolgozatokban, az Abák, a Hunt-Pázmánok, a Dorosma, Becse-Gergely, Bő, Buzád-Hahold, Pécz stb. nemzetségek czímerének megállapításával. Akadémiai székfoglalója is e fontos heraldikai kérdésnek van szánva. Ebben nemcsak a követendő módszer irányát szabja meg, hanem különösen két genusnak, a Pókiaknak és Katyzoknak czímerkérdését alapos vizsgálat tárgyává teszi.
Ezen széleskörű előtanulmányok után vállalkozhatott Csoma arra, hogy megírja mindazt, a mit a magyar genusok czímereiről felkutatnia és megállapítania sikerült. Erre az alkalmat a M. Tud. Akadémiának egy nagyérdekű pályakérdése adta meg. Még 1891-ben Akadémiánk jutalmat tűzött ki a magyar nemzetségek történetének megírására. A pálmát két év mulva Karácsonyi János és Csergheő Géza, ez utóbbi a heraldikai részszel, nyerte el. A pályamű kinyomtatása, a még feldolgozásra váró anyag bősége miatt, csak kötél tíz év mulva volt megkezdhető. Időközben Csergheő Géza is meghalt. Több mint tíz év előtt írt heraldikai műve, a főleg Csomának köszönhető újabb eredmények miatt, a nagyérdemű szerző által hátrahagyott formában nem volt kiadható. A nagy munkára, összefoglalni mindazt, a mit e tárgyról tudunk és ezt kiegészíteni új kutatásokkal, új eredményekkel, az arra leghivatottabb, Csoma József vállalkozott. 1903-ban jelent meg «A magyar nemzetségi czímerekről» szóló könyve, mely most is alapvető. Tizenkilencz nemzetségnek czímerét sikerült minden részletével együtt megállapítania, tizenegyet pedig legalább körvonalaiban. Igaz, hogy e mennyiség alig valamivel több tíz százaléknál a Karácsonyi tárgyalta nemzetségek számához képest, s talán egyben-másban a Csoma adta eredmény változni fog, de megelőző tudásunkhoz képest nagy a haladás.
Középkori czímeres leveleink, a magyar heraldika e legbecsesebb emlékeinek felkutatása körül Csoma sokat fáradt. Ezekről írt ismertetései rendkívül tanulságosak. Igazi heraldikai érzék, nagy tudás és szerencsés kombinácziók jellemzik minden egyes tanulmányát. Társaságunknak az a törekvése, hogy mennél teljesebbé tegyük ismereteinket mohácsi vész előtti armálisainkról, Csoma Józsefben igaz megértésre, a legbuzgóbb előmozdítóra talált. Neki köszönhetjük nagyrészt, hogy immár kétszáznál több középkori magyar armálisról van tudomásunk, holott Bárczay Oszkár 1897-ben megjelent heraldikai kézikönyvében csak 151-ről tud, és e számból is tekintélyes a mennyisége azoknak, a melyeket társaságunk folyóirata tett ismertté.
3Azon kitünő emlékbeszéd után, melylyel Áldásy Antal elnöktársam a M. Tud. Akadémiában áldozott Csoma József tudományos érdemeinek, nem szükséges részletesen kiterjeszkednem elköltözött másodelnökünk széleskörű tanulmányaira, melyeket a régi magyar sphragistikai czímeranyag vizsgálata, czímertani kérdések tisztázása, új anyag felkutatása érdekében végzett. Nevét minden időkre megőrzi az a nagy heraldikai forráskiadvány, melyet a magyar Siebmacher pótköteteként Csergheő Gézával kezdett meg 1891-ben és a következő évben befejezésre juttatott. De megőrzi emlékét szaktudományunk történetében utolsó nagyobb munkája, az 1913-ban megjelent «A magyar heraldika korszakai» is.
Kevés nemzet szakirodalmának van ily kitünő ismertetése nemzeti heraldikájáról, mely korszakról-korszakra ismertetné a czímeralkotás jellemző sajátságait kompoziczióban, stílusban, a választott czímerképekben egyaránt. Az a széleskörű czímertani tudás, melyről Csomára ismerünk, az igazi vérbeli heraldikus helyes érzéke, az anyagnak teljes ismerete sajátja e műnek, melyet egyes részeiben folyóiratunk is közölt. Lehet, hogy jövendő kutatások egynémely megállapítását ki fogják egészíteni, az általa adott képet teljesebbé tenni, de alig hiszem, hogy az abban elért eredményeken valamikor lényeges változás történjék.
A kép, melyet Csoma Józsefnek három évtizedet meghaladó tudományos munkásságából magunknak alkothatunk, egy tiszteletreméltó, szerényen munkálkodó, de következetesen új igazságokat kutató, szaktudományának mennél több új eredményére törekvő tudósnak a képe. Társaságunkhoz való ragaszkodása közismert volt. A hol csak tehette, igyekezett anyagi és szellemi javunk előmozdítására. Folyóiratunknak legbuzgóbb munkatársa, mások által a szaktudomány terén elért eredményeknek legigazabb elismerője, a heraldika és genealógia munkásainak legőszintébb barátja volt mindig. Ha távoli lakása miatt nem is vehetett élénk részt társaságunk vezetésében: kevés van tagjaink között, ki élénkebb figyelemmel kísérte társaságunk belső életét és tettel, tanácscsal hamarább jött volna segítségünkre, ha erre szükség volt.
Minden tekintetben rászolgált arra ez a kitünő férfiú, hogy társaságunk hálás kegyelettel őrizze meg nagyérdemű másodelnökének emlékét, mint a hogy a magyar czímertudomány évlapjaira is Csoma József neve kitörülhetetlenül van belévésve.
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
