PÓR ANTAL. 1834–1911.
1PÓR ANTAL.
1834–1911.
1834–1911.
Ha végig forgatjuk társulatunk folyóiratát, a Turult, arról győződünk meg, hogy annak lapjain csak kevés irónak nevével találkozunk annyiszor; mint azon jelesünkével, kinek emlékét megülendők, ez órában itt egybegyülekeztünk: a Pór Antal nevével. Társulatunk igazgató-választmányának kezdettől való tagja, Pór Antal, a magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság közlönyének 1888. óta egyik legbuzgóbb, legszorgalmasabb, legtermékenyebb munkatársa. Nyelvtanilag hibátlan, helyütt Pázmányi zamatosságra emlékeztető, velős magyarságával, vonzó szerény irói modorával, élénk s tartalmas előadásával és következetes okfejtegetéseivel minden czikke és tanulmánya nemcsak élvezetére van az olvasónak, hanem nagy tanulságára is, mert közleményeiből kitetszik, hogy azok irója mint küzd becsületes törekvéssel az igazság kideritéseért s hogy mily nemes lélekkel rendeli alá egyéni érvényesülési ambitióját, ne mondjam egyéni hiuságát annak a fenkölt törekvésnek, melylyel csakis a történeti igazság megismerését óhajtja fáradozásai eredményeiül és jutalmaul. Sem hiu fitogtatás, sem gazdag ismeretekkel való kérkedés, a porhintésnek még csak látszata sem kisérik igyekezetét. Tisztán és kizárólagosan a történeti igazság kinyomozása a czél, melyet ő a tudományos szakma művelésében magának kitüz s mely felé minden tudásával törtet. Elve s kötelességérzése: «kutatni a mily mélyre csak lehet s az igazat fürkészni».*
Magyar Tört. Életrajzok, IV. köt. Budapest, 1888. Trencsényi Csák Máté 5. l.
S a mi őt emellett legszebben, legigazabbul jellemzi, az, hogy a nem egyszer tapasztalt meddő eredmény, a bonyolult kérdések vizsgálatában mutatkozott sikertelenség nem lohasztotta le munkakedvét. Az ismeretes közmondás értelmében, qui perdidit numerum, incipiat iterum, ujból meg ujból előlről kezdte a munkát s azt mindaddig folytatta, miglen meggyőződése szerint való sikeres eredményhez nem vezette. Így csak azok a tudósok szoktak eljárni, kik munkásságuk terén nem önmagukat, nem egyéni hivságos hirnevüket, nevök s irói értékük becsét, hanem a szent igazság érdekét tekintik s annak rendelik alá magukat. Pór Antal ambitiója nem a csillogás, hanem az a nemes vágy volt, hogy mint hű sáfár érvényesülhessen a tudomány nehéz szolgálatában.
Pór Antal irói tevékenysége még az ötvenes években vette kezdetét. Az 1856-ik évtől kezdve sűrűn találkozunk nevével vagy álneveivel* és irói jegyeivel* az időszaki folyóiratokban: a Családi Lapokban,* az Ifjusági Plutarchban,* az Uj Magyar Muzeumban;* a Kath. Közlönyben,* a Havi Szemlében,* az Egyházi Közlönyben,* 2a Csengery Antal Budapesti Szemléjében,* a Vasárnapi Ujságban,* a Tájékozóban,* az Uj Magyar Sionban,* a Kath. Szemlében,* a Tanár Egyl. Közlönyben,* s egyes fővárosi és vidéki hirlapokban, névszerint a Nemzetben, a Magyar Sajtóban, a Reformban, a Szabad-Egyházban, az Ellenőrben*, a Hölgyfutárban,* a Pozsonyvidéki Lapokban,* a Nógrádi Lapokban,* az Esztergomban.* Az ezen folyóiratokban és napilapokban közzétett hasznos ismeretterjesztő czikkein és tanulmányain kivül sokat irt az Egyetemes Magyar Encyclopédiába,* s a Történelmi Tárba.* Ez időben már több önálló műve is jelent meg,* melyek egyike-másika oly jónak bizonyult, hogy azokat mint kiváló olvasmányu műveket a Magy. Tud. Akademia jutalomban részesitette.* Dolgozatainak értékét különben eléggé mutatja az is, hogy őt a Magy. Tud. Akademia már 1872-ben május 24-ikén levelezőtagjának választotta meg. Állásánál fogva is ez időszakban tekintélyes egyénné lett: 1874-ben pápai tiszteletbeli titkos káplánynyá, 1875-ben országos képviselővé, majd esztergomkerületi esperessé és tanfelügyelővé, 1880-ban pozsonyi kanonokká s 1888-ban Szt. Imréről nevezett czimzetes apáttá.
Agricola, Kárász Huba, Lászlófi Antal, Virágvölgyi.
=, Ω + valamint Non quis sed quid.
Fraknó, Visszaemlékezés Mária-Nosztrára. Bécsi levelek. Utrajzi czikkek: Bakonybél és Zircz. A magyarok míveltségi állapota az Árpádok korszakában. Bakács Tamás, kor-, élet- és jellemrajz. Pest, 1856–57.
Pázmány Péter. 1858. Vitéz János. 1859.
Zrednai Vitéz János: 1859.
A görög költészet Perikles korában. 1868.
Frederik William Faber. 1868.
Konstantinápoly bevétele. 1873.
Enea Sylvio di Piccolomini viszonya Magyarországhoz. XI. köt. 1877. – II. Pius pápa és Hunyadi Mátyás 1879. – Enea Silvio di Piccolomini mint humanista 1882.
Somogyi Károly, 1880. – Aeneas Silvius adomáiból és elmés mondataiból. 1881. – Somogyi Károly esztergomi kanonok életrajzi vázlata. 1881. – Ipolyi Arnold, Bars-Szt.-Kereszt és Nagyvárad, képekkel. 1886.
Törvényjavaslat a gymnasiumi és reáliskolai oktatásról. 1880.
Miklós ostiai püspök követsége Magyarországon. 1885. – Abbatia S. Henrici. 1887. A jezsuiták viszontagságai Magyarországon a XVII. század első negyedében. 1888. – Rónay Jáczint és a trónörökös. 1889.
A nagyszombati iskola a XVI. században. 1887. – Boldog Csáky Móricz sz.-domokosrendi szerzetes. 1887. – Habsburgi Ágnes magyar királyné és Erzsébet herczegasszony az Árpád-ház utolsó sarja. 1888. – Nemes Magyar Pálné asszony. 1889. – Kanizsai István zágrábi püspök. 1891. – Magyar hymnologia. 1893. – Nagy Lajos király a halicsi érsekség alapítója. 1900.
I. Frigyes császár viszonya Oroszlán Henrikhez. 1870. (III. 97. 161.)
Rónay Jáczint az udvarnál. 1885. évf. 343. sz.
Ezekbe politikai és vegyes czikkeket irt.
Üdvözlet a Petőfi-Társasághoz. 1883. – Magyar prédikácziók Pozsonyban. 1882. 13., 24., 38., 39. sz. – Pozsony és a harmadik egyetem. 1882. évf. 50., 52. 1883. évf. 7., 9., 12., 21., 22., 79., 115., 121., 127., 135., 140., 141., 143. sz. – Rónay Jáczint 1884. 59., 61., 66., 71., 107. sz. 1889. évf. 76. sz.
Blaskovics Ferencz életrajza. 1886. évf. 43. sz.
Programm- és beszámoló beszédek az 1875. és 1878. évi folyamokban.
Czikkeket az egyiptomi, görög és római történelem és régiségek köréből a XI. és XII. kötetben.
Házassági szertartások a XIV. században. 1883. – A pozsonyi társaskáptalan egyik kanonokja és préposti helytartó: Halli János házának leltára 1555-ben. 1884. – A pozsonyi társaskáptalan őrkanonoki házának leltára 1557-ben. 1884. – A pozsonyi társaskáptalan idősb kanonokja: Balaszentmiklósi György leltára 1558-ban. 1884. – A nagyszombati csizmadia mesterlegények rendtartása 1674. és 1705-ből. 1885. – Szemelvények a pozsonyi társaskáptalani egyház levéltárából. 1885. – Adalék Gantilis biboros magyarországi követségéhez. 1886. – Viszály a pécsi káptalanban 1302–1309. 1889. – A Lipóczi kegyurak. 1891. – Két ujabb leltár az aacheni magyar kápolna szerelvényeiről. 1900. – Apáczák levelei a XVII. század közepéről. 1904.
1888-ig megjelent önálló vagy különlenyomatu művei: Athén Perikles korában. Curtius után. Pest. 1868. – I. Frigyes császár viszonya Oroszlán Henrikhez. Buda. 1870. (Klny. az Orsz. középtan. tanáregylet közlönyéből.) – Hellas földirata és hellen államrégiségek. A művelt rendek szükségeihez alkalmazva. Pest. 1871. (Tudományok Csarnoka 6. sz.) – Szent István király. Tört. tanulmány. Pest. 1871. (Megj. a Szt. Istv. Társ. Házi Könyvtár-ban I. sz.) – Róma története a nyugati birodalom elenyésztéig. Bpest, 1873. – Hunyadi János. Élet- és korrajz. Bpest, 1873. (Házi Könyvtár XIV.) – Egyházi beszéd, melyet Szt. István király ünnepén 1873 aug. 20-ikán a budai vártemplomban mondott. Bpest, 1873. – Aeneas Sylvius II. Pius pápa. Élet és korrajz. Bpest, 1880. (Házi könyvtár XXXIII.)
Ilyenek a Hellas földirata és Róma története czimü művei.
Mint ilyen előkelő állásban levő s tekintélyes irodalmi működéssel biró egyén szegődött 1888-ban Társulatunk folyóiratához, a Turulhoz munkatársul. A Turul szerkesztősége s olvasói örömmel fogadták a jeles tudományos készültségnek örvendő irót s élvezettel olvasták közzétett tanulmányait. Ezek sürün követték egymást s csakhamar nyilvánvalóvá tették azt, hogy e tanulmányok ismereteinkben sok hézagot töltenek ki és sok uj igazságokat deritenek fel avagy az igazság felderitéséhez vezető vitákat inditanak meg. Czikkei és értekezései megirásában Pór Antal nem állapodott meg szorosan egy-egy elkülönitett szak mezején, mert mint 3historikus rálépett a kutatás mindama területeire, melyek a historiai igazság kinyomozásában nem mellőzhetők. Nem riadt vissza a történeti tudományművelés összes segédtudományainak igénybevételétől sem: a heraldikától, a genealogiától, az archaeologiától, a palćographiától, a numismatikától, a sphragistikától, a chronologiától, az archontologiától, a diplomatikától. Mindezeket a segédtudományokat alaposan művelte és használta fel történeti kutatásaiban annyira, hogy ezekben mint tekintélyes szakmüvelő országszerte közelismerésben részesült. S bár egymástól messze eső korszakok történeteiben kutatott, mégis munkásságának talaja mondhatni a XIII. és XIV. századok történetében pontosult össze. E korszakok ismeretében ő lett egyik legkiválóbb s legtekintélyesebb irónkká. Ezt a nagy eredményét jutalmazta meg a M. Tudományos Akademia azzal, hogy őt 1892-ben május 5-ikén rendes tagjának megválasztotta.*
Székét: Nagy Lajos magyar király viszonya Giannino di Guccio franczia trónkövetelőhöz czimü értekezésével foglalta el. Budapest, 1892. (Értekezések a tört. tud. köréből XV. köt. IX. sz.)
A Turulban közzétett czikkei és tanulmányai részint pecséttani apróbb, részint nemzetségi nagyobb közlemények. Pecséttani apróságai nagyon értékes tanulmányok, melyekkel jelentékenyen hozzájárult ezen nálunk még kevésbbé művelt ismeág erősebb megalapozásához. Ilyenek Nagy Lajos herczegi, az Orsini-Blagaji grófi család egyik ősének, a Németujváriaknak 1336-ből való ismeretlen pecsétjeinek ismertetése s a csornai convent pecsétjének átalakulásait kimutató tanulmánya.* Továbbá Demeter esztergomi érseknek (1379–87.), Margit bajor herczegnőnek (István magyar herczeg, Nagy Lajos király öcscse egykori feleségének), Csáktornyai Laczfi István nádornak 1388-ból való s Küküllői János pecséteinek ismertetése.* Nemkülönben Nagy Lajos király arczképes, Boleszló toszti herczeg, esztergomi érsek s I. Károly király sógora pecsétjeinek,* valamint Opuli László herczeg pecsétjeinek az ismertetése.*
Turul XI. 177–183.
Turul XV. 10–19.
Turul XXIII. 17–20.
Turul XXVII. 49–56.
Mint ezek, ugy nemzetségi tanulmányai is sok körültekintéssel s a forrásokban való elmerüléssel irvák. Nincs köztük egy sem, mely hevenyészett sietséggel volna megszerkesztve. Mindegyikében a történetkutató nemes ambitiója mutatkozik, kutatása tárgyát lehetőleg alaposan és hüen, a valóságnak megfelelően tisztázni. A Philippus de Sancto Geraldo czimü czikkében Drugeth Fülöpöt állitja mint e név viselőjét elénk.* Nagy fáradsággal kutatja László erdélyi vajda nemzetségét, kiről kideriti, hogy a XIII. század ezen minta-oligarcháját sokáig Apornak, aztán Hermannak hivták,* mely állitásával azonban élénk történeti kritikát idézett fel maga ellen. Többszöri úttévesztés után Pór, László vajdát a Keán-nemzetségből származottnak mondja s ezen állitását később is fentartotta.* Különben a vajda nemzetségének kérdése őt azután sem engedte nyugodni.*
Turul VI. 30.
Kérdés, László erdélyi vajda nemessége iránt. (Turul VI. 140–41.) És: László erdélyi vajda nemzetsége. (U. o. VII. 137–139.)
László erdélyi vajda és a Keán-nemzetség. (U. o. IX. 105–112.)
A tengeri kigyó, vagyis ama bizonyos László vajda nemzetsége. (U. o. X. 124.)
Nádoraink sorozatában nevezetesek voltak közéleti és állásbeli szereplésük miatt az Omodék. Pór ezen a Kut-Keledek és az Abák nemzetségéből származó egyének tanulmányozására hivja fel a nemzetségirókat.* Nevezetes nádori egyéniségek voltak Rénold és Opuli László herczeg. Az elsőnek, a hires Rozgonyi család ősének és alapitójának alakját Pór sok fáradozással állitja elénk s megszerkeszti a Rozgonyiak XIII. századi családfáját.* A másodiknak életmegirásához nem nagy rokonszenvvel fog, de mentül mélyebben kutatta annak viselt dolgait, annál nagyobbra nőtt az az ő véleményében. Olyanul ismeri fel, «ki nemcsak rendületlen hive volt Nagy Lajos királynak, anyjának, feleségének, leányainak, igaz barátja a magyar nemzetnek, fáradhatatlan munkásságu nádorispánja, hanem egyuttal kora legnemesebb politikusa, ki a békét szerette, a háborut gyülölte, Nagy Lajost a szerb, oláh, bolgár hadjáratoktól elvonta, figyelmét és vonzódását Nyugat felé irányította, a földmivelést, 4ipart és kereskedelmet, a földmives és polgári osztályt pártolta, hogy ekként kizárólag a népek jólétét, az állam anyagi haladását előmozdítsa.»*
Amadé (Omode) nádorok. Turul VII. 47–48.)
Rénold nádor és ivadéka. (U. o. VII. 114–118.)
Opuli László herczeg, Magyarország nádorispánja nemzedékrendéhez. (Turul 1908. XXVI. 30–33.) Ujabb adatok Opuli László nemzedékrendéhez. (U. o. 1911. XXIX. 59–61.)
Egy másik nagy tanulmányában az Osl-nemzetség tagjait vezeti szemeink elé. Kimutatja, hogy az Osl-név sem vezeték-, sem ragadvány-, hanem keresztnév, a mennyiben e név az Osel, Esel = Szamár névből alakult ki. Kimutatja a nemzetség többrendbeli elágazását s megszerkeszti az Oslok hatalmas családfáját.* Az e nemzetség származásában hangoztatott állatásai szintén nem maradhattak kritikai kifogások nélkül, Nagy Géza, jeles genealogusunk, szokott beható, élesen metsző kritikai késével bonczolgatta Pór állitásait s kifejti, hogy az Oslok nem tekinthetők délszlávokul, hanem olyanokul, kik minden valószinüség szerint a fertőmenti bessenyőktől vették eredetüket. Pórra Nagy Géza fejtegetései azonban nem voltak annyira meggyőzők, hogy eredeti állításától elállott volna. Válaszolt nem okvetlenkedő nyakassági ösztönből, hanem tanulmányi érvek szülte meggyőződésből Nagy Géza támadására,* s ezzel tetézte e nagyfontosságu genealogiai kérdés érdekességét.
Az Osl-nemzetség története a XIII. és XIV. században. (U. o. VIII. 153–200.)
Válasz Nagy Géza ily czimü értekezésére: Árpádkori személyneveink s az Osl-nemzetség eredete. (Turul IX. 179–188.)
A Nagymartoniak sem birnak kis jelentőséggel hazánk politikai és közjogi életében. Ezek történetének kutatásában Pór épen nem csekély érdemeket szerzett. Kimutatja, hogy a Spanyolországból, Aragoniából származó ezen nemzetség tagjai kezdetben Bagótiaknak és Martoniaknak, aztán Nagy-Martoniaknak, végre Fraknóiaknak hivták magukat.*
A Nagy-Martoniak. (U. o. VII. 57–78.)
Mondhatni, hogy Pór Antal aknázó és válogató keze alatt igy egyre gyarapodott az anyag, mely őt egyes, hazánk történetében szerepelt nemzetségek és egyének származásának és működésének megismerésére és megismertetésére képessé tette. Czikkeivel és tanulmányaival világosságot deritett Gergely választott esztergomi érsek (1298–1303.) származására, a Nagy-Martoniak és Kanizsaiak közt levő rokonságra, Miklós esztergomi érsek (1350–57.) életére,* továbbá I. László veszprémi püspök származására, ki szerinte a Geled fia Miklós nádor fia volt a Zsámbóki nemzetségből.*
Genealogiai kérdések. Turul X. 120–125.)
Turul XIX. 138–141.
Kutatta azonkivül Nagy-Martoni Pál országbiró és Laczkfi István erdélyi vajda rokonsági összeköttetéseit, helyreigazitva Nagy Imre és Knauz Nándor tévedéseit.* Azonkép vizsgálat alá fogta Dénes kalocsai érsek (1350–55.) nemzetségét bizonyitva Karácsonyi és Wertner ellenében, hogy Dénes a még ma is virágzó Herman nemzetségnek a sarja és Laczk székely ispán fia volt.* Irt figyelmet érdemlő czikkeket a Nelipics fia Iván barsi főispánról (1369.)* és Macska Domokos királyi kardhordóról s erdélyi alvajdáról, ki N. Lajos királytól Kraszna birtokot kapta volt adományul.*
Turul XVIII. 84–86.
Turul XIX. 141–142.
Turul XXVI. 33.
Turul XXVII. 130.
Az Anjouházi magyar királyok: Károly és Lajos nagyban foglalkoztatták Pór Antal elméjét és tollát. Mondhatni szivét kötötte le e tanulmányainak. Az idegenből hozzánk szakadt eme dicső királyokról társulatunk közlönyében magvas czikkek és tanulmányok jelentek meg az ő tollából. Egyik czikkében sikra száll dr. Gárdonyi Albert ellen, bizonyitva benne, hogy I. Károly király első és második koronázása a szent koronával történt. E czikkében érdekes megjegyzései vannak az Anjou-czimerre vonatkozólag is.* Egy másik czikkében az Anjou kor megoldatlan kérdései egyikét: a Nagy Lajos király gyermekeiről és születési éveiről szólót tisztázza,* valamint meghatározza Hedvig lengyel királyné, Nagy Lajos magyar király leánya és Jagello Ulászló lengyel király felesége születési évét.* E tanulmányával kijavítja Dlugoszt s 1371 helyett 1373-ban mondja Hedwiget születettnek.
Megjegyzések dr. Gárdonyi Albert «I. Károly király nagypecsétjei» czimü értekezésére. (Turul XXV. 151–52.)
Turul XIII. 90–91.
Turul XIII. 122–34.
5Közlönyünkben megjelent mindezen dolgozatai csak részét teszik Pór Antal szellemi, irodalmi termékenységének. Mint olyan tudós, ki hivatalos teendőiből fennmaradt egész szabadidejét a történettudomány művelésére forditotta, rendkivül sokat termelt. Ezt hirdetik a különböző szakfolyóiratok, melyekből kiderül, hogy ezek az 1888-ik év után is, mikor mint mondtuk, a Turulban kezdette meg irodalmi tevékenységét, egymást üzve jelentek meg. Igy a folyóiratok közt az Erdélyi Múzeumban,* az Esztergomvidéki régészeti és történelmi társulat Évkönyveiben,* az Esztergomi kisdedóvói Társulat Értesitőjében,* az esztergomi Szabadságban,* az Esztergom és Vidéke czimü lapban,* a Kath. egyházi Közlönyben,* a Budapesti Hirlapban,* a Pesti Naplóban,* a Nyugatmagyarországi Hiradóban,* a Hittudományi folyóiratban.* Igen tartalmasak azok a czikkei, melyeket az Archaeologiai Értesitőben* s a Magyar Gazdaságtörénelmi Szemlében* tett közzé. Az egyes önálló művekhez toldalékul, kiegészitésül irott czikkei is nagyon figyelemreméltóak. Igy azok, melyek Pozsonyváros története II. kötetébe,* Mátyás király Emlékkönyvébe,* Magyarország vármegyéi és Városai czimü kiadvány egyik kötetébe,* a Szt. István-Társulat Almanachjába* és a Fraknói által meginditott, s a magyar püspöki kar költségén közzétett Vatikáni Okirattár II. kötetébe bevezetésül irt.*
Csór Tamás; 1890. – A Bánk-bán kérdéséhez. 1893. – Nagy Lajos lithván hadjárata 1377-ben. 1899. – Idösb Erzsébet királyné uralkodása Lengyelországban 1370–1380. 1901. – A magyar Anjouk lengyel krónikása: Czarnkovi János. 1901. – A magyar Anjouk igényei a lengyel trónra. 1902.
Teendőink: Esztergom monographiájának programmja. 1896. – Demeter biboros esztergomi érsek 1896. – Boleszkó herczeg esztergomi érsek. 1900.
Elnöki beszédei és jelentései. 1893–1898.
Liberalizmus, Kraplanicz Kálmán, 1896. 42. sz. – Az esztergomvidéki rég. és tört. társ. 1904. máj. 29. közgyülésén mondott megnyitó beszéde.
A benczések Magyarországon. 1901.
Calumniare audacter, semper aliquid haeret. A Vaterland és a Rónay-ügy. Rónay Jáczint szabadkőmives? 1889. – Jezsuita missziók Pozsonyban. 1891.
Az osztrák katholikusok gyülése. 1889. ápr. 2. sz. – A régi magyar keresztnevekről. 1830. 317. sz.
Az Anjou-kor és a millenium. 1895. 194. sz.
A pozsonyi püspökség, 1891. 44. sz.
A római pápák és a magyar Anjouk. 1893.
Az aacheni magyar kápolna XIV. századi ötvösműveiről. 1892. – Az Anjou-kori Mária-kép Krumauban, Csehországban. 1893. – Szent Simeon zárai ezüst koporsója keletkezéséről. 1896. – A karlsteini vár magyar érdekü emlékei. 1896. – Magyar vonatkozásu faliképek Runkelsteinban. 1900. – Nagy Lajos király Madonna-képeiről. 1900. – Magyar festő és műhimző Párisban 1384–1417. 1901. – A zürichi múzeum szines ablaktáblája. 1903.
A rozsnyói bányák bérbeadása 1332-ben. 1899. – Nagyszombat város megváltja magát a tized fizetése alól 1347-ben. 1899. – Malmok és malombérletek 1328–29. 1900. – Földesur és jobbágyok közti viszony 1329-ben. 1900. – Magyar iparosok Krakóban a XIV. század első felében. 1900. – Magyar asztalosok Rómában 1368-ban. 1900. – Adat a XIV. századi kivándorlókról. 1900. – Rózsahegy város kezdete. 1900. – A magyarok kedvelt ételei a középkorban. 1900. – A posta ősi hazája. 1900. – Hongroyeurs vagyis magyar timárok Párisban. 1900. – Külkereskedelmünk föllendülése a XIV. században. 1903. – Gazdaságtörténelmi okiratkivonatok, XIV. sz. 1904. – Nemzeti birtok benépesitése 1292-ben. 1904. – Az örmények falvának megnépesitése 1315-ben. 1904. – Háboruság Esztergom város és az esztergomi káptalan közt a vám miatt. 1904. – Gazdaságtörténeti okiratkivonatok a XV– XVI. sz. 1904.
Ortvay: Pozsony város története. II. köt. A pozsonyi városház kapualjának zárköveiről.
II. Pius pápa és Mátyás király.
Esztergom története az Anjouk korában 220–314. l. Az e terjedelmes vállalat történeti czikkeinek egyik legalaposbika s legtartalmasbika.
II. Tamás mester esztergomi érsek. (Nemzeti Társulat 1889-iki Almanachja.)
Monumenta Vaticana Hungarić: Gentilis biboros követsége Magyarországon 1307–1311.
Mindezen dolgozatai mellett különösen ki kell emelnünk azokat, melyek a Magyar Tört. Társulat közlönyében, a Századokban láttak napvilágot. E jeles folyóirat telve van az ő közléseivel. Annak 1888. évi folyamában a NémetUjvári grófok elnevezése czimen elmondja, hogy a Németországból bevándorolt Volfer vitéz ivadékait, első szállóhelyük Küszin (Kőszin, németül Küszing) lévén, a régibb történetirók Güszingieknek vagy Német-Ujváriaknak nevezték, mert IV. Béla király Kőszin nevét Újvárra változtatta, melyből megkülönböztetés végett Német-Újvár lett. A Német-Ujvári név anachronismus, a Güszingi germanismus. Ujabban a Volfer nemzetségét helytelenül Kőszeginek kezdették elnevezni, melylyel szemben visszaállitandónak véli Pór az ősi szállótól kölcsönzött Kőszini nevet.* 6Ezt a véleményt Karácsonyi János erősen megostromolta, tagadva, hogy Volfer ivadékai valamikor Küszinról nevezték volna magukat, ám Pór régi véleményét a tagadással szemben azontul is fentartotta.*
Századok 1888. XXII. 252–255.
Kőszegiek vagy Kősziniek? Századok 1903. évf. XXXVII. 475–76.
Meg kell itt jegyeznem, hogy valamint egyéb, ugy ezen negatiójának az alapja sem a nyakas megátalkodottság, hanem a tudományos meggyőződés. Ő maga irja erre vonatkozólag egyik helyt: «Bizony nem érzem magamat ludasnak abban, hogy egyszer kimondott állításomhoz makacsul ragaszkodnám. Sőt nem egy példával bizonyithatnám, hogy egyik-másik véleményemet, ha téves voltára vagy magamtól rájöttem, vagy erre mások figyelmeztettek, módosítottam.»*
U. o. 1903. XXXVII. 475.
A Századok 1890-ik évi folyamában közli Lipóczi és szekcsei Demeter és Sándor,* valamint Bogár István és Bogár fia Márton* czimü terjedelmes tanulmányait. Amaz családfás nemzedékrendi, emez nagyérdekü korrajzi czikk. Mindkettő az ő megszokott alaposságával és elevenségével van megirva. A következő 1891-iki évfolyamban jelent meg tőle Tót Lőrincz, a királyi tárnokok és zászlótartók mestere czimü ugyancsak terjedelmes tanulmánya,* bő világosságot árasztva azon férfiura, kiről krónikáink alapján eladdig nem sokkal többet tudtunk annál, mint hogy I. Károly király zászlótartója és Kont Miklós nádor atyja volt. Az ő személyiségének ismertetésével bőven ismerteti magát a kort is, melybe e nevezetes férfiu szereplése beleesett. Ugyanez évfolyamban A királyi tárnokmesterek a XIV. században czimü közlésében összeállitja és kiegésziti a királyi tárnokmesterek addig ismert hiányos és zilált sorozatát.*
U. o. 1890. XXIV. 26–43.
U. o. XXIV. 217–230.
U. o. XXV. 347–377.
U. o. XXV. 226–232.
Az 1892-iki évfolyamban két fontos czikke látott napvilágot, egyik: I. Lajos király követsége a szent-székhez Avignonba 1346 elején,* másik:* A Piasztok és a magyar Anjouk közötti rokonság czimü. Ez utóbbi kiváló figyelmet érdemel a szóban levő rokonság hiteles kimutatása miatt a főleg Beleházi Bartal György kritikát nem álló állításaival szemben. Az 1893-iki évfolyamban közzétett két közlemény: János, küküllei főesperes, Nagy Lajos király történetirója (1349–1397.) nagy hézagot tölt ki középkori krónikáink, illetve életrajzaink terén, mert bőven ismerteti azon férfiut, kinek műve hitelesség és szerkezet dolgában első helyet foglal el középkori krónikáink között. Ezt a művet Pór előtt senki behatóbban nem ismertette, a mint szerzőjéről is eddig vajmi keveset tudtunk.* Egy későbbi czikkében* ujabb adatokkal egésziti ki Küküllői János életrajzát, melyhez genealogusaink figyelmét arra is felhivja, hogy vajjon Fónyi Balázs nem-e testvére Küküllői Jánosnak? Az 1893-iki évfolyamban a Történeti jelenetek korhü reconstruálásáról ir egy a szerkesztőhöz intézett levelet, melyben a történeti képirás szakszerü művelésére szólitja fel tudományos világunkat, mert a művésznek «tanulmányoznia kell a kor szokásait, viseletét, jelmezeit, fegyvereit, épületeit, butorait s egyéb szereit; szóval: otthonosnak kell lennie a kor archćologiájában, nehogy nevetség tárgyává váljék». Nem mondott ugyan ezzel ujat és ismeretlent a jeles iró, mert hiszen az idősbek közül ki ne emlékeznék vissza azon lelkes szavakra, melyeket e tárgyban felejthetetlen Ipolyink, mint az országos magyar képzőművészeti-társulat elnöke hangoztatott, de Pór érdeme, hogy az elhangzott felszólitást megismételte és nagyon tanulságos történeti események elmondásával kapóssá tenni igyekezett.*
U. o. XXVI. 139–144.
U. o. XXVI. 232–236.
Századok 1893. XXVII. 1–15. és 97–106.
Ujabb regesták Küküllöi János, a Nagy Lajos történetirója életrajzához. Századok 1909. XLIII. 422–424.)
Századok 1893. XXVII. 420–428.
Déli szláv történelmi tanulmányok czimén 1894-ben közrebocsátott czikksorozata hiven mutatja,* hogy Pór a rébuszokként boszantó történeti kérdések faggató nehézségei elől nem tért ki, ha utjába akadtak. Ezek lidérczként nyomták az ő történetirói lelkiismeretét s ő kész elszántsággal fogott azok megfejtéséhez. Igy ismertet meg Stenischnachi István bánnal a Blagayak eleivel, az Orsiniek s Blagajiak Anjoukhoz való viszonyával, Zára Velencze elleni lázadásával az 1319. évi szerb-magyar háboruval, Subic II. 7Mladen (1322.) bukásával, Medvevár történetével, a Nagy Lajos uralkodása alatt szerepelt tót, horvát és dalmát bánokkal s ha mindezek a közlések helylyel még annyira hézagosak és inogók is, mégis a szilárdabb épitkezéshez ezek a közlések nagyon jó alapul és támasztékokul, vagy legalább is a sötétben világitó szövétnekekül szolgálhatnak.
Századok 1894. XXVIII. 21–39., 135–145., 807–25.
Nagyon vonzó, de egyuttal mozgalmas és szomoru az a kép, melyet Ifjabb Erzsébet királyné, Nagy Lajos király felesége* s mintegy ennek kiegészitésében Kis Károly és Erzsébet utolsó évei cz. tanulmányaiban megrajzolt.* Annál felemelőbb kutatásainak azon eredménye, melyek Adatok a bolognai és padovai jogegyetemen a XIV. században tanult magyarokról* közöl. E tanulmányát átsugározza, mondjuk átheviti az a hazafias öröm, mely szivét dagasztja azon tény constatálásánál, hogy a magyarság a középkorban, midőn sorsának önmaga volt intézője, a műveltség magas fokán állott. Számos, külföldön tanult s ott akadémiai tanárságot, vagy előljáróságot viselt magyarral ismertet meg kiknek egyike Szepesi János, Szepesi Jakab országbiró fia volt, ki mint nápolyi érsek 1409-ben fejezte be életét.
Századok 1895. XXIX. 833–844. és 902–921.
Századok 1896. XXX. 128–147.
Századok 1897. XXXI. 769–795.
Egy jeles hazai irónk, Marczali Henriknek a Záh Klárára vonatkozó nézete* Pórt a Záh Feliczián pöre tárgyalására birta.* E czikkében ő a Klára-legenda történeti tarthatatlanságát igyekszik kimutatni s tanulmányai eredményét abban foglalja össze, hogy nincs alapos ok arra, hogy a hivatalos itélet előadását, mely Záh Klára nevét nem is emliti, kétségbe vonjuk. Valószinüséggel állithatni, hogy a Klára-legenda rosszakaró, rágalmas forrása nápolyi Johanna feslett udvarában keresendő és hogy nincs kizárva annak a lehetősége, mely szerint Záh Feliczián haimatomaniában szenvedett.
Budapesti Szemle 1899. évi decz. füz.
Századok 1900. XXXIV. 1–9.
Aachen nevét a magyar csak pietással ejtheti ki ajkain. Sok magyar emlék füződik a középkori magyarság által sürün felkeresett e régi kegyhelyhez. Nagyon vonzó előadásban irja le Pór Antal Erzsébet királyné aacheni zarándoklását 1357-ben.* E czikke annál becsesebb, mivel hazai történeteink eddig feltárt magyar kutfői egy betüre valót sem emlitenek Nagy Lajos királyunk anyja ezen zarándoklásáról. Merőben idegen kutforrásokból krónikákból és okiratokból meritette adatait. Ép oly érdekes egy másik közleménye is: Az aacheni káptalan pecsétje cz., melyben Pór a hires műértő Bock Ferencz czimermagyarázata ellenében az aacheni káptalan pecsétjén levő sast nem római birodalmi, hanem lengyel sasnak, a stilizált liliomokat pedig magyar anjoui liliomoknak tartja.
Századok 1901. XXXV. 1–14.
Igen értékes Nagy Lajos király halálos betegsége czimü czikke.* Ebben ő tette meg az első nagy lépést e kérdés vizsgálatában s ha nem is tisztázta kórtanilag, a mikroskopikus diagnostica fellendülését megelőzött korban irott krónikaforrás által feljegyzett betegséget, mégis nagy érdeme, hogy a király betegségének mivoltát a lepra gyüjtőnévben foglalt néhány betegség körére szoritotta.
Századok 1902. XXXVI. 209–214.
A négy Miklós czimü közleményében* Nagy Lajos király négy kiváló államférfiát: Geletfia Miklós nádort (1342–1356) a Zsámbokiak nemzetségéből, Vásári Miklós esztergomi érseket (1350–1358.), Kont Miklós erdélyi vajdát (1351–1356.) s aztán nádort (1356–1363.) és Keszei Miklós zágrábi püspököt s alkanczellárt (1350–1356.), utóbb kalocsai érseket (1356–1358.) s végül esztergomi érseket és főkanczellárt (1358–1367.) ismerteti meg velünk. E négy nagy államférfiu közül még egynek sincs élete megirva s igy annál nagyobb köszönettel fogadhattuk Pór gondos forrástanulmányát. Megjegyezzük, hogy az utolsó helyen emlitett Keszei Miklós életéhez ujabb s részben helyreigazitó tanulmányt tett közzé.*
Századok 1902. XXXVI. 601–614. és 716–728.
Ujabb adatok Keszei Miklós életéhez. Századok. 1906.. XL., 144–148.
Még ugyanaz évben egy nyilt levelet intéz a folyóirat szerkesztőjéhez, melyben serkent Gravina Domokosnak Muratorinál közzétett* krónikájának De rebus in Apulia gestis-nek kritikai tanulmányozására,* mutatva ezzel, hogy 8mily nagy fontosságot tulajdonit a krónikák szövegének kritikai megállapitására.
Muratori XII.
Századok 1902. XXXVI. 581.
Magyar-ruthén érintkezések a XIV. században czimü szép czikkében* az előadott történeti érintkezések alapján, hazafias érzülettől eltelve mint magyar visszaköveteli Nagy Lajos királyunk szerzeményét, Galicziát és Lodomériát, a lengyel szabadság eszméjének, a lengyel nemzet műveltségének és jólétének ezen anyaköpüjét, nem a földet, nem az uralmat fölötte, hanem az élő lengyel nép rokonszenvét, barátságát és szeretetét a szabadság nevében, önfentartási ösztönből, hogy jövőnk biztos alapjait annál inkább megvethessük és megóvhassuk.
Századok 1904. XXXVIII. 935–949.
Jegerndorft Pál nyitrai főesperes 1350 czimen két terjedelmes közleményben megirta ennek a magyar királyi udvar szárnyai alól nagygyánőtt és hazánk politikai ügyeibe jelentősen befolyt német érzésü főpap életét,* mely tanulmányát később ujabb adalékokkal kiigazitotta.*
Századok. 1905. XXXIX., 693–711. és 789–810.
Századok. 1906. XL., 916–923.
Terjedelmesen s szokott okfejtési biztonságával tárgyalja Anjouk és Wittelsbachok czimen Nagy Lajos második szövetkezését IV. Károly császár ellen.* Közöl egyes biografikus* nemzékrendi* és várostörténeti kutatásokat.* Mindezek a dolgozatai is az ő lelkiismeretességére és a történeti forrásokban való teljes otthonosságára vallanak.
Századok 1907. XLI. 681–705., 777–792. és 887–911.
Adatok Della Pusterla Vilmos pozsonyi prépost életéhez. (Századok 1908. XLII. 905–913.) – Nagy Lajos király épitőmestere. (U. o. 1908. XLII. 753–754.) Opuli László herczeg, Magyarország nádorispánja. (U. o. 1909. XLIII. 537–554., 642–655. és 731–746.) – Nagy Kázmér lengyel király családi élete. (U. o. 1903. XXXIII. 693–712.)
Kőszegiek vagy Kősziniek? (U. o. 1903. XXXVII. 475–476.) – Lehet-e Volfer nemzetségét «Kőszegi»-nek neveznünk? (U. o. 1903. XXXVII. 566–567.)
Esztergom királyi város elzálogositása 1502-ben. (U. o. XLII. 934–936.)
Ép oly becsesek, mert oktatók a M. Történelmi Társulat közlönyében megjelent könyvismertetései. Ismertetett hazai és külföldi irodalmi termékeket: hazaiakból Kubinyi,* Magdics,* Nagy Imre,* Wertner,* Bunyitay,* Gyárfás,* Némethy,* Takáts,* Babics,* Békefy,* Poda,* Széchényi Miklós,* Barabás és Thallóczy,* Rački,* külföldiekből: Rigault,* Camera,* Schipa,* Josephi de Blasiis,* Weransky,* Gabrielli,* Dudik,* Wertheim* műveit, történeti és diplomatikai kiadványait. De a Századokon kivül más folyóiratokban is sürün olvashatni Pór tollából folyt könyvismertetéseket és birálatokat, igy a Kath. Közlönyben, a Magyar 9Sionban, az Uj Magyar Sionban, a kath. Theologiai Folyóiratban, a Tájékozóban, a Kath. Szemlében s mindez ismertetésekben és birálatokban nem egy helyt árulja el kritikai fölényét és irodalmi meg kutfői téren való bőséges tájékozottságát. Igy, hogy csak egyet-mást felhozzunk, kijelenti birálatai egyikében, hogy az «ősmagyar» személynevekre nézve nem lehet a megbirált szerzővel egy nézeten. «Minél tovább tanulmányozom a XIII. és XIV. századbeli szokatlanabb személyneveket, mondja, annál inkább erősödik bennem a meggyőződés, hogy ama régi személynevekben mentül kevesebb az «ősmagyar». Sőt már is szabályul merném fölállitani, hogy a XIII. és XIV. században használatos, ma már szokatlan keresztnevek (és nem a többnyire «dictus»-szal jelölt vezetéknevek) az ó-testamentumból és keresztény Martyrologiumból kölcsönzött, részint magyaritott, részint csonkitott vagy átidomitott, részint a szlávból, németből, olaszból és más idegen nyelvekből már idomitva átvett nevek.» Éppenséggel nagyon lekötelezte magának a Századok olvasóit azzal, hogy pótolta Rački mulasztását, ki Tamás főesperes salonai történetének szövegkritikai kiadásában elfelejtette a nagyfontosságu dalmát iró életrajzát mellékelni. Ezt Pór nagyon elismerőleg pótolja. De elismeréssel kell lennünk – iróinknál nem mindig szem előtt tartott – azon jóakaró s helylyel elnéző rokonszenvért s udvariasságért, melylyel az ismertetett műveket az olvasóközönségnek bemutatja. Czikkeivel kedvet ébresztett az iróban s nem elkedvetlenedést. Vonzani és nem elriasztani akart. Azt a sarcastikus enyelgést, melyet magának elvétve egyikmásik osztrák iróval szemben megenged, nyilván magyar ember nem veszi neki zokon.*
Magyar tört. emlékek II. köt. (Századok 1889. XXIII. 63–67.)
Diplomatarim Raczkeviense. (Századok 1889. XXIII. 67–69.)
A zichi és vásonkeői gr. Zichy-család idősb. ágának Okmánytára. V. k. (U. o. 1889. XXIII. 155–159.) – Sopron vármegye története. Oklevéltár I. köt. (U. o. 1889. XXIII. 794–95.) – Anjoukori Okmánytár. (U. o. 1892. XXVI. 325–327.)
Borics und Ratislav. (U. o. XXIII. 546–547.) – Die Grafen v. St. Georgen. (U. o. 1891. XXV. 496.)
A római Szt. Lélek-Társulat anyakönyve 1446–1523. (U. o. 1889. XXIII. 688–690.)
Pannonia őskeresztény emléke. (U. o. 1889. XXIII. 690–692.)
A pesti főtemplom története. Századok 1891. XXV. 52–54.)
Péteri Takáts József. (U. o. XXV. 54–58) – Benyák Bernát és a magyar oktatásügy. (U. o. XXV. 840–846.)
A róm. kath. egyház története M.-O.-ban. (U. o. XXV. 314–324.)
A zirczi, pilisi, pásztói és szent-gotthardi apátságok története. (U. o. XXV. 663–668.)
A soproni kath. «parochia» és a «soproni kath. hitközség» története. (U. o. XXVI. 582–587.)
A jaáki apátság. (U. o. 1901. XXXV. 829–33.)
A Blagay-család Oklevéltára. (U. o. 1897. XXXI. 524–527.)
Thomas Archidiaconus: Hist. Salonitana. (U. o. 1896. XXX. 54–59.)
Le Procés de Guichard. (U. o. 1897. XXXI. 746–750.)
Elucubrazioni storico-diplomatiche su Giovanna regina di Napoli e Carlo III di Durazzo. (U. o. 1891. XXV. 846–848.)
Carlo Martello Angionio. Századok 1892. XXVI. 429–431.)
Chronicon Siculum incerti authoris ab anno 340 ad annum 1396. (U. o. 1892. XXVI. 503–506.)
Gesch. Kaiser Karls IV u. seiner Zeit. (U. o. 1892. XXVI. 764–766.)
Epistolario di Cola di Rienzo. (U. o. 1892. XXVI. 766–67.)
Mährens allg., Geschichte. Bd. XII. (U. o. 1889. XXIII. 792–94.)
Mattheus v. Trencsin. (U. o. 1891. XXV. 585–86.
Igy Hugo Wertheim Mattheus von Trencsin. cz. müve birálatában.
A Turul és a Századuk lapjai, melyekben előszeretettel vágyódott tanulmányainak, történeti értekezéseinek és nemzékrendi combinatióinak eredményeit közzétenni, mintegy tárházáiul tekinthetők annak a nagy fáradsággal összehordott történeti és genealogiai anyagnak, melylyel mint önálló művek alkotója, hazánk tudósainak figyelmét magára vonta. Önálló müvek létesitésében egy nagy eszme lebegett lelki vágyakodása előtt: az Anjoukor történetét megirni! Annak a kornak történetét, mely nemzeti létünk legfényesebb képét, nemzeti hatalmunk legbefolyásosabb szakát, nemzeti müvelődésünk legtanulságosabb s legmegkapóbb idejét mutatja. E dicső korban hazánkat Európa főországának nevezték, mert a magyar világtörténeti szerepléshez jutott ellenkezőleg azon világtörténeti szerepléshez képest, melyet az a magyar keresztény állam consolidatiója előtt, a pogányság idejében a külországok támadásával és pusztitásával, a közép- és nyugoteurópai közrend megbolygatásával és felforgatásával játszott volt. Az Anjouk-kora, a bel- és külpolitikai hatalomkifejtés impozáns kora, mikor fegyveres nép ellenséges szándékkal Magyarországhoz közeledni se merészel, s mikor a szerbek, bosnyákok, bolgárok és oláhok a magyar király hübéresei, az oláh vajda és a horvátok meghódolnak, a magyar lobogók az Adrián és Olaszországon végig vonulva, Nápoly királyi palotáján hirdetik Magyarország királyának hatalmát s mikor egy áldatlan interregnum sivár talajából a cultura csiráit az olasz műveltség fogantató erejével megtermékenyiti. Ezt a kort részleteiben és áttekinthetö összességében megismertetni, egy nagyratörő ambitio feladatának kinálkozott s Pór elszánt akaraterejét s erejében, képességeiben való bizakodást mutatja az, hogy ezt a nagyratörő ambitióját nem fojtotta el magában, hanem érvényesülni engedte. Már 1892-ben mondhatta, nagy szerényen és mégis nagy öntudatosan: «Tizenkét esztendeje, hogy a magyar Anjouk történetében pihenni nem tudó fáradsággal buvárkodom és jóllehet nem egyedül működöm e téren, sőt mások tovább fáradnak és rendszerint eredményesebben, mint én: mennél mélyebben bocsátkozom ke a történet aknáiban, annál szélesebben tárul föl előttem a teendők mezeje és fényesebben hazánk elmult dicsősége.»*
Nagy Lajos cz. műve zárósorai. (Magy. Tört. Életrajzok 1892. 618. l.)
Az évek során át folytatott tanulmányainak, fáradhatatlan kutatásainak összeredményét tényleg az Anjoukort tárgyazó műveiben tünteti fel. Ezek fennen hirdetik róla azt, hogy ő oly iró, «ki anyagát felkutatni, megválogatni, meggyúrni, alakba önteni, szinét, izét, savát, borsát megadni jól tudja.» A mi másoknál csak röpke 10jámbor óhaj volt, az ő nála akaratereje és kitartása révén valóság lett: az Anjoukor ismeretében Pór Antal neve tekintélylyé lett. Ezt senki tőle el nem vitathatja.
Ily, az ő irói nagyságát hirdető munkáiul jelölhetjük meg Trencséni Csák Máté (1260–1321.), Nagy Lajos élete (1326–1382.) s az Anjou-ház kora (1301–1380) czimü monografiáit. Trencsényi Csák Mátét, ezt a Dunától a Kárpátok határgerinczéig fejedelmi hatalmat gyakorló, királyi tekintélyt csorbitó, országos törvényt nem ismerő, a középsrosu nemességet elnyomó s a mátyusföldi vidék népének hagyományaiban ma is élő hatalmas magyar typus-oligarchát a XIII. század közepén s a XIV. század két első tizedében, sok higgadt tárgyilagos kritikával irta meg s bocsátotta közre számos képpel a M. Történelmi Életrajzok 1888-ik évi folyamában. E mű Csák Máté életét nem rajzolja meg ugyan a legaprólékosabb vonásig, mert ehhez a lezajlott idők mostohasága nem hagyott az iró számára elég adatanyagot, hanem igenis megrajzolta azt a kort, mely egy ilyen hatalmaskodó főur garázdálkodását lehetségessé tette. Mint ilyen mű Csák Máté könyve irodalmunk egyik legbecsesebb terméke s ha nem is ment minden hibától* – hol van ily könyv? – egészében mégis nagybecsü alapmunkául szolgál ma s a jövőben irodalom-művelésünk terén.
Igy mindjárt nádorságát 1296–1299. évekre teszi, holott azt nyilván nagy valószinüséggel 1294–1297-re kell tennünk. (L. Karácsonyi czikkét a Századok 1893. XXVII. 398–401.)
A másodikat, a Nagy Lajos életé czimü nagy művét 4 évvel későbben, 1892-ben bocsátotta közre 20 önálló s 175 szövegbe nyomott képpel ugyancsak a Tört. Életrajzokban. Mintegy érzi e mű olvasója, hogy a XIV. század közepének e nagy fejedelme volt Pór irói becsvágyának legkedvenczebb tárgya s hogy szétszórt egyes czikkei, kisebb-nagyobb tanulmányai az Anjou-kor e hőse plastikus kialakitásában készültek.
Mintegy egyesíti az itt szóban levő két művének előnyeit harmadik nagy munkája, az 1894-ben a millenium alkalmára készült: Az Anjou-ház kora czimü vaskos kötete, mely a magyar nemzet története milleniumi kiadásában, mint annak III. kötete jelent meg.* E gazdagon és izlésesen illusztrált mű széles látókörrel és részleges kiterjeszkedéssel tárgyalja a második magyar Anjou-király külpolitikáját, békés és háborus érintkezéseit és összeköttetéseit az olasz, lengyel, német és a balkáni államokkal s a Szent-Székkel és ha el is mulasztja Lajos külpolitikájának nagy és jellemző körvonalait megrajzolni s kiemelni, hogy e nagy uralkodó külpolitikájában mi sarkallott országos s mi családi, érdekeken, mégis annyira kiváló műnek tarthatjuk, hogy az a folyton gyarapodó levéltári kutatások daczára is még sokáig mint elsőrangu, vezető élet- és korirat irodalmunk felszintén marad s irója készültségét, lelkiismeretes kutatását s formai szépérzékét még akkor is dicsérni fogja, mikor a haladó, fejlődő irodalom már mint tulhaladottat s elévültet félre fogja tenni. Mint mű irodalomtörténeti jelentőségét mindvégiglen meg fogja tartani.
A kötet czime: Az Anjou-ház és örökösei (1301–1439.), de az örökösök története már nem Pór, hanem Schönherr Gyula tollából folyt.
Még meg kell emlitenem, hogy Pór irodalmi működését felette emeli az az erős hazafias érzés, mely minden sorát jellemzi. Ugy nyilvános, mint magánélete a jó hazafinak, az erős fajmagyarság mintaélete. Fiatal éveiben mint honvéd szolgálta szorongatott hazáját, később, mikor az orosz és osztrák fogságból hazakerült, és az idők beköszöntött békéje a tollat adta kezébe, ez lett hazafiságának hirdető eszköze. Egy időn át, 1875–81-ig, mint országgyülési képviselő szerepelt s mint ilyen mondott beszédeit nemcsak az országos ügyekhez való hozzászólásaiban feltüntetett szakismeretek, hanem az erős fajmagyar-érzés is teszik kiválókká.* S a mint az országgyülési rostrumon, ugy hatott ő közszereplése mindazon helyein is, hová őt előljárói vagy polgártársai bizalma és egyéniségének tisztelői állitották. A nagyszombati érseki gimnasiumban, melynek egykor tanulója volt,* utóbb mint tanár, a lelkipásztorkodás terén mint, esztergom királyvárosi plébános,* majd mint esztergomkerületi 11esperes és tanfelügyelő, Pozsonyban mint kanonok s végül Esztergomban mint kanonok és honti főesperes* hiven és állhatatosan szitotta a hazafias lelkesedés tüzét. Pozsonyhoz, e kedves határszéli városhoz gyöngéd régi, ifjukori emlékek füzték.* E város magyarságának társadalmi centrumában, a Toldy-körben, szeretett otthonára talált. Abban a körben, mely kezdettől fogva a szunnyadó hazafiság felköltője, a magyar nemzetiségi eszme öntudatra ébresztője s a magyar társadalmi fejlődés hathatós elősegítője. Mint a kör egyik alelnöke s irodalmi bizottságának vezető elnöke hazafias magatartásával minden jó magyar tiszteletét és becsülését vivta ki magának. Magas szárnyalásu felszólalásai mindig élénk visszhangra találtak a közgyülések résztvevői lelkében. Tett inditványai mindig életrevalóknak bizonyultak. A kör választmányát utasittatni kérte azon utak és módok tanulmányozására, melyekkel Pozsonyban, főleg a pozsonyiak számára magyar tannyelvü nőnevelő- és tanitóintézetet lehessen léte iteni és fentartani.* Egyik közgyülésen kimondotta, hogy «Magyarországban nem játszhatik diszes szerepet, nem uralkodhatik, inkább is sülyedésnek indul minden város, ha minden izében, tehát nyelvében, szellemében, erkölcseiben, szokásában, társadalmában az államalkotó nemzethez nem simul.»* A kör helyiségeiben tartott ismeretterjesztő felolvasásaiban is* mindig a hazafias érzés ébrentartására törekedett. Egyes ünnepségek rendezésében s azokon való szereplésében a hazafias érdemek magasztalója és dajkálója volt.* Mikor 1890 jan. 16-ikán fel szaporodott irodalmi ügyei miatt a választmányi tagságról lemondott, 200 koronával a kör alapitó tagjának lépett be s igy támogatása ma is ható még. Egyébként Pór nemcsak hazafias s politizáló, hanem egyházi szónoklataival is feltünt. Prédikáczióival mindig nagy és művelt hallgatóságot vonzott a maga körébe. Hogy mint egyházi szónok mily jó hirnek örvendett, mutatja az, hogy a legjobb szónokokat érni szokott kitüntetés, a Szt. Istvánnapi beszédnek a budavári főtemplomban történendő megtartására való felszólitás, neki is osztályrészül jutott. Az 1895 szept. 7-ikén Lourdesben tartott egyházbeszéde is nagy tetszésben részesült.* Emellett még megemlitem, hogy Pór egyik lelkes szószólója volt a pozsonyiak régi vágya: a harmadik egyetem megvalósulásának is. Pozsonyi (s még inkább későbbi, esztergomi) háza gazdag könyvtárral ékeskedett s bátran mondhatni, hogy könyvtára Anjou-korra vonatkozó részének nem volt párja magántudósok és irodalombarátok könyvtárai sorozatában.
Országgyülési programm és beszámoló beszédei megjelentek az Esztergomban 1875. és 1878. évf. Országgyülési beszédei az Országgyülési Naplókban (1875–1881.)
Két évig volt itt bölcseleti hallgató.
1871 decz. 30-ikán választották meg lelkésznek mint ilyen oly buzgóságot fejtett ki az 1873. évi járvány idején, hogy a király legmagasabb megelégedésében részesült.
1893 okt. 12-ikén lett eszterg. kanonok s attól fogva, hogy Vaszary Kolos primás az eszterg. kanonoki stallumoknak megszerezte az apostoli protonotáriusi méltóságot, ez utóbbival is ékeskedett.
Mint növendékpap e város Emericanumában egy évet töltött.
Pozsonyi Toldi-Kör XXX. éves története czimü mü közlése szerint.
Az 1883. évi jan. 7-iki közgyülésen.
1882-ben: Vázlatok a humanizmus első századából s 1883-ban: A királyi magyar Anjou-ház őseiről tartott magvas felolvasást.
Az 1883-ban, Pozsonyban tartott Dux-emlékünnepélyen ő tartotta az elnöki megnyitóbeszédet, elismerően dicsőitve azon férfiu emlékét, ki, az ünnepelt szülőháza falába helyezett emléktábla szavai szerint, «lelkesen szolgálta hazáját s ki nemzeti irodalmunkat a külfölddel jó és rossz napokban egyaránt hiven ismertette.» Ez ünnepélyen Pór oly buzgóságot fejtett ki, hogy a Toldy-Kör választmánya neki elismerő köszönetet szavazott.
Religio 1896. évf.
A hazafiság tüzének élesztésére még kalendáriumi irónak is beszegődött. Irt a tót nép nyelvén, hogy imádság és áhitat utján is behatoljon hazaszeretetével annak szivébe.* De Pór a jó, lelkes hazafin kivül mindenkor jó barátnak is bizonyult mindazok irányában, kikhez őt a kölcsönös személyes bizalom, a kölcsönös személyes tisztelet s a kölcsönös érdemek elismerésének gyöngéd érzelemszálai füzték. Ez a meleg barátság ösztökélte őt arra, hogy egyes műveit és tanulmányait kipróbált hüségü barátainak az irántuk viselt gyöngéd érzelem kifejezéseül felajánlja, mint Vaszary Kolos primásnak,* Fraknói Vilmos püspöknek,* Szilágyi Sándornak,* 12Beöthy Zsoltnak,* Károlyi Árpádnak.* Melegen érző szivének mindenkor maradandó emlékei azon életrajzi vázlatok és emlékbeszédek is, melyeket elhalt egyes jelesekről: Rónay Jáczint püspök, pozsonyi prépostról,* Ipolyi Arnold váradi püspökről,* Dankó József püspök, s pozsonyi prépostról* irt s illetve ezek felett tartott. A szerető meleg sziv, a megható kegyelet és nagyrabecsülés szózata hangzik ki ez őszintén átérzett életiratokból és emlékbeszédekből. Barátaival váltott levelei ugyancsak telvék a szintiszta barátság és a szerető bajtárs érzelmeinek megnyilatkozásaival. Lehetetlen a derüs kedvben, a csapongó lelki jó humorban ömlengő jó barátra forró szeretettel és hálás kegyelettel vissza nem emlékezni. Mikor 1905-ben ötven éves irói működése alkalmából Szinnyei József «Magyar irók élete és munkái» XV-ik kötetéből a magára vonatkozó czikket (Pór Antal) különnyomatban kérette, emléket kivánt nyujtani barátainak, kik valóban hálásan fogadták tőle ezt a gyöngédfigyelmü becses ajándékát.
Pamiatka svätej Alážbety uhorskej: (Megjelent a pozsonyvármegyei 1909. évi tót naptárban.)
Nagy Lajos életiratát ajánlta neki «a régi igaz barátsággal.»
Trencsényi Csák Máté életiratát ajánlta neki «szeretettel».
A bolognai és padovai jog-egyetemre vonatkozó adatait ajánlta neki születése 70. évfordulójára régi barátsággal». (Századok 1897. XXXI. 769.)
Lipóczi és nekcsei Demeter és Sándor cz. czikke (Századok 1890. XXIV. 20.)
Déli szláv tört. tanulmányait. (Századok 1894. XXVIII. 21.)
Rónay Jáczint pozsonyi prépost. Életrajzi vázlat. 1885. Megjelent a Kortársaink czimü Stampfel Károly-féle kiadványban 6–7. füz. – Emlékbeszéd Rónay Ján. Jáczint, a M. Tud. Akad. rendes tagjáról. 1891. (Akad. Emlékbeszédek.)
Ipolyi Arnold váradi püspök élete és munkái vázlata. 1886. (Kortársaink 11–15. füz.) Ugyane czimmel diszkiadásban, a püspök aczélmetszetü térdképével s több szövegbe nyomott rajzzal. 1886. – Ipolyi Arnold, a Magy. tört. Társulat elnökének emlékezete. (Megjelent a Századok 1888. évf. XXII. 1–14.)
Emlékbeszéd Dankó József levelezőtagról, 1897. (Akad. Emlékbeszédek IX. 2.)
De Pór, mint igazi emberbarát is kivivja magának teljes elismerésünket. Annak a városnak, melyben ő 1834. okt. 18-ikán született s melyben ő 1911 szeptember 8-ikán elhalálozott, Esztergomnak, az ő egyéni dicsőségén kivül nagy földi jótéteményt is juttatott. Végrendeletében mintegy 350 ezer koronát kitevő vagyonát egy ott felállitandó fiú-árvaházra hagyta.
Mindezekkel, miket felőle ekként elmondottam, csak jelezni kivántam azokat az értékes tudományos, honfiui, emberbaráti és egyéni tulajdonságokat, melyek Pór Antalban megvoltak s melyeknek annyi üdvös eredményeket s annyi szellemi élvezeteket köszönhetünk. Hosszu életét, melyet az isteni Gondviselés jósága számára kimért, – 77 évet élt – hü és hasznos sáfárként futotta meg, jól kamatoztatva a rábizott talentumot. Csaknem haláláig magasra tartotta kezében az ismereteket terjesztő világitó fáklyát. Még halála előtt néhány évvel jelent meg tőle egy szép tanulmánya, az esztergomi várbeli Szt. István-prépostságról szóló* s kevéssel halála előtt Társulatunk folyóiratában, 1911-ben az ő bucsuczikke a fentebb emlitett Opuli László nemzedékrendjéről szóló, ezekkel élte végén mintegy serkentve minket nemes példájának követésére. Mi ő benne egy kedves személyes ismerőst, egy hü barátot, egy nemes jó embert vesztettünk, hazai irodalmunk egy jeles tudóst sirat el benne. Most ott piheni ki földi fáradalmait a magyar Sion ormán álló esztergomi bazilika kriptájában, hová őt szerető s tisztelő barátai s nagyszámu gyászoló közönség nagy részvéttel és lelki meghatottsággal és virágkoszorúk özöne alá temették. Megdicsőült lelke az égiek boldog világában a Fejérek, Prayok, Katonák, Horváthok, Ipolyik társaságát élvezi s mi, kiket elhagyott, az ő dicső szellemétől várunk küzdelmeinkben gyámolitást. Áldott legyen emlékezete!
Az esztergomi várbeli Szt. István első vértanuról nevezett prépostság története. Bpest, 1909.
DR. ORTVAY TIVADAR.
