A tihanyi apátság kritikus levelei.
A tihanyi apátság kritikus levelei.
Székfoglaló értekezés Erdélyi László l. tagtól. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Kiadja a M. T. Akadémia XXI. k. 3. sz.) Budapest, 1906. Athenaeum-kny. 8-r. 112. k. három melléklettel.
Az előttünk fekvő értekezés voltaképen előtanulmány a szerzőnek A tihanyi apátság története (Első 187korszak 1055–1701) czimü nagyobb munkájához, mely mint a Pannonhalmi Szent-Benedek-rend történeté-nek X. kötete a napokban került ki sajtó alól. Időszerünek tartjuk tehát – a nélkül, hogy az utóbbi munka ismertetésének elébe akarnánk vágni – magával az oklevéltani prćambulummal foglalkozni, annyival is inkább, mert a kritika alá vetett oklevelek egy részét csak most kaptuk meg megbizható kiadásban vagy egyáltalán először és mert az apátság összefüggő története még jobban megvilágitja a hamis oklevelek létrejöttének körülményeit és inditó okait.
A tihanyi apátságot illető másfélszáz középkori oklevél közül tizenöt darabot talált Erdélyi hitelesség szempontjából megvizsgálandónak. Munkájánál nem járt ugyan teljesen töretlen utakon, a mennyiben az apátság legrégebbi – XI. és XII. századi – oklevelei már régen felkeltették a szakemberek s kivált nagyérdemü tudósunk, Fejérpataky László figyelmét; az idetartozó oklevelek összefoglaló vizsgálata azonban még megoldatlan, de oly feladat volt, melyre Erdélyit, mint a Pannonhalmán egyesitett apátsági levéltárak őrét, s a Rendtörténet szerkesztőjét és munkatársát e páratlanul gazdag okleveles anyag folytonos, közvetetlen szemléletében megedzett alapos szaktudása, higgadt itélőképessége és lelkiismeretessége, a pannonhalmi, zalavári és bakonybéli oklevelek vizsgálatánál szerzett tapasztalatai, valamint az apátság történetébe s a korszak tanulmányozásába való belemélyedés egyenesen prćdestinálták. Nem is elégedett meg a szerző azzal, hogy az oklevelek hitelessége felett egyszerüen itéletet mondjon, hanem a hamis okleveleknél igyekezett meghatározni a készités idejét s megvilágitani a hamisitás okát, czélját, valamint az oklevél felhasználásának körülményeit is. Ezek ismeretének főleg az erkölcsi megitélés szempontjából való fontosságát helyesen hangsulyozza a bevezetésben, utalva arra, hogy a hamis oklevelek nem egyaránt a kapzsiság vagy hiuság szülöttei, hanem gyakran kényszerhelyzetben készült védőfegyverek, melyeket a jóhiszemü birtokos valamely valódi, de elveszett oklevél pótlására vagy kora jogi felfogásának kényszere alatt oly czélból koholt, hogy régi időkre visszanyuló, oklevél nélkül szerzett birtokát igazságtalan támadói ellen oklevéllel védelmezze. Az okleveek tartalma itt megfelel az igazságnak; készitésük tehát csak alaki szempontból tekinthető vétségnek. A szerző által megvizsgált oklevelek közül első sorban a tihanyi apátságnak I. Endre királytól 1055-ben kapott – s itt pontos kiadásban és hasonmásban is bemutatott – adománylevele kelti fel érdeklődésünket és pedig nem annyira belső hitelességénél fogva, melyet ezelőtt sem vontak kétségbe mint inkább külső eredetisége szempontjából. Fejérpatakynak alapvető diplomatikai tanulmányaiban ugyanis ezen oklevél eredetiségét illetőleg bizonyos határozatlanság és ingadozás észlelhető; nevezetesen először egykoru másolatnak minősiti (A királyi kanczellária az Árpádok korában. 12. l.), majd úgy nyilatkozik róla, hogy «ha nem is eredeti oklevélnek, de egykoru másodpéldánynak kell elfogadnunk» (Kálmán király oklevelei. 17. l.), majd végül azt irja, hogy «lehet egykoru másolat, másodpéldány, de külső tulajdonainál fogva semmiesetre sem az az eredeti, mely a királyi kanczelláriából megpecsételve került ki.» Oklevelek II. István korából. 6. l.) Erdélyi ezzel szemben mindenekelőtt helyesen jegyzi meg, hogy ha a másodpéldány kifejezés par-t jelent, akkor ez is hiteles eredeti, ép úgy, mint az első példány, melylyel egyszerre szokott készülni, s azután részletesen czáfolgatva Fejérpataky érveit, az oklevelet hiteles eredetinek jelenti ki. Mérlegelve mindkét fél bizonyitékait, e tudományos vitában Erdélyi pártjára kell állnunk, minthogy Fejérpataky argumentumai nem elég meggyőzőek arra, hogy ezt a hiteles eredeti képében megjelenő oklevelet másolatnak vagy utólag készült másodpéldánynak tekintsük. Nevezetesen nem dönti meg az oklevél eredetiségét az a körülmény, hogy hártyája, mely 89 cm. hosszu, két darabból van összevarrva. Kezdetleges királyi kanczelláriáról igen könnyen feltehető, hogy nem volt kéznél elegendő hosszu hártya vagy hogy rosszul számitották ki a szöveg terjedelmét; s a hitelességet különben is eléggé biztositotta a két hártyadarabot összekötő szalagra az oklevél hátán alkalmazott külön pecsét. Nem döntő bizonyiték az sem, hogy az oklevélen tanukként szereplő főemberek nevei s az előttük álló keresztjelek. († Signum Benedicti archiepiscopi stb.) mind az oklevél irójának kezétől származnak. Ebben ugyanis nem láthatunk egyebet, mint idegen félremagyarázott formulák szolgai utánzását, a mire különben külföldön is vannak példák. (V. ö. Bresslau Handbuch der Urkundenlehre. 802. l.) Végül a legkevesebb értéke van annak az ellenvetésnek, hogy a királyi signum s az emlitett tanuk nevei a pecsét mellett kéthasábosan olyképen vannak irva, hogy a kerek alaku pecsét a két hasáb közé épen belefért, a mi Fejérpataky szerint csak úgy képzelhető, hogy előbb tették fel a pecsétet s azután irták körül a tanuk neveivel; már pedig a diplomatika azt tanitja, hogy a pecsételés volt az oklevélkiállitás utolsó actusa. Erre nézve Erdélyi először helyesen jegyzi meg, hogy e nehézség a másolat vagy másodpéldánnyal szemben ép úgy fennforog; s különben is érthetetlen volna, hogy ha az eredeti oklevél másként lett volna kiállitva, miért tértek el a másolat kiállitásánál az eredeti elrendezéstől. Másodszor pedig a jelek inkább 188arra mutatnak, hogy nem előzetes megpecsételéssel van dolgunk, hanem hogy a pecsét helyét előre kimérték és üresen hagyták. Ezt bizonyitja az is, hogy a pecsét alatti sorban a «septemplicis» és «universeque» szók között hézag van, – a nélkül, hogy vakarás nyoma volna látható – mi alig volna megmagyarázhátó, ha a pecsét, melynek körvonalai a hártyán tisztán látszanak, már előre rá lett volna függesztve az oklevélre.
A valódi tihanyi alapitólevéllel párhuzamosan közli Erdélyi az apátságnak szintén 1055-ről keltezett, bővitett, hamis alapitólevelét, melynek egy részét az írásjelleg feltüntetése végett hasonmásban is bemutatja.
Hosszas tanulmányok után megállapitva a hamisitvány forrásait és czélját – mely az Apáti birtokra IV. Lászlótól kapott kiváltságnak a tihanyi sziget előtt fekvő tizenkét falura való kiterjesztésében állott – keltét 1416-ra helyezi, eltérőleg Fejérpatakytól, ki azt, úgy látszik, tisztán külső kritériumok alapján a XIII. századra tette. (A kir. kanczellária 11 l. és II. István oklevelei. 24. l.)
Röviden foglalkozik ezután a szerző IV. Kelemen pápa 1267. évi egyébként hiteles bullájával (Tihanyi ap. tört. I. 525. l., Wenzel III. 140. l. és Fejér VI/2. 87. l.), melynek felülvizsgálatát olvashatatlan eredeti szövégének 1700 körüli kézzel való felülirása s némi belső nehézségek tették szükségessé. Keltét Wenzel hibás feloldásával szemben 1267. jan. 11-ben állapitja meg.
Igen ügyesen, az oklevél formuláinak korszerütlensége alapján rántja le Erdélyi a leplet egy külsőleg igen jól sikerült hamisitványról, melyben a veszprémi káptalan 1275 jul. 29-én jelenti IV. László királynak, hogy a tihanyi apátságot Gamás birtokba beiktatta. (Szövege és hasonmása: Tihanyi ap. tört. I. 536. és 51. l.) Formulái Zsigmond korára, az 1398–1417-ig folyó gamási határper idejére vallanak s az oklevél is, bár értékesitéséről a per aktái nem szólnak, kétségkivül ennek a czéljára készült az apátság 1211. évi hiteles, valamint 1092. és 1358. évi hamis okleveleinek felhasználásával.
E legutóbbi oklevél, mint a székesfehérvári keresztes convent kiadványa, mely az apátságnak félszáz birtokba való visszaiktatásáról szól, (Fejér IX/.2. 717. l. és Tih. ap. tört. 555. l. hasonmása ugyanott 40–41. l.) szintén Zsigmond-kori formulákkal, de nem hiteles oklevelek adataibóli hanem szóbeli hagyomány s a tényleges birtoklás alapján lett szerkesztve; keltét Erdélyi a kapcsolatos oklevelek adataira támaszkodva, 1387–1390 közé helyezi.
A többi tihanyi «kritikus» oklevél nem eredetiben, hanem átiratban vagy kivonatban maradt fenn, úgy, hogy vizsgálatuknál tisztán csak belső kritériumokra vagyunk utalva; a mi a döntést jelentékenyen megneheziti, igy II. István. 1118. évi oklevelénél is, (Tih. áp. tört. I. 500. l. és Zalamegyei Okltár. I. 3. l.), melyben a király tiz ház népét, kiket Béla herczeg adott az apátságnak, de a királyi udvarnokok Kálmán király idejében visszafoglaltak, visszaadja. Erdélyi kénytelen ugyan elismerni az oklevél tartalmának korszerűségét – a mit Fejérpataky szép tanulmányában (II. István oklevelei 22–26. l.) meggyőzően bizonyit – mindamellett azonban olyan nehézségekre mutat rá, melyek az oklevél hitelessége iránt méltán gyanut keltenek. Ilyenek a «Dei gracia» kifejezés a király czimében, melyben anachronismust lát, továbbá az a körülmény, hogy a tihanyi apátság népei ügyében a győri püspök biráskodik, noha az apátságnak a győri püspökség területén nem volt birtoka, s végül, hogy II. István Béla herczeget, a későbbi I. Béla királyt, ki neki dédapja volt, »pátruelis meus»-nak nevezi. Nézetünk szerint az első két ellenvetés nem feltétlenül döntő; azt ugyanis, hogy a «Dei gracia» kifejezés II. István korába nem illik bele, ha valószinünek tartjuk is, de adataink szegényessége mellett teljesen bebizonyitottnak még nem látjuk; s a győri püspökben is lehet talán egy ad hoc delegált birót keresnünk. A patruelis meus kifejezés miatt azonban az oklevelet – legalább jelen szövégében – hitelesnek nem fogadhatjuk el.
Érdekes hamisitvány bukkan fel az apátságnak bizonyos kövesdi és aszófői birtokrészekért folytatott perében 1390-ben, t. i. Szent László király 1092. évi oklevele, melyben a tihanyi apátság birtokait és kiváltságait összeirja. (Tih. ap. tört. I. 496. l., Wenzel VI. 66. l.) Hamis voltára már röviden Fejérpataky is rámutatott (Kálmán kir. okl. 4. l.); Erdélyi tovább menve, forrását is megállapitja a fentebb emlitett 1358. évi hamisitványban, melyet az 1902. évi oklevél szerkesztője átdolgozott s kibővitett, a határjárásokra vonatkozó részekben pedig kivonatozott. Ezen oklevél, melynek 1389–90-ben kellett készülnie, a perben eredeti alakjában lett felmutatva, ránk azonban csak többszörös átiratba foglalva maradt olyképen t. i., hogy Szent László oklevelét átirja Dénes nádor 1274-ben (Tih. ap. tört. I. 534 l. és Wenzel IX. 85. l.), ezét I. Lajos király 1365-ben (Tih. ap. tört. I. 560. l.), s ez utóbbit Szécsényi Frank országbiró 1399-ben. (Tih. ap. tört. I. 609. l.) Az országbiró oklevele, mely eredetiben megvan, hiteles, a másik két átiró oklevél azonban szintén hamis; az 1365-ikinek forrásait is megtalálta és kimutatja Erdélyi az apátság meglévő hiteles okleveleiben. Ugyanezen per bizonyitékai között szerepelt még a somogyi conventnak egy állitólag 1325-ben kelt oklevele is, mely csak kivonatban maradt fenn egy 1416-iki nádori 189itéletlevélben. (Tih. ap. tört. I. 629. és Fejér X/6. 304. l. 1304-es évszámmal.) Ezen oklevél hamis voltát nemcsak a Dénes nádor-féle 1274. évi hamis oklevélre való hivatkozás, hanem más kellő okok is nyilvánvalóvá teszik.
A Tihanyvár és tartozékai iránt inditott 1392. évi perben ismét két hamis oklevelet találunk, úgymint a veszprémi káptalan határjáró levelét 1231-ből (Tih. ap. tört. I. 517. l. és Fejér III/2. 264. l.) és I. Károly királyét 1327-ből (Id. m. 549. l. és Fejér VIII/3. 213. l.), melyben a várat és tartozékait az apátságnak visszaadja. Erdélyi amazt az oklevélformulák s a kanonokok névsora alapján jelenti ki hamisnak, keltét 1368–73 közé helyezve, emennek hamis voltát pedig tartalmából bizonyitja be. Készitése idejét 1388 és 1392 között kell keresnünk.
E hamisitványokon kivül a szerző még három kivonatban fennmaradt oklevélre hivja fel gyanunkat, melyek az apátság kövesdi birtokperében 1397-ben egyszerre merülnek fel. Ezek: Bizonyos Orosznak keltezetlen végrendelete, mely István király pecsétjével volt ellátva, továbbá a tihanyi apát s Arnold ispán és Valpod szőlősi lakosok között 1308-ban a veszprémi káptalan előtt kötött egyezség s végül a somogyi convent 1320. évi oklevele az apátságnak szőlősi birtokát illető tiltakozásáról. (Tih. ap. tört. I. 606–607. l. és Fejér X/2 608–610. l.) Az utóbbi két oklevelet csakugyan nagyon gyanussá teszi az a körülmény, hogy a bennük élőként szereplő Valpod hiteles oklevelek tanusága szerint már 1300 pünkösdkor, Arnold ispán pedig 1318 husvétkor nem voltak életben. Nehezebb azonban itéletet mondani az Orosz-féle végrendelet hitelessége felett, mely 1170 tájára téve, határozottan korszerü; gyanussá teszi azonban hitelét a kétes oklevelek társaságán kivül főleg az a körülmény, hogy az Orosz által ajándékozott 12 szőllő és 67 hold föld számra nézve csaknem teljesen egyezik azon őt szőllővel és 67 hold, földdel, melynek elfoglalása miatt a tihanyi apát 1394-ben pert inditott, holott e számok a közbeeső időből más oklevéllel nem igazolhatók.
Mint Erdélyi fejtegetéseiből kitünik, a tihanyi hamisitványok készitése 1368–1416 közé, György és Demeter apátok idejére esik. A deák-prókátorok klasszikus kora ez, kik gyakran, ha a szükség úgy kivánta, hamis oklevelek készitésétől és felhasználásától sem rettenek vissza, s mint számos példa mutatja, nemcsak a perben itélő birákat, hanem századok multán a történetkutatókat is sikerült félrevezetniök. A valódi, az igazságra törekvő történetirás elismerése illeti meg tehát Erdélyi dolgozatát, melyet oklevéltani irodalmunk legjelesebb termékei közé sorozhatunk.
Dr. Döry Ferencz.
