A SZENT-ISTVÁN ANYJÁRÓL SZÓLÓ ADATOK UJ MEGROSTÁLÁSA. | Turul 1883-1950

1A SZENT-ISTVÁN ANYJÁRÓL SZÓLÓ ADATOK UJ MEGROSTÁLÁSA.

Nem hangulatkeltésre volt szánva Nagy Géza azon tévedésének megállapitása, hogy ő «Szent István családi összeköttetései» dolgozatának megirásakor a lengyel kutforrásokat figyelmen kivül hagyta! Arra volt az szánva, hogy Nagy Géza ur Deák Ferencz ismert hasonlata szerint, ha elhibázta az atilla begombolását, kezdje ujból, mert máskülönben rajta lehet ugyan az atilla, de mindig rosszul áll.

Nagy Géza azonban ehelyett úgy tesz, mint a ki megbotlik valami kőbe és akkor nem magát, hanem azt a követ okolja és azt veregeti.

Tagadja Nagy Géza a lengyel kutforrások azon állitását, hogy Szent István anyja lengyel fejedelemleány volt, mert a) a lengyel kutforrások, nem régiebbek Béla király Névtelen jegyzőjénél, b) mert a magyar nemzeti hagyományok nagyobb biztositékokat nyujtanak Szent István anyja eredetéről; s mert c) az egykorú irók semmit sem tudnak ezen lengyel rokonságról.

A) Nagyon téved azonban bár ki is, ha azt hiszi, hogy én a lengyel kutforrások tudósitásának azért adtam hitelt, mert régibb a Névtelen jegyzőnél. Semmi esetre sem! Mert kortársak-e a 973–997-iki eseményekre akár a Névtelen jegyző, akár a kamenczi és a heinrichowi évkönyvek irói? Dehogy! Három századdal később éltek. Mihelyt nem voltak kortársak, akkor hitelük nem attól függ, 1–2 századdal több vagy kevesebb választja el őket az esemény idejétől, hanem attól, minő kutforrásokat használtak. Budai Ferencz egy századdal régibb iró mint Pauler Gyula és mégis tévedett azon állitásával, hogy Predszlava volt Kálmán király második felesége; ellenben Pauler nem tévedett, mert jobb, biztosabb kutforrásokat használt, mint Budai. Még nagyobb korkülönbség van Verbőczy István és Fraknói Vilmos között. Verbőczy három századdal előbb élt és mégis a magyar királyok főpapi kinevezőjogának történetét Fraknói jobban tudja, mert hisz ő eredeti oklevelekből dolgozott, Verbőczy pedig hallomásból, félszázadra is alig emlékező tanuktól.

Száz meg száz ilyen esetet lehetne felhozni, de teljesen fölösleges. Fölösleges pedig azért, mert az ilyen jóhiszemü történetirók hasonlata nem illik a Névtelen jegyző és a lengyel kutforrások viszonyára.

A Névtelen jegyző ugyanis nen történetiró, hanem költő. A lengyel évkönyv-iró pedig egyszerü tudósitó. Olyan körülbelül a viszony köztük, mint Jókai Móré és Szeremlei Sámuelé. Mind a ketten éltek az 1848–49-iki szabadságharcz idején, de Jókai idősebb volt, tevékenyebb, részt vett a mozgalmakban, irt is eleget a Csataképekben, vagy a Kőszivü ember fiaiban és más regényeiben a szabadságharcz mozgalmairól. Szeremlei pedig összeállitotta «Magyarország krónikáját az 1848–49-iki forradalom idejéről» lehetőleg hivatalos adatokból és szemtanúk vallomásaiból. (Pest 1867). Már most nem furcsa volna, ha valaki Jókai regényének, vagy fellengző leirásának több hitelt adna, mint Szeremlei egyszerü krónikájának?!

Mi egykorú érdektelen tudósitók feljegyzéseiből tudjuk, hogy a Névtelen jegyzőnek mindjárt kiinduló pontja óriási tévedés. Nem azért jöttek ki a magyarok ősi hazájukból, mert ott már a nép sokasága miatt el nem fértek, hanem mert kiűzték őket. Vegyük ehhez a Szerencs, Munkács, Szekcső, Lapincs stb. szerencsétlen névmagyarázatokat, vegyük hozzá, hogy 2Szventepolk birodalmáról semmit sem tud, hanem Nyitra környékét a cseh herczeg birtokánák mond a s mindjárt tisztában lehetünk arról, hogy költővel állunk szemben, a ki a történeti igazsággal épen nem törődik. Nem hangoztathatjuk tehát eléggé Pauler Gyula figyelmeztetését: «A Névtelen jegyző műve 9/10 részének nem hihetünk». 1/10-nek is csak kötve higyjünk, csupán akkor, ha máshonnan is igazolható.

De még az sem bizonyos, hogy a Névtelen jegyző régibb volna azon feljegyzéseknél, a melyekből a kamenczi és heinrichowi évkönyvirók meritettek.

1873-ban egyszerre két mű jelent meg a lengyel évkönyvekről. Az egyiket német, a másikat lengyel tudós irta. A német Zeissberg: «Die polnische Geschichtschreibung des Mittelalters» (Leipzig 1873.) azt állitja a kamenczi évkönyvekről: «Die Annalen sind von einer Hand aus dem Anfang des 13. Jahrhunderts eingetragen». Majd alább «Da er (der Verfasser unserer Annalen) Kaiser Heinrich und dessen Gemahlin Heilige nannt, so sind die Annalen, wofern die letzte Notiz nicht auf Rechnung des Schreibers von Kamenz zu stehen kommt, erst nach 1204 geschrieben»* Tehát maga az évkönyvek szerkesztője 1204 előtt élhetett, csak a másoló irta 1204 után, de mindenesetre a XIII. század elején.

i. m. 38.

Smolka Szaniszló, a jeles lengyel történetiró ugyanezen eredményre jutott: «Die Handschrift stamt aus dem Anfange des XIII. Jahrhunderts; abgesehen aber von zwei am Ende verzeichneten auf Bischofswechsel in Krakau in den Jahren 1142 und 1165 bezüglichen Nachrichten, hören die mit einander zusammenhängender Notizen mit dem Jahre 1104 auf.»* Másutt azt irja Smolka «Das zeitälteste polnische Annalenfragment, die Ann. Camenzes, enthält eine Andenkung darauf, dass es spätestens gegen das Ende des XII. Jahrhunderts in Polen eine annalenartige Aufzeichnung gegeben hat. Da aber die Ann. Camenzenses schon gleich am Anfange des XIII. Jahrhunderts geschrieben wurden, so muss die Vorlage wenigstens um einigen Jahren jünger gewesen sein».*

Polnische Annalen bis zum Anfange des vierzehnten Jahrhunderts. Lemberg 1873. 10.

U. o. 61–62. ll.

Itt van tehát két olyan avatott tudós, a kiknek a mi vitánkról nem is lehetett tudomása és mégis magáról a kamenzi évkönyvek kéziratáról világosan bizonyitják, hogy az a XIII. század elején iratott. Tehát ha már e kézirat megvolt a XIII. század elején, a benne foglalt eseményeket a XIII. század elején, vagy még előbb kellett feljegyezni.

Felfedez ugyan Nagy Géza olyan jelet, a mely szerint a kamenczi évkönyvek csak 1253 után irathattak volna, de a két tudós megállapitását ez sem rontja le. Nagy Géza szerint 1253 után irták volna e könyveket, mert az 1079-ben megölt krakai püspököt «sanctus Stanislaus»-nak irja, már pedig Szaniszlót csak 1253-ban iktatta IV. Incze pápa a szentek sorába. Csakhogy a középkorban 1161 előtt volt úgynevezett egyszerű, csupán egy országra szóló szentté avatás is, s az illető ország oklevelei, évkönyvei sok olyan embert szentnek irnak, a kit az apostoli szék csak nagyon későn jelentett ki az egész keresztény világon tisztelendő szentnek.* Furcsa volna, ha Nagy Géza minden magyar oklevelet, évkönyvet, történeti müvet 1686 után keltezettnek irna, mert a pápai szék csak ekkor iktatta Szent-Istvánt a szentek sorába. A lengyelek már a XII. században szentnek nevezték Szaniszlót s csak később 1253-ban kérték ehhez az apostoli szék jóváhagyasát. Ettől tehát a kamenczi évkönyveket bátran irhatták és irták is a XIII. század elején.

Mátyás Fl. H. H. Fontes D. I. 215–17.

Ellenben mit mond a palaeographiai tudomány a Névtelen jegyző kéziratáról? Elég lesz erre nézve Fejérpataky László, legjelesebb palaeographusunk nyilatkozatát idézni: «Az irás határozottan a XIII. század második feléé, a betük a minuta erecta irásnak e században szokásos törött formáit mutatják;» «a codex nem mondható gondos másoló munkájának, mert hogy másolat, azt mutatja az irás kora és a benne, kivált a tulajdonnevekben előjövő számos hiba; legkétségtelenebbül pedig a kézirat 23a. levelének 17-ik sora, hol a másoló szeme közvetlenül az előtte levő sornak ceperunt szavára tévedt és ezt irta le még egyszer az expugnaverunt helyett», «a mi kéziratunk korát palaeographiai okokból nem lehet korábbra tenni a XIII. század második felénél».*

A magyar honfoglalás kutfői. 382. l.

3Mihelyt pedig a napjainkra maradt kézirat már csak a XIII. század második feléből származik, mindjárt nem lehet teljes bizonyossággal megállapitani azt, hogy annak minden egyes tudósitása, a XIII. század elejéről való, mert hiszen a mű szerzője akkor élt. A középkori másolók ugyanis nem sokat adtak a szerzői jogra, nem nagyon törték a fejüket az eredeti kézirat hüséges, pontos lemásolásán, hanem, ha nekik úgy tetszett, könnyen kihagytak vagy beletoldottak egyes részeket. E közbetoldások, interpolatiók nagy bajai kivált a történeti műveknek, mert ha valamelyik másoló ugyanazon tárgyról talán tudott vagy hallott még valamit, mindjárt beszurta valahol a régibb szerző művébe, nem törődvén azzal, hogy igy ebben esetleg ellentmondást vagy ismétlést okoz. Bőven ismertettem az ilyen közbetoldásokat, bővitéseket «Hol bővitették ki a Hartvik-legendát először és másodszor» czimű értekezésemben.*

Századok 1901. 991–108. ll.

Anonymus műve sem kerülte ki e sorsot és másolója itt-ott kibővitette. Igy mindjárt az előszóban ez a kis vers áll:

Felix igitur Hungaria
Cui sunt dona data varia
Omnibus enim honis
Gaudeat de munere sui lireratoris.

Ez már a másoló közbetoldása.

Előzőleg ugyanis a Névtelen jegyző olyan józanul, higgadtan nyilatkozik diákkori munkásságáról, elfoglaltságáról, hogy ilyen ember nem mondhatta már előre boldognak Magyarországot azon ajándékért, melyet neki nyujtani készül.

Világosan látható a betoldás nyoma a IV. fejezetben is. Itt azt olvassuk Álmosról: «Cum autem ipse Almus pervenisset ad maturam etatem, tunc dudum spiritus sancti erat in eo, licet paganus tamen potentior fuit et sapientior ducibus Scithie. Et omnia negotia regni eo tempore faciebant consilio et auxilio ipsius. Dux autem Almus, dum ad maturam etatem iuventutis pervenisset duxit sibi uxorem in eadem terra».

Az, hogy egymásután, csupán 11 szóval elválasztva, kétszer fordul elő ugyanazon mondat «dum autem ad maturam etatem pervenisset.» kézzel foghatólag elárulja, hogy itt nem egyetlen szerzőnek egységes művével van dolgunk, hanem az első mondat tulajdonképen a másoló közbetoldása, a ki nem törődött vele, hogy igy a műben ismétlések fordulnak elő, hogy a mű egysége megbomlik, hanem csak a maga tudományát akarta fitogtatni és a maga, már olyan a milyen tudását is az előtte levő műbe bele szoritani.

Ezt tudván, vizsgáljuk meg Anonymus 24–27. fejezetének viszonyát a többi fejezetekhez! E 24–27. fejezetek szólnak Tuhutum erdélyi kirándulásáról, Gyalu oláh vezér leveréséről és Erdély elfoglalásáról.

Előzőleg a mű 11. fejezetében a szerző azt mesélteti a gácsi és ladoméri herczegekkel Álmosnak és vezérének, hogy Magyarország dunántúli része a rómaiaké, a Duna-Tisza köze egész a lengyel és orosz határig Saláné, a Szamos és Maros közt Marót uralkodik, a Maros és Orsova vára közt eső terület pedig Galád bolgár fejedelemé. Nemde feltünő, hogy itt nem szól a mű szerzője Gyaluról, s Gyalunak erdélyi fejedelemségéről, pedig hát a gácsi és ladoméri fejedelemhez ez lakott volna leközelebb?!

Továbbá a mű 22-ik fejezetében azt mondja a szerző, hogy «Zobulsu, Thosu et Tuhutum inito consilio constituerunt, ut meta regni ducis Arpad esset in porta Mezesina. Tunc incole terre iussu eorum portas edificarunt et clausuram magnam de arboribus per confinium regni fecerunt».

Ezen józan és az ország történetével, történeti fejlődésével annyira megegyező előadással éles ellentétben áll az egész 24–27. fejezet. Mert ha Szilágyság elfoglalása után mindjárt bement Tuhutum Erdélybe és azt elfoglalta és békésen birta, akkor minek jelentették volna ki oly ünnepiesen, hogy Árpád országa csak a meszesi kapuig terjed, akkor minek épitettek ott mesterséges gyepüket.

De meg maga a mű szerkezete is mutatja, hogy a 24–27. fejezetek az elbeszélés világos, eredeti sorát megbontó közbetoldások. Mert a 23. fejezet igy szól: «Thosu et Zobolsu (necnon Tuhutum) cum vidissent, quio deus delit eis victoriam magnam et subiugaverunt domino suo fere plures nationes illius terre, tunc exaltati sunt nimis super habitatores illius terre, et dum ibi nullus inventus esset inimicus, plure 4die sibi manserunt, donec confinia regni firmaverunt obstaculis firmissimis».

Csatoljuk most ehhez a 28-ik fejezet kezdő szavait. «Tosu vero et Zobolsu adepta victoria reversi sunt ad ducem Arpad subiugando totum populum a fluvio Zomus usque ad Crisium.» Ez teljesen odaillik a 23-ik fejezethez! Szemmel látható tehát, hogy a 23. és 28. fejezetek eredetileg összetartoztak, szorosan egymásután következtek és csak utólag szakitotta el ezeket erőszakosana későbbi, 24–27. fejezetekből álló toldás.

Maga Szabolcs és Tas hadjárata is sokkal érthetőbb, logikusabb lesz, ha Tuhutumot belőle kihagyjuk, mert akkor nem járnak kétszer a magyar seregek az Omsóérnél.

E három jel együttvéve teljes biztositékot nyujt és nem csalhat.

Nyilvánvaló tehát, hogy a 24–27. fejezetek csak a XIII. század végén élő másolónak közbetoldásai és korántsem a XIII. század elejéről szóló tudósitás. A Tuhutum szó ma Tétenynek vagy Téténynek ejtendő ki, s a XIII. század végén még erősen virágzott a Dunamellékén az ő nemzetsége s ennek egy udvari káplánja lehetett az, a ki a honfoglalásról szóló hőskölteményeiben a többi közé ezt is bele szőtte. Arról azonban elfelejtkezett, hogy a meseszövést már a 11. fejezetben meg kellett volna kezdenie s a 22. fejezetet is átalakitania!

Azonban épen a 24–27. fejezetek azok, a melyek Szent-István anyjáról beszélnek! Megdől tehát Nagy Gézának azon állitása, hogy a lengyel tudósitások nem régibbek Béla király Névtelen jegyzőjénél, mert kisül, hogy a Sarolt-féle mese nem is Béla király Névtelen jegyzőjénél, hanem csak annak egyik kései bővitőjénél a XIII. század végén fordul elő. Véleményem szerint e Sarolt-féle mese magva III. Istvánnak Szent Istvánnal való egykori összecseréléséből keletkezett. III. Istvánnak atyja épen úgy (II.) Gyécse volt, mint Szent Istvánnak és a trónért folyt rettentő harczokban nagyon könynyen megtörténhetett, hogy a Tétény – másként Gyula – Zsombor nemzetséget III. István megfosztotta erdélyi birtokától.

Rengeteg sokat fáradozik Nagy Géza annak kimutatásán, hogy Lengyelországban tulajdonképen csak a XIII. század közepe táján kezdtek a magyar nemzet iránt érdeklődni és a Szent Istvánra vonatkozó adatok csak akkor kerültek a lengyel évkönyvekbe, a midőn Krakóban és Kalisban három magyar herczegnőnek volt udvara.

De hát ez mind hiába való fáradozás! Egy tekintet Magyarország és Lengyelország XI– XII. századbeli összeköttetéseire mutatja, hogy meg kellett lennie az érdeklődésnek Magyarország iránt az előbbi századokban is, mert hiszen a két nemzet szoros barátságban, uralkodóik pedig családi összeköttetésben állottak. Vagy nem a lengyel fejedelmekhez fordultak segitségért I. Béla és fiai a XI. században? Nem hazánkba menekült 1082-ben II. Bogyoszló lengyel király? Nem harczolt-e Szent-László 1094-ben Krakónál a lengyel király és a felkelők kibékitése végett? Nem magyar hadak segitették-e 1107-ben III. Bogyoszló lengyel királyt lázadó testvére ellen? Nem lengyelek avatkoztak-e bele évek hosszu során át a II. Béla és Borisz közt folyt versengésbe? Hogyan lehet tehát állitani, hogy a XI– XII. századbeli lengyel krónikásnak nem volt oka erősen érdeklődni a magyar nemzet iránt?

De meg a kamenczi évkönyviró egyházi férfiu, szerzetes volt! Hogyan ne érdeklődött volna Szent-István iránt, mikor az nem csupán magyar király, hanem Magyarország egyik szentje is volt? Mikor annak csodatévő hire annyira elterjedt, hogy 1113-ban maga a lengyel király, III. Bogyoszló, is sirjához zarándokolt?!

Jusson eszünke, hogy ha nem is ülték meg Lengyelországban Szent-István ünnepét, az ő életirata, mint kegyes olvasmány a lengyel monostorokban is elterjedt. Már most az ilyen szerzetes, a ki a szentek életéből, egy-egy legendagyüjteményből tudott valamit Szent-István érdemeiről, bizonyára még szivesen átveszi az előttelevő régi feljegyzésből az ő születésére vonatkozó adatokat, mert hisz lelki ismerősére vonatkozó ismereteit bővitette azzal!

Nem kell tehát olyan messzire elkalandoznunk. A XIII. század elején élt kamenczi évkönyv-irónak kettős oka is volt, hogy Szent-István édesanyját és születési évét megörökitse.

Hogyan örökitette meg és honnan vette adatait, azt is ki lehet mutatni.

Nagyon jól tette Nagy Géza, hogy a Turul 1907. 136-ban ezen tudósitás mellé oda állitotta a heinrichowi, a sziléziai évkönyvek, továbbá a lengyel fejedelmek krónikája és a Krasinszki-évkönyv 5adatait. Látható ebből, hogyan alakul az egyszerü évkönyvi feljegyzésekből lassan-lassan összefüggő elbeszélés. A heinrichowi évkönyv készitője már beleolvasztotta a szövegbe a kamenczi évkönyvek végén álló, évhez kötött száraz adatokat. Vagyis nála az utolsó mondat így hangzik: «genuit Stephanum regem Ungarie anno Domini 975». A sziléziai évkönyvek s a lengyel fejedelmek krónikájának készitője már Szent-Henrik életiratát is olvasta, tehát annak adataival is kibővitik elbeszélésüket és az ellentmondó adatokat összeegyeztetni kisérlik. A Krasinszki évkönyv irója már Szent-Cirill és Metód történetét is belekeveri s azonkivül Szent-Adalbert életének ismeretét is fitogtatja.

Világos tehát, hogy a legrövidebb és legegyszerübb tudósitásnak, a kamenczi évkönyveknek készitője is eredetileg évhez kötött, száraz feljegyzéseknek más adatokkal való egybevetéséből és összeolvasztásából dolgozott. Azt már kimutattam másutt, hogy azon száraz, évhez kötött adatokat a lengyel évkönyvekből, illetőleg azok közvetitésével a prágai évkönyvekből irta ki. A többi adatokra nézve pedig ki kell indulnunk az ő szerzetesi állapotából. Neki ugyanis mint szerzetesnek hivatásánál fogva kellett ismernie a szentek életét, különösen pedig a lengyel vagy a szomszédságokban élt szenteknek életrajzait.

S valóban, ha összehasonlitjuk Szent-Adalbertnek Querfurti Brunótól irt életrajzát, továbbá Hartvik kibővitett művét a kamenczi évkönyv tudósitásával ilyen eredményre jutunk.

Kamenczi évkönyv.	Querfurti Brunó.
Quć cum erat Christiana, virum suum convertit ad fidem Christi.	Miserat ad Ungarorum seniorem magnum, imo ad uxorem eius, que totum regnum viri manu tenuit, qua duce erat Christianas coepta. (Pertz: Mon. Germ. S. S. IV. 601. l.)
Kamenczi évköny.	Hartvik bővebb műve.
Post Visionem per beatum Stehanum protomartyrem sibi factam concepit et genuit Stehanum regem Ungarić.	«Uxorem eius (Geysć) iam propinquantem partui tali voluit visione divina gratia consolari. Apparuit namque illi beatus levita et prothomartyr Stephanus, qui eam alloqui taliter cśpit: confide in Domino mulier, et certa esto, quia filium paries meumque nomen illi imponas.» H. H. Fontes Dom. I. 37.)

Ezekből éppen nem következik, hogy a kamenczi évkönyviró a XIII. század második felében élt volna, mert hiszen Szent-Adalbert életiratai 1012-re már mind készen voltak. Hartvik müvének kibővitése is megvolt már a XII. század végén, mint kimutattuk s még látni fogjuk.

Egy másik tudósitás egymás mellé állitva így mutat.

Kamenczi évkönyv.

Hartvik bővített műve.

«Anno 1000 presidente Sylvestro secundo sedi apostolicć Stehanus rex Ungarić post obitum partis sui Jesse anno quarto misit adstricum episcopum ad ipsum Sylvestrum pro corona regni petenda. Eodem tempore pro simili negotio premiserat dux Mesco Lampertum, episcopum Cracovien sem, sed dominus papa visione monitus angelica, coronam, quam duci Mesconi preparaverat, transmisit Stephano regi Ungarie.» (petz. Mon. Germ. S. S. XIX. 581. l.)

«Quarto post partis obitum anno Ascricum pertulem misit ut regio dignaretur ipsum diademate roboratre. Eodem forte tempore Misca Poloniorum dux missis nuntiis ad Romanć sedis antistitem regio postulaverat diademate redimiri … Nocte, qua precedebat, pape per visionem domini nuntius astitit … qui et dixit, coronam, quam preparaii fecisti, eorum duci cures largiri.» (H. H. Fortes. Dom. 44–45. ll.

Kézzel fogható tehát, hogy a kamenczi évkönyvek készitője Szent-István életiratát használta. De melyiket?

Már 1901-ben kimutattam, hogy Szent-István életiratai közül a másodikat, Hartvik győri püspöknek 1000 táján irt művét kétszer bővitették ki, még pedig először Székesfehérvárott, másodszor Pannonhalmán s végre a XIII. században a pannonhalmi bővitést némely részek kihagyásával magyarosabbá tették. Ezáltal Szent Istvánnak öt életirata állott elő, ámde a pannonhalmi bővitésben tulajdonképen az előző három javarésze bele van foglalva.

Szemléltetőleg is mutatja ezt a következő összeállitás:

6Kis legenda.

... hic Strigoniensi oppido natiuitatis exordium habuit, et puer adhuc sententia grammatiçe artis ad plene imbutus est. Pater eius rex quidem sed primum gentilis fuit, postea illustrante spiritus sancti gloria, uitę et uię lumen agnouit, euangelicam institutionem sacutus ad imaginem ueritatis peruenit. Interim autem diuinis conspectibus se probabilem reddidit, ut omnes militię suę comites ad ueri dei culturam conuerteret, quos vero alienę uię sectatores reperit minis terroribusque subiugauit. Qui cum iam senesceret resolutionemque sui corporis imminere sentiret, filio arce regni sublimando uxorem nobilissimam, ex latissima Romanorum imperatorum prosapiaderiuatam duxit. Interea rex christiani nominis amator, debitum soluens naturę, concessit, qui, ut credimus, per confessionem deitatis gloriam ęternę felicitatis consecutus est.

Post cuius obitum Stephanus ad huc puer fauore principum et plebis in regni solium laudabiliter prouectus ardentiori animo ueritatis cepit propagator existere, quia quamuis pueritig anins flereret, non tamen cor in ore, sed os habebat in corde. Scripturarum diuinarum, quibus ad primum flagrabat, non immemor, iudicium et iustitiam ante oculos proponebat, iuxta illud Salamonis, audiens sapiens sapientior erit, et intelligens gubernacula possidebit. Non proponebat ante oculos rem innstam facientes et consentientes, sed in omnibus mandatis dei fidelis dispensator existens apud se cepit meditari, ut si populum iam pridem baptismatis consecratione renatum absque disciplina dimitteret, facile post errorem uanitatis suę iterum conuerteretur, hunc secundum ecclesiasticam doctrinam instituens, iugum et legem discipling snbpositis ceruicibus adhibuit, omnesqué immunditias malorum prorsus destruxit. (H. H. Fontes Dom I. 2–3.)

Hartvik műve

...nunciatur ei Adalbertus bśmiensis ecclesię pontifex ad se uenturus propter conuersionen ipsius et fidei non fietę profectum domino deo hostiam laudis oblaturus. Oritur leticia nouis christi militibus ineffabilis, dux obuiam tyroni christi cum fidelibus quibusque procedit, honorabiliter surcepit, et ut per usum monitus est, propter timorem et amorem dei modis omnibus obedientie filium ei se fore demonstrauit. Igitur iubente principe fit ubique congregatio gentis indomite, per sanctum episcopum finnt exhortationes continng, conuertantur et baptisantur alumni patrię, statuuntur multis in locis ecclesię.

5. Nascitur interea predictus a domino principis filius, quem secundum prophetam: antequam in utero conciperetur dominus nouit. Hunc deo dilectus Adalbertus episcopus crismali baptismate secundum credulitatis suę ueritatem intinxit, et susceptor eius fuit, nomen sibi impositum est Stephanus, quod alienun a consilio dei noncredimus. Stephanus quippe grace coronatus sonat latina, ipsum quippe in hoc seculo deus voluit ad regni potentiam, et in futuro corona beatitudinis semper permanentis redimere decreuit, ad percipiendum uitę iugis indeficientem gloriam, creuit infans regali nutritus educatu, qui transsuadata pueritia, postequam primum adolescentić gradum transcendit, conuocatis pater suus hungarie primatibus, cum ordine sequenti, per communis consilium colloqui filium Steplianum suum post se sequaturum populo prefecit, et ad hoc corroborandum a singulis sacramentum exegit, post hęc plenus dieram anno dominicę incarnationis DCCCCXCVII. sevuli nequam erumpnas celesti mutauit gaudio et eodem anno beatus adalbertus episcopus causa predicandi uerbum dei ruziam ingressus est et ibidem cum palma martyrii coronatus est (U. o. I. 13–15. ll.)

Székesfejérvári bővités.

... nunciatur ei beatum adalbertum bśmiensis ęcclesie pontificem ad se uenturum, propter conuersionem ipsius, et fidei non ficte profectum domino deo laudis hostiam oblaturum. Oritur leticia nouis christi militibus inenarrabilis. Dux obuiam tyroni christi cum fidelibus quibusque procedit, et honorabiliter suscepit, et ut per uirum monitus est, propter timorem et amorem dei, modis omnibns obedientię filium ei se fore demonstranit, igitur iubente principe fit, ubique congregatio gentis indomite, per sanctum episcopum fiunt et per suos exortationes continue, conuertuntur, et baptisantur alumni patrie, statuuntur multis in locis ecclesie, Nec hoc silentio pretereundum est, quod ut omnis ambiguitas tolleretur de medio, ne forte predicte uisioni solius uiri parum uideretur inesse fidei, uxorem eius iam propinquantem pattui tali uoluit uisione diuina gratia consolari apparuit namque illi beatus leuita et prothomartyr stephanus, leuitici habitus ornatus insigntbus, qui eam alloqui taliter cepit: confide in domino mulier, et carta esto, quia filium paries, cui primo in hac gente corona debetur et regnum meumque nomen illi imponas, cui cum admirans mulier responderet: quis es domine, uel quo nomine nuncuparis? ego sum inquit stephanus prothomartyr: qui primus pro christi nomine martyrium pertuli. Quo dicto disparuit.

5 Nascitur interć predictus a domino filius principi, quem secundum prophetam, antequam in utero conciperetur dominus nouit, et cui antequam nasceretur per prothomartyrem suum nomen indidit huinc domino dilectus Adalbertus episcopus crismali baptismate secundum credulitatis sue ueritatem intinxit, et susceptor eius ipse fuit nomen sibi impositum est stephanus quod alienum a consilio dei fuisse non credimus, stephanus quippe grace coronatus sonat latinę ipsum quidem in hoc seculo coronare deus uoluit ad regei potentiam, et in futuro corona beatitudinis semper manentis redimire decreuit, ad percipiendam nite ingis indeficienttm gloriam Creuit infans diligenti et regali nutritus educatu, qui transacta pueritia, postquam gradum adolescentie primum ascendit, conuocatis pater suus hunganę primatibus cum ordine sequenti, per communis consilium colloqui, filium suum steohanum, post se regnaturum populo prefecit, et ad hoc corroborandum a singulis sacramentum exegit post hęc plenus dierum anno dominicę DCCCC-mo XC-mo VII-mo cevuli neqnam erumpnas celesti mutauit gaudio, et eodem anno beatus episcopus adalbertus causa predicaudi uerbi dei prusciam ingressus, ibi palma martyry coronatus est.

Pannonhalmi bővítés

... nunciatur ei beatum adalbertum bśmiensis ecclesie pontificem ad se uenturum, propter conuersionem ipsius, et fidei non ficte profectum domino deo laudis hostiam oblaturum oritur leticia nouis christi militibus ineuarrabilis dux obuiam tyroni christi cum fidelibus, quibusque procedit, et honorabiliter suscepit, et ut per uisum monitus est, propter timorem et amorem dei, modis omnibus obedentię filium ei se fore demonstrauit igitur iubente principe fit ubique congregatio gentis indomite, per sanctum episcopnm fiunt et per suos exortationes continue, conuertuntur, et baptisantur alumni patrie, statuuntur multis in locis ecclesie nec hoc silentio pretereundum est, quod ut omnis ambiguitas tolleretur de medio, ne forte predicte uisioni solius uiri parum uidiretur inesse fidei, uxorem eius iam propinquantem partui tali uoluit uisione diuina grata consolari apparuit namque illi beatus leuita et prothomartyr stephanus, leuitici habitus ornatus insignibus, qni eam alloqui talíter cepit. confide in domino muliar, et certa esto, quia filium paries, cui primo in hac gente corona debetur et regnum meumque nomen illi imponas, cui cum admirans mulier responderet: quis es domine, uel quo nomine nuncuparis? ego sum inquit stephanus prothomartyr, qui primus pro cristi nomine 'martyrium pertuli. Qno dicto disparuit.

5. Nascitur interea predictus a domino filius principi, quem secundum prophetam, antequam in utero conciperetur dominus nouit, et cui antequam nasceretur per prothomartyrem suum nomen indidit hunc domino dilectus adalbertus episcopus crismati baptismate secundum crudelitatis sue ueritatem intinxit, et susceptor suus ipse fuit nomen sibi impositum est stephanus quod alieuum a consilio dei fuisse non credimus. Stephanus quippe grace coronatus sonat latine ipsum quidem in hoc secula coronare deus uoluit ad regni potentiam, et in futuro corona beatitudinis semper manentis redimire decreuit ad percipiendam uite iugis indeficientem gloriam. Strigonsensi uero oppido natiuitatis exordium habuit, et puer adhuc scientia grammaticę artis ad plene imbutus est. creuit infans diligenti et regali nutritus educatu, qui transacta puericia, postquam gradum adolescentie primum ascendit, conuocatis pater suus hungarię primatibus cum ordine sequenti, per commums consilium colloquii, filium suum stephanum, post se regnaturum populo prefecit, et ad hoc corroborandum a singulis sacramentum exegit. post hęc plenus dierum anno dominicę incarnationis DCCCC-mo XC-mo VII-mo seculi nequam erumpnas celesti mutauit gaudio, et eodem anno beatus episcopus adalbertus causa predicandi uerbi dei prusciam ingressus, ibi palma martyry coronatuest post obitum uero patris stephanus adhuc adolescens, fauore principum et plebis, in patris solium laudabiliter prouectus, ardentiori animo cepit veritatis propagator existere, quia quamuis adolescentić annis floreret non tamen cor in ore, sed os in corde habebat. scripturarum divinarum, quibus adprime flagrabat non immemor, iudicium et iusticiam in oculis proponebat iuxta illud Salomonis: audiens sapiens disciplinam sapientior erit, et intelligens gubernacula possidebit in omnibus itaque mandatis dei fidelis dispensator existens, apud se cepit meditari, quahter subiectum sibi populum unius dei cultui manciparet, sed quia perpendebat id absque uicinarum gentium confederatione fieri minime posse,

6. Regnoque pannonico ipsius beati iunems nutum attendente, pacem cum exterarum prouinciarum populis fideliter statutam roborauit.

Láthatjuk ebből, hogy a pannonhalmi bővités főleg a kis legenda adatainak Hartvik művébe való beillesztéséből és néhány a benedekrendüeket érdeklő adat hozzáadásából készült. Ámde ezen pannonhalmi bővités fogalmazványa napjainkra is fennmaradt s a Nemzeti Muzeum kéziratai között pesti kodex néven őriztetik. E kézirat betüinek és röviditéseinek alakja világosan mutatja, hogy a pannonhalmi bővités 1180 vagy legalább is 1200 táján kész volt. Ha már 7most a pannonhalmi bővités megvolt 1200-ban? a székesfehérvárinak még előbb kész kellett lennie, mert különben nem használhatta volna azt a pannonhalmi bővitő.

A kamenczi évkönyvekben nincsen nyoma annak, hogy összeállitója a pannonhalmi bővitést ismerte volna; ő csak a székesfejérvári bővitésből idéz. Kérdés tehát, vehette-e ő a Szent István anyjáról szóló tudósitást egészen a székesfejérvári bővitésből?

Régen volt az már, több mint egy évtizede, hogy Atleyda mellett csupán az úgynevezett magyar-lengyel, másként varsói krónikát lehetett volná második tanunak idézni! Könnyü volt azután e varsói krónikáról kisütni, hogy az sületlen, XIV. századbeli tákolmány és semmiféle hitelt nem érdemel!

Azonban 1895 táján Keţrzyński Woyciech lengyel tudós a lembergi Ossolinski-könyvtárban felfedezett egy Szent-Istvánról szóló kéziratot s azt 1897-ben ki is adta.

Ha ezen, nevezzük Ossolinski-krónikát vagy Szent-István életiratát összehasonlitjuk a varsói, vagy másként magyar-lengyel krónikával, kitünik, hogy az Ossolinski-féle krónikában hiányzanak a varsói krónika hirhedt 12–13. fejezetei, hanem azok helyett Szent-István felmagasztalása és szenttéavatása van ott leirva, még pedig kétségbevonhatatlan hüséggel. Már pedig a varsói krónika 12–13. fejezeteiben fordulnak elő azon rettenetes baklövések, a melyek miatt a varsói krónika komoly ember előtt igaz történeti kutfő számba nem jöhetett. Az Ossolinski-krónika ellen tehát nem emelhetők azon kifogások, a melyekből eddig a varsói krónika ellen oly könnyen és oly szembeszökő igazsággal emeltek, hanem méltó és helyes dolog azt vizsgálat alá vetni és megrostálni.

Ha ez Ossolinski-krónikát figyelmesen végig olvassuk, először is azt látjuk, hogy azt nem lengyel ember irta, mert nemcsak hiányzik belőle a lengyel nemzet szeretete, hanem még gyalázza is őket (Generatio de ipso Mezrzone exibit, que plus canes, quam homines diligit, eruntque quasi belue ...)*

Keţrzyńsk i m. 13.

Nem volt továbbá horvát pap sem, mert a horvátokat is feddi, a miért Kresimir nevü királyukat elárulták és rutul megölték.* Ellenben a magyarokat a Rómát rettegtető, Atylától származtatja, s azt állitja, hogy hazánk dunántuli részét «ad laudem et gloriam exercitus sui Ungariam apellavit». S dicséri, hogy a magyar nemzet «ogentilitatis abiecta ferocitate humiliter prostrati duci suo coronam flagitabunt»* Jó okkal állithatjuk tehát, hogy e krónika szerzője magyar volt.

U. o. 11. l.

U. o. 11. 13. ll.

Még tovább vizsgálgatván az Ossolinski-krónikát, látjuk, hogy 4–12. fejezete, tehát 3/4 része tulnyomó részében szóról-szóra egyezik Hartvik eredeti művével, a később ugynevezett nagy legendával. Kibőviti azonban a 4-ik pontot Szent-István vértanu megjelenésének elbeszélésével; az 5–6. pontban jóformán csupán a szent korona megszerzéséről és Szent-István megkoronázásáról szól; a 7-ik pontban a székesfejérvári káptalan bizonyitványát Szent-István haláláról szövi bele s végül a szenttéavatást és az az azzal együttes csodákat mondja el. Magától értetődik, hogy a szenttéavatás és az együttes csodák is a székesfejérvári egyházban történtek.

Világos tehát a bővitésekből, hogy ez Ossolinski-krónikát eredetileg valamelyik székesfejérvári kanonok készitette.

Hogy mikor? arra jóformán kézzelfogható utasitás fordul elő mindjárt a 3-dik pontban. Itt ugyanis azt olvassuk: «Atyla distribuit principibus et baronibus terram et decrevit hoc omnium consensu, ut si uxor eius multos pareret filios, primogenitus regnaret super omnes».* Már pedig nagyon jól tudjuk, hogy épen az 1161–63. években folyt erről véres, pártos tusakodás, mert II. László és IV. István párthivei azt állitották, hogy a trón nem száll a meghalt király első szülöttére, hanem nagybátyjára. Ellenben III. István hivei az elsőszülött jogáért harczoltak. A ki tehát e törvényt egész Atylára viszi vissza, csakis III. István tulbuzgó hive lehetett és igy az 1161–1173. években élt. Azért is esik meg rajta az is, hogy Szent-István elődeinek, szerinte Atylának, Kálmánnak és Bélának oly cselekedeteket tulajdonit, a melyeket 8tulajdonképen Szent-László, Kálmán és II. Béla vittek végbe.

U. o. 11–12.

Ezen Ossolinski-krónika tehát tulajdonkép Hartvik művének székesfejérvári bővitése s ez irja 1161–73 táján Szent István anyjáról: «Jesse accepit uxorem de regione Polonie, de civitate regis Cracovie, sororem regis Mezkonis nomine Adelheydam. Haec coepit virum suum ad Christum convertere et fidem catholicam tenere».*

Keţrzyńszkynél 12. l.

Ezen tudósitás nagyon jól megfelel az 1161–73-ban élő iró korának. Ugyanis 1139-ben III. Bogyoszló lengyel fejedelem országát négy részre osztotta négy fia között s egyuttal elrendelte, hogy mindig a legidősebb birja Krakót Sziléziával együtt. Ez állapot tartott 1206-ig. Külföldi ember szemében tehát Krakó valóban külön országnak tünt fel s mivel fejedelme a többi lengyel herczegek felett némi elsőbbséggel birt, s igy a külföldi ember joggal nevezhette azt «Krakó királyának». Annyira nem illik össze e tudósitás fogalmazása a későbbi korral, hogy a XIV. századbeli varsói krónika már így változtatja meg: «Jesse accepit uxorem de regione Polonia, de civitate Cracovia sororem Meschonis ducis nomine Ethlegidam». Három változtatást tett tehát. Kihagyta, mert nem értette meg, regis Cracovieból a regist, Meskó méltóságát «dux»-ra kisebbitette, és Adylheida nevét a lengyeles, csehes Ethlegidara (utóbb Athleidara) alakitotta.

A székesfejérvári bővités ezen tudósitását tehát semmi esetre sem lehet a későbbi századoknak tulajdonitani, hanem el kell fogadni, hogy az 1165 tájáról származik.

S ha kérdezzük, honnan tudta ezen bővitő, hogy Szent-István anyját Adylhaidnak hivták? nagyon könnyü rá a felelet. Saját egyházának necrologiumából. Szent-István a tőle oly fényesen felépitett és feldiszitett, s oly dusan javadalmazott fejérvári egyházban bizonyosan tett alapitványt az ő édes anyjáért. Maga a háladatosság is kötelezte a székesfejérvári egyház papjait, hogy alapitójukért és annak szüleiért miséket mondjanak. Fel kellett tehát mindjárt 1031-ben az egyház elkészültekor jegyezniök Szent-István szülőinek nevét, s e feljegyzés közkincse volt minden kanonoknak, a kire a misemondás sora következett, olvasnia kellett, mert tudnia kellett, kiért kell a misét felajánlania!

Végső eredményében tehát mind a kamenczi évkönyvek, mind az Ossolinski-krónikának tudósitása a székesfejérvári hivatalos feljegyzésre, a necrologiumra megy vissza, s azért az teljesen megbizható.

Egy 1031-ig visszavezethető feljegyzéssel szemben a Névtelen jegyző művébe a XIII. század végén beletoldott koholmányt védelmezni vagy elfogadni szerintem sulyos hiba a történetirói érzék s a komoly történetirás ellen.

B) Áttérhetünk már most Nagy Géza ur azon állitásának megvizsgálására, nagyobb biztositékot nyujtanak-e a magyar nemzeti hagyományok Szent-István anyjáról?

Hát hiszen én nagyon szivesen elfogadom és megbecsülöm azokat a nemzeti hagyományokat, ha vannak! De hol vannak?

Szent-István kis életiratának szerzője 1096-ban még a hagyományokból dolgozott: «Tunc temporis viventium verax relatio»-ra hivatkozik és mégis műve mily szintelen, mily kevés valóságos eseményt tartalmaz munkácskája! Nem tud egy országos urat megnevezni, Szent-István halála évén kivül nem tud egy évszámot felsorolni!

Még később ki emlékezett volna Szent-Istvánra, mit hagyományozott volna fiára, unokájára?

Azonban Nagy Géza szerint mégis vannak nemzeti hagyományok s Anonymus s Kézai Simon művében, továbbá a pozsonyi és budai krónikának nevezett XIV. század elején keletkezett történeti művekben foglaltatnak.

Ezek szerzői azonban maguk «ex diversis scartabellis» dolgozó, életiratokra hivatkozó történetirók s nem élő hagyományok feljegyzői!

De még igy is szivesen elfogadnám a tőlük mondottakat, csak megegyeznének! Csak ne mondanának ellent egymásnak mind Szent-István anyjára, mind születésére vonatkozólag! Kezdjük az utóbbin.

Kézai Szent István születéséről ezt irja: «Anno vero Dominice incarnationis DCCCCLXVII. Geicha dux divino premonitus oraculo genuit sanctum regem Stephanum».* Kézai tehát idézi 9értelem szerint Hartvik művét, de nem mondja, hogy a 967 évszámot abból vette volna.

H. H. Fontes Dom. II. 77.

A pozsonyi krónika már ezt irja:

«Geycha divino premonitus oraculo genuit sanctum Stephanum ex Sarolt filia Gyula anno Dominice incarnationis DCCCCLXIX.»* Ez már megtoldja Kézai szavait, születési évül mást mond, de nem állitja, hogy azt Szent-István életiratából vette át.

H. H. Fontes D. IV. 29.

A budai és a bécsi képes krónika irják először: «Geycha vero divino premonitus oraculo anno Dominice incarnationis DCCCCLX nono, quemadmodum in legenda s. Stephani scriptum est, genuit sanctum Stophanum ex Sarolth, filia Gyule».* De még itt is kétséges, vajjon a Szent István legendájára való hivatkozás az évszámra, vagy a születés bejelentésére vonatkozik-e ?

H. H. Fontes D. III. 42. II. 138.

Az összehasonlitás eredménye az, hogy Kézai szerint Szent István 967-ben a krónika szerint 969-ben született. A valót azonban egyik sem találja el, mert Szent István mind a kamenczi évkönyvek, mind a XV. században Ranzanból még használt életirat szerint 975-ben született s ezzel egyeznek a Hartvik és a kis életirat, mert trónraléptekor Szent Istvánt még «puer»-nek «iuvenis beatus»-nak nevezik.

Szent-István anyjára nézve Anonymusnak a XIII. század végén élt bővitője az ismert mesét tálalja fel. Szerinte Tétény nevü főurtól ily nemzedék sarjadott volna le:

Tétény; Harka; öreg Gyula; Zsombor; Karold; Sarolt ~ Gyécse; ifjú Gyula; István; Boja; Bonyha

Ellenben a pozsonyi krónika szerint Szent István igy volna rokona az állitólagos erdélyi Gyulának.

A budai krónika szerint pedig igy:

Gyula; Sarolt ~ Gyécse; II. Gyula; István; III. Gyula 1003

Világos tehát az ellentmondás, mert a Névtelen bővitője szerint az állitólag erdélyi, legyőzött Gyula semmikép sem volt nagybátyja Szent Istvánnak, sőt még csak unokatestvére sem vala, ellenben a pozsonyi krónika szerint valóságos nagybátyja vala. A budai és a képes krónika szerint pedig a legyőzött Gyula tulajdonképen nem is nagybátyja, hanem unokatestvére lett volna.

Az ellentmondásokon kivül teljesen megbizhatatlanokká teszi az úgynevezett magyar nemzeti hagyományokat az, hogy tulajdonképen Saroltra vonatkozó hagyományok, mint azt kimutattuk, az egyetlenegyre, a Névtelen jegyző XIII. század végén élt kibővitőjére vezethetők vissza.

Saroltra nézve «Szent István anyja, I. András atyja, uj eredmények» czimü értekezésemben egymás mellé raktam az egyes krónikák szavait, itt csak még arra akarok rámutatni, hogy a pozsonyi és a budai krónikák még azon megokolást is, hogy miért támadt rá Szent István az ő nagybátyjára? a Névtelen bővitőjétől vették. Lássuk csak egymásmellett Kézai, a Névtelen és a budai krónikák szavait.

Kézai még csak ennyit tud:

Jula avunculo suo cum uxore et duobus filiis suis de septem castris in Hungariam ad ducto et adiuncto septem castra Pannonie. (H. H. Fontes D. 77.)

A Névtelen bővítője:

Et ipsum Geulam vinctum in Hungariam duxit, et per omnes dies vite sue carceratum tenuit eo, quid in fide esset vanus et noluit esse Christianus et multa contrarie faciebat sancto regis Stephano quamvis fuisset ex cognatione matris sue (H. H. Fontes D. II. 5.)

Budai krónika.

Cepit Gyulam ducem cum uxore et duobus filiis suis et in Hungariam transmisit. Hoc autem idea sepissime fuit ammonitus a beato rege Stephano nec ad fidem conversus, nec ab inferenda Hungars iniuria conquiveit. (H. H. Fontes D. III. 44. V. ö. u. o. II. 140.)

Ime tehát Kézai még semmi okot sem ad, a Névtelen kibővitője versben sorol fel két okot, a budai krónika pedig ha nem is szóról-szóra ugyanezt a két okot mondja el.

10Ne beszéljünk tehát nemzeti hagyományokról többes számban, mert azok nincsenek. De strigis quae non sunt, nulla quaestio fiat! A Névtelen jegyző bővitője koholta egyedül a Sarolt-féle mesét, s ő vezette félre a későbbi történetirókat.

Az egyszer elkövetett tévedés azután uj tévedéseket szült. A budai krónika készitője már ekként adja elő Sarolt házasságát: «Tertius vero capitaneus Gyula fuit, unde Gyula filius Ladislai derivatur. Eratque iste Gyula dux magnus pet otens, qui civitatem Albam in Erdeel in venatione sua invenerat, que iam pridem a Romanis constructa fuerat. Habebatque filiam pulcherrimam nomine Zarolth, de cuius pulchritudine duces provinciales diutius loquebantur. Quam Geysa dux consilio et auxilio Beliud, qui terram Kulan possederat, transduxit in uxorem legitimam. Isti Beliud Kulan dedit filiam suam, ut contra fratrem suum Kean debellaret, et post obitum suum terram eiusdem Kulan (tollhibából: terram suam idem Kulan) Beliud hereditavit.»*

H. H. Fontes D. III. 30–31.

E Beliud és Kulam nevek veszedelmesen hasonlitanak a XII. századbeli Belus és Kulin bosnyák bánok neveihez. Hozzájárul még ehhez, hogy Relus volt II. Gyécse királynak gyámja, mestere, s az ország kormányzásában jobb keze! Az a Gyécse tehát, a ki «consilio et auxilio Beliud» nyert feleséget, nem Gyécse fejedelem, nem is I. Gyécse, hanem II. Gyécse király. Ennek házasságát zavarták össze Gyécse fejedelmével, s a XII. században élő személyeket áthelyezett a X. századba.

Hogyan hihetnénk tehát ilyen irónak, a kinek emlékezetében annyira összezavarodnak a történeti személyek, s kiben így hiányzott a történetiráshoz az első kellék: a kellő tudomány.

S hogyan hihetnénk továbbá ilyen mendemondának, mikor ő még azt sem tudja, hogy Erdély Szent-István előtt még teljesen lakatlan pusztaság volt!? Ő azt képzeli, hogy Erdély 893–1000 között ép úgy önálló herczegség volt, mint pl. 1226–35-ben vagy 1259–70-ben! Holott a valóságban Konstantin Porphyrogeneta tanusága, maga a meszesi kapu, továbbá a mellette 1068-ban még meglévő gyepük, az öszszes helynevek mind-mind elvitázhatatlanná teszik, hogy Erdély a X. században, mikor Sarolta és atyja éltek volna, országokat elválasztó üres lakatlan köz volt. Az sem volt tehát, ahol Sarolta és atyja fejedelemséget birhattak volna, nemhogy valóságban ők ott éltek volna!

A ki tehát az úgynevezett nemzeti hagyományoknak ellentmondásait, balgaságait a X-ik század állapotaiban való teljes járatlanságát tekintetbe veszi, az bizonyára nem fog rájuk támaszkodni, mert lehet akármilyen jóhiszemü, akármilyen jóakaratu, akármilyen tüzes magyar, az a ki ezek után jár, mégis vakot követ és verembe esik.

C) Megállapitottam fentebb, hogy a Szent-István anyjáról szóló lengyel tudósitások, tulajdonképen nem lengyel szerzőktől származnak, hanem csak lengyelországi iratokban maradtak reánk. A mint a Szent-Gellért legenda nem német szerző műve, pedig csak a mondsee-i kéziratban maradt reánk, épenúgy az Ossolinski-krónikában fennmaradt és kivonatosan már a kamenczi évkönyvbe is bejegyzett értesités nem lengyel, hanem magyar eredetü. Eredt pedig a székesfejérvári egyház egyik 1165 táján élt papjától és ennek mind koránál, mind állásánál fogva sokkal több módja volt tudni és leirni a valót, mint a Névtelen jegyző műve bővitőjének, a ki csak a XIII-ik század végén élt.

Nem beszélhetünk tehát magyar és lengyel tudósitásról, hanem csak régibb és ujabb tudósitásról. Mind a kettő magyar, csakhogy az egyik biztos, hazánk X. századbeli állapotaival megegyező, a másik három századdal későbbi fejleményekből kiinduló és azért a valóságot meg sem közelitő.

Ezek után jóformán semmi jelentősége nincs azon harmadik ellenvetésnek, hogy az egykoru irók semmit sem tudnak a lengyel rokonságról, (azaz a magyar fejedelmi családnak a X. század végén a lengyel fejedelmi családdal való rokoni összeköttetéseiről) sőt még a későbbi lengyel krónikások is hallgatnak róla.

De hogy minden aggodalmat megszüntessünk, vizsgáljuk meg ezen ellenvetést is!

Általában azt felelhetnők az ellenvetésre: «O infelix astutia: dormientes testes adhibes!?» De én megbocsátom a Sarolt-féle mese nagy szorultságban vergődő ügyvédőjének azt is, hogy hallgató tanukra hivatkozik. Inkább arra hivom 11fel türelmes olvasóm figyelmét, hogy talán az egykoru irók még sem olyan nagyon hallgatnak e lengyel rokonságról, hanem beszélnek róla, ámde a maguk nyelvén s nem úgy, mint a hogy ellenfelük, megengedem nemes érdektől sarkalt ellenfelük, kivánná!

A kezdő, tapogatódzó történetiróknál fordul elő azon gyermekes felfogás, hogy egy-egy nemzetet kiszakitsanak a többi nemzetek közül, azt mintegy önállóvá, teljesen függetlenné teszik. Szerintük egészen saját tetszése szerint, fenkölt czéloktól vezettetve megy egy-egy nemzet uj hazát szerezni és abban egészen kényelmesen, akadálytalanul berendezkedni!

A kezdő magyar történetirók, tehát Béla király Névtelen jegyzője, vagy Kézai és követői sem kivételek ez alól.

Hát az ilyen regének megjárja. Az életben, a valóságban azonban egészen másként van. Mióta csak nemzetek vannak, azok érintkeznek, barátkoznak, vagy veszekednek és foglalkoznak egymással.

A magyar nemzet sem volt kivétel. Őt is folyton arra kényszeritette a szükség, hogy helyről-helyre vándoroljon és ha valahol egy darab földet meg akart tartani magának, mindjárt barátokat, szövetségeseket kellett keresni, mert a tapasztalat nagyon is hamar megtanitotta őket arra, hogy egymagukban meg nem állhatnak a nemzetek rettentő versenyében, küzdelmeiben. Ismeretes szövetségük a kazirokkal (chazarokkal), görögökkel. Mint a német császár szövetségesei jöttek először hazánkba s ellenségtől üzetve kényszerüségből telepedtek át ide.

Hogy a görögökkel továbbra is szövetségben vagy barátságban maradtak, az Porphyrogeneta Konstantin tanuságából nyilvánvaló.

De ugyancsak e Konstantin irja 951-ben, hogy az Odera és Visztula folyók felső folyásánál, tehát a mai Sziléziában és Krakó környékén lakó fejér horvátoknak «külön fejedelmük van. Ottótól, Frankország és Szászország nagy királyától függnek, pogányok és jó barátságban, atyafiságban élnek a turkokkal

«*

A magyar honfoglalás kutfői 114. Rački: Documenta historiae Chroaticć 417. A Byzanti irók bonni kiadása után. Latinra forditva: Chrobati albi proprio principi subiecti sunt. Parent autem Ottoni magno Francić, que et Saxonia, baptismique expertes affinitatem cum Turcis et amicitiam contrahunt.

E Fejérhorvátországot később a lengyel fejedelmek foglalták el. Melyik évben? nem tudjuk, de az 1000. évben már a német császár is lengyel területnek ismerte el.

988 táján Thietmár tudósitása szerint a lengyel fejedelmi család lépett rokoni összeköttetésbe a magyarral, mert I. Meskó lengyel herczeg fiának, I. Chrabry Bogyoszlónak második feleségül egy magyar nőt választott* s ettől született Bogyoszló első fia Veszprém, keresztény néven Ottó.*

«tunc ab Ungaria sumpsit uxorem, de qua habuit filium Bezprin nomine similiter expellens eam» Liber IV. Nr. 37.

Migne: Patrologia Lat. CLI. 1352–53.

Mennyire belemerült a magyar nemzet a X. században az európai nemzetek versenyébe, a 973-iki quedlinburgi fogadtatás is mutatja. Ez év husvétján* I. Ottó császár a cseh, lengyel, orosz, bolgár és görög követeken kivül 12 magyar főembert is ünnepiesen fogadott, mint a fejedelem követeit és velük békekötésről tárgyalt.*

Márcz. 19. ápr. 14. között.

Pauler: A magyar nemzet története Szent Istvánig 101–102.

Világos tehát, hogy az egykoru irók tanusága szerint a X. században a magyarok az északi szlávokkal, politikai és rokoni összeköttetésben állottak.

E kétségtelen külföldi összeköttetések történetébe mily pompásan beleillik az, hogy 973-ban a magyar fejedelem a lengyel herczeggel lépett szövetségre s azt házassággal is megerősitette! Hisz az I. Ottó alatt annyira megerősödött német birodalom mind a két ország függetlenségét fenyegette.

De nemcsak valószinü, hanem bizonyos is, hogy ezen szövetség létrejött és rokoni kötelékkel is megerősittetett. Bizonyos ez abból, hogy Szent-Istvánnak anyai nagybátyja Prokuj, szláv ember volt, hogy anyjának szláv neve volt Beleknegina s hogy ő maga is egyideig Vojk Vajk nevet viselt.

Ez, egybevetve a székesfejérvári bővitő adatával, teljes bizonyságot nyujt arra, hogy Szent 12István anyja Beleknegina-Adelhaid a lengyel fejedelem unokatestvére volt!

Hiába igyekszik Nagy Géza e hármas bizonyitékot félremagyarázni; hiába mondja ezeket egyszerü forditásoknak, mert maga a főtanu Thietmár mindig ellene vall!

Kimutattam már, hogy Thietmár a magyar dolgokról nem csupán cseh közvetités révén értesülhetett, s különben az sem lett volna tiszta szláv közvetités, mert az ő korában a csehországi papok is legnagyobb részt még német származásuak voltak. De maga Querfurti Szent-Brunó, a ki éveket töltött hazánkban, világosan mondja, hogy ő Magyarországból Merseburgba ment és ott szenteltette fel magát püspökké. Mivel pedig az időtájt az ilyen idegen országból érkező embert nagyon ki szokták kérdezni, s Thietmár épen merseburgi pap s utóbb püspök volt, nagyon természetes, hogy Querfurti Brunótól tudott meg sok dolgot, kivált az olyat, a mi a fejedelmi család belső életére vonatkozott s a mit a távolban lakó csehországi pap nem is tudhatott.*

Neues Archiv für ältere deutsche Geschichtkunde XXVII. k. 61. Szent Adalbert védelme czimü művem 28. l.

Kimutattam, hogy Thietmár tudott szlávul és tudatosan forditja le Beleknegini nevét Szépasszonyra. A Bele kezdetü nevet máskor is igy értelmezi; nevezetesen az Elbe mellett eső Belgern városnak nevét Belegorinak írja és az «pulcher mons»-nak fordítja.* S ha a Vojteg névnél ki tudta ejteni és irni a v hangot a nélkül, hogy azt b-re változtatta volna, a velka névnél miért ne tudta volna, ha velkakneginát s nem Belekneginát akart irni?

Turul 1906. 100–101. ll.

Fenntartom azon állitásomat is, hogy Szent István pogány neve legkönnyebben a Vajk-Vojk szláv névvel egyeztethető.

Nagy Géza erre ugyan azt mondja, hogy a Vojk-Vajk inkább délszláv név mint lengyel, de vajjon azon Vojk-Vajk, a ki nyitramegyei Vajk (a XIII. században még mindig Vojknak irt) falut alapitotta, délszláv volt-e? Vagy délszláv volt-e azon Vajk, a ki 1270 előtt Abauj megye északi részén most Vajkócznak, akkor Szokolának hivott falut birta? Vagy azt, aki 1301 előtt a Szepes-Olaszi mellett levő Vojkóczot, hajdan Vojkfalvát megülte?*

Hazai Okm. VIII, 144, Wenzel. Arp. Okmt. IX. 450., 456., XII. 13. l. Csánki: Magyarország tört. földrajza I. 269.

Divatozott tehát az északi szlávok között is hajdanában a Vojk-Vajk név, s annak vitéz, bátor értelme nagyon is illett olyan asszony fiának, a ki egész Magyarországot markában tartotta. Az, hogy Waic a Venceslav névnek változata, s igy tulajdonképen a Stephanus forditása lenne, nem hihető, mert a régi szlávban a Venceslav hosszu magánhangzóval kezdődött;* s azonkivül az első szótagban levő nasalis n hang a magyarban a kicsinyitéskor sem tünt volna el.

Melich: Szláv jövevényszavaink. II. 130.

Szomoru felfedezése Nagy Géza urnak az, hogy Thietmár a magyar Gyulának horkai hivatalát értette félre és így irt Procui-t.

Hát már ennyire jutottunk?

Már magában véve is furcsa és ellentmondás, hogy valaki a Gyula nevet viselje és mégis az állitólagos horkai hivatalt birja.

Teljes lehetetlen továbbá, hogy a szlávul jól értő Thietmár a Horca szóból Procui-t csináljon. Mind a kettő szláv szó, mind a kettőnek egymástól teljesen elütő értelme (hegyecske és maradék) van, lehetetlen tehát összezavarni. A Béla meg Boleszló nevek összetévesztése ezekkel párhuzamba sem hozható. Mert a két utóbbi névnél az első szótagot csak a magánhangzó különbözteti meg egymástól, a Horca és Procui nevekben pedig épen a szó kezdete annyira más, hogy össze nem téveszthető.

Végül pedig micsoda rettentő petitio principii az, hogy a Porphyrogeneta Konstantintól meritett
hivatal csakis horka-nak volna kiejtendő! Hátha kárkán-nak vagy tárkány-nak ejtendő ki? Ez utóbbiak mellett mindenesetre sokkal több valószinüségi okot lehetne felvetni, mint a horka mellett, mert Konstantin a magyar o hangot ou-val és nem α-val irta! A α betüvel ő mind χαλη mind Κουρτυγερματου névnél a k és nem a h hangot jelölte! Micsoda vakmerőség tehát egyszerüen ráfogni, hogy a χαρχαν névben ? betü h hangot jelöl!

Hát, én legalább azt vélem, ilyen eszközökkel Nagy Gézának nem szabad dolgoznia! Sem 13állását, sem tudását nem szabad ilyen nemcsak bizonytalan, hanem tarthatatlan állitásokra pazarolni. Elmult az ideje az ilyen szófejtéseknek Eufrat=jóforrat, Nabukodonozor=ne bolondozzon az ur, s nagyon elég volt az ily sületlenségből egy lepény!

A Szent-István anyjáról szóló tudósitások uj megrostálásnak eredménye, tehát röviden a következő. A Sarolt-féle mese tulajdonképen nem III. Béla király Névtelen jegyzőjétől származik, hanem az ő művének a XIII. század végén élt bővitőjétől. Ellenben a kamenczi évkönyvek és az Ossolinski-krónikában fennmaradt tudósitás tulajdonképen magyar eredetü és azt Szent-István életrajzának 1165 táján élt székesfejérvári bővitője irta. Ez tehát nemcsak sokkal régribb, hanem a székesfejérvári egyház nocrologiumából biztosan tudhatta is, ki volt Szent István anyja. Az ugynevezett nemzeti hagyományok egymásnak ellentmondanak, és világosan a XIII. század végének termékei, mert Erdélyt mára X. században egészen olyan kis külön országnak képzelik, mint a minő először 1226-ban lett, holott a X. században Erdélyt még nem is birták a magyarok, nemhogy ott erdélyi fejedelem, vagy csak vajda is lett volna! A székesfejérvári bővitő tudósitását a Szent-Istvánnal egykoru irók teljesen kétségtelenné teszik, mert azok világosan hirdetik a magyar nemzet politikai összeköttetéseit az északi szláv népekkel, nevezetesen a lengyelekkel és Szent-István anyjának s anyai nagybátyjának neve, politikai és egyházi érintkezései oly kézzelfogható bizonyitékot nyujtanak Szent István anyjának lengyel eredete mellett, hogy arról józanul kételkedni nem lehet. Az pedig, hogy Szent-István anyja Beleknegina, másként Adelhaidis nevet is viselt, a lengyeleknél nagyon közönséges s azon korban természetes volt, mert hiszen például II. Meskót, a királyt másként Lampertnek, a testvérét Veszprémet másként Ottónak, vagy hogy a csehekről vegyünk példát 967 táján Bogyoszló cseh herczeg egyik unokatestvérét Mlada-nak, másként Máriának hivták.

Nem akarom szives olvasóimat Nagy Géza egyéb állitásának bonczolásával untatni. Csak megnyugtatásukra és magam igazolására felelni akarok azon vádra, hogy csaknem a gyülölet hangján beszélek a magyar krónikáról s mindjárt kevesebb gyanuval fogadok valamely adatot, a mint egyszer azt idegennél találom.*

Turul 1908. 21., 14. ll.

Hát «Árpád birtokai» és «Szent István anyja I. András atyja s uj eredmények» értekezésemben mindenki megláthatja, hogy felhasználom az úgynevezett nemzeti krónikák értesitéseit is, ahol lehet, ahol csak egy kis történeti igazság is felfedezhető benne. De az igaz, hogy engem nem csupán nemzeti szempont vezérel.

Ha én nemzeti szempontból indulnék ki például e vitában, akkor Nagy Gézát egyenesen hazaárulónak nyilvánitanám, mert védelmezni meri a Névtelen jegyző XXV. fejezetét. Nem tudja-e, hogy e fejezetben áll, azon rettentő hazugság, hogy az oláhok már 889-ben Erdélyben laktak és így a magyarok később jöttek oda?! Nem tudja-e, hogy e történeti hazugság menynyire elősegitette az oláhok (románok) őslakóságáról szóló mesét? Nem tudja-e, hogy ebből mennyi szerencsétlenség eredt a magyar nemzetre? Nem tudja-e, ezen történeti meséből keletkezett balvélemény vezérelte. Jankut. és társait az ő mértéktelen követeléseikre majd a felkelésre és annyi magyar megölésére?! Ilyen irót mer védelmezni magyar ember, a ki annyi balvéleménynek, annyi rettentő bajnak és viszálynak, sőt közvetve annyi vérontásnak oka volt?!

De nekem eszemágában sincs Nagy Géza hazafiságát kétségbe vonni, mert tudom, hogy ellenkezőleg, nagyon is a magyar nemzet javáért, dicsőségéért törekszik, csakhogy szerintem nagyon helytelen uton.

Mert az igazi nemzeti szempont a történeti igazság s ez felette áll minden kicsinyes, látszólag nagyon is magyar szempontoknak. Engem egyedül ez vezérel. Egyházi állásom nem akadályozott meg abban, hogy a Szent-István nevére költött okleveleket, vagy a Szilveszter-bullaféle hamisitásokat ki ne mutassam, magyar voltom és a magyar nemzet iránti köteles szeretetem nem akadályoz abban, hogy a magyar történeti művekbe és krónikákba becsuszott tévedések ellen ne harczoljak.

A különbség köztem és Nagy Géza között az, hogy én előbb megvizsgálom a Névtelen jegyző művét s mivel látom, hogy a magyarok 14beköltözésének, Gács és Lodoméria fennállásának és az oláhok Erdélyben való lakozásának elbeszélésénél rettenetes hibákat követ el, azt mo?dom, nem megyek ily világtalan vezető után! A ki nem tudja a fő eseményeket, még kevésbé tudja a részleteket! Nagy Géza ellenben csak azt nézi, hogy e művet magyar ember, a magyar nemzet dicsőségére irta s azért ő utána megy.

Ez azonban már nem történetirás, hanem ábrándozás, s ha minden magyar így tenne, akkor nemsokára Somogyi Antal hóbortjai és a csiki krónika ostobaságai lepnék el a magyar nemzet dicsőséges multjának mezejét.

Hogy ez ne történjék, inkább elviselem azon gyanusitást, hogy nem vagyok eléggé magyar s mig Isten erőt, ép észt és józan belátást ad, épen a magyar nemzet jövőjéért, szeretetéért mindig küzdeni fogok a Sarolta-féle otromba mesék ellen.

KARÁCSONYI JÁNOS.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem