MIKOR KELETKEZETT A BLAGAYAK HAMIS GRÓFSÁGI LEVELE?
MIKOR KELETKEZETT A BLAGAYAK HAMIS GRÓFSÁGI LEVELE?
Dr. Šufflay Milán «A Nelipicsek hagyatéka» czimü kiválóan értékes dolgozatában, Nelipics Ivanis oklevélhamisitásainak tárgyalása kapcsán, röviden megemlékezett egy másik szlavonországi főúri családnak, a Blagay grófoknak érdekében készült, némiképpen még fontosabb és nevezetesebb hamisitványról, II. Endrének állitólagos 1218-iki grófsági leveléről. Közölte velünk a Vjestnik 1906-iki évfolyamában e tárgyról megjelent dolgozatának főtételeit: hogy nem csak az 1218-iki oklevél hamis, mint már Pauler és Thallóczy megállapitották, hanem hogy annak az 1352-ik és 1406-ik évből keltezett átiratai is hamisitások és hogy mindhárom oklevelet 1432 körül koholták.
«Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimmel 1900 tavaszán megjelent munkámnak a grófi czimet tárgyaló fejezetében természetesen foglalkoznom kellett ezzel az állitólagos legrégibb grófi diplomával. Könyvemnek legterjedelmesebb – négy oldalt elfoglaló – jegyzete erről az oklevélről szól.* Kimutattam, hogy mind az 1352-iki, mind az 1406-iki transsumptio kétségtelenül koholmány, és azt állitottam, hogy mind az alapoklevelet, mind annak átiratait a XV. század hatvanas vagy hetvenes éveiben hamisitották. Šufflay, mint értekezésének egyik jegyzetéből* világosan kitünik, e fejtegetéseimről nem tudott. Nagyon sajnálom ezt azért, mert Šufflaynak igy nem volt alkalma arra, hogy azokat az okokat, a melyek miatt én a hamisitást Mátyás király korába helyeztem, figyelembe vegye és a Zsigmond király korába helyezésnek okaival összemérje. Reám hárul a feladat, hogy az ellentétes érveket megvizsgáljam és e régi kérdésben ujra állást foglaljak. Hogy ezt megtehetem, dr. Šufflay Milán úrnak tartozom érte hálás köszönettel, a ki előttem, a horvát nyelvben járatlan előtt, készséggel ismertette horvátul megirt tanulmányának tartalmát.
221–225. l.
Turul 1907 évf. 77. l.
Aligha szorul hosszas bizonyitásra, hogy a felvetett kérdést érdemes megvitatnunk. A grófi czim fejlődésének szempontjából «igen fontos» – ismétlem, a mit nyolcz évvel ezelőtt irtam – «annak megállapitása, mikor készittetett ez a hamis oklevél». Ebben az oklevélben II. Endre vodicsai uradalmukban és egyéb szerzett vagy még csak ezután szerzendő birtokaikban tituli veri, illibati et eximii comites liberos avatja két hivét, úgy hogy azok «ordinationis et creatonis nostrć (alább: liberi comitatus creatonis) vigore mediante ... possint ... uti, frui atque sollemniter gaudere singulis atque universis iuribus, immunitatibus, generosaque conditionis proceritate nec non quarumvis libertatum maiorum ac minorum ... prćrogativis atque gratiis, quibus ceteri quipiam veri, eximii et liberi comites regni nostri aut in aliis quibuscunque regionibus constituti uti atque gaudere dignoscuntur.» Világos, hogy amikor ezt az oklevelet hamisitották, a grófi jelzőnek czimszerűsége: örökös, családi czim volta már tisztán kidomborodott volt a köztudatban, hogy a grófi név, meg származás már fényes név, előkelőséget adó állapot és a grófi czim királyi adományozás közvetlen tárgya volt, – ha nem is kell, hogy szakasztott ilyen szövegű oklevélben adományoztatott legyen, mert nagyon érthető, hogy a hamisitó éppen több-kevesebb változtatás révén akart koholmányának régies szint s igy a valóság látszatát kölcsönözni.* A grófi czim adományozásának Magyarországon legelső ismert esete tudvalevőleg Hunyadi Jánosnak és fiainak beszterczei grófokká emeltetése 1453-ban. Ha tehát a Blagayak grófsági levele 1432-ben hamisittatott, úgy több 76mint husz évvel a Hunyadiak grófsága előtt is kellett már grófság adományozásának történni. Vagy pedig valamely terület grófsággá emelésének, a grófi czim adományozásának eszméje nem a magyar király udvarában, nem a királyi kanczelláriában született meg először, hanem jóval korábban egy nagyravágyó délszlavoniai főúrnak vagy iródeákjának agyában. Mindkét eshetőség a grófi czim fejlődésének menetében, a melyet pedig mér teljesen felderitettnek és világosnak láttunk, a homályos pontok egész sorára utal.
Id. m. 222. l.
A mikor annak idején az 1218-iki kiváltságlevél keletkezésnek korát megállapitani igyekeztem, egyetlen oly körülményt nem ismertem, a mely ennek a hamisitásnak az 1453-ik évnél, sőt az 1463-ik és 1465-ik éveknél (a mely esztendőkből való a gerebeni Witoveczek zagoriai és a Zápolyák szepesi grófsága) korábbi időből keltezését megokolta volna. Ezért nyugodtan az 1470 körüli időbe helyeztem a hamisitások, eredetét, a mely keltezés igy nemcsak semmilyen nehézséget és kétségét nem támasztott, hanem tökéletesen összevágott a fejlődésnek valamennyi igazolt részletével. Arra, hogy a hamisitást nem helyeztem az 1571-ig terjedő időnek még későbbi szakába (ugyanis ily nagy latitude áll fenn annál fogva, hogy II. Endre grófsági levele I. Miksa királynak 1571-iki megerősitő átiratában jelenik meg először hiteles formában), nem is a grófi czim történetéből meritett belső mozzanat volt döntő, hanem csak az a jobbadán külső tény, hogy a Blagay oklevéltárban közölt azok az 1330-iki és 1364-iki hamis oklevelek, a melyek «kétségkivül kapcsolatban állanak az 1218-iki oklevéllel s annak átirataival, és bizonyára azok alapján s ismeretével készültek,» 1486-ban már megvoltak, minthogy «Geréb Mátyás bánnak 1486. aug. 26. kelt itéletlevele, a melynek valódiságában kételkednünk nem lehet, hivatkozást tartalmaz reájuk,» «megvolt tehát annál inkább az alapoklevél s hihetőleg annak átiratai is.»
Első sorban külső okok azok, a melyek Sufflayt arra késztették, hogy az 1410-ik évvel (az 1410-ik esztendő vége előtt semmi esetre nem hamisitották azt az oklevelet, a melynek intitulatiójában Zsigmond Romanorum rexnek mondatik) vagy éppen 1416-ik évvel kezdődő (ebbe az esztendőbe esik a Blagay grófok és az Orsiniak közötti első – bebizonyitható – személyes érintkezés, az Orsini-származás legendájának valószinű előzménye), százhatvan évet felölelő időtartamnak legelejét, a XV. század negyedik évtizedét jelölje meg a hamisitás kora gyanánt. E keltezésnek alapjául szolgál tudniillik egyrészt a hamisitás művét betetőző 1406-iki oklevél szövegének, másrészt az erre az oklevélre jegyzett régi regestának irása.
Az 1406-iki oklevél irása, úgymond Šufflay, a Zsigmond király korábeli irás jellegét tünteti fel. Nem tagadom, nem tagadhatom; azonban úgy vélem, hogy a Zsigmond király uralkodásának végére valló irás nem bizonyitja feltétlenül, hogy ezt az oklevelet csakugyan Zsigmond király uralkodásának utolsó éveiben irták. Távol áll tőlem, hogy a palćographia hitelét kétségbevonjam; maguk a palćographusok elismerik, hogy valamely irásnak korát évtizedekre szóló pontossággal és bizonyossággal meghatározni nem tudják. Nem is emlitem azt a lehetőséget, hogy az oklevél irója tudatosan és szándékosan utánozta a Zsigmond korabeli irást: úgy hallom, az 1406-iki oklevél irása «természetes keze» az oklevélirónak, – csak azt jegyzem meg, hogy az 1352-iki kiváltságlevél irását is irója természétes kezének fogadták el a palćographiában járatos, kiváló tudósok, Thallóczy Lajos és Barabás Samu, pedig gyanujoknak ébernek kellett lennie, mivel hamis oklevél transsumptiójával volt dolguk. Ám csakugyan nem akarok erre a feltevésre súlyt helyezni; lehet, hogy valóban nem az én csekély szakismeretem az oka, hogy az 1406-iki oklevél irásán, noha láttam az oklevelet, mesterkéltség nyomait felfedezni és megjelölni nem tudom. Más, sokkal valóbbszinű magyarázata is van annak, hogy 1470 körül irt oklevél irása a Zsigmond király korabeli irás typusát viseli. Ez az irás nem csupán a Zsigmond király uralkodása utolsó éveinek irása, hanem általában a XV. század második negyedéé. Ezt az időszakot attól az illőtől, a melybe én a hamisitást helyezem, mindössze tizenöt-husz év választja el. 1470 körül még akadhatott nagyon, nagyon sok iródeák, a ki a század harminczas, negyvenes éveiben tanult meg irni és a kinek irása teljesen megőrizte eredeti jellegét; és éppen nincs kizárva, hogy az, a kinek fejében 77e nagystilű hamisitás terve megfogamzott, a Zsigmond király nevében koholt oklevél megirását oly egyénre bizta, a kinek kezevonása leghivebben tartotta meg a harminczas, negyvenes évek irásának jellemző sajátságait.
Az 1406-iki oklevélre jegyzett regesta még kevésbbé bizonyithatja azt, hogy ez az oklevél Zsigmond király uralkodásának végén iratott.
Šufflay megállapitása szerint az annak az oklevélnek hátán olvasható jegyzet* ennek az általa D-vel jelölt registratornak kezétől ered, a kinek registráló tevékenysége emlékével legkorábban egy 1380-iki – kétségtelenül hiteles – oklevélen és legutóljára egy 1439-iki oklevélen találkozunk. Ez a tény, nyilvánvaló, a mi kérdésünkben csak akkor bizonyitana valamit, ha kimutatható lenne, hogy D registrator 1439 után legfeljebb még néhány évig működhetett. Ez azonban ki nem mutatható, mert D registrator irása határozottan Mátyás király korabeli irás; az ő regestái az 1475-ik esztendőt aligha előzték meg sokkal. Annak immár, hogy D miért hagyta abba a registrálást az 1439-iki oklevélnél, nem nehéz teljesen elfogadható magyarázatát megtalálni, – nem is kell arra gondolnunk, a mi pedig nagyon lehetséges, hogy D akkor, a mikor történetesen az 1440-ik évhez eljutott volt, meghalt vagy egyébként elkerült a levéltár mellől. Alkalmasint a saját czéljai szempontjából fölöslegesnek itélte, hogy jegyzékbe vegye az előtte jól ismert ujabb okleveleket, a melyek az ő idejében gyarapitották a Blagay-család leveles ládáját! Viszont éppenséggel nem ejthet gondolkodóba az, hogy D, noha az 1439-ik éven tul nem folytatta a registrálást, mégis registrálta az (1218-iki, 1352-iki és) 1406-iki oklevelet, a mely pedig az én állitásom szerint 1470 körül került a kezéhez. Vagy jóhiszemű volt D registrator ezeket a hamis okleveleket illetőleg, vagy nem. Ha távol állott a hamisitástól, ha az oklevelek máshonnan – vele bizonyára úgy közölték: a család más tagjának külön levéltárából – érkeztek hozzá, ugy természetesen nem mulaszthatta el, hogy ezeket a régi okleveleket legalább is ad annum 1406 registrálja; ha pedig tudott a hamisitásról vagy éppen neki magának is része volt abban, úgy még kevésbbé mellőzhette azt, hogy ezeknek a hamisitványoknak a régi oklevelek sorában registrálásával is növelje azok eredetiségének és hitelességének szinét. Ha végül valaki D registratornak Mátyás király uralkodása idejébe helyezése ellen azzal érvelne, hogy a Blagay-levéltár okleveleit ily képpen hatvan-hetven esztendőnek folyamán senki nem registrálta, úgy elég utalnunk arra, hogy A registratornak, kinek működése 1283-ban megszünt, csak oly késő utódja akadt, a ki egészen 1360-ig folytathatta a registrálást; és utalhatunk arra, hogy D registrator munkásságának egyáltalán nem találkozott folytatója.
Confirmacio privilegii Lodovici regis super comitatum (igy) marturinorum, exercitum et aliarum libertatum.
A Zsigmond korabeli eredet mellett Šufflay egy belső okot is hoz fel, a melyet a külső okokkal kapcsolatban a hamisitások keletkezése évének is pontos meghatározására tekint alkalmasnak. Az 1352-iki oklevélben Nagy Lajos nem csupán átirja és megerősíti II. Endre kiváltságlevelét, hanem azt az uj kiváltságot is adományozza a Blagay grófoknak, hogy «liberi penitusque et in toto, exempti et supportati esse debeant atque maneant ab omni regii et regni generalis exercitus expeditione, nec ad ingrediendum illud per nos et nostros successores reges Hungarić aut ducem seu banum Sclavonić vet per quoscunque capitaneos et ductores exercituum absque condigna salarii recompensatione et premiis arctari et compelli, sin modo quocunque gravari aut dampnificari debeantur.» A hadmentességnek ebből az adományozásából következteti Šufflay, hogy a három hamis oklevelet 1432 körül készitették. A Blagayak, úgymond, Alben János, a király kanczellárja révén, a kivel sógorságban állottak, jó előre értesültek arról, hogy Zsigmond király a hadügyi szervezetnek ujjáalkotásán fáradozik s hogy a banderiális hadkötelezettség elvén nyugvó javaslatot dolgoztatott ki – az 1433-ban közzétett ú. n. Banderiale Regestrumot; ennek a «régi» assecuratiónak koholásával akarták elérni azt, hogy az uj szabátyozás, a mely a földbirtokosokat birtokuk, illetőleg jobbágyaik arányában fegyveres erő kiállitására kötelezi, reájuk semmi terhet nem fog róni. Azt hiszem, hogy e következtetés, bármily éles tekintetre vall, meg nem állhat.
78A Blagayak nem remélhették volna ettől az oklevéltől, hogy a banderiális kötelezettség reájuk nem fog kiterjedni; nem remélhették volna, hogy a Regestrum XXIX. czikkéből ki fog hagyatni az a rendelkezés, hogy « versus fluvium Un» kiállitani tartoznak többek között «domini de Blagay banderium unum,» – hisz nem prćsentálhatták volna Zsigmond királynak ezt az ő nevében koholt oklevelet, nem hitethették volna el vele, hogy ő állitotta ki ezt az oklevelet, a grófság adományozásának megerősitését, a milyent soha, soha nem állitott ki Magyarországon! Ha pedig a Blagayakról szóló különös rendelkezés a javaslatból belekerült volna a törvénybe és nem sikerült, volna nekik a törvény meghozatala után uj hadmentességi kiváltságot szerezniök Zsigmond királytól, – ugy ők hiába hivatkoztak volna ama «régi» hadmentességre később Zsigmond király utódjai előtt; mert az a régi kiváltság az ellenkező uj törvény meghozatalával megszünt volna,* nem is szólva arról, hogy ezeknek az okleveleknek hitelességére nézve erős gyanut keltett volna, hogy a Blagayak azt a régi mentességüket nem ismertették el azonnal a súlyos uj terhet megalapitó törvény létrejötte után magával Zsigmond királylyal, hanem nyugodtan vállalták az uj terheket évekig! Szóval a hadmentességnek a hamis oklevelekbe beiktatása 1432-ben sem szolgálhatott jobban valamely közvetlen s komoly czélt, mint bármikor később; tehát nem is szolgálhat érvül arra, hogy éppen 1432 körül koholták legyen azokat az okleveleket, a melyekbe e kiváltság beiktattatott. A hadmentességi kiváltságnak az 1352-iki oklevélbe felvételére az a megfigyelés indithatta a hamisitót, hogy valamely régi jog megerősitését akárhányszor uj jog adományozásával toldották meg királyaink. Talán csak a pallosjognak az 1406-iki oklevélben foglalt adományához kellett pendant a symmetriát kedvelő hamisitónak, – hogy éppen a hadi szolgálat alóli felmentést adassa meg Lajos királylyal, közelfekvő gondolat volt az után a pazar dicséret után, a melylyel a nápolyi hadjáratban – állitólag – teljesitett rendkivüli szolgálatokért halmoztatta el a Blagayakat. És nagyon figyelemreméltó, hogy az 1352-iki kiváltságlevél a Blagay grófokat voltaképpen egyedül a személyes hadkötelezettség alól mentesiti, de egy szóval sem emliti azok fegyveres népét. Pedig az az oklevélhamisitó, a ki 1432 körül a banderiális hadkötelezettség megállapitása ellen igyekezett volna eleve biztositékot gyártani, semmiképpen nem mellőzte volna annak kifejezett kijelentését, hogy a Blagayak nem tartoznak népeikkel felkelni. A Mátyás korabeli hamisitó azonban, a kinek azzal a részlettel semmilyen különös gyakorlati czélja nem volt és a ki jól tudta, hogy a banderiális hadszervezet Zsigmond királynak volt a műve,* okosan tartózkodott attól az anachronismustól, hogy Nagy Lajos királylyal banderium kiállitásának kötelezettsége alól mentessen fel valakit.
A mit Werbőczi e tárgyról a II. R. 8. czimében tanit, kétségkivül már Zsigmond király korában is élő jog volt.
V. László kora óta a banderiális hadkötelezettséget szabályozó törvényeink mindig a Zsigmond korabeli szabályozásra hivatkoznak. Lásd Timon: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiad. 733. l.
Šufflay természetesen igyekezett megfelelni arra az önként feltoluló kérdésre is, hogy Blagayaknak, Zsigmond király uralkodásának végén vajjon miért volt szükségük ezekre a hamisitványokra. Válasza, a mely, ha kielégitő, egyúttal további valószinüsitése a Zsigmond korabeli eredetnek, úgy vélem, nem elégithet ki bennünket. Szerinte a Blagayak a Szlavoniában uraskodó, a nemességet elnyomó Czilleiekkel szemben akarták a maguk családjának régi dynaszta voltát, előkelőségét kimutatni. Én a Blagay levéltárban nyomát sem találom annak, hogy a család a Czilleiek túlkapásaitól szenvedett volna; de még csak annak sem, hogy valamikor mélyreható és hosszantartó viszály dult volna közöttük. Igaz, hogy 1424-ben Czillei Fridrik megakadályozta a Blagayaknak Kosztanicza s tartozékai birtokába beiktatását és a királynak erősen rá kellett irni a sógorára,* – ámde ilyesmi a magyar urak között akkoriban mindennap megtörtént, 1432-ig azt a Blagayak már régen elfelejtették volt. Nem, a Blagayaknak Zsigmond király alatt, a kinek Blagay László volt egyik legbizalmasabb és legbefolyásosabb embere, abban az időben, a mikor 500 katona kiállitását követelhette tőlük a haza – egész Szlavoniában és 79Horvátországban senki nem állitott ki ennél nagyobb fegyveres csapatot, – semmi szükségük nem volt arra, hogy régi czimadomány koholásával biztositsanak maguknak kiváló társadalmi állást s tekintélyt! Abban pedig, hogy a zágrábi káptalannak egy 1441-iki oklevele, a mely az illustres principes comites Cilić valamely vitás ügyéről szól, a fogott birák között szereplő Joannem de Blagay comitem Magnificus princepsnek nevezi, éppenséggel nem lehet a koholt kiváltságlevelek hatását s tehát egyúttal a Zsigmond korabeli eredetnek bizonyitékát látni. Először is: a zágrábi káptalan kanonokjainak nem kellett okvetlenül tudniok a koholt grófsági levélről. Másodszor: ez a koholt grófsági levél amugy sem adott a Blagayaknak olyat, a mi nekik addig meg nem volt volna; csupán kétszáz évvel azelőtt adományozottnak tüntette fel a család ősi fejlődésű, elvitázhatlan és senkitől meg nem támadott grófi czimét. Harmadszor Blagay János grófnak ez a «Magnificus princeps» elnevezése nem is folyománya, függvénye a grófi czimnek; e princeps elnevezésnek egyáltalán nincs jogi tartalmú relevantiája, holott a Czilleiekről használt «illustres principes» az ő németbirodalmi fejedelemségüket, a Reichsfürstenstandba tartozásukat juttatja kifejezésre és annyiban a grófi czimükkel függ össze, a mennyiben – e korban még – minden birodalmi fejedelemnek, Reichsfürstnek ilyes hivatali eredetű örökös czime volt s kellett, hogy legyen.* Blagay Jánosnak ez a princeps neve jogi alap hijján levő megtisztelő jelző, a melyet azért alkalmaztak, hogy az uralkodókat s fejedelmeket megillető ezzel a kitétellel jellemezzék a megtisztelt egyénnek tényleges előkelőségét, hatalmát, nagyságát, – idézett munkámban ennek az önkényes, semmilyen biztos kriteriumhoz nem kötött szóhasználatnak az 1441-iki eseten kivül más példáit is soroltam fel.*
Blagay oklevéltár 270. l.
L. Szerzőnek Herczeg cz. czikkét a Magyar Jogi Lexikonban IV. k. 134–135. l.
Id. munkám 303–304. l.
Összegezem a mondottakat – alig összegezhetném óvatosabban –: a Blagayak hamis grófsági levelének Zsigmond korabeli eredete mellett felhozott érvek egyike sem sulyos; kétségkivül egyik sem annyira stringens, hogy kizárná a későbbi korban keletkezés feltevését. A lehetőséget pedig, a mely ilyképpen a korábbi eredet mellett szóló okok világánál is mutatkozik, teljes bizonyossággá fokozzák azok az okok, a melyek a hamisitásnak Mátyás király koránál régibb volta ellen szólanak. A mi csekély nyomatéka az ismertettem érveknek van, azt tökéletesen ellensulyozzák azok a nehézségek, a melyek a korábbi eredet feltevésével felmerülnek.
«Minden a mellett szól» – ma sem mondhatok mást, mint a mit nyolcz évvel ezelőtt mondottam – «hogy csakugyan a Hunyadiak grófsága volt nálunk első esete annak, hogy egy terület grófi czimmel együtt adományoztatott. A XV. század első feléből (Zsigmond római királyságánál régibb korszakra úgy sem gondolhatunk) oly roppant oklevélanyag s annyi egyéb kutfő maradt reánk, hogy egyik-másik forrás okvetlenül megőrizte volna ily fényes adománynak emlékét, annál inkább, minthogy a liberi et perpetui comites csoportja ez időtájt a magyar aristokratia legelső elemét alkotván, csakis közszereplésénél s gazdagságánál fogva kiváló egyénnek juthatott az abba az előkelő körbe való felvétel».*
Id. m. 245. l.
Ha tehát a Blagayak hamis grófsági levele 1432 körül keletkezett, úgy azt oly időben koholták volna, a mikor királyaink grófságot, grófi czimet egyáltalán nem adományoztak. Ez pedig jóformán elképzelhetetlen dolog. Nem pusztán prius non auditum: igenis elképzelhető, hogy valaki azt, a mi az ő érdekeinek megfelel, a mit óhajt, habár ilyes óhajtása még senkinek meg nem valósult, a hasonló rendelkezésekre jogosult tényezőnek tételes intézkedése gyanánt formulázza, középkoriasan szólva: kiváltságlevélbe foglalja. Az 1453 előtti magyar grófsági levél valósággal filius ante patrem; mert igazában nincs is értéke annak, hogy valakinek grófsága a király által közvetlenül adományoztatott legyen, a mig a király nem adományozott másvalakinek grófi czimet, grófságot.
E logikai függéshez járul a Blagayak grófsági levelének a XV. század derekán kiadott grófi diplomáktól – legalább is a Hunyadiak 1453-iki grófsági levelétől – való tartalmi függése, a melyet a grófi czimnek az 1218-iki oklevélben 80s átirataiban előforduló alakja láttat. E hamisitványok a grófokat Liberi comites vagy éppen tituli verim illibati et eximii comites liberi névvel nevezik, a miként az 1453-iki grófsági levél a maiores comites liberi et perpetui nevet használja. A grófi czimnek ez a hosszu volta, ez a gravitása és sollemnitása az 1453-iki kiváltságlevélben tökéletesen helyén való: ebben is külön kifejezésre jut a grófság adományozásának czélja, hogy Hunyadi Jánost a királyi kegynek páratlanul fényes nyilvánulásával jutalmazzák a gyermek V. László ügye körül szerzett érdemekért és a jövőre is tántorithatatlan hivévé tegyék az ifju királynak. De mi indithatta volna azt az embert, a ki állitólag 1432 körül hamisitotta a Blagayak 1218-iki oklevelét, arra, hogy a grófi czimnek az ő korában egyedül szokásos rövid comes alakját mellőzze és egy a kortársak előtt ismeretlen, hosszú, igazában valószinütlen alakot használjon? És szinte csodával határos véletlen lenne, hogy ő – husz esztendővel korábban – az egyszerű comes szót éppen ugyanazzal a liber jelzővel toldotta volna meg, a mely a későbbi grófsági levelekben előforduló jelzők között, hogy úgy mondjam, a legkevésbbé közvetlen s természetes; a mely a legkeresettebb! Mig a perpetuus kifejezésre juttatja, hogy a grófoknak ez a grófi neve nem ideiglenes közjogi állást, hivatalt jelent, hanem magánjogi alapon nyugvó, örökségképpen apáról-fiura szálló családi jelző, és ugyanezt fejezi ki világosan a maior is:* a grófi czimnek lényegét, czimszerüségét, addig a liber a grófságnak különös jogi tartalmára, a grófi czimnek, a czimszerüséget tekintve, esetleges és véletlen – csakugyan még a XV. század végén elenyészett – járulékára, t. i. arra utal, hogy ők szabadok, megyének, főispánnak, senki biráskodásának nincsenek alávetve, egyedül a király személyes itéletének s központi kormánya parancsának.* A külföldről ezt a comes szóhoz csatolt liber jelzőt nem vehette át a hamisitó; Du Cange a comes liber kitételnek egyedül magyarországi szerepléséről tud;* Németországban voltak ugyan a középkor végén freigrafok, de ez a freigraf szó nem fejlődött ki soha, sehol a családi névnek részeül, örökös czimül, hanem merőben egyéni, hivatali czim maradt és jelentette valamely freistuhl tulajdonosát, a Vehme tagjának birói hatóságát.*
Id. m. 240. l.
Id. m. 241. l.
«Comes liber ut Frangipani Ursini etc., hoc est Zlunii, Blagai etc. Ita Sambucus in glossis ad Leges Hungaricas et auctor de statu Hungarić» II. k. 425. l.
Richard Schröder, Lehrbuch der deutschen Rechtsgeschichte 4. kiad. 574. s kk. ll.
A grófi czimnek ez a liber comes alakja egyéb bizonyitékot is szolgáltat nekünk a Mátyás korabeli eredet mellett. Azt ugyanis, hogy a hamisitó pallosjogot is adományoztat Zsigmond királylyal a Blagay grófoknak, csak abban az esetben lehet megértenünk, ha az oklevelet oly időben koholták, a midőn a liber comes már a pallosjoggal felruházottaknak elnevezéseként használatos volt. Csak azért vélhette szükségesnek, hogy a pallosjognak a rendes formulákkal való külön s kifejezett adományozását, ha nem is az «eredeti» – 1218-iki – kiváltságlevélbe, ugy legalább annak egyik átiratába felvegye; erre máskülönben semmi szükség nem volt, minthogy, mellőzvén is azt, hogy az 1369-ben és ujból ugyancsak 1406. április 22-ikén átirt s megerősitett 1241-iki kiváltságlevél kifejezetten megengedi: «si vero aliqui malefactores, fures vel latrones in eorum possessionibus deprehensi fuerint, eosdem iudicare et punire poena et satisfactione condigna .... possint et debeant,» a mi maga a pallosjog, – ez a büntető joghatóság implicite benfoglaltatott az 1218-iki oklevél megadta kiváltságban: birtokuknak, Vodicsa földjének a herczeg és bán hatósága alól is kivett, önálló közigazgatási területté alakitásában, nevezetesen abban a tilalomban: «ne... dux seu banus aut ceteri quipiam regni nostri prćlati, barones et iustitiarii ... in eisdem comitatu, dominio et possessionibus ... descendere ac in eisdem generales congregationes celebrare ullo temporis futuri in processu quoquo modo debeant, nec prćsumant.»* A liber comes pedig csak a XV. század második felében lett a pallosjoggal megadományozottnak jelölésévé: ha az már a XV. század tizes és huszas éveiben használatos volt volna, bizonyára találkoznánk azzal legalább egyszer 1495 előtt (az ez évi XIX. tczikkben jelenik meg legelőször), közel nyolcz évtizednek okleveles emlékeiben! És hadd emlitsem e helyütt is, hogy a magyarországi okleveles gyakorlatban 81a XV. század utolsó évtizedei előtt nem találkozunk a dominium szóval – a melyet a tárgyaljuk hamisitványok Vodicsa földjének jelölésére használnak – mint valamely birtokolt területnek jelölésével. Először az 1486 : LV. tczikkben akadtam reá, a mely elrendeli, hogy a capitalis sententiávál sujtott egyén törvényes örökösei «in bonis omnibus, possessionibus, dominiis et iuribus possessionariis salvi, liberi et quieti permaneant,» – nagyon, nagyon jellemző, hogy ezt a rendelkezést szinte szóról-szóra felleljük az 1351 : X. tczikkben, a mely azonban, «in possessionibus, domibus et bonis» hagyatja meg a fejvesztési itélettel elmarasztalt egyén örököseit. Igaz, magyar oklevéltárakban közölt két korábbi oklevélben is olvastam ezt a dominium szót ingatlan complexum, magyarán uradalom értelmében, és éppen az 1432-iki esztendőhöz igen közeli évekből eredő, t. i. egy 1431-iki és egy 1443-iki oklevélben; ámde – kivánhatnék-e alkalmasabb argumentumot a contrario? – mind két oklevél külföldi eredetű: az előbbi Zsigmond királynak, külföldi kanczelláriájából került ki és a salzburgi érsekség karinthiai birtokainak jogtalan háboritásától tiltja el Fraknói Pál grófot, a ki Carraria Marsilius engedménye alapján követeléseket támaszt az érsekség ellen;* a másik oklevelet pedig Czillei Fridrik gróf özvegye állitja ki a család ősi várában, Saneckben.*
Id. munkám 223. l.
«... talia acta sunt contra ecclesiam et personam, quas ... cum omnibus suis dominiis et bonis sub specialem nostram protectionem suscepimus.» Fejér X. 7. 327. l.
«... in dominiis et tenutis nostris, in regno Hungarić constitutis ...» Zichy okmánytár IX. 55. l.
És a XV. század második felében, Mátyás király korában a Blagay grófok előtt csakugyan kivánatosnak látszhatott, hogy ősi grófságukat, a családjuk sok százados előkelőségét ily régi okleveles «bizonyság» segitségével nyilvánvalóvá tegyék. Mert ebben a korban a család lehanyatlott volt a hatalomnak és befolyásnak Zsigmond korabeli verőfényes fokáról. Nem akarok azzal operálni, hogy Mátyás király 1470-ben de gratia speciáli azt a jogot adja örökösen a Blagay grófoknak, hogy saját pecsétjük alatt vallhassanak ügyvédet,* a mely jog tudvalevőleg a Hármaskönyv II. Részének 13. czime szerint a grófoknak általános jogszabály, nem különös királyi kiváltság alapján fennálló,* közönséges joga, – lehet, hogy a grófi pecsétnek ez a részleges authenticitása valóban csak 1470 után vált, éppen számos külön adomány tényénél fogva, jogintézménnyé. Azonban kézzelfoghatólag mutatja a család gazdagságának és hatalmának sülyedését, hogy 1498-ban, a mikor törvénybe iktatják a banderiális urak neveit,* a Blagay grófokéval nem találkozunk. És 1492-ben azt az oklevelet, a melyben a világi főurak elfogadják az 1491-iki pozsonyi békét, aláirja Blagay Mihály gróf is, de ő zöld viaszt használ,* holott a ius cerć rubrć a XV. század ötvenes évei óta kétségtelenül közönséges joga volt a magyar grófoknak.*
Teleki, Hunyadiak kora XI. k. 425. l. Blagay oklevéltár 381. l.
Id. munkám 244. l. 120. jegyzet.
1498 : XXII. t.-cz.
Firnhaber, Beiträge, az Archiv für Kunde österr. Geschichtsquellen III. köt. 552, lapján.
Id. munkám 243. l. 119. jegyzet.
Hogy a Blagayak ilyen körülmények között sem állottak elő a század végén II. Endre nagyszerű adományával és annak átirásos megerősitéseivel, a melyeket levéltárukban őriztek, ez, úgy hiszem, szintén azt bizonyitja, hogy e hamisitások nem keletkeztek sokkal korábban: hogy a család akkori képviselői jól tudták, hogy azt a három oklevél husz-huszonöt éve készült, és hogy felmutatás esetén tartaniok kellett a hamisitásnak felfedezésétől, kivált az 1481-iki itélet után, a mely Blagay Ferencet és Antalt, mint hamis oklevelek készitőit s használóit fej- és jószágvesztésre itélte. Ha hatvan évvel korábban, 1432 körül koholták volna azokat az okleveleket, a Blagayaknak ily aggodalmat nem kellett volna táplálniok, habár ők maguk családi hagyomány folytán netán tudtak volna is ama három oklevél koholt voltáról.
Dr. SCHILLER BÓDOG.
