97SZENT-ISTVÁN ANYJA. I. ANDRÁS ATYJA. UJ EREDMÉNYEK.
97SZENT-ISTVÁN ANYJA. I. ANDRÁS ATYJA.
UJ EREDMÉNYEK.
UJ EREDMÉNYEK.
I. Nagy Gézának e folyóiratban megjelent «Szent István családi összeköttetései» czimü, különben érdekes dolgozata egy alig érthető tévedéssel kezdődik. »A lengyel kutforrások – irja – Gyejcsa (Jesse) fejedelem nejének, I. Mieskó lengyel herczeg nővérét, Adelhaidot, Ethlegidát mondják. A további magyarázattól függ, hogy ellenmondást lássunk a magyar és a lengyel adatok között. Ez utóbbiak sohasem állitják azt, hogy Adelhaid lett volna Szent István anyja.»
Ha nem ismernők Nagy Gézát, hajlandók lennénk feltételezni, hogy sohasem olvasta a lengyel adatokat, vagy a mi még hihetetlenebb, nem ért latinul. Mert mind az Annales Kamenses, mind az Annales Silesiaci compilati és az Annales Heinrichovienses (pedig ezek a lengyel adatokhoz tartoznak), ezt irják: «Mesko habuit sororem momine Atleyden, quam Jesse rex Ungarie accepit in uxorem. Quae, cum esset christiana, virum suum Jesse convertit ad fidem Christi. Ista post visionem per beatum Stephanum protomartyrem sibi revelatam concepit et genuit Stephanum regem Ungarie.»* Nem sértem meg e folyóirat közönségét azzal, hogy ez idézet leforditásával untassam és igy mutassam meg, hogy Nagy Géza a lengyel adatokat dolgozata irásakor meg nem nézte.
Pertz: Monumenta Germanić SS. XIX. 537., 544., 581.
Azt mondhatnám már most, hogy ilyen hibás szempontból kiinduló iróval nem állok szóba. De másrészről sokkal komolyabb, őszintébb szándéku irónak tartom Nagy Gézát; hogysem szándékos ferditésről vádoljam e botlásért. Sőt azt sem veszem neki rossz néven, hogy megtámad olyan történeti következtetéseket, a melyeknek megokolását nem olvasta.
Mert valóban úgy áll a dolog, hogy ő ismerte az én «Szent-István élete» czimü művemben foglalt állitásokat következtetéseket, anélkül, hogy elolvasta volna, miféle bizonyitékok alapján jutottam én az ott foglalt állitásokra és következtetésekre.
1904 deczemberében jelent meg az én «Szent István élete» czimü művem. Előzőleg azonban «Szent-Adalbert védelme» czimü értekezésemben részletesen igazoltam, miért tartom én Szent-István anyjának Atleyda-Belekneginát. Ez értekezésem a Kath. Szemle 1904. májusi és juniusi füzeteiben és később önálló könyvecskében jelent meg. Mivel «Szent István élete» jórészt ugyanazon olvasóközönség számára készült, a mely a Kath. Szemlét is járatja, nem lett volna helyes e közönséget 1904 deczemberében ujra azon bizonyitékokkal untatni, a melyeket már 1904 juniusában olvashatott.
Kivánhatnám talán, hogy ha valaki Szent István koráról ir, olvassa az uj kutatásokat; de belátom, hogy «Szent-Adalbert védelme» czimből Nagy Géza nem következtethette, hogy én ez értekezésemben genealogiai bizonyitásokkal is foglalkozom s igy e mulasztást sem rovom fel neki.
Másrészről azonban azt hiszem, jogosan kérhetem, hogyha már e folyóirat hasábjain bizonyitékaim 98ismerete nélkül következtetéseimet megtámadták, én is felszólalhassak és legalább utólag bizonyitékaimat bemutathassam. A Turul közönsége bizonyára érdeklődik a magyar genealogia legnevezetesebb része, az első, magyar, királyi család származása iránt és nem leszek unalmas, ha e fejtegetéseimet (némi kihagyásokkal) az arra legilletékesebb közönség előtt ismétlem.
Azt bocsátom még előre, hogy «Szent Adalbert védelme» irásakor Pauler Gyulával vitatkoztam, mert akkor még ő volt az utolsó neves történetiró, a ki az ugynevezett Sarolt-féle sokszázados tévedést védelmezte. Azt hiszem, Nagy Géza urra nézve nem sértő, ha őt Paulerrel egy sorba teszem és a Pauler véleménye ellen mondottakat ő ellene is elegendő bizonyitékoknak veszem.
«Másfél századnál több ugyan már, hogy folyton hirdetik azt, a mit Pauler Gyula legutóbb igy mondott ki: «Sarolt volt Szent István anyja, az erdélyi vajdának, a keresztény Gyulának keresztény leánya és Magyarország megtéritésének egyik jelentékeny eszköze»,* de azért az mégis feneketlen mese.
A magyar nemzet története Szent Istvánig. 100., 187.
Bátran merjük állitani, hogy ez a Sarolt-féle mese a magyar történetirásnak egyik átka, mert miatta már csaknem két százada nem látják tisztán a művelt magyar körök a magyaroknak a kereszténységre való térését. Azt nem mondjuk, hogy hibásak voltak történetiróink. Tudjuk nagyon jól, hogy ők a magyar XIII–XIV. századbeli krónikások után indultak és részint a nemzeti hiuság, részint a kutfőbirálatok lassu haladása miatt nem tudták megállapitani, hogy a XIII–XIV. századbeli krónikásoknak szent István anyjáról szóló beszéde mese és valótlanság.
De itt az ideje, hogy a mesétől megszabaduljunk s az igazat, a valót hirdessük!
Azt jól mondta Pauler Gyula, hogy nem lehet föltételeznünk, hogy Gyécse fejedelemnek két neje lett volna s igy választanunk kell a magyar és a lengyel krónikák tudósitása között.
Helyes, biztos választást azonban csak akkor tehetünk, ha ismerjük e kétféle krónikák értékét, ha előbb megállapitjuk, hogy (jóhiszemüségükben nem is kételkedve) tudtak-e valami biztosat Szent Istvánról és az ő koráról?
Lássuk először a magyar krónikásokat! Paulernek legfőbb erőssége ez: «Sarolt mellett a magyar krónikák, köztük Béla király Névtelen jegyzője, Kézai Simon, IV. László udvari papja, kik a királyi genealogiát vizsgálták, s ha egyebet nem, azt tudhatták, tanuskodnak.»*
A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt. I. 491. A magyar nemzet története szent Istvánig. 187.
Megvallom, hogy ezek közül nagy szeget üthetne fejünkbe a Kézai Simonra való hivatkozás. Mert ez a jeles iró különféle külföldi forrásokból szedegette össze művét, nem pedig a csacsogó regősök, igriczek beszédeiből, se nem a XIII. század helyneveiből okoskodta azt ki. Igy tehát állitása ha nem is volna döntő, mégis figyelemre méltó lenne. Nézem tehát Kézai Simon művét és keresem benne Saroltot. Átolvastam egyszer, aztán másodszor, harmadszor, de bizony Saroltot nem találom benne.
A Kézaira való hivatkozás tehát eltünik mint a füst. Nem egyéb az, mint Pauler nagy botlása!
Marad tehát még két tanú: a Névtelen jegyző és a XIV. századi magyar krónika.
A Névtelen jegyző értékét maga Pauler utolsó müvében igy határozza meg: «Szeretjük az irót, a ki vér a mi vérünkből, érez, a mint mi érzünk, ha nem is olyan naivan, mint a XII. század emberei, de azért most már minden szavának nem hiszünk, sőt elbeszélése kilencztizedrészének nem hihetünk, munkáját a magyar honfoglalás történetének többé el nem fogadhatjuk.* Az az egytizedrész, a mi Névtelen művében való, a magyarok külföldi kalandozásairól szól. A Saroltot hirdető rege előbb, a 27. fejezetben fordul elő. Ennek tehát Pauler saját beismerése szerint nem hihetünk. Azt, hogy Sarolt volt szent István anyja, a Névtelen jegyző ép úgy az ujjából szopta, mint a hogy az egész 27. fejezetet a helynevekből (Gyalu, Almás, Esküllő) tákolta össze s vakmerően ráfogja, hogy a magyarok és Gyalu (Gelou) emberei Esküllőnél esküvel erősitett szövetségre léptek, pedig az Esküllő helynév nem az eskütől, hanem az esküllő madártól veszi nevét. Hogy a Névtelen 99neveket is költött, ott van rá bizonyságul Vér Bulcs. Ennek atyjául Bogátot teszi (53. fejezet), pedig Kál volt.*
A magyar nemzet története Szent Istvánig 236.
A magyar honfoglalás kutfői. 128.
A nemzeti vagy hazai krónikának nevezett s a XIV. század közepén mai alakjába öltöztetett mű sokféle, költött és nem költött, összeszedegetett, sokszor egymásnak ellentmondó részekből áll. Ha az összeállitó megkerithette valamelyik egykoru szerzőnek művét, akkor azt másolta le, ha nem kapott olyat, elfogadott és leirt mindenféle mesét.
Sajnos, a magyar nemzeti krónikának Szent-Istvánról szóló része nem egykoru szerző műve, hanem a hildesheimi krónikából átvett, de egy évvel előbbre tett eseményeken kivül csupa kései hirekből vagy mesékből áll. Mutatják ezt a következő botlások. A székesfehérvári egyház szerinte azért égett le oly gyakran, mert Gyula pénze ebül szerzett vagyon volt. Ámde előzőleg azt állitotta, hogy az egyház nem Gyula, hanem Keán (Kaján) pénzén épült. Az óbudai egyházat Szent Istvánnak tulajdonitja s még az egyház védőszentét is rosszul nevezi meg. Szent-Lászlót Szent-István unokájának mondja. Mindezek valótlanok.
A Sarolt mellett bizonykodó két tanu közül tehát az egyik meseköltő, a másik tudatlan. Hozzá még e két tanu sem egyezik egymással, mert Névtelen szerint a honfoglaló vezérnek dédunokája Sarolt, a magyar nemzeti krónika szerint csak leánya. A nemzetinek hivott krónika szerint Sarolt atyja csak birtokos volt Gyulafehérvár környékén, a Névtelen jegyző szerint önálló fejedelem volt Erdély északkeleti csücskében.
Igy aztán Sarolt mellett egyetlenegy szavahihető, komolyan számbavehető tanu sincs. Az olyan állitás pedig, a mit senkisem igazol, a történeti birálat előtt mesénél nem egyéb.
S e mesére még az sem mondható: higyje, a ki akarja. Mert van Szent István anyjáról másik, szavahihető tudósitás is. Már pedig ha egy mesével szemben áll a való, nem szabad a mesét az igaznak elébe tenni.
A másik tudósitás a lengyel krónikáké. Vizsgáljuk meg ezeknek értékét.
Lengyelországban szintén későn indult meg a történetirói munkásság (csak 1100 körül), de mégis egy századdal hamarább, mint nálunk. Még nagyobb szerencséjök volt az ő iróiknak, hogy könnyebben jutottak régi kutforrásokhoz, mint a magyarok. Épen nem régiben mutatta ki egy német tudós, hogy a krakkai, káptalani évkönyvek a prágai évkönyveken alapulnak, ezek irása pedig 998–1017 közt, tehát Szent István korában kezdődik.* A lengyel krónikákban tehát sok X–XI. századbeli följegyzés maradt ránk. Igaz, hogy e följegyzések nem X–XI. századbeli betükkel vannak irva, mert csak XIII–XIV. századbeli másolók művében maradtak fönn, de ez nem határoz. Ha egyszer a másoló valamelyik adatnak vagy könyvnek nem szerzője, hanem csak leirója, akkor azt a följegyzést vagy művet nem lehet a másoló korának tulajdonitani, hanem az előzőnek. Csak nem lehet mondani, hogy Cicero müvei a Kr. utáni V. századból származnak, mert e századbeli másolatok őrzötték meg azokat számunkra?!
Neues Archiv für ältere deutsche Geschichtsforschungskunde. XXIV. k. (1899.) 280.
Már most hazánktól messzeeső, a magyarokkal semmi különös összeköttetésben nem álló sziléziai monostoroknak, a kamenczinek és heinrichowinak évkönyvei határozottan a lengyel krónikára hivatkozva irják ezt: «Mesco lengyel herczegnek volt Atleydis nevü nőtestvére. Ezt Gyécse (Jesse), Magyarország királya vette nőül s ő keresztény nő létére férjét is Krisztus hitére téritette. Szent István vértanutól nyert látomása után foganta és szülte István magyar királyt. 967-ik évben nagy Boleszló született. 975 évben István magyar király születik.»*
Pertz: Mon. Germ. SS. XIX. 581., 544
Mi ösztönözte volna a XIII–XIV. században élő sziléziai szerzeteseket arra, hogy Szent Istvánról, anyjáról és atyjáról irjanak? Talán az, hogy az első magyar király, mint szent, őket is érdekelte? Nem, mert ők nem is tudják, nem is irják, hogy Atleydis fia szent volt. Talán Magyarország egyáltalában oly kedves volt előttük, hogy annak királyait mind följegyezgették? Nem, mert a többiről, még a Sziléziában járó és a lengyelekkel harczoló Szent Lászlóról sem szólnak semmit.
Nem lehet tehát más oka e följegyzésnek, 100mint hogy a szerzetesek ezt ott találták az előttük álló régi könyvben, tehát ők is lemásolták s igy a följegyzés sokkal régibb eredetü a XIII. századnál.
Azt sem lehet mondani, hogy e följegyzés az ugynevezett vegyes, magyar-lengyel XIV. századbeli krónikából van készitve, mert e vegyes krónikában nincsen évszám. Megforditva: a vegyes krónika tákolója vette át a kamenczi szerzetes előtt is fekvő régi följegyzésből az Atleydis nevet azért, mert a tőle használt Szent-István-legendában (Hartvik műve első bővitésében), Gyécse fejedelem nejének neve hiányzik. Maga az Atleydis név nagyon beleillik a X. századba, mert a lengyelek a németektől kapták a kereszténységet, már pedig épen abban az időben a németeknél nagyon kedvelt és használt női név volt Adelhaid, Etelheida, latinosan Athelhaidis, Atleydis név.* I. Ottó császárnak neje is, az üldöztetéséről, szenvedéseiről és balsorsának jórafordulásáról világhirü Athelhaid, Ethelheid nevet viselt. Nagyon természetes tehát, ha a német térítő Mesco lengyel fejedelem nőtestvérének e keresztnevet adta, kivált, ha valamelyik Ethelhaid nevü német urnő lett a megkeresztelt fejedelemnőnek keresztanyja.
Thietmar, Chronicon Lib. IV. no. 1.; Liber VII. 49.
Akármint vizsgáljuk tehát e följegyzésnek eredetét, semmikép sem igazolhatjuk, hogy az kései, Szent-Istvánról egykoru, biztos hireket nem tudó személytől származik. Ellenkezőleg vissza kell mennünk, ha e följegyzések igaz okát és eredetét meg akarjuk lelni, arra az időre, midőn Szent-István még mint élő, hatalmas király foglalkoztatta a német, cseh és lengyel irókat. Ezt követeli a mondatszerkezet is, mert az Chrabry Bogyoszlóról (Boleslavról) mult időben (natus est), Szent-Istvánról jelen időben szól (nascitur). Chrabry Bogyoszló 1025-ben halt meg, Szent István pedig 1038-ban és 1030-ban az egész müvelt világ figyelmét fölkeltő háborut viselt II. Konrád császár ellen. Erre az időtájra, 1025–1038 közé kell tennünk a lengyel krónikákban, illetőleg a kamenczi és heinrichowi évkönyvekben fönmaradt, Szent Istvánról, atyjáról és anyjáról szóló följegyzés eredetét. Akkor pedig a följegyzés szerzője biztos adatokat tudott.
Még inkább el kell fogadnunk a régi (s nem a vegyes) lengyel krónika abbeli adatát, hogy Szent-István anyja lengyel fejedelemnő volt, azért, mert azt Thietmár, a hires merseburgi püspök, Szent Istvánnak kivált lengyel dolgokról jól értesült kortársa, világosan támogatja.
Tudvalevő, hogy Lengyelország fejedelme, I. Meskó (Miecislav), csak felnőtt korában, 966-ban nejének, Dobravka cseh herczegnőnek biztatására tért meg. Világos tehát, hogy Meskó nőtestvére is legalább tizenhárom éves volt a keresztség fölvételekor s igy keresztnevén kivül volt pogány (vagy ha úgy tetszik lengyel) neve is. Ezt tudva, könnyen megérthetjük, hogy midőn Thietmár azt mondja: «Gyécsének (Szent-István atyjának) nejét szlávul Beleknegini, azaz Szépasszonynak (pulchra domina) hivták»,* akkor nem mond ellen a lengyel krónikákban fönnmaradt, 1030 táján irt följegyzésnek, hanem azt megerősiti. Mert nyilvánvaló, hogy e fejedelemnőnek keresztény neve Atleydis, pogány (lengyel) neve Beleknegina vala. Thietmárnak egyebütt is szokása, hogy a korabeli személyeket nem hivatalos (keresztény), hanem a közhasználatu pogány neveken emlegeti. Igy például Szent-Istvánt is csak Waicnak, Gaudentiust (Szent-Adalbert öcscsét) csak Radimnak irja. Ha pedig Szent-István anyja Beleknegina nevet viselt, bizonyára nem volt magyar, mert az képtelenség, hogy a magyar főurak szláv neveket adtak volna leányaiknak; még nagyobb képtelenség, hogy annyira lenézett, tótnak, azaz rabszolgának nevezett szláv alattvalóiktól adott nevet fölvettek volna s annyira használtak volna, hogy annak hire Merseburgig terjedjen.
U. o. Liber VIII. no. 3.
Voltak, a kik Thietmárnak Szent-István lengyel anyja mellett szóló bizonyságát azzal akarták elütni, hogy a Beleknegini tulajdonkép velkaknezinat (magna principissa-t) jelent és Szent-István anyjának nem nevét, hanem rangját akarja jelenteni.*
Történelmi Tár, 1893. 5–6.
De bizonyára nem olvasták át Thietmár művét egészen s igy nem tudták azt, mennyire járatos volt Thietmár az ő korabeli szláv nyelvben,* a kik igy bele mernek kontárkodni az ő magyarázatába. Hiszen tudatosan forditja Belekneginit Thietmár «Szépasszonyra» (pulchra domina-ra), 101mert másutt is e nevet: Belegori, Széphegyre (pulcher mons-ra) magyarázta* s az ma is Belgern, nem pedig Velkagora. Szépasszonyt a magyarok is használták női személynév gyanánt* s valóban, ha nevezhették, mint nevezték is a régiek leányaikat Liliomnak, Gyöngynek, Rózsának, Szeretőnek, nevezhették Belekneginának, Szépasszonynak is.
V. ö. Chronicon Liber II. 23.; II. 12.; IV. 35.VI. 29., 30.; VII. 44. stb.
Chronicon Liber VI. nv. 38.
Kubinyi, A régi magyarok személynevei. 11.
Van végre Thietmárnak másik adata is arra, hogy Szent-István anyja lengyel fejedelemnő volt s ez minden kétséget eloszlat.
Thietmár nagyon tudja és alkalmazza a különbséget az atyai nagybátya (patruus) és az anyai nagybátya (avunculus) között* s ime, az 1018-ban lengyel részen álló Procui urat határozottan Szent-István anyai nagybátyjának (avunculus regis Pannonici) mondja.*
V. ö. Chronicon Lib. VI. 36.; VIII. 5. és különösen Lib. V. 2.
U. o. Lib. VIII. 3.
Már pedig e Procui név tiszta szláv.
Nem magam, hanem egyik szláv nyelvtudósunk irja: «A Prokui szó Prokuj-nak olvasva* «maradék»-ot jelent. A szláv prok (reliquus) szóból uj képzővel való alakulás. Ezzel az uj-jal sok szerb-horvát (V. ö. Rad, 82. k. 126. 1. Beruj, Blažuj, Boguj, Draguj stb.), cseh (pl. Raduj), lengyel (pl. Mituj, Mstuj, Mszczuj, Sutuj) és orosz (pl. Baluj, Veluj. V. ö. Denkschrift X. 220.) személynév alakult. A Prok (reliquus) egyéb származékai a szlávságban: Proka (Prokič), Prokunja, Prokiesz, Prokoš, Prokša. Idevaló a Procui is, a mint azt már Miklosich is érintette (Denkschriften X. 302.) s előtte Moroškin (Slavjancskij) imenoslov 78., 159. ll.) is gyanitotta. Moroškinnál a 159. lapon az van, hogy orosz forrásokban a XIV–XV. századokban a Prokuj név előfordul.»*
Pedig másnak nem lehet olvasni s félreértést a szlávul tudó Thietmárról föltenni sem lehet.
Melich János szives közlése.
E Procuit – Prokujt – Thietmár «senior»-nak, azaz előkelő főurnak nevezi s a miket róla mond, az a lengyel fejedelmi család tagjainak történetével nemcsak összefér, hanem egyezik is.
Thietmár művéből tudjuk, hogy 992-ben atyja halála után Chrabry Bogyoszló (Boleslav) mostohaanyját és testvérét elüzte, két főemberét megvakittatta, szóval «hogy csakis egyedül uralkodjék, minden jogot és tisztességet félredobott.»* Bár nem mondja nyiltan, de mégis a «csakis egyedül uralkodjék» szavakból joggal következtethető, hogy Prokujt is kikergette Lengyelországból. Ennek testvére, Beleknegina (Atleydis) még élt s itt Magyarországon az ország kormányát jóformán kezében tartotta.* Prokuj tehát hazánkba menekült. Hogy 1018 előtt jó darabig itt, Magyarországon élt, az Thietmár 1018-iki elbeszéléséből bizonyos.
Chronicon Liber IV. no. 37.
Pertz, Mon. Germ. IV. 607.
1003-ban Chrabry Bogyoszló nemcsak Morvaországot foglalta el, hanem egyuttal hazánk területén is valamelyik, Morvaország felé eső várost (Nyitrát? Trencsént? vagy épen Pozsonyt?) kezére keritette. E miatt is, más ok miatt is Bogyoszló és Szent István ellenfelekké váltak. Prokuj is később valami hibát követett el és Szent-István őt hazánkból kiüzte. Már most Prokuj visszament Lengyelországba és ravasz unokaöcscse kapott rajta. Hogy a Magyarországból elfoglalt város oly férfi kezén legyen, a ki azt Szent-Istvánnak el nem árulhatja, Prokujra bizta annak őrizetét. Azonban Szent-István 1018-ban oly gyorsan és váratlanul csapott Prokujra, hogy ez sebes menekülése közben még nejét sem vihette magával. Aztán mivel nejét nem birta kiváltani, Szent-István földönfutó nagybátyjának visszaadta a nőt, akkoriban ritka nemeslelküséggel: ingyen.*
Chronicon Liber VIII. no. 3.
Ezt irja Thietmár, de a szokottnál is tömöttebb, sokat összefoglaló nyelvezettel. Azok persze, a kik a Sarolt-féle mesét mindenáron megakarják menteni itt szintén előállanak a hallgató tanukkal s azt mondják: «Thietmár egy szóval sem emliti az István és II. Boleszló, Mieszko fia közt levő közeli rokonságot.»* De nem veszik észre, hogy Thietmárt az avunculus szó természete és tömöttségre való igyekezete akadályozta a Szent István és Chrabry Bogyoszló közt levő, különben is ellenséges rokonság fölemlitésében. Mert azt irja Thietmár «Procui senior, avunculus regis Pannonici, a suis sedibus ab eodem, ut modo, antea expulsus.» Már most nem irhatta «avunculus regis Pannonici et ducis Poloniorum», mert Procui Chrabry 102Bogyoszlónak nem volt avunculusa, hanem patruusa. Ha pedig igy irja: «Procui senior, paruus ducis Poloniorum et avunculus regis Pannonici», akkor meg nem irhatja alább röviden: «ab eodem, ut modo, antea expulsus» mert félreértésre adott volna okot s nem lehetett volna biztosan megállapitani, ki s honnan üzte ki Prokujt, Bogyoszló-e vagy Szent István?
Pauler, A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt. I. 492.
Thietmár tehát nem szól arról, a miről könnyen nem szólhatott és szólni nem is volt köteles. Ő Szent-Istvánnak Prokujjal szemben tanusitott, akkorian hallatlan lovagiasságát akarta megörökiteni s erre neki elég volt a Szent-István és Prokuj között levő rokonsági fölemlitése.»*
Kath. Szemle, 1904. 460–62., 523–28.
Ezt irtam 1904 elején. Azóta mindig figyelemmel kisértem az esetleg felmerülő uj szempontokat vagy kutfőbirálatokat. Magam is a székelyek eredetének megfejtésén fáradozva, erősebben foglalkoztam a régi magyar történetirók, különösen Kézai birálatával! E birálat egyik eredménye a Szent István anyjára vonatkozó tételt érinti.
Az úgynevezett Nemzeti krónika Kézai művének átalakitásából és kibővitéséből keletkezvén, más és más bővitéseket különböztethetünk meg benne. A legrégibb átalakitás és bővités a Pozsonyi, a második a Budai krónikában maradt fenn.* Az átalakitó és bővitő úgy jár el, hogy a Kézai adataihoz hozzácsatolja nemcsak az altaichi évkönyvek bővebb tudósitásait, hanem Anonymus egyes szavait is. Mutatja ezt röviden e két összehasonlitás:
V. ö. Kaindl: Studien zu den ungarischen Geschichtsquellen. IX–XII. füzet 65–67.
a)
(A dőlt betükkel szedettek mutatják a Kézai művével való egyezést, a kövér betüsök az Anonymusból átvett részeket.)
Kézai.
|
Pozsonyi krónika.
|
Anonymus.
|
Ex istis ergo capitaneis Arpad, filius Almi, filii Elad, filii Ugec de genere Turul rebus ditior erat et potentior gente. (H. H. Fontes Dom. II. 72.)
|
Porro Eleud filius Ugek ex filia Eunod ibilia genuit filium, qui nominabatur Almus ab eventu, quia matri eius in somno innotuerat avis, quasi in forma asturis veniens, dum esset gravida et quod de eius utero eggrederetur torrens. (H. H. Fontes Dom. IV. 22.)
|
Ugec duxit uxorem Eunedubeliani, de qua genuit filium, qui ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per somnium apparuit divina visio in forma asturis, que quasi veniens eam gravidavit. Et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens. (H. H. Fontes Dom. II. 5.)
|
b)
Kézai.
|
Budai krónika.
|
Anonymus.
|
Tempore item alio per forum Julii intrant Lombardiam, ubi Luitardum, Vercellane civitatis epistopum, imperatoris Caroli consiliarium fidissimum, occidentes ex ipsius ecclesia thesaurum maximum rapuerunt.(H. H. Fontes Dom. II. 73–74.)
|
Postquam autem memorata regna devicerunt, per forum Julii usque in marchiam Longobardiae intraverunt, ubi civitatem Paduam igne et gladio consumpserunt. Ex hinc intrantes Longobardiam Lyuthardum, Vercelline civitatis episcopum, imperatoris Caroli, consiliarium fidissimum occidentes ex ipsius ecclesia thesaurum maximum rapuerunt. (H. H. Fontes Dom. III. 38.)
|
Et per forum Julii in marchiam Lombardiae venerunt, ubi civitatem Paduam cedibus et incendiis et gladio et rapinis magnis crudeliter devastaverunt.
Ex hinc intrantes Lombardiam multa mala facere ceperunt... Tunc Lutuardus episcopus Vercellensis ecclesić vir nominatissimus, Caroli minoris condam imperatoris familiarissimus amicus ac fidelissimus a secreto hoc audito assumptis secum opibus atque in comparabilibus thesauris ... inscius super Hungaros incidit et mox ab eis captus interficitur. (H. H. Fontes Dom. II. 46–47.)
|
Igy mutatónak elég e két hely annak igazolására, hogy a Pozsonyi és a Budai krónikák készitői Kézai művét követik ugyan nyomról-nyomra, de ha valami akad Anonymus művében, a mit könnyedén beleszőhetnek Kézai művébe, azt beleteszik. Igy van ez Szent-István származásának előadásánál is. Látható ez ezen egybevetésből:
Kézai.
|
Pozsonyi krónika.
|
Anonymus.
|
Anno vero Dominice incarnationis DCCCCLXVII. Geicha Dux divinto premonitus oraculo genuit sunctum regem Stephanum. Mihal vero frater Geicha genuit Wazul et Zar Ladislaum. At rex Stephanus plures quidem filius genuit, sed super omnes unum genuit Emericum nomine, Deo et hominibus honorabilem. (H. H. Fontes Dom. II. 77.)
|
Porro Toxum genuit Geicham et Michaelem. Michael vero genuit Calvum Latislaum et Wazul. Geicha vero divino premortitus oraculo genuit Sanctum Stephanum ex Sarolt filia Gyula anno Dominice incarnationis DCCCCLXIX.
Atrex Stephanus plures genuit filios, sed inter alios genuit
Emericum Deo et hominibus honorabilem. (H. H. Fontes Dom. IV. 29.)
|
Geula genuit duas filias, quarum una vocatur Carold et altera Saroltu. Et Sarolt fuit mater sancti Stephani. (H. H. Fontes Dom.) II. 25)
|
Tehát, a mint egyebütt, akként itt is Kézai mondatait alakitja át a Pozsonyi krónika készitője 103azért, hogy az előzőleg emlitett Taksonyhoz jobban hozzáfüzze. Ekkor egyuttal beletoldja, a mit a Névtelen jegyző könyvében olvasott, de Kézainál hiányzott, hogy Sarolt volt Szent István anyja.
A Budai krónikának nevezett könyvek készitője még figyelmesebben olvasta át a Névtelen jegyző müvét és azért ő a legyőzött Gyulát nem mondja Szent-István avunculusának, – a mint hogy a Névtelen meséje szerint nem is lett volna az – hanem csak proavunculus-ának.
A két látszólagos magyar tanu ekként leolvad egy tanura. Még pedig milyen tanura!? Olyanra, a ki Szerencset a szerelemtől származtatja, a ki az 1015 után keletkezett Gács és Lodomeria fejedelemségeket 988-ban már fennállóknak meséli stb. stb.
Egyszóval, hiába hivatkozunk nagy büszkén hazai forrásainkra! Nincs hazai, szavahihető és Szent István anyjáról beszélő forrásunk! S a mint nem szabad Álmost megtenni a honfoglaló magyarok vezérének, bármennyire hirdeti is azt a Névtelen, mert az egykoru hiteles, görög kutfők szerint Árpád volt a honfoglaló fejedelem, épen úgy nem szabad Szent-István anyjának megtenni Saroltot, mert az egykoru, hiteles lengyel kutfők szerint Beleknegina (= Atleydis) volt az.
Gondolkoztam továbbá azon nehézségek felett is, a melyeket Nagy Géza a lengyel kutfők ellen felsorol és úgy látom, hogy azokat nagyon egyszerüen meg lehet szüntetni. Még azt is nagyon könnyen meg lehet magyarázni, miért nem emliti Thietmár a Szent-István és Chrabry Bogyoszló közt levő rokonságot egy árva szóval sem.
Ez egyszerü dolog pedig abban áll, hogy ne következtessünk többet a lengyel kutfők szavaiból, mint a mennyi benne van. A lengyel kutfők sohasem mondják, hogy Beleknegina (Atleydis) I. Mieskónak «carnalis et uterina soror»-a, vagyis édestestvére volt. Csupán csak «soror»-nak irja, már pedig ez nagyon gyakran csak unokatestvért jelent. Ha igy értelmezzük a «soror»-t, akkor mindjárt igy alakul a magyar király és a lengyel fejedelmi család közt a rokonság:
N.; Zenomisl; I. Mieskó † 992., Dombrovka (996).; N.; Beleknegina 973–996., Gyécse; Prokuj 992–1018., N. 1003.; I. Bogyoszló *967, †1025; I. István *975.† 1038.; N. 1003; N. 1003; II. Mieskó *988, †1034, Richenza (1013).; Imre *1007, † 1031, II. Mieskó leánya (1028); N. leány *1014–1031; Kázmér *1015, † 1058;
Igy egyszerre megszünik minden nehézség. Prokuj nem volt Bogyoszlónak sem avunculusa, sem patruusa és igy Thietmár nem irhatta őt annak. Mivel továbbá I. Bogyoszló és Szent-István nem közeli rokonok, hanem csak másodunokatestvérek voltak és Thietmár korában az ellenségeskedés miatt nem tartották az atyafiságot, Thietmár ezt sem tartá érdemesnek feljegyzésre.
Nem emlitettem 1904-ben, de ha már ujra kénytelen vagyok felszólalni, felsorolok Thietmár könyvéből még egy olyan adatot, a mely Szent-István anyjára szintén tájékoztatást nyujt.
Melich János nemrégiben bebizonyitotta, hogy a magyar nyelvben és helyesirásban a XIII. század folyamán «bizonyos ragokban és szórészekben zártabb hangu fejlődés állott be», úgy hogy, a mit a XIII–XIV. századokban «o» betüvel irnak, a XI–XII. századokban «a» val jelölik (pl. XI. században Achtin, XIII. században Ochtun, Balatyn-Bolotun, Achszin-Ochszin. L. Nyelvtudományi Közlemények XXXV. k. 114–26.). Ez Thietmár hangjelölésénél is bebizonyul. Ő is gyakran ir «a»-t ott, a hol a későbbi nyelvemlékek «o»-t használnak. Pl. Magontia* később Moguntia; Langobardia* később Longobardia, Abotriti* később Obotriti. Ha e hangjelölést Szent-Istvánnak Thietmártól emlitett nevére, Waicra alkalmazzuk, akkor a későbbi Woic, Vojk nevet nyerjük és egyszerre látjuk, hogy ez tiszta szláv, a szlávoktól még a XIII. században is nagyon kedvelt szláv név. Nem is csoda, ha kedvelték, 104mert hiszen e szó annyit tesz, mint vitéz harczos. Nem szükséges tehát messze kalandozni a Waic név megfejtése végett, hanem el kell fogadni az egyszerü, természetes megfejtést, a melyet Thietmár helyesirása önként kinál. Nyilvánvaló azonban az is, hogy Szent-István szláv személynevet csak úgy nyerhetett, ha anyja szláv nő vala.
Chronicon Liber II. no. 6.
U. o. II. 7.
U. o. VIII. 4.
Mindent összevéve tehát a dolog úgy áll, hogy Szent-István anyjára vonatkozólag a Névtelen jegyző nem érdemel hitelt; a XIV. századbeli krónikák pedig csak az ő tudósitását ismétlik.
A lengyel krónikának azon tudósitása, hogy Szent István anyja a lengyel fejedelemnek, I. Mieskónak (unoka) testvére Atleydis vala, biztos. Kétségtelenné teszi ugyanis e tudósitást az egykoru, jól értesült Thietmár merseburgi püspök a) azzal, hogy Szent István anyját, Belekneginának nevezi, a mi nem lehet más, mint Atleydisnak lengyel személy (pogány) neve, b) még inkább azzal, hogy Szent István anyai nagybátyjául Prokuj nevü előkelő, lengyel főurat irja.
Ki merné Thietmárt, a Szent Istvánnal egykoru, lelkiismeretes, tudós püspököt a két századdal később élő Névtelen jegyzővel Szent-István korára nézve egy sorba állitani? Ki merné – a mi még rosszabb volna – a Névtelen jegyzőt Thietmárnál még többre is becsülni? A ki ismeri Thietmár lelkiismeretességét és a korabeli szláv nyelvben való jártasságát; a ki tudja, hogy az eredeti, Thietmártól sajátkezüleg irt vagy javitott és átolvasott kézirat ma is megvan* s abban Procui és Beleknegina nevek olvashatók, bizonyára eldobja a Névtelen jegyzőt s a lengyel krónikák becses, hazánk külföldi összeköttetéseinek megfelelő tudósitását fogja igaznak tartani.
Migne, Patrologia Latina CXXXIX. 1178. 1.
Ennélfogva annak, a ki a történeti igazságot s nem a nemzeti hiuságot keresi, el kell fogadnia, hogy Szent István anyja nem magyar nő, nem Sarolt, hanem Beleknegina-Atleydis lengyel fejedelemnő vala.
Már most e biztos adatokkal és erős lábon álló következtetésekkel szemben Nagy Géza úr azon, elismerem, egészen uj hozzávetéssel áll elő, hogy Atleydis tulajdonképen Mihálynak, Szent István nagybátyjának volt neje. Azonban e hozzávetés semmit sem ér, mert nem idéz egykoru vagy egykoruak irásából meritő tanukat, hanem csak némely, későbbi személynevekből utólag következtet.
Nevezetesen sokat épit arra, hogy Mihály leszármazói közül többen szláv személynevet viselnek és I. András egyik lányát a cseh források Adelhaid néven emlegetik. De nem veszi észre vagy nem akarja észrevenni a következőket: a) Mihály egyik fiának neve Vászolynak olvasandó és igy nem szláv! Ennek a Venczel névvel való egyeztetése képtelenség.* b) Mihály másik fiának volt magyar személyneve is: Szár. Ez épen úgy nem volt mellékneve e magyar fejedelemfinek, mint nem mellékneve, hanem személyneve volt Szár azon magyar urnak, a ki a fejérmegyei Szár falut alapitotta. c) Nem veszi észre, hogy Szent-István nagybátyjának unokái közül egyik Béla, másik Levente nevet visel, már pedig épen az ő állitása szerint Béla török eredetü, s a Levente szintén nem szláv. Tehát a négy unoka közül csak egy visel szláv nevet, de azt sem születésétől kezdve, hanem csak utólag vette fel! d) Nem veszi figyelembe, hogy a leányok férjhezmenetelekor gyakran neveket változtatnak (Piroska-Iréne, Ágnes-Anna stb.), tehát abból, hogy a csehek I. András leányát Adelhaidnak nevezték, nem következik az, hogy lánykorában is úgy hivták.
V. ö. Magyar Nyelv, 1905. 132., 184., 309.
Szappanbuborék tehát Nagy Gézának csupán személynevekből (és pedig kései és jórészt 1037 után felvett személynevekből) egykoru tanuk bizonysága nélkül szőtt fejtegetése. Az első erős lehelet szétrepeszti azt, bármily csillogó volt! Mily szörnyü tévedés volna, ha valaki Toldy Ferencznek 1828 táján felvett vezetéknevéből és fiainak, István, László keresztnevéből azt következtetné, hogy Toldy Ferencz anyja magyar asszony volt, holott Thallherr Jozefinnek nevezték és nem is tudott magyarul!
II. Áttérek már most azon vitás tételre, ki volt I. András királynak és testvérének atyja? Előre bocsátom, hogy értem, de nem helyeslem, hogy a XIII–XIV. századbeli magyar irók műveit krónikáknak neveztük s rájuk egyszerüen «krónikáink» névvel hivatkozunk. Nekünk tulajdonképen 105krónikáink nincsenek. Krónika, mint a név is mutatja, az, ha valaki évrendben, lehetőleg egykorulag jegyzi fel az eseményeket. Sajnos, csak egy ilyen történeti emlékkel birunk s ez a Pray-codexben foglalt «Annales Posonienses»-nek, vagy «Adnotationes chronologicć»-nek nevezett krónika. A többi történeti emlék vagy életrajz, vagy királyi névsor (nemzedékrend, genealogia), vagy rendszeres történet. Maga Anonymus munkája, továbbá Kézai Simon könyve és ennek kibővitései a Pozsonyi, Budai, Képes (helytelenül) krónikának nevezett könyvek mind rendszeres, felosztásos, nem saját tapasztalataikat, hanem mások feljegyzéseit gyüjtő, biráló művek.
Tehát nem igazi krónikákban, hanem két XIII. századbeli történetirónak művében fordul elő, hogy I. András, Béla és Levente Szár Lászlónak voltak a fiai. E történetirók Anonymus és Kézai Simon. A XIV. századbeli történetirók már mind Kézai szavait veszik át és igy nem önálló tanuk.
Ezekkel szemben állanak a Zágrábi és Váradi krónikáknak nevezett történeti emlékek, a melyek nem egyebek, mint királyi névsorok. A királyok nevei és uralkodásuk tartama, uralkodásuk éveinek száma vannak benne szárazon felsorolva. Hozzájuk csatlakozik azonban Szent-Gellért életirata is. Ezek Andrást és testvéreit Vászoly fiainak irják.
Ily ellentétes hiradások mellett megint csak úgy találhatjuk meg a valót, ha megvizsgáljuk a történeti emlékeknek értékét, nevezetesen azt, hogy jó forrásból meritettek-e?
Mind Anonymus, mind Kézai királyi jegyzők voltak. Épen ezt tartotta Pauler döntő bizonyitéknak. Mert, ugymond, ezek ezt csak tudhatták a királyi ház genealogiáját. De ha kérdjük, honnan tudhatták? azt kell felelnünk, hogy a XIII. században XI. századbeli, családi leszármazást csakis irásból tudhattak, mert a családoknak emlékezete sem ér feljebb négy iznél. Ha pedig vizsgáljuk, miféle tudásból meritették tudásukat, mind Kézai, mind Alberich művéből kitünik, hogy volt egy, a XII. század elején készült királyi névsor vagy genealogia s ők, azt használták. Már most nem vonjuk kétségbe sem Anonymusnak, sem Kézainak jóhiszemüségét, elfogadjuk, hogy ők e királyi, névsorban úgy olvasták, a mint leirták, de magának a XII. század elején élt névsorkészitőnek jólértesültsége nem áll minden kétségen kivül, mert hiszen ő is 60–70 évvel később élt. Azonkivül sokszor egy kis tollhiba száz meg száz embert tévedésbe vezethet. Nézzük csak az ugynevezett Müncheni krónikát, helyesebben kivonatot. Ez világosan a Bécsi képes krónikát fogja rövidre s mégis Mihályt teszi meg Szent-István atyjának, ellenben Gyécsét Szent-István nagybátyjának.* Tegyük fel, hogy a XIII. század elején élt névsorkészitő is megbotlott! Akkoriban nem voltak más történeti könyvek, hogy a botlást máshonnan mindjárt kijavitsák, azonkivül nem volt ellenőrző nyilvánosság. Ha aztán e névsor- vagy genealogia-készitő e királyi névsort a királyi kápolnába eltette, akkor az pár év mulva hivatalos tekintélyre emelkedett és nem csodálhatjuk, ha a királyi jegyzők később erősen ragaszkodtak hozzá. Megértjük méltatlankodásukat, ha valaki mást mert állitani, mint a mi a királyi kápolna hivatalos névsorában irva volt, de mivel nekünk más tudósitásaink is vannak, az utóbb hivatalossá vált névsort is birálat alá vesszük.
H. H. Fontes Dom. III. 224.
Más királyi névsor volt az, a mely a székes káptalanokban őriztetett és időnkint kiegészittetett. Ebben I. András atyjául határozottan Vászoly van megnevezve.*
Megjegyezzük, hogy a Váradi krónika ellen több kifogást tettek azelőtt, de igaztalanul, mert Batthyány nagyon hibásan nyomtatta le. Mátyás Fl., a kinek kiadásából Nagy Géza ur idézi e krónikának hivott királyi névsort, e hibákat csak részben javitotta ki. A legrégibb, fönmaradt kézirat után hibátlanul Bunyitay Vincze adta ki: A váradi káptalan legrégibb statutumai. 1886. 8–14. 11. Ebbő1 kitünik, hogy a megrótt hibák tulajdonképen csak sajtóhibák!
106A káptalanoknál őrzött királyi névsor nagyobb hitelre tarthat számot, mint a királyi kanczellária használatára készült. Már maga az, hogy a káptalanok állandóbb testületek voltak mint a királyi kápolna igazgatósága és később a királyi kanczellária hivatalnoki kara, emeli tekintélyét. Gondoljunk csak arra, hogy például Szent-László halála után, vagy az 1161–63. évek nagy kavarodásaiban micsoda változások történtek a királyi hivatalokban és igy a királyi kápolnánál és a kanczelláriánál is!
A káptalanoknál őrzött királyi névsorok teljesebbek, mint az Alberich és Kézai műveiben fönmaradtak. Ez arra mutat, hogy előállitójuk vagy egykoru volt, vagy jobb értesüléssel birt. Vegyük még hozzá, hogy a káptalani olvasó kanonok, a ki ezt a királyi névsort készitette, illetőleg kiegészitette, azoknak adatait a nekrologiumokból ellenőrizhette. Ha például I. András vagy Béla atyja lelki nyugalmáért egy-egy alapitványt tett Esztergomban vagy Kalocsán, akkor ezek neve belekerült a kimutatásba, köznéven táblába, mint a kiért az év bizonyos napján, a szent misét mondani kellett. E kimutatás vagy tábla azután mindig biztos, tagadhatatlan emlék volt a nemzedékrend vagy királyi névsor igazolására, esetleg kijavitására.
Ha már e körülmények is arra utalnak, hogy I. András atyjára nézve jobban hitelt adjunk a káptalanoknál őrzött királyi névsornak, még inkább arra kényszeritenek az egykoru tanuk.
Ilyen tanu pedig először is Szent-Gellért életirója. Ez 1054. után, de még Szent László király előtt irta meg művét és igy teljesen egykoru volt I. Andrással. E tanut a XIV. század elején a Budai krónika készitője oly nagyra becsüli, hogy az ő szavaira megváltoztatta Kézai művét. Azt irta például Kézai, hogy 1046-ban a magyarok mind a három Árpádfit hazánkba hivták és ezek mind a hárman mindjárt bejöttek és «tunc tres fratres Albensem ingressi civitatem» bevonultak Fejérvárra.* Ellenben a Budai krónika szerzője Szent-Gellért irata nyomán már azt mondja, hogy csak Andrást és Leventét hivták be a magyarok 1046-ban, Béla azonban csak három év mulva jött hazánkba. Átveszi azonkivül Gellért életrajzából az összes országos eseményeket. Elismeri tehát a XIV. század elején élő történetiró Gellért életiratának hitelét s csak Kézainak erős kifakadása azok ellen, a kik Vászoly házasságából hamis következtetéseket vontak le, akadályozta abban, hogy András leszármazását Szent Gellért életirata szerint ki ne javitsa és I. András atyjául Vászolyt ne tegye.
H. H. Fontes D. II. 83.
Bármily kétségtelen, hogy Gellért életirója a XI. században élt, bármily élénk, az egykoruak részletes ismeretével irt az ő előadása, mégis tekintetbe veszem, hogy Szent Gellért életirata csak a XIV. századbeli másolatban van meg, tehát esetleg közbetoldással eléktelenitett lehet.
Vajjon az esetleg belekerült betoldások vonatkoztak-e András leszármazásának megváltoztatására? Nem vonatkoztak. Mutatja ezt a következő körülmény.
A XIV. század elején a hivatalos történetirás már megállapodott I. Andrásnak Szár Lászlótól való leszármazásában, s ennélfogva nem hihető, hogy a XIV. századbeli bővitő ilyen, a hivatalos meggyőződéssel ellenkező adatot szurna közbe.
De hogy minden Szent-Gellért életirata és a káptalanoknál őrzött királyi névsor ellen irányuló aggodalmat megszüntessünk, idézünk olyan külföldi irót, a kinek kézirata a XI. századból származik, tehát még utólagos közbetoldásról sem lehet szó! András származása iránt teljesen elfogulatlan iró, az altaichi évkönyvek egykoru készitője, azt mondja: «Stephanus bonć memorić avunculus ipsius (Petri regis), cum filius eius, patre superstite, esset mortuus, quoniam alium non habuit filium, hunc fecit adoptivum, ipsumque regni heredem locavit. Filium fratris sui digniorem regno, quia hoc non consensit, cecavit, et parvulos eiusdem exilio relegavit.»*
Mon. Germ. S.S. XX. 794.
Nyilvánvaló ebből, hogy annak az Árpádfinak, a kit megvakitottak, több fia volt, tehát vagy nem Vászolyt vakitották meg, hanem Szár Lászlót, vagy András, Béla és Levente, Vászoly fiai voltak.
Röviden tehát úgy áll a dolog: azt, hogy Andrásnak és testvérének atyja Vászoly volt, tanusitja három egymástól távol álló iró, azt, hogy Szár László volt, csak kettő. Az előbbi három közül kettő egykoru, XI. században élő, szavahihető, érdektelen iró az utóbbi kettő csak a XIII. században élő és csak kései hallomásokból meg irásokból dolgozó iró.
Azt hiszem nem nehéz a választás. Minden elfogulatlan történetbuvár inkább hitelt fog adni az egykoru, biztos értesültséggel biró iróknak, mint a XIII. századbeli, jórészt másokra szoruló, bár jóhiszemü szerzőknek. Nem azt kell itt nézni, ki az irók közül magyar, hanem ki tudott valamit, mert ha rossz szülő az olyan, ki gyermeke 107hibáját legyezgeti, a helyett, hogy kijavitaná, rossz magyar történetiró az is, a ki a XIII. századbeli történetiróknak tévedéseit terjeszti, a helyett, hogy kiigazitaná!
Nagy Géza ez ügyben megint légvárakat épit és egy teljesen jelentéktelen körülménynek szánja a döntést, annak t. i. hogy «mindjárt Béla a László nevet adta második fiának. Ha Béla Vazul fia lett volna s nem Szár Lászlóé, bizonyára inkább atyja nevét választotta volna a nagybátyjáé helyett.»*
Turul 1906. 64.
A történetbuvár azonban e körülményt is megvizsgálja és azt kérdi: ismerjük-e I. Béla összes gyermekeit! Ismerjük-e azokat is, akik már kiskorukban elhaltak? Sajnos, azt kell felelnünk, hogy nem. Később, a XII. század elején jegyezték fel, hogy Bélának három fia volt, már tudniillik olyanok, a kik nagy kort értek és igy az ország sorsára befolyással birtak! Ha futólag nézzük az I. Károly fiairól szóló adatokat, úgy látjuk, hogy László, Lajos, András és István nevü fiai voltak. Ebből tehát azt következtethetnők, hogy I. Károly atyja nem Károly nevet viselt, mert hiszen egyik fiának sem adott ily nevet! De mekkorát tévednénk ily okoskodással! Ha pontosan utána nézünk, az egykoru följegyzésekben azt találjuk, hogy mindjárt első, korán elhalt fiát Károlynak kereszteltette!* Tegyük fel, a mint ez I. Bélánál is nagyon könnyen feltehető, hogy 1042–46-ban született három fia közül az elsőt Gyécsének, a másodikat II. Vászolynak, a harmadikat Lászlónak nevezte el. Ha már most az 1044 táján született és Vászolynak elnevezett gyermek utóbb, 4–5 éves korában meghalt, nagyon természetes, hogy maradt Bélának László nevü fia, noha Szár László nem volt az ő atyja, ellenben Vászoly nevü fiáról nincsen emlékezet, mert nem ért el nagy kort. De meg azt is fel lehet tenni szintén nagyon könnyen, hogy Béla atyjának borzalmas sorsára gondolva, nem merte egyik fiát sem Vászolynak nevezni, nehogy annak szerencsétlensége névutódjára is rászakadjon! Hogy mennyire nem lehet az utólag adott nevekből az atyára következtetni, épen Béla eljárása mutatja, mert hiszen pl. neki Gyécse fejedelem semmikép sem volt nagybátyja és mégis első fiát Gyécsének nevezte el!
H. H. Fontes D. III. 119.
Ezzel aztán az András atyjáról szóló vita is be volna fejezve. De hogy mennyire óvatosnak kell lennünk a XIV. századbeli krónikáknak nevezett történeti művek használatában, arra akarok még egy példát emliteni. Azt állitja Nagy Géza, hogy Szár László: «Vazulnak bátyja volt, mert a krónika Mihály fiai közt előbb emliti Vazulnál.»* Csakhogy a krónikák kutforrása, Kézai műve épen megforditva azt mondja: «Mihal vero genuit Vazul et Zar Ladislaum.»* Már pedig nem a későbbi tóditásokat, forditásokat és ferditéseket, hanem az eredeti kutforrást kell tekintetbe vennünk. Ebből pedig épen az következik, hogy a Kézai előtt levő királyi névsorban Vászoly állott elől mint idősebb és csak a XIV. századbeli történetirók okoskodása az, hogy hátrább tették Vászolyt és előbbre Szár Lászlót. Hátrább tették pedig Vászolyt azért, mert az egyuttal ráfogott «iuvenilis lascivia»-val akarták mentegetni Szent István azon tettét, hogy Vászolyt Nyitrán börtönbe csukatta. Kézai még semmit sem olvasott a «iuvenilis lascivia»-ról. Ő még azt a hibát sem követi el, hogy Szár Lászlót Szent István patruusának nevezze ki. Ez már mind csak a XIV. századbeli történetirók tóditása, mert hiába, a tévedés csak tévedéseket szülhet!
Turul 1906. 65.
H. H. Fontes. Dom. II. 77.
Helytelen tehát Nagy Géza urnak azon következtetése is, hogy Szár László 1038-ban már nem volt életben és hogy ennélfogva Szent István 1042-ben emlitett fratruelis e Szár Lászlónak fia Boleszlo (Bonizulo) lenne.* Ellenkezőleg, mivel az altaichi évkönyvek világosan mondják, hogy Vászoly fiai számüzetésükkor kiskoruak (parvuli) voltak s igy Szár László fia sem lehetett valami idős, tekintélyes ember, csakis Szár László lehetett azon Csehországban bujdosó Árpádfi, a kit a német császár az 1042-ben meghóditott északnyugati kilencz város fejedelmévé tett, de a kit Aba nemsokára ismét Csehországba kergetett vissza. Csakis ez, nem egy kiskoru lehetett oly barátságban a cseh Bratiszló (Boroszló) herczeggel, hogy ez, a császárnál érdekében 108közbenjárt s kivitte, hogy a kilencz város kormányzását rnegkapja.*
Turul 1906. 65.
Mon. Germ. SS. IV., 124. XX. 798.
III. Hogy miért nevezi az altaichi évkönyv irója kiskoruaknak, kicsinyeknek, «parvuli»-knak a megvakitott Árpádfinak fiait? azt eddigelé nem értettük meg tökéletesen. Én «Szent-István élete» czimü művemben már próbáltam magyarázni a Szent-István és Vászoly közt levő nagy korkülönbséget, de a XIV. századbeli, krónikáknak nevezett történeti könyvek hatása alól magam sem tudtam egészen felszabadulni (mint a hogy a többi magyar történetirók sem). E miatt aztán eddig én sem találtam meg a valódi okot, valamint annak okát sem találtam meg, hogy miért idegenkedett annyira Szent István az ő fiágon való atyafiaitól?
Ujra összevetettem tehát az összes adatokat és a következő uj eredményekre jutottam. Szememre hányja Nagy Géza, hogy ráerőszakolom a hildesheimi évkönyvek 1000–1022 közti irójára, hogy az avunculus szót nem klaszszikus, hanem középkori értelemben használta.*
Turul 1906. 55.
Hát jóváteszem hibámat és elismerem, hogy a hildesheimi évkönyvek irója helyesen használta az avunculus szót és igy 1003-ban Szent István anyai nagybátyját győzte le, azt fogta el nejével és két fiával együtt.*
Mon. Germ. SS. III. 92.
Elismerem tehát, hogy latinul tudott, még pedig jól tudott és igy az avunculust a patruussal össze sem téveszthette. Elismerem ekként azt is, hogy Szent-Istvánnak azon nagybátyja, a kit nejével és két fiával együtt fogott el, nem okvetlenül egy személy az ő atyai nagybátyjával, Mihálylyal, mert hiszen anyai nagybátyjának is épen úgy lehetett 1003-ban neje és két fia, mint az atyainak.
Csakhogy már most kényszeritve lévén arra, hogy a hildesheimi évkönyv irójának rövid tudósitását a többi biztos történeti adatokkal összeegyeztessem, tovább megyek és vizsgálat alá veszem az évkönyviró azon szavait, a hol nem élhetett olyan szabatos meghatározással azért, mert nem tudott magyarul. «rex Julus»-nak nevezi az évkönyviró az 1003-ban legyőzött anyai nagybátyját. A rex szón nincsen mit felakadnunk. A középkori irók nagyon bőven bántak e szóval. Adalbert, II. Henrik irója például a 955-iki magyar sereg két vezérét, Lélt és Súrt «reges eorum»-nak nevezi.* Hasonlóképen teszi Szent-Ulrik életirója.* De már a Julus szónál méltán megállapodhatunk és kérdezhetjük, személynevet akart-e ez jelenteni? Kérdezhetjük annál is inkább, mert nagyon jól tudjuk, hogy ebben a korban a Gyula szó a fejedelem után az első hivatalt, a hadvezérséget jelentette. Valamint tehát a 955-iki hadjáratleirónál a rex szó a seregnek vezérét jelentette, épen úgy a hildesheimi évkönyviró a rex szóval tulajdonképen csak a gyula-hivatalt értelmezte és a Julussal nem a győzött személyt, hanem a hivatalt jelezte.
Mon. Germ. IV. 972.
U. o. 402.
Csakhogy ha az 1003-ban legyőzött nagybátyának csak a hivatala volt gyula, mi volt akkor a személyneve?
Előre bocsátom, bár talán ennek olvasására némelyeknek a hajuk szála égbe mered, hogy nincs benne semmi hogy lehetetlenség a XI. század elején az ország első hivatalát idegen kapja meg. Hiszen 1038-ban idegen kapta meg a királyi trónt!
Előrebocsátom még azt is, hogy a mint tudva van, Szent-István koronázása előtt óriási belháboru dult hazánkban és annak leverésében idegenek is segitették Szent-Istvánt. Méltán következtethetjük ebből, hogy 999–1003 közt már nem csupa szinmagyar ült a magyar hivatalokban.
Mindezt figyelembe véve nem oly különös abbeli állitásom, hogy Szent István 1003-ban legyőzött anyai nagybátyjának személyneve nem volt más, mint Prokuj és igy a hildesheimi évkönyvben emlitett avunculus és a Thietmártól megnevezett avunculus egy személy.
Természetes, hogy ezt nem állitanám, ha nem tudnám bizonyitani egykoru, jól értesült tanuval, még pedig magával Thietmár merseburgi püspökkel.
Tegyük csak még egyszer szemünk elé Thietmárnak a magyar király nagybátyjáról szóló hires tudósitását: «Et nunc de hiis ista dixisse sufficiat, quia de prefati ducis (Bolizlavi) infortanin res quedam narranda restat.
109Habuit hic quandam urbem in confinio regni suimet et Ungariorum vitam, cuius erat custos Procui senior, avunculus regis Pannonici, a suis sedibus ab eodem, ut modo, antea expulsus. Qui cum uxorem suam a captivitate non posset absolvere, gratuitu nepotis sui, quamvis inimici, suscepit eam ex munere. Nunquam audivi aliquem, qui tantum parceret victis et ob hoc in civitate superius memorata, sicut in cćteris sedulam Deus eidem concessit victoriam.»*
Chronicon Liber. VIII. no. 3. Pertz: Mon. Germ. S. S. III. 862.
Előbb, mint fentebb is látható, e helyet igy értelmeztem: «1018-ban oly gyorsan és váratlanul csapott Szent István Prokujra, hogy ez sebes menekülése közben még nejét sem vihette magával s mivel ki nem válthatta, Szent István ingyen adta vissza neki nejét.»
Azonban jobban megfigyelve Thietmár mondatát, úgy látom, hogy tuloztam és 1018-ra tettem Prokuj nejének fogságba ejtését is, pedig az nem akkor történt. 1018-ban Prokuj valami jelentékeny várat őrzött, mert Thietmár ezt urbsnak nevezi. Ezt bajos volt meglepni és igy Prokuj nejének fogságba ejtését is bajos a sebes menekülésnek tulajdonitani. Maga a mondatszerkezet is másra mutat. Prokuj nejének fogságát Thietmár az «antea expulsus» szavakhoz kapcsolja. Továbbá Thietmár Szent-István sürü győzelmeit (sedula victoria) nagybátyjával szemben tanusitott nemeslelküségnek tulajdonitja. E sürü győzelmek tehát Prokuj nejének szabadonbocsátása után következtek be. Ámde ezek alatt Thietmár nem értette és nem érthette az 1018 után aratott győzelmeket, mert hisz ő maga is 1018 deczember 1-én meghalt. Igy tehát sürü győzelmek 1018 előtt, a szabadonbocsátás még előbb történtek.
Ha pedig Prokuj nejének fogságba ejtése nem 1018-ban, hanem jóval ezelőtt Prokuj első legyőzetése alkalmával történt, akkor azt 1003-ra kell tenni és a hildesheimi évkönyviró tudósitását, a ki szintén beszél a legyőzött rex Julus nejének elfogásáról, Prokujra kell vonatkoztatni.
E szerint Prokujnak pályafutása a külföldi egykoru kutforrások szerint igy alakul:
997-ben Magyarországba jön és unokaöcscse érdekében a föllázadt magyarok ellen harczol. Ezért 997-ben vagy 998 táján a gyula-i hivatalt és egy országrész (Dunáninnen?) kormányát kapja (olyan minőségben, mint később az erdélyi vajda). 1003 áprilisban Chrabry Bogyoszló elfoglalja Cseh- és Morvaországot és Prokuj vele szövetkezik. Szent-István ezért Prokujt megtámadja. Prokuj Szent-Istvánnal szemben csatát veszt, nejével és két fiával fogságba került. Később vagy békekötés, vagy szökés utján a fogságból kiszabadul és Bogyoszló őt kárpótlásul a Morva vagy Vág folyó mentén Magyarországból elfoglalt vár kormányzásával bizza meg. 1004–5 táján nejét unokaöcscse (nepos) nemeslelküségből visszakapja (fiai kezesekül visszamaradnak). 1018-ban a várat is elveszti és a lengyelek hazánkból végkép kiszorulnak.
997-ben Magyarországba jön és unokaöcscse érdekében a föllázadt magyarok ellen harczol. Ezért 997-ben vagy 998 táján a gyula-i hivatalt és egy országrész (Dunáninnen?) kormányát kapja (olyan minőségben, mint később az erdélyi vajda). 1003 áprilisban Chrabry Bogyoszló elfoglalja Cseh- és Morvaországot és Prokuj vele szövetkezik. Szent-István ezért Prokujt megtámadja. Prokuj Szent-Istvánnal szemben csatát veszt, nejével és két fiával fogságba került. Később vagy békekötés, vagy szökés utján a fogságból kiszabadul és Bogyoszló őt kárpótlásul a Morva vagy Vág folyó mentén Magyarországból elfoglalt vár kormányzásával bizza meg. 1004–5 táján nejét unokaöcscse (nepos) nemeslelküségből visszakapja (fiai kezesekül visszamaradnak). 1018-ban a várat is elveszti és a lengyelek hazánkból végkép kiszorulnak.
Ezen oly természetes és Magyarország 997–1025 helyzetével, külföldi összeköttetésével annyira egybevágó pályafutásról azonban a XIII. századbeli történetirók semmit sem tudtak. Ők csak azt olvasták az altaichi évkönyvekből (mert mint már emlitém, a hildesheimi évkönyviró adatait csak innen, átiratból ismerték), hogy 1003-ban (hibásan 1002-ben) Szent István elfogta rex Julus nevü nagybátyját (avunculus). Nosza tehát először is eltagadák Julustól a rex titulust, mert hisz az a XIII. században csakis koronás királyt illetett meg, azután pedig mivel már nem tudták, hogy a gyula szó hivatalt jelent, a Julus-ból csináltak Gyula személynevet. A Budai krónika készitője megtette őt «herczegnek» és ekkor keresni kellett neki országrészt, a hol uralkodjék? Erre legczélszerübbnek találták az 1091 óta külön vajda alatt álló Erdély tartományt, nem tudva azt, hogy csak 1003 után kezdte annak egy részét elfoglalni Szent-István. Igy született meg csupa félreértésből Gyula vezérnek meséje s mivel lányát is meg kellett nevezni, a Névtelen azzal is hamar készen volt, elnevezte Saroltnak!
Csakhogy ha az 1003-iki háboru: nem magyar származásu főur, hanem Prokuj ellen folyt, mikor történt az összeveszés és döntő küzdelem Szent-István és a fiágon való atyafiak között? Kivált mikor történt az összeütközés Szent István és azon Árpádfi között, a kinek csupán keresztény, Mihály nevét ismerjük? Mert hogy Szent-István és legközelebbi atyafia közt régi 110és nagy okból származó egyenetlenség volt, az az eseményekből világos.
Ennek megértésére először is tartsuk szem előtt, hogy az Árpádok fejedelmi családjánál a trónörökösödés nem volt világosan szabályozva. Nevezetesen az, hogy mindig az elsőszülött, – legyen bár kiskoru – következik, épen nem volt megállapitva. 949-ben Vál, Árpádnak a harmadik fiától született unokája, uralkodik. 1077-ben nem I. Gyécse kiskoru fia, hanem László következett és 1161-ben azon jelszóval indul meg a borzasztó belháboru, hogy az elhunyt királyt nem a fia, hanem testvérei követik a trónon.
Nincs benne tehát semmi lehetetlenség, hogy 997-ben Gyécse fejedelem halála után is atyafi trónkövetelő lépett fel.
Hogy ez történeti való, mutatják a következő adatok:
Szent István kis életiratában van egy homályos nyilatkozat. Alig lépett a trónra Szent István: «quidam nobilium, ceperunt urbes eius desolare ... et ut cetera sileam regi insultare ... Urbem, que Besprem nuncupatur obsederant, hoc ad vitiat eius commoventes scilicet, ut ubi accessus regalis et conversatio habebatur, ibi consederent ...» azaz: «Némely nemesek kezdették az ő városait lerombolni ... és hogy a többieket elhallgassam, a királyra támadni. Ostrom alá vették azt a várost, a melyet Veszprémnek hivnak, azt akarván gyalázatára forditani, hogy a hol a király mulatni és tartózkodni szokott, oda szállanak.»
Már ez is mutatja, hogy a 997-iki fölkelés a király személye és a második székhelye ellen irányult. Van továbbá a Budai krónikában egy eddigelé érthetetlen tudósitás. Ez csak úgy juthatott oda, hogy a krónika készitője valami régi iratban látta és nem törődve azzal, beleillik-e a többi adatokba vagy sem, átirta. Nyilván látszik is, hogy az egyenesen folyó szövegbe utólag van beletoldva. A tudósitás igy szól s hogy a betoldás látható legyen, dőlt betüvel szedettük:
«Sanctus autem rex Stephanus iam pridem in adolescencia sua contra Cupan, ducem fortem et potentem, bellum gessit gloriosum. Erat autem Cupan filius calui Zyrind, Qui eciam viuente Geycha duce, patre saneti Stephani regis, ducatum tenebat. Mortuo autem Geyha duce, Cupan voluit matrem sancti Stephani regis sibi per incestuosum copulare connubium, et sanctum Stephanum occidere, ducatumque eius sue subdere potestati. Hic fuerat dux Symigiensis. Sanctus autem Stephanus conuocatis proceribus suis, per interventum beatissimi confessoris Martini divine misericordić implorauit auxilium.»*
H. H. Fontes Dom. III. 43. 1.
Ha a dőlt betükkel szedett részek kimaradnak, a szövegezés világosabb. A betoldás utólag valami más, régi könyvből történt.
Érthetetlen volt eddig e tudósitásban az, hogy miért lett volna Koppánynak és Szent István anyjának házassága «incestuosum connubium»? Ha egy idegen férfiu egy özvegy nőt nőül vesz, abban nincs semmi vérfertőztetés. De ha e Koppány Gyécsének testvére, ha csak unokatestvére is volt, akkor természetesen elsőfoku, vagy másodfokú sógorság, akkoriban egyházjogilag teljesen elhárithatatlan akadály volt köztük és igy házasságuk valóban vérfertőzés lett volna.
Azzal tehát, hogy ezen régi feljegyzésből vett tudósitás Koppány házasságát Gyécse fejedelem nejével vérfertőzésnek bélyegzi és hogy már Gyécse életében félig önálló fejedelemként (ducatum tenens) tünteti őt fel, nyilván elárulja, hogy e Koppány egyenlő Szent Istvánnak azon atya fiával, a kit eddig csupán keresztény néven Mihálynak neveztünk.
A Vecelinről és Hont meg Pázmány vitézekről szóló tudósitások is azt mutatják, hogy 997-ben nagy, nemzeti felzudulás történt és ennek nem csupán vallási oka volt.
Ezek közül különösen beleillik a 997-iki állapotokba és Magyarország külföldi összeköttetéseinek szálaiba a Vecelin-Vecilinről szóló értesités. 989-től 1002-ig a karinthiai herczegség egyesitve volt Bajorországgal. A hazánkkal délnyugaton határos területen, a mai Stájerben, Krajnában és Istriában tehát 995 óta Szent István sógora II. (Szent) Henrik parancsolt. Nagyon természetes tehát, hogy II. Henrik veszélyben forgó sógorának és hugának segitségére hazánkhoz legközelebb lakó grófjait vagy őrgrófjait küldötte. És ime épp azon időben élt Vecilin, Istriának (és az azzal egybefoglalt Krajnának) egyik grófja. (Huber: Ausztria története, 184., 198.)
111De, amint Hont és Pázmány vitézek emlitése mutatja, a keresztény szlávok részéről is kapott segitséget Szent István, mert hiszen e vitézek személynevei tiszta szlávok. (Pázmány a Poznanból származik és annyit tesz mint: ismert.) De, ha valami előkélő szláv főur hozta e vitézeket Szent-István segitségére, ki lehetett az inkább, mint az ő anyai nagybátyja, Prokuj?
Ugy kell tehát felfognunk a 997-iki rettentő küzdelmet, hogy Koppány kikiáltatván magát fejedelemmé, az ország déli részéből Veszprém ellen indult. Szent István ellenben az északról segitségére siető Prokujjal, továbbá a délnyugatról hazánkba vonuló Vecilinnel Győrött egyesült. Innen Pannonhalmára vonult és itt tette hires fogadalmát. Tovább haladva a mai zirczi (szirczi) uton, Veszprém közelébe ért és a vár ostromával vesződő felkelők seregét teljesen szétszórta.
Bármily vakmerőnek és hallatlannak tartassék állitásom, valónak tartom, hogy a 997-iki rettentő belháboru vezére Szár Zyrind (Szörény?) fia, Koppány, Szent István idősebb unokatestvére vala.
Csodálatos módon egyezik ezzel Kézai Simon. Ő világosan mondja, hogy a megvakitott Vászoly Szent-István atyai ágon való unokatestvérének fia vala. Patruelis sui filius.* Kézai ezt nem vette az altaichi évkönyvekből, mert ott csak általánosan «filius fratris» van. Tehát máshonnan volt biztos tudomása a Szent-István és Vászoly közt levő rokonsági fokról.
H. H. Fontes Dom. II. 78.
És csakugyan, ha beleillesztjük Koppányt a Taksony-ivadékok sorába, ő Szent-Istvánnak unokatestvére, a mint e családfa mutatja:
Taksony 949; Szár Zyrind † 972; Gyécse 973–997, Beleknegina (Atleydis); Koppány (Mihály) † 997; Vojk I. István 975–1038, Gizella; N. leány (Ilona?) 990–1026, Orseolo Ottó; Vászoly 994 † 1038; Szár László 996–1042, cseh nő; Imre 1007 † 1031; Ottó †; András 1020–61; Béla 1022–63; Levente 1024–47;
Egyszerre sokkal világosabb, érthetőbb lesz ekként Szent István kora és idegenkedése unokaöcscse iránt. Nem kegyetlenség, nem nagybátyja iránt tanusitott tiszteletlenség vezette őt, hanem fejedelmi trónjának jogos védelme kényszeritette a őt 997-iki háborura, az őt fejedelemségétől megfosztani készülő, nála idősebb Koppány ellen. Igy egyszerre világos lesz, miért voltak Vászoly fiai 1038-ban még kiskoruak (parvuli). Hiszen maga Vászoly, az ő atyjuk sem volt Szent Istvánnak kortársa, hanem csak másodunokaöcscse. Igy egyszerre megérthetjük, miért jelzi az altaichi évkönyv irója a Szent István és Vászoly meg Szár László közt levő rokonságot csupán fratris filius, fratruelis szavakkal, holott bizonyosan ismerte a patruelis szót is. Csakhogy ezek már nem voltak Szent István patruelesei, hanem csak harmadfoku rokonai!
Uj eredményként tehát a következőket állapithatjuk meg. Sarolt csak a Névtelen jegyző koholmánya. A Pozsonyi és a Budai krónika valamint bővitőik tudomásukat a Névtelen jegyzőtől meritették.
Az 1003-iki háboru Szent István anyai nagybátyja, Prokuj ellen folyt. A Julus szó az ő hivatalát és nem személynevét jelenti.
A 997-iki nagy belvillongás inditója és okozója, Koppány, Szent István unokatestvére volt és nem az ősi vallásért vagy legalább is nem csupán azért, hanem a fejedelmi trón elnyerése végett támadott Szent Istvánra. Koppánynak keresztény neve Mihály vala és két kiskoru fiut hagyott maga után, Vászolyt és Szár Lászlót. Vászoly e szerint Szent Istvánnak nem volt unokatestvére, hanem csupán unokabátyjának fia és 1038-ban, megvakitatásakor még csak 44 év körül lehetett. Fiai ekkor még kiskoruak valának. Szár László még előbb Cseh országból házasodott és 1042-ben sikertelenül akart hazánk egy részében fejedelmeskedni.
Ez uj eredmények természetesen nem mindenben egyeznek 16 évvel ezelőtt irt értekezésemmel és két évvel ezelőtt irott művemmel.
Más ember talán szégyenlené e véleményváltoztatásokat és görcsösen ragaszkodnék az először felállitott tételéhez.
De én nem látok az uj tételek felállitásában semmi szégyelni valót. Legfeljebb rajtam is bebizonyult azon igazság: Errando discimus. Oly 112rettentő történeti homályban, mint a minő az adatok hiánya és mint látható, fogyatékossága miatt Szent István kora felett borong, tévedni mindig emberi dolog.
De ha nemcsak téved, hanem tanul is az ember, ha nem marad mindig a hazai kutforrások taposó malmában, ha mindig több és több, jobb és jobb szempontokat talál, akkor mégis csak oszladozik a Szent-István tettei és inditékai felett lebegő homály és mások e tekintetben is könynyebben feltalálják a történetirás végső czélját: a történeti valót!
KARÁCSONYI JÁNOS.
