Csoma József, Magyar nemzetségi czimerek.
Csoma József, Magyar nemzetségi czimerek.
A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig czimü munka III. kötetének második fele. Budapest, kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. 1904. 8r. 172 oldal, VIII. szines táblával és 80 ábrával a szöveg közt.
A magyar családtörténeti tudomány legszebb feladatai közé tartozik a nemzetségek történetének kutatása.
Hosszú ideig azt sem tudták, mik azok a genusok, a melyekről XIII– XIV. századi okleveleink s krónikáink minduntalan beszélnek. Azt hitték, hogy arról a száznyolcz nemzetségről, helyesebben törzsről van szó az oklevelekben, a melyek a krónikairó szerint a beköltöző magyarságot alkották; s a midőn egy-egy oklevél Csák vagy Aba nemzetségéből való ivadékokról szól, egyenesen Álmos, vagy Árpád vezér valamelyik fegyvertársára mutat vissza. Csak legujabban gyujtott világosságot a nemzetségek mivoltát boritó homályban a kutatás s alig pár éve, hogy a nagyérdemü Karácsonyi János szabatosan formulázta és kimondta: genusoknak nevezik okleveleink a XI– XIV. században egyszerre több ágon virágzó, de egy közös őstől származó családok összességét.
Mi érdemei vannak a nemzetségek történetének felderitésében Wertner Mórnak, minő része van benne társulatunknak s folyóiratunknak, mi Karácsonyi Jánosnak, nem tisztünk e helyen elmondani; most csupán azt akarjuk megállapitani, hogy mióta utóbbinak nagy müve A magyar nemzetségek a XIV. század közepéíg napvilágot látott, azóta nemzetségi tanulmányainkban uj korszak kezdődött. Az elmult idő a tapogatódzás kora volt; a jövendő biztos czéllal dolgozik. Az alap Karácsonyi munkájával meg van vetve; ehhez hordani az ujabb anyagot, ezen építeni tovább hasznos és többé nem hálátlan feladat.
A nemzetségeket illető tanulmányoknak egy különleges ága is van: a nemzetségi czimerek kutatása. Valamely biztosan meghatározott nemzetségi czimer nem csak azért fontos, mert kiegésziti a nemzetségről tudottakat, hanem azért is, mivel kitünő segédeszközül szolgál genealogiai kutatásoknál. A czimer rendszerint biztos utmutató arra nézve, hogy a nemzetség nevét adó ősnek vére hová, mely családokba ágazott el; viszont régi, nemzetségből eredő családok czimerei a nemzetség ősi jelvényének megállapitására vezethetnek.
A nemzetségi czimerek kutatása nem régi keletü. Legelőször az érdemes Csergheő Géza kezdett e tárgygyal foglalkozni s vele munkatársa és korai elhunyta után czéljainak örököse Csoma József. Ez utóbbi most évek során át fáradhatatlanul gyüjtött aprólékos adataiból összeállitotta az eredményt s kötetben számol el arról, mit és mennyit tudunk máig a nemzetségek czimereiről.
Müve, mint Karácsonyi munkájának kiegészitő kötete látott napvilágot. Megjelenését a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság méltán örömmel s büszkeséggel fogadhatja, hiszen ez a munka folyóiratunkból 91sarjadzott ki, alapjait ennek lapjain rakták le, szerzőjének neve, munkássága, iránya szorosan össze van forrva társulatunkkal. Az a rokonszenv s az a jogos várakozás, a melylyel e munkát fogadjuk, indokolja azt, hogy vele a szokottnál bővebben s behatóbban foglalkozunk.
Ismertetésünk nem lenne teljes, ha elmulasztanók megemliteni, miként jött létre az előttünk fekvő kötet.
A Magyar Tudományos Akadémia 1891-ben a magyar nemzetségek történetére pályázatot hirdetett. A kitüzött dijat, mint az ismeretes, két évvel utóbb Karácsonyi János nyerte el. Ugyanakkor, a mikor ő munkájának tervét s nehány kidolgozott fejezetét bemutatta, Csergheő Géza a magyar nemzetségek czimereiről szóló befejezett dolgozatot nyujtott be az Akadémiához. Karácsonyi müve hét évvel utóbb elkészült s meg is jelent. Ám ekkorára Csergheő munkája teljesen elavult, maga a szerző pedig, a ki az átdolgozást elvégezhette volna, régen megtért örök nyugvóhelyére. Mást kellett tehát megbizni a Karácsonyi könyvét kiegészitő heraldikai rész megirásával. Az Akadémia választása a legméltóbbra esett, a mikor Csoma Józsefet, Csergheő leghivatottabb munkatársát szólitotta fel, irja meg ujra a nemzetségek czimereinek ismertetését. Csoma József könyve 1903 végére elkészült s vele teljessé lett a magyar nemzetségek története.
A munka hatvankét nemzetséggel foglalkozik, de czimerét csupán 29-nek állapitja meg, több-kevesebb biztonsággal. Ez a szám első pillantásra kicsinynek látszik, szemben a Karácsonyi ismertette 189 nemzetséggel.* Csakhogy nem szabad szem elől téveszteni, hogy a nemzetségek jó részéről Karácsonyi sem igen tud egyebet a névnél, s ez is nem egyszer olyan időből való, a melyben a czimerviselés még ismeretlen valami, vagy legalább igen kis kör kiváltsága volt. Az sem egészen bizonyos, hogy minden nemzetségnek (mint ilyennek) volt czimere, sőt valószinü az ellenkező.
A tót- és horvátországiakkal együtt 248.
A szerző nemzetségi czimereink aránylagosan kis számát az árpádkori hadviselési rendszerrel s a törvénykezési gyakorlat módjával akarja indokolni.
A nemesség zöme – mondja – a megyei ispán zászlaja alatt harczolt, silány fegyverzetben, s csak kevesen voltak, a kik saját zászlajaik alatt, külön hadcsapat élén nyugati módra vértezve vonultak hadba, a kiknek tehát módjuk s alkalmuk volt czimerüket fitogtatni és a kiknek éppen ezért valósággal szükségük volt a czimerre.
Ez az ok talán nem bir elég súlylyal. Először mert a czimert viselő lovagok számának még igy is nagynak kellett volna lenni, másodszor mert a czimert a magánosan, kisérők, bandérium, hadcsapat nélkül táborba szálló szegényebb nemes is használhatta, akár kópjája lobogóján, akár pajzsán, vagy öltönyén. Tegyük azonban hozzá azt is, hogy a XIII–XIV. században háboruba nem igen mentek czifra czimeres pajzszsal és sisakkal; a czimeres pajzsok, a minők e korszakból például Marburgban maradtak, nem lehettek csatára valók. Hogy a miniátorok az ütközetben forgó lovagokat is gyakorta czimeres pajzszsal és sisakkal festették, csak olyan értékkel s jelentőséggel bir, mint az, hogy a királyokat ágyban fekve is koronával rajzolták; czélja annak s amannak egy: felismerhetővé tenni az ábrázolt alakot.
A második érv, hogy t. i. a nemességgel «a hazai jogszokások nem éreztették .... a czimeres pecsét hiányát, mert hiszen köznemesek közhitelü okmányt saját pecsétjük alatt ki nem állithattak» még kevésbbé állja meg helyét. Mert abban az időben, a mikor a czimerviselés Közép-Európában elterjedt, igen nagy a pecsétet használó magánosok s az okleveleket kiállitó köznemesek száma. Már a XIII. századnak a tatárjárást megelőzött évtizedeiben sok oklevél kibocsátó világi méltósággal találkozunk. De vannak a pecsétet használók között már ekkor kisebb hivatalu köznemesek is; igy pl. Iván királyi és érseki testőr (miles domini regis et domini archiepiscopi Berchtoldi Colocensis) 1206 és 1218 közt kelt végrendeletére a borsmonostori konventé mellé a saját czimeres pecsétjét is oda teszi.* 1236-ból Mitkó ispán pecsétjét ismerjük.* Ugyanezen időtájban Ponet ispán szép czimeres függő-pecséttel erősiti meg egyik oklevelét.* A század végén már minden ispánnak, alispánnak, várnagynak, fogott birónak, magisternek, szolgabirónak van pecsétje. Például: a XIII. század végső éveiben nagy pajzsalaku pecsétje van Csépán mesternek, a ki végrendeletét már csak azzal látja el* Egyed mester 1290 körül nejéhez irt levelét gyürüpecsétjével zárja le.* Sur, a kobolti várnagy 1277-ben nem lévén kéznél a sajátja, hivatalt nem viselő fivére nagy pecsétjével látja el egy oklevelét.* Barátii Márton mester 1265 körül az uralkodóhoz irt levelét czimeres pecsétjével erősiti meg.* Paska mester 1273-ban czimeres 92pecsétet használ.* Megyei kiadványokon két-három pecsét egészen közönséges. Szatmármegye négy szolgabirájának egy 1299 november 30-dikán kelt levelén három gyürüpecsét nyoma van.* Krasznamegye alispánja és két szolgabirája egy 1290–1300 közt kelt inquisitoriára mindhárman rányomják pecsétüket* stb., stb.
Országos Levéltár, D. O. 782.
U. o. D. O. 213.
U. o. D. O. 206.
Magyar Nemzeti Múzeum, törzslevéltár. Kubinyi, Monumenta, I. 169.
U. o. Hazai Okmánytár, VII. 387.
U. o. Kubinyi, I. 100.
Országos Levéltár, D. O. 668.
M. N. Múzeum. törzslevéltár. H. Okmánytár, VIII. 157.
M. N. Múzeum, Kállay-levéltár.
M. N. Múzeum, Furgách-levéltár. Az egyik pecsét még egészen ép, rajta kerekalju, felül kiszélesedő pajzson a köv. czimer látható: jobbra ágaskodó oroszlán, feje mögött félholddal.
Adataink arra a feltevésre jogositanak, hogy a XIII. században szerte az országban a czimeres és jelvényes pecsétek százai voltak használatban, a XIV. században pedig már alig akad tekintélyesebb köznemes pecsétnyomó vagy pecsétgyürü nélkül.
A heraldikai anyag s ezzel a rekonstruálható nemzetségi czimerek kis számáért tehát nem a régi kor meddőségét kell okolnunk, hanem a sors mostohaságát, a mely okleveleink elképzelhetetlen mennyiségét pusztitotta el a félezredéves belháboruk alatt.
Van még egy ok, a mely a szóban forgó munkában megállapitott nemzetségi czimerek számát kicsinyre szabja, s ez szerzőnek merev ragaszkodása a heraldika elméleti szabályaihoz.
A nemzetségi czimeket ugy megállapitani, a mint azt szerzőnk kivánja, hogy t. i. azok minden heraldikai szabálynak megfelelően, pontosan blazonálhatók legyenek, alig ha lesz valaha lehetséges. Világos ez előttünk, mihelyt tisztába jövünk 1. a nemzetségi czimer fogalmával, 2. megismerkedünk azokkal a változásokkal, a melyeken a heraldika, helyesebben: a czimer a nemzetségi czimerek korában, tehát a XIII. század elejétől körülbelül a XIV. derekáig keresztülment.
Nemzetségi czimerek elnevezése alatt olyan czimereket értünk, a melyeket a nemzetségi kapcsolat fennállása és ismerete korában, tehát a XIII– XIV. században a nemzetségek egyes tagjai felvettek s a melyek azután az illető nemzetségek közös jelvényévé váltak. Magától értetődik, hogy a nemzetségi czimer a legritkább esetben, vagy talán soha sem ment vissza egész a nemzetség alapitójáig; azok, a kikről a nemzetségek neveiket vették s a kikre a szerte ágazott családok mint birtokaik közös hagyományozóira hivatkoztak, majdnem mind a czimerviselést megelőző időben éltek. Nem szenved tehát kétséget, hogy a legtöbb nemzetségi czimer a XIII. század folyamán, nem egy pedig éppen csak a XIV. században jött létre, mint valamely nemzetség egyik kiváló tagjának személyi jelvénye, melyet a vérrokonság főleg azért tett magáévá, hogy vele a nagytekintélyü rokonhoz való kapcsolatát megmutassa.
Az a 120–150 év, a melyet a nemzetségi czimerek keletkezési korának nevezhetünk, a czimer fejlődésében bizonyára a legfontosabb időszak. Kezdete majdnem összeesik a czimerek keletkezési korával; azzal a korral, a mely még nem ismerte el a pajzsot a czimer legfőbb hordozójául; a XIII. század első felében fejlődik ki a pajzsczimer, ez a század hozza létre az első teljes, pajzsból, sisakból és takaróból álló czimereket s e század második felében veszi kezdetét a sisakczimerek divatja. Tehát az ezen időközön belül keletkezett czimerek jellege nem lehet egyenlő; egész más szerkezetü, modoru s alaku czimer lesz az, a mely a XIII. század elején, a pajzsczimerek korában állt elő, mint az, a melyet tulajdonosa Károly Róbert korában, a sisakczimerek divatja idején szerkesztett. Ebből világos, hogy az adataink alapján helyreállitható nemzetségi czimereket nem lehet s nem szabad egy azon sémába beszoritani, nem különösen olyanba, a mely a nemzetségi czimerek korszaka után keletketett. Viszont pedig nem szabad visszariadni valamely nemzetségi czimer rekonstrukcziójától pusztán azért, mert az adataink alapján kialakuló ősi czimer egyik vagy másik korszak heraldikai szabályainak nem felel meg s nem egyezik meg azokkal az ideálokkal, a melyeket a késői kor heraldikusa a kifogástalan középkori czimerről magának alkotott.
Ha könyvünk szerzője ezeket tekintetbe véve megenged magának itt-ott némi eltéréseket a teoretikus heraldika szabályaitól, az általa megállapitott nemzetségi czimerek száma bizonynyal magasabb lenne.
Ám az eredményt igy is tisztesnek fogja találni a ki tudja, milyen kevés a kutató rendelkezésére álló adat s elismerésre méltónak a szerző által végzett nagy munkát. E könyv megjelenése nagy nyereség irodalmunkra; talpköve, szilárd alapja lesz ez a jövendő kutatásoknak, a melyre biztosan fogunk épithetni.
Kisértsük meg a benne kijegeczesedett eredmények rövid összefoglalását.
Teljesen, szineivel együtt könyvünk tizenkilencz nemzetség czimerét állapitja meg. Ezek a következők: Aba, Balog, Boksa, Buzád-Haholt, Csanád, Dorozsma, Gútkeled, Győr, Héder, Hermán, Hontpázmán, Ják, Kaplyon, Káta, Katiz, Osl, Pécz, Miskolcz és Tomaj.
Szerző régi érdeme, hogy egyik legtekintélyesebb genusunk, az Aba nemzetség igazi czimerét, a sast ismerjük, miután hosszu időn keresztül tévedésben voltunk annak mivolta felől. Ezuttal szerzőnk a czimer 93szineit is megállapitja, és pedig igy: ezüstben fekete sas.
A pajzsalak szine iránt nincs kétség, a pajzs szinének meghatározását azonban merésznek kell tartanunk. Elég korai adatunk van rá Keczer Miklós 1584-iki és Keczer András 1631-diki czimerujitó leveleiben, hogy a pajzs szine az Aba genus czimerében vörös. Az ezüst szint szerzőnk csupán egy 1712-diki indirekt adatra (Károlyi Sándor 1712-diki grófi diplomájára) és a heraldika «gyökeres» szabályaira hivatkozva állapitja meg. Úgy véljük téved. 1712-diki adata szemben a két előbbivel számba sem jöhet, a másodikra hivatkozva pedig még a heraldika igazi hazájában, német vagy franczia földön sem szabad középkori czimereket rekonstruálni, annál kevésbbé nálunk, a hol – ha a valóban létezett czimerekből vonnók le a következtetéseket, – az elmélettel merőben ellenkező szabályokat kapnánk. Lehet, hogy Bartolus de Saxoferrato az Abák vörös pajzsba foglalt fekete sasát gáncsczimernek, hibásnak deklarálta volna, de abban a korban, a XIII. században, a mikor ez a czimer gyanithatólag keletkezett, nem találhattak hibát a fémet teljesen mellőző Aba-czimerben. Addig tehát, a mig a felhozottaknál erősebb ellenbizonyiték nem áll rendelkezésünkre, az Aba nemzetség czimerét igy kell leirnunk: Vörös pajzson csőrében zöld koszorut tartó, aranynyal fegyverzett fekete sas, sisakdisz a pajzsalak kinövően.
A Balog nemzetség czimerének meghatározása, az emlékek tekintélyes számát és egybevágó voltát nézve nem ütközhetik nehézségbe. A szinekre nézve ugyan csak XVII. századi adataink vannak, de ezek teljesen megbizhatóknak látszanak. Ennélfogva könyvünk meghatározását, mely szerint a czimer: aranyban vörössel fegyverzett fekete kétfejű sas, sisakdisz a pajzsalak kinövőleg, takaró fekete-arany véglegesnek tekinthetjük.
Ezzel ellentétben ingatag alapon áll szerzőnk, a Boksa nemzetség czimerének meghatározásánál. A nemzetség czimerére vonatkozó legrégibb adat 1402-ből való, s ez Soós Simon pecsétje, a melynek mezején kosszarvas női fej látható, ugyanaz a czimerkép, a melyet Zsigmond király 1418-ban Soós Miklós kértére, mint ősi czimert megerősit. Semmi kifogásunk sem volna ellene, ha azt mondaná szerzőnk: ime ez a czimer gyanithatólag a Boksa nemzetség ősi jelvénye. Miután azonban előtte a tetszetős czimerkép a XIII– XIV. századhoz illetlennek, tulságosan diszesnek, komplikáltnak tünt fel, igy okoskodott: Soós Simon czimerképe valószinüleg sisakpecsétről van véve, a melyen a női mellkép csak segédalakul szerepelt és a kosszarvak elhelyezésére szolgált. Világos tehát, hogy az eredeti pajzsalak két kosszarv. Ennek megfelelően aztán igy rekonstruálja a czimert: kékben két kifelé görbülő arany kosszarv, sisakdisz veres ruhás női törzs, fejére illesztve a pajzsalak.
Ezt a rekonstrukcziót nem tudjuk elfogadni. Először, mert ezt semmiféle adat nem támogatja, másodszor, mert a Soós Simon czimere a maga eredeti alakjában sokkal inkább megfelel a heraldika őskorának, mint a szerző által megszerkesztett czimer. A XIV– XV. században nem ritka nálunk az ehhez hasonló mellkép mint czimeralak; szarvasagancsos fő van pl. Gordovai László horvát-szlavon-dalmát bán 1404. évi pecsétjén, koronás női mellkép Özdögei Besenyő Pálén ugyanazon évben (mindkét pecsét Oh. Dl. 24., 705. sz. a.), a Soós-czimerhez tökéletesen hasonlót visel Buzád-Haholt nbeli István 1328-ban, és pedig pajzsba foglalva. De van adatunk hasonló czimerre igen régi időből, a tatárjárás elöttről is: Ponet comes egy 1235 körül kiadott oklevélen függő pajzsalaku pecsétjén szakállas emberfőt visel, a melynek fejéből egy pár görbe szarv nől ki.*
Országos Levéltár, Dl. 206.
Nincs tehát rá ok, hogy a Soósok czimerképéből segédsisakdiszt csináljunk s megtegyük az azt jellemző s bizonyosan valami mitoszra, ősi mesére vonatkozó szarvakat czimerképnek.
A Buzád-Haholt nemzetség czimeréhez nem férhet kétség; számtalan emlék tesz róla tanuságot, hogy az a bölényfő. Szineit illetőleg három forrás állott szerzőnk rendelkezésére: a Képes Krónika képe, a mely szerint a czimer: fehér paizsban veres homlokcsontból kinövő szarvpár, tehát kiegészitve: ezüstben fekete szarvu vörös bölényfő; a pozsonyi Sz.-Márton egyház XV. századi faragott czimere, a melyen vörös mezőben ezüst a bölényfő s egy a Siebmacher czimerkönyvében forrás megnevezése nélkül közölt czimer: arany pajzs ezüst szarvu fekete bölényfővel. Kiegészithetjük a Siebmachert azzal, hogy ez a czimer egy XVIII. századi metszetről van véve. E három eltérő adat közül könyvünk a középsőt fogadja el, holott a pozsonyi dóm zárkövein levő czimerek többszörösen át vannak festve. Még hozzá a szóban forgó czimer nem tulajdonitható teljes bizonyossággal a Buzád-nemzetségnek: szerzőnk is csak azért tartja annak, mert a templom szentélyének (hol a zárkő alkalmazva van) épitési ideje alsólindvai Bánffi Miklós pozsonyi főispánságával esik egybe. Részünkről hajlandók vagyunk ez esetben a későbbi, a XVIII. századi czimerképnek adni az elsőséget, annál is inkább, mert a bölényfejet (s a Buzád nemzetség czimerében kétségtelenül ez van) a középkori czimerekben mindig feketével szokták volt szinezni, a fehér szint az ökörfő számára tartották fenn.
94Kitünően sikerült a Csanád nemzetség czimerének megállapitása; sajnos, hogy a rekonstruált nemzetségi czimereket mutató szines ábrák között éppen ennek képe a leggyarlóbb. Ugyanezt mondhatjuk a Dorozsma nemzetség kifogástalanul megszerkesztett czimeréről is, szépen van ellenben megrajzolva a Győr nemzetségé: kékben arany liliom; sisakdisz a pajzsalak.
A Héder nemzetség czimerénél kifogásunk van a sisakdisz ellen. A czimert könyvünk igy irja le: «vörös pajzsban három ezüst czölöp; sisakdisz ernyő, a pajzsalakkal megrakva; takaró veres-ezüst.» A szines ábra a leirástól némileg eltér, rajta az ernyő ki van karélyozva s csucsain bojtokkal van czifrázva. Ám arra, hogy a nemzetség valamelyik tagja ilyet használt volna, nincs adat; azon a két pecséten, a melyen a Héder nemzetség czimere sisakdiszszel van ábrázolva, nyoma sincs ennek a czimerjelvénynek. Az elsőn, Iván bán 1285-diki pecsétjén a sisakdisznek csak az alja látszik, ez pedig nem egyéb, mint egy karika, a mely a sisak tollbokrétájának az összefoglalására szolgál; a másodikon, Benedek ispán 1312-diki pecsétjén világosan tollbokréta a sisakdisz, a melyet semmiképpen sem nézhetünk táblának vagy ernyőnek. Hogy a sisakdisz valójában nem is lehet más, mint tollbokréta, az világos lesz előttünk, mihelyt a Héderek czimerének eredetét vesszük szemügyre. Mert mi is ez a czimerkép tulajdonképen? Semmi más, mint az ország szinei pajzsra téve, tehát eredetileg u. n. méltósági czimer, olyan, a minőt visel egy csapat Aba-nembeli, vagy a Katiz-nembeli Tamás vajda, a Póki-nembeli Miklós vajda, s igen sokan mások. Már pedig ehhez a czimerhez, a mint az közismeretes, tollforgós sisakot volt szokás alkalmazni.
A Hermann nemzetség czimerét egész sor szép régi pecsétről ismerjük, meghatározása tehát nem ütközött nehézségbe. Szinekben ábrázolva azonban csak a Képes Krónikában fordul elő, s itt fehér alapon arany sárkányt látunk. Szerző ezt az adatot nem fogadja el hiteles gyanánt, nem pedig azért, mert szerinte «ezüst pajzsban arany sárkányt a középkori heraldika nem türt el».
Hosszas lenne itt azt az indokolást ismételni, a melyet szerző ehhez az állitásához csatol. Elég legyen megemliteni, hogy ezzel kapcsolatosan két fontos heraldikai szabályt állapit meg, melyek szerint 1. minden czimer csak kétszinü lehet, 2. minden czimerben legyen arany vagy ezüst. «Ezen szabályból állt elő – mondja tovább – azon később hangoztatott, ezzel egyértelmü szabály, hogy szinre szin és fémre fém a czimereknél nem alkalmazható.»
Nagyon jól tudjuk, hogy ezt a két (helyesebben három) szabályt már a középkor heraldikusai felállitották, a legujabb kor teoretikusai pedig egyenesen dogmává tették, hanem azzal is tisztában vagyunk, hogy sem régente, sem a jelenben nem alkalmazták következetesen, úgy, hogy ezeket XIII– XIV. századi czimerek elbirálásánál nem igen lehet felhasználni.
Ezen az alapon pl. a szerző által legtekintélyesebb forrásként emlegetett zürichi czimertekercs czimereinek legnagyobb része hibás. Mert ezek közt alig van, a melyikben ne szerepelne három szin; s számos olyan akad, a melyik négy szinben pompázik. Találhatunk e hires gyűjteményben példát a második szabály megszegésére is; igy pl. a 32. számu czimer: vörösben kék jobbharánt pólya; ebben tehát nincs fém, épp ugy mint az 50. számuban: vörössel s feketével osztott pajzs felső mezején szerecsenfő; az alsó üres. Sőt a harmadik szabály sincs mindenütt betartva! A 65. sz. czimer ezüst mezeje aranynyal van keretelve; a 122. számu: ezüstben arany kereszt; a 499. szám alatt ezüsttel s feketével hasitott pajzson arany horgonyvégü csillagot látunk stb. Hasonló példákkal szolgálhatunk a heidelbergi «Manesse-Codex»-ből is, a hol Wernherr von Teufen czimere: vörösben ezüst sisakdiszü arany sisak, Heinrich von Tettingené: aranyban két ezüst sarló, Kristan von Luppiné: zölddel, vörössel, zölddel, feketével és ujból zölddel csikolt pajzs (három szin, fém nélkül), vagy Kunig Chuonrat der Junge-é: aranyban ezüst kereszt.
Elég ennyi példa annak a megmutatására, mit érnek a teoretikus szabályok. Ezeket tudva, nincs jogunk a Képes Krónikának a Hermann nemzetség czimerét illető adatában kételkedni, mindaddig, a mig valamely a XIV. századi kéziratnál nagyobb bizonyitó erővel biró ellenkező adat nem áll rendelkezésünkre. A nemzetség czimerét tehát igy kell leirnunk: ezüstben arany sárkány; sisakdisz a pajzsalakkal rakott szárny.
A Huntpázmán nemzetség czimerének kifogástalan meghatározása szerzőnek régibb időből való érdeme. Uj ellenben a Ják nemzetség jelvényének megállapitása. A czimer ezek szerint egyike a legszebbeknek ősi czimereink között: feketében arany oroszlán.
A Kaplyon nemzetség czimerét: kékben arany sólyom, Vetési Albert veszprémi püspök 1470-ből való festett czimere őrizte meg; a Káta nemzetségét: vörösben arany kerék, Káthay Jakab 1439-diki pecsétje s Csáholyi Lucziának a XVI. század elejéről való emlékczimere. Nagyon elmés módon határozza meg Csoma József a Katiz nemzetség oroszlános czimerének szineit Kanizsay Dorottya 1519-diki czimeréből s megállapitja, hogy a czimer: kékben arany oroszlán; ugyanezen czimer szolgáltat döntő bizonyitékot az Osl-nembeliek czimer szineihez.
A Pécz nemzetség czimerének megállapitása is föltétlen elismerésünket vivja ki. A czimer, természetesen 95szinek nélkül, a XIII. század vége óta több, a nemzetségből származó főur pecsétjén fennmaradt. Szineit szerzőnk abban a tarka reneszánsz-czimerben találta meg, a melyet 1507-ben a Vayak Ulászló királytól nyertek s a mely a Vayak és anyai őseik, a Pécz-nemzetségbeli Ibrányiak czimereinek összetételéből keletkezett. E szerint a czimer: kékben jobbharánt ezüst pólya; sisakdisz kék szárny a pajzsalakkal rakva.
A Rátold nemzetség czimerét már régóta ismerjük; róla boldogult Csergheő Géza terjedelmes értekezést közölt folyóiratunkban. Ehhez csatlakozik még a Tomaj nemzetségnek most, szerzőnk által meghatározott czimere: kékben arany grif, sisakdisz a pajzsalak kinövőleg, a melylyel aztán a munkában pontosan, szinek szerint is meghatározott nemzetségi czimerek sora ki van meritve.
Tizenegy czimert csupán ábráik szerint, szinek nélkül közöl könyvünk. Ezek a következő nemzetségeket illetik: Ákos, Balog-Semjén, Borsa, Csák, Geregyen (két czimer), Kemény, Miskolcz, Póki, Szente-Mágócs és Vaja.
Az Ákos nemzetség czimerének meghatározása igen merész, kombináczióra készteti a szerzőt. A nemzetség összes régi pecsétjein az ország czimeréből vett hatalmi jelvényt kettős keresztet, rátüzött tollforgóval látunk, úgy, hogy már a XIV. század második felében s a XV-ben bátran tekinthetjük ezt a nemzetség általánosan elfogadott, apáról fiura szálló czimerének. E czimerhez a XIV. század második felében a Bebek családnál sisakdisz járul: egy pár hal által kisért női mellkép.
Ez adatokból szerzőnk úgy alakitja meg nemzetség czimerét, hogy a teljes Bebek-czimerből elhagyja az egész pajzsképet, miután szerinte az nem igazi czimer, csak hatalmi jelvény, a sisakon levő női mellképben nem lát egyebet, mint segédsisakdiszt, marad tehát két hal, mint a nemzetség czimere. Az ősi czimer ennélfogva: «paizsban hal (a rajz szerint két hal); sisakdísz koronás női törzs, két oldalt nyakához illesztve két hal feje, mely(ek)nek törzse félkörben kanyarodik a női törzs feje felé.»
Ez a megfejtés igen tetszetős ugyan, de nem elégit ki bennünket. Több mint egy tuczat középkori czimerét ismerjük a nemzetségnek, de ezek között egyetlen egy sincs, a melynek pajzsában a hal bárminő módon is előfordulna. Ellenben folyvást szerepel, nemzedékről nemzedékre száll a kettős kereszt. Hogy ezt az ős a XIII. században az ország czimeréből vette s először bizonyosan hatalmi jelvény gyanánt viselte, az semmit sem változtat azon a tényen, hogy a kettőskereszt a nemzetség ősi czimere.
A halaktól kisért női mellkép valószinüleg sem itt, sem más czimerekben nem segédsisakdisz, hanem jelképe, része a középkor kedvelt mitikus alakjának a hableánynak (Meerweib). Egész hableányt plasztikusan megformálni és a sisakra ráalkalmazni nem igen lehetett, a középkori ember tehát, mint más alakoknál is, megelégedett a hableány mellképével. Miután azonban ez nem lett volna jellemző, hiányozván belőle a felismeréséhez szükséges alsó rész, két halat adtak mellé. Ilyen alakban elég gyakori ez a sisakdisz úgy a külföldön, mint nálunk. Jellemző, hogy az ilyen sisakdiszű czimerek közt egy sincs, a melynek pazsalakja hal lenne.
Hogy az állitólag segédsisakdiszként használt pajzsalakból nem igen szabad következtetnünk a pajzsalakra, arra igen sok példát hozhatnánk fel. Vegyük csak elő ujból a zürichi czimertekercset.
64. szám. Sisakdisz női mellkép, a karok helyén egy pár felfelé álló fehér szarvval. Kellene lenni tehát a pajzsban fehér szarvpárnak és van: fehér s vörössel jobbharánt vágott pajzs.
89. Sisakdisz: szerecsenfő két szarvval; a pajzsban nem szarvpár, hanem – három sulyok.
100. A sisakon kinövő emberi alak vállára vetett ásóval; a pajzsban nem ásó, hanem három ... egyfejü sas.
505. Sisakdisz: férfi mellkép, vállaiból kinövő szarvasagancsokkal; a pajzsban koronán álló szamár; stb.
'Ugyanitt számos példa van arra, hogy halakat sisakczimer gyanánt minden segédsisakdisz nélkül alkalmaztak.
A Balog-Semjén nemzetség ősi czimerét a belőle származott Iván szabolcsi ispán pecsétjén találta meg szerzőnk s ez sast mutat. Ez egyszerü, de szép czimeralakhoz az utódok hamar hütlenek lettek; Kállai János már 1474-ben halat és holdsarlót ábrázoló czimert használ.
Érdekes módon határozza meg szerzőnk a Borsa nemzetség czimerét. A nemzetségből származó Nadányi család a XVII. század óta egy vagy két, markában halat tartó kart használ czimerül. Régi időből való pecsétje a nemzetségnek csak egy van, Kopasz nádor fia Bekcs 1316-dik évi pecsétje, a melyet Nyáry Albert közölt heraldikájában. E pecsét pajzsalaku mezején Nyáry ábrája szerint hajlott disznóláb látható, olyan czimeralak, a melynek párját bizonyosan hiába keresnők. Csoma József, megvizsgálva az erősen rongált eredeti pecsétet, rájött, hogy a rajta levő kép aligha «hasitott körmü állat lábszárát» ábrázolja, hanem inkább halat. Összevetve már most ezzel a felfedezéssel a Nadányi-czimert, igazat kell adni a szerzőnek, a mikor a Borsa nemzetség czimerét igy irja le kék paizsban ezüst hal.
A Csák nemzetség ismert czimeréről mondottakat mellőzve, a Geregye nemzetség czimerének megfejtése 96költi fel érdeklődésünket. E nemzetségnek szerzőnk két czimerét mutatja be: az egyik pajzsban két pólya, az egész pajzs pólya által hasitva; sisakdisz különös alaku falevél, a melyet szerzőnk természetes faágnak nevez. A másik czimer a pajzsban és a sisakon egyaránt ezen különös faágat tartalmazza.
Az első czimert a szerző olyan adat után rekonstruálja, a melyet sem ő meg nem értett, sem más meg nem érthet. Ez az adat a Hazai Okmánytár VIII. kötete, 74. lapján van, a hol Miklós országbirónak (a ki a Geregye nemzetségből eredt) 1275-diki oklevélen függő pecsétje igy iratik le: «ép pecsét, a pajzs közepében a czimer hosszukás négyszögeket tüntet elő.» Miként lett ebből a könyvünkben közlött czimer, meg nem foghatjuk. Hihető, hogy a pecséten az ország czimeréből vett vágások vannak; minden esetre óhajtandó, hogy a körmendi Batthyány-levéltárban levő pecsét kifogástalan ábrában mihamarább közöltessék.
A másik czimert szerzőnk szokott szigoru heraldikai módszere segitségével alkotta meg. Úgy találta, hogy a Geregye-nemzetségbeli Egervári Mihály 1365-ben, Egervári László horvát bán pedig 1492-ben leveles galyat tartó kart használnak czimerül. «Ha e nemzetség legrégibb czimerét vizsgáljuk – olvassuk könyvünkben – a kart csak azon naturalisztikus irány eredményének kell tekintenünk, mely nálunk a XIV. század utofelében fellépett, mely mint a Szepesy Jakab országbiró, vagy az Alsániaknak szintén ezen korból származó czimereiben is feltünő, eredetileg lebegő czimeralakokat egy kar markába helyezte. A kar az ősi czimerből hiányzott s marad ott a leveles galy lebegőn, mely az ősi czimernek egyuttal sisakdisze is volt.
Nézetünk szerint az Egervári czimerben a nemzetségi czimer nyomait keresni nem lehet, miután az nagyon valószinüen az Egervári névre vonatkoztatott beszélő czimer, a mely hihetőleg a XIV. században keletkezett, nem sokkal azután, hogy a nevet adó Egervár a XIV. század elején a Geregye nemzetség birtokába jutott. Hogy a község s a vár környékén levő nagy égerfaerdőktől nyerte nevét, nem szenved kétséget, nincs tehát csodálni való azon, ha az Egervári család a birtokát borító erdők fáját választja czimeréül.
A dolog nem példátlan Németországban a kihalt Erlenkamp-ok (Erle = égerfa) három égerfát viseltek czimerükben s ugyanazt viselnek a még ma is élő von Langermann und Erlenkamp bárók.*
Gritzner Maximilian, Handbuch der Heraldischen Terminologie. Nürnberg, 1890. 104. lap.
A beszélő czimerek sem tartoznak az elképzelhetetlen jelenségek közé ebben a korban. A külföldön, különösen Németországban, igen sürün fordulnak elő; nálunk ugyan ritkábbak, de nem hiányoznak. Beszélő czimert visel pl. Him Benedek pozsonyi főispán 1380-dik évi pecsétjén,* t. i. egy szarvashimet vagy gimet. Parb Konrád (hihetőleg miskolczi) polgár a XIV. században Barb-ot, magyarul pontyot visel czimerében,* Bártfa városnak XIV. századi czimerén bárd = Hellebarte van; teremhegyi Bika Jánosén 1412-ben bika, stb., stb.
Turul, 1896. 149. lap.
Turul, I. 99.
Ilyen beszélő czimernek tartjuk mi az Egerváriakét, a mely ennélfogva nem lehet a Geregye nemzetség közös jelvénye.
A Kemény nemzetség czimeréül azon három *** csillagot veszi szerzőnk, a melyet az ezen nemzetségből való Lőrincz nádor viselt 1268-dik évi pecsétjén. Ez az egyedüli adat e nemzetség jelvényéről, a mely – sajnos – a szép czimer sisakdiszéről és szineiről nem nyujt felvilágositást. Épp igy vagyunk a Miskócz nemzetség czimerével, a sassal is, a mely először Bors ispán 1222-dik pecsétjén fordul elő.
Szépen állapitja meg szerzőnk a Póki nemzetség stilizált rózsát mutató czimerét. Ide vágó nagyérdekü fejtegetése azonban már akadémiai székfoglalójából eléggé ismeretes.
A Szente-Mágócs-nemzetségbeli Alsáni család tagjai a XIV. század végén s a következő elején koczkázott pajzsfő alatt hármas rózsaszálat tartó kart viseltek. Elveihez hiven, szerzőnk ezt a czimert nem fogadja el nemzetségi jelvény gyanánt, hanem elveszi belőle a pajzsfőt, mely, mint törés nem illik bele nemzetségi czimerbe, el a naturalisztikus pótlékokat, a kart, a virágok szárait s csak a három rózsát tartja meg, természetesen ezeket is stilizált formában. A három rózsás czimerhez aztán sisakdiszt szerkeszt: a három rózsával megrakott szarvpárt.
Az utolsó nemzetség, a melynek czimerét szerzőnk rekonstruálja a Vója nemzetség. A czimer Sándor országbiró 1272-diki pecsétjén maradt fenn, a melynek mezején hasitott pajzs látható. Az ősi czimerkép, szerző szerint, századok mulva merül fel ujra, és pedig a nemzetségből eredő Zay család czimerében, a melynek régi sisakdisze osztott szárny. E sisakdisz a család grófi czimerében is előfordul, még pedig arany-ezüstben. De van ebben a Zay-czimerben még valami, a mi szerzőnk figyelmét kikerülte: arany s ezüsttel hasitott pajzsláb. Ez veszedelmesen hasonlit a Sándor országbiró czimerére; sajnos, egész értékét lerontja az, hogy a család XVI– XVIII. századi czimereiben semmi nyoma.
Nézetünk szerint különben Sándor országbiró pecsétjén 97az ország vörös-ezüst szinében hasitott pajzs, tehát méltósági czimer foglal helyet.
Az eddig felsorolt nemzetségekkel nincsen könyvünk tartalma kimeritve. A nagyszorgalmu szerző még egész sor nemzetségre vonatkozó kutatásait ismerteti meg, a melyekből nem tudott, vagy – néha tulzott óvatosságból – nem akart eredményt levonni. Fejtegetései igy is igen nagy értékkel birnak; utmutatást, sőt alapot adnak a jövendő kutatásokra.
Azokat, a melyek teljesen nemleges eredménynyel végződnek mellőzve, csupán a legérdekesebb fejezetekből emlitünk meg még nehányat, megtéve rájuk egyéni nézetünket tolmácsoló megjegyzéseinket.
A Bogáth-Radván nemzetségnél megállapitja szerzőnk, hogy a belőle származott családok közül kettőnek, a Rákóczi és Morvai családnak egységes czimere van: tört keréken álló madár. Még egy harmadik családnál is van ennek a czimernek nyoma: a Monakiaknál, a kik ugyan a XVI. század óta az ősi czimertől eltérő naturalisztikus czimert viseltek, de a kiknek egyik őse, Munaki Mihály 1355-ben olyan sisakpecsétet használ, «melyen» – igy olvassuk könyvünkben – «a sisakra ijj van helyezve, közepén kereszttel. E sisakdisz tulajdonképen nem az, a minek látszik, ez inkább korona kereszttel, mely nagyon hasonlit a lengyel koronához.»
Tegyük hozzá e leiráshoz, hogy e sisakdisz nem egyéb, mint félkerék, rátüzött kereszttel, tehát a madár hijján ugyanazon czimer, a melyet a Rákócziak és a Morvaiak használtak. A Bogáth-Radván nemből eredt többi családok régi czimerei ismeretlenek.
Ez adatok alapján bátrak vagyunk szerzőnk azon állitásával szemben, hogy a nemzetség ősi czimere a madár lehetett, azt az állitást megkoczkáztatni, hogy a Bogát-Radván ivadékok czimerképe eredetileg fél- vagy törtkerék volt.
A félkerék nem egyéb, mint a büntető hatalom egyik szimboluma. A középkori kivégzések ezen legborzalmasabb eszköze, mint ilyen kifejező jelvény nem ritka a régi XIII– XIV. századi czimerekben. Már 1241-ben előfordul, a mikor ezt használja (még pedig beszélő czimer gyanánt) Radeggi Rudolf comes, s utóbb ugyanezt fia Henrik, pajzsalakú pecsétre helyezve.* Ugyanez szerepel a zürichi czimertekercs egyik pajzsán (525. sz. a.) Ez a czimere a lengyel Osorya czimertörzsnek is, még pedig olyan alakban, a mint az a Munaki Mihály sisakján szerepelt: félkerék rátüzött kereszttel.
Siegelabbildungen zum Urkundenbuch dér Stadt und Landschaft Zürich. Lief. II. III.
Ez egyszerü czimerképhez idővel mintegy magyarázó pótlékul, a szimbolum érthetőbbé tétele czéljából járult a madár, a mely sem nem szarka, mint némelyek hiszik, sem nem sas, mint a XVII. század folyamán a fejedelmi Rákócziak viselték, hanem holló, a vesztőhelyek, bitófák, a kivégzések madara.
Ha ezeket mérlegeljük, kimondhatjuk, legalább is akkora biztossággal, mint a minövel p. o. a Geregye vagy a Szente-Mágocs nemzetség czimere megállapittatott, hogy a Bogáth-Radván nembeliek közös czimerjelvénye a félkerék volt.
A Csór nemzetségnek egyetlen czimeremléke Tamás vajda gyürüpecsétje, a melynek mezején kinövő griffes sisak foglal helyet. E kifogástalanul stilizált sisakpecsétből joggal rekonstruálhatjuk a nemzetségi czimert, a mely e szerint griff lehetett.
Alig van magyar nemzetség, a melynek családjai annyira megegyező czimert viselnének, mint a Divék nemből eredők. Tizenöt virágzó, nagyobbára ma is élő család, sőt a nemzetségből leányágon leszármazott familiák egy része is viseli a fa előtt ballagó medvét czimerpajzsán, és szerzőnk ennek daczára sem ismeri el azt nemzetségi czimerül, pusztán azért, mert ez az összetett czimerkép szerinte nem felel meg a középkornak s ujabb eredetre mutat.
«Ha ezen czimernél az ősí nemzetségi czimerre gondolhatnánk, egyszerűbb alakban kellene azt megalkotnunk. Ha az valóban létezett mint zászlós jelvény, úgy az nem lehetett több, mint egy medve, lépő vagy hátulsó lábain álló helyzetben. De ezen feltevésnek ellentmond az, hogy ezen czimert a legrégibb nyomokon kezdve maig mai alakjában használta nemcsak az ezen nemzetségből származott ... 15 család, de sokan a nőági leszármazók között is ... A leszármazók a fát a czimer épen oly fontos alkatrészének tartották, mint a minőnek a medvét; s ez csaknem döntő érv a czimer későbbi eredetére nézve» Igy ir szerzőnk.
A ki ismeri a XIII– XIV. század külföldi gazdag pecsétanyagát, az előtt ez az érvelés szinte érthetetlen. Hiszen az ilyen összetételü czimert még bátran az egyszerűbbek közé sorolhatjuk, szemben p. o. a délnémet heraldika komplikált alkotásaival! Sőt még a szomszédba sem kell mennünk példákért, ha efféle összetett alakokat keresünk; íme legrégibb ismert czimerünk, az Árpádoké ugyancsak összetett ábrájú: töbszörösen szelt pajzs, a mely oroszlánokkal és hulló hárslevelekkel van megrakva. Ehez képest a Divék nembeliek czimere a legegyszerűbb!
A lépő medve a heraldika első két századában nem éppen ritka; még komplikálva más állati alakkal is előjön. Igy igen különös formában használja azt Lippold von Behr 1283-ban: a pajzs medvéjén nyakánál szorosan kötött takaró van, a melyre három (*.* *) 98hattyufő van himezve.* A fa is elég sürün alkalmazott czimerábra. Egyedül használja azt czimerpajzsán p. o. Wolfram frankfurti soltész 1261-ben,* vagy Ulrich von Hohenklingen 1256-ban;* de előfordul a fa más alakokkal egyesitve is. 1253-ban Adolf dannebergi gróf pecsétjén a következő képet viseli: talajból kinövő fenyőfára oroszlán kuszik fel;* Miklós schwerini gróf pecsétjén 1289-ben a következő (pajzsba foglalt) czimer van: gyökerestől kitépett fa alatt két sárkány;* Teljesen ilyen a czimerkép Gunzelin schwerini gróf 1322-ik évi pajzsalakú pecsétjén.* Körülbelül ez utóbbival egykorú Henrik schwerini plebános pecsétje, mezején fa alatt álló sárkánynyal.* Teljesen megfelel végül a Divék nemzetségbeliek czimerén levő képnek a Pritzwalk város XIII. század végéről való pecsétjén levő ábrázolás: fa előtt, melynek ágai között (a brandenburgi) sas ül, farkas lépdel,* vagy Wolfhagen város ugyanezen korbeli czimere: gyökeres tölgyfa előtt vágtató farkas.*
Fürst Hohenlohe-Waldenburg, Sphragistische Aphorismen. (1882.) Tafel II. Nr. 22.
Seyler, Geschichte der Siegel, 342. l.
Siegelabbildungen zum Urkundenbuche der Stadt und Landschaft Zürich. III. Lief. E czimer szineit a zürichi czimertekercsből ismerjük: sárga pajzson kék tölgyfa.
Seyler, Geschichte der Heraldik. 177. lap.
U. o. 75. l.
Seyler, i, m. 272. lap.
Hohenlohe-Waldenburg hg. i. m. XXIV. tábla, 267. ábra.
Seyler, Geschichte der Siegel, 331. lap.
Hohenlohe-Waldenburg hg. i. m. XII. tábla, 124. ábra.
Bátran megfordíthatjuk a szerző tételét a Divékek czimerére nézve s azt mondhatjuk: az a naiv szimbolika, az a neme a természetességnek, a mi ebben a czimerben megnyilatkozik, egyenesen a XIII– XIV. századba utalja azt; mert a XV. század (a melybe helyezi szerzőnk a Divék czimer keletkezését) hihetőleg nem igy stilizálta volna meg; e kornak a heraldikusa az uralkodó izlésnek megfelelően, a medvét akczióban, cselekvőleg, tehát ágaskodva, fára kapaszkodva, tánczolva, örvösen, stb. ábrázolta volna.
Elfogadhatjuk tehát a szóban forgó czimert a Divék nembeliek ősi czimerének minden aggály nélkül, igy, a mint van s beigtathatjuk nemzetségi czimereink rövidke sorozatába, a melynek egyhangú ábrái között a legszebbek egyike leend. Feltevés gyanánt (de csakis mint ilyet) megkoczkáztathatjuk azt, hogy a czimer eredetileg csak a ballagó medvéből állott, a melybe a fa – mint sok más czimerbe – valamely pecsétvéső, vagy vésető szeszélyéből járult, mint a pajzs, illetve pecsétmező kitöltésére szolgáló figura. Hogy azonban ez a mellékes alak időjártával integráns czimerrészszé vált, arra bizonyitékul az összes idevágó emlékeket felhozhatjuk.
A Kean nemzetség czimerének tárgyalásánál szerző egy rendkivül nevezetes pecséttani emlékre hivatkozik s ez a tragikus végű Gyula (Jula) nádor 1224. évi pecsétje. Jellemző hazai szfragisztikánk hátramaradt voltára, hogy ez a pecsét máig kiadatlan. Sajnos, az előttünk fekvő munka sem pótolja e hiányt; a becses maradvány itt sincs leirva, sem megfelelő ábrában nincs bemutatva. Pedig fölöttébb szükséges lenne kifogástalan megörökitése, annál is inkább, mert a pecsétből már csak csekély töredék van meg, a mely rövid időn belül teljesen el fog porlani.
E pecsét első és főnevezetessége az, hogy kettős pecsét. Kettős magánpecsétek e korban külföldön sem nagy számmal vannak; nálunk meg éppen az elsőrendű ritkaságok sorába tartoznak. Második nevezetessége: hogy lovas-pecsét; a harmadik pedig: hogy igen korai czimeres pecsét.
Fájdalom, a bennünket most leginkább érdeklő czimerből alig hagyott meg valamit az idő vasfoga. Az egykor körülbelül 7 cm. átmérőjű pecsétből ma már csupán mintegy 3 cm. sugaru körszeletkényi darab van meg a kerek mezőt elfoglaló csúcsíves czimerpajzs jobb sarkával, a melyen lépdelő s szembe néző oroszlán alakja konstatálható.
Szerzőnk szerint a czimer a következő lenne: «osztott pajzs, felül üres, alúl lépő, szembenéző leopárdos oroszlán.» Ez téves. Ugyanis, ha a czimert jobban megvizsgáljuk s a meglevő darabot pontosan lerajzolva kiegésziteni próbáljuk, rájövünk arra, hogy a czimer nem lehetett osztott, hanem alapja vagy sima volt, vagy (ha az oroszlán felett észlelhető vágás nem későbbi, véletlen karczolás) pólyás, vagy pedig (s ez a legvalószinűbb), háromszor szelt. Egyebet is megállapithatunk a kiegészités utján; azt ugyanis, hogy a látható oroszlán befele fordult feje csak a pajzs közepéig érhetett, s előtte, vagy egy vele szembe néző, vagy hozzá hasonlóan jobbra lépő másik oroszlánnak kellett lenni. Ha már most háromszor szeltnek vesszük a pajzsot, úgy a négy osztás legalsóbbikában szükségképen még egy oroszlánnak kellett lenni.
Igy rekonstruálva a Jula nádor pecsétjén levő czimert, lehetetlen fel nem ismernünk a királyi czimert abban az alakban, a mint azt éppen e tájban II. Endre királyunk viselte, csupán annyi eltéréssel, hogy a királyi pecséten a czimer többszörösen van osztva. Ez pedig középkori értelemben nem bir jelentőséggel.
Csoma József kitünő heraldikai érzékéről tesz tanuságot, hogy ő, bár a Gyula nádor pecsétjének igazi czimeréről nem birt sejtelemmel, felismerte abban a hatalmi, az országos czimert s a lépő oroszlánban 99nem látta a Kean nemzetség czimerét. Ennek megállapitása ugyan egyik nevezetes nemzetségünk czimerének ismeretétől foszt meg bennünket, viszont azonban az országczimer történetéhez nyujt érdekes adalékot.
A Nádasd nemzetségnek egységes czimerét azok közé sorozza szerzőnk, a melyeket naturalisztikus voltuknál fogva nem vehet igazi nemzetségi czimereknek. Szerinte a Darabosok, Nádasdiak és Petheők vadkacsája csak a XV. században keletkezett beszélő czimer; a czimer tulajdonkép nem is vadkacsát, hanem két nádszál és egy vadkacsa által példázott nádast tartalmaz, «főalakja a két nádszál, ... a kacsa ennek csak tartozéka, mint a nádas legszokottabb, legjellemzőbb lakója».
Szabad legyen ennek a feltevésnek ellentmondanunk.
Feltéve, hogy szerzőnk nézete a czimerábrát illetőleg megállná a helyét, akkor sem volna okunk azt a czimert, a melyet a XV. században az egyazon nemből származó összes családok egyértelmüen viseltek, a XV. század termékének tartani. Mert hiszen egy ilyen czimer, még ha beszélő-czimer is, legkevésbbé sem anakronisztikus a XIV. vagy akár a XIII. században.
Éppen a czimeresség legrégibb korában mindennapiak a beszélő-czimerek. Ime néhány példa Hohenlohe herczeg és Seiler kéznél levő munkáiból.
1163. Ramsbergi Rudolf czimere: vadkan (Ram).
1220. Minzenbergi Ulrik czimere: hármas hegyen (Berg) egy-egy virágszál (Minz = Münze = ménta.)
1269. Hundesbergi Henrik czimere: négyes halmon (= Berg) kutya (Hund).
1274. Buchhorn város czimere: fára (Buche) akasztott kürt (Horn).
1283. Lippold von Ber czimere: medve (Bär).
1290. Johannes dictus Gans de Perleberg czimere két, gyöngyökkel (Perle) rakott torony közt, hasonlóan diszitett kapu, mely fölött liba (Gans) áll stb.
Tehát mint beszélő-czimer bátran lehet a Darabos-Nádasdi-Petheö czimer ősrégi. De lehet az természetes jellege daczára is. Mert a természetességre való törekvés megvan a XIII– XIV. század czimereiben, akár csak a XV. és XVI. századból valókban, csakhogy a korábbi ábrázoló művész sokkal kezdetlegesebb eszközökkel érzékiti meg a dolgokat, mint a magasabb képzettségü, fejlettebb izlésű utódok.
Hogy a XIII– XIV. század heraldikusa természetesség dolgában néha vetekedik a késői reneszánsz czimerfestőivel, arra is szolgálhatunk példákkal.
Schweicker natternbergi biró 1256-iki pecsétjén pajzsra helyezve a következő kép foglal helyet: egy vár távlati képe, két toronynyal, mellette fák; az előtérben három kuszó vipera (= Natter). Mi ehhez képest a Nádasd nemzetség czimere?
1289–93 között Wernigerodei János lovag pecsétjén a következő czimert használja: fa tetején fészek, a melyen fiókáit vérével tápláló pelikán áll. Mit szólnának hazai heraldikusaink hozzá, ha az Andreánszky, Detrich, Luby stb. közös czimer eredetét a középkorban mernők keresni?
Schaffhausen városának pecsétczimere 1250 körül a következő: virágokkal hintett talajon a pecsét balszéléből kinyuló várfal, sarkán kaputoronynyal, melynek nyilásából kos lépked ki. E czimerrel később pajzson is találkozunk.
A «legklasszikusabb» zürichi czimertekercs sem mentes a naturalisztikus czimerektől. Még jelenetes czimer is van benne; 234. számu czimerpajzsán vörösben két harczoló pánczélos vitézt látunk; sisakdisz sisakos, pánczélgalléros fő.
A Nádasdi czimerrel rokon vonást mutat az a szintén beszélő czimer, a mely az 138-ban elhunyt Frosch Weikhárd lovag sirkövére van vésve: jobbharánt hullámos pólyán (tehát folyóvizben) három béka. Világos, hogy a hullámos pólya itt azt a szerepet játsza, mint ott a nádszál.
Azt hisszük elég ennyi érv és példa annak a bebizonyítására, hogy a Darabosok, Nádasdiak és Petheök közös czimere, a vadkacsa (a nádszálak mellékes attributumok) a Nádasd nemzetségnek volt ősi czimere.
Az utolsó nemzetség, a mely könyvünkben szerepel, a gr. Csákiaké, a mely a középkorban a Zsidó nevet viselte.
A nemzetség leszármazói közül két család él, a gr. Csáky és a Becsky; czimerét is csupán e kettőnek ismerjük. Az utóbbinak a czimere (ujabb időbeli pecsétek után) a következő: két egymással szembe néző oroszlán kormánypálczát tart; az előbbi családé: csucsos süvegű, szakálas levágott tatárfő (?) a melynek nyakából a vér csepeg.
E czimert a szerző nem tartja a Zsidó nemzetség czimerének, hanem Csergheö Géza azon véleményéhez csatlakozik, a mely szerint azt valószinüleg Zsigmond király adományozhatta a Csáky család őseinek.
Arról vitatkozni, hogy mikor keletkezhetett ez a czimer, meddő lenne. Itt csak azt a nézetünket óhajtjuk kifejezni, hogy a Csákyak czimere valószinűleg a nemzetség nevére vonatkoztatott beszélő czimer, mert a benne levő alak valójában aligha tatárt, hanem inkább jellemző süvegéről felismerhető zsidót ábrázol.
Nem szenved kétséget, hogy a zsidófő középkori czimerekben többször előfordul; azonban kétségtelenül megállapitani azt, hogy valamely czimerben levő fő zsidóé, tatáré, vagy – a mint németesen mondják – csak általában pogányé akart-e lenni, csupán ott lehet, a 100hol a czimer névrejtő-, vagy beszélő-jelvény. Ilyen például a stiriai Judenburg város czimere egy 1488-iki pecséten: pajzsban szembe néző zsidófő.* Félreismerhetetlenül zsidófő, a sisakdisze a zürichi czimertekercs 490. száma czimerének is, a mely azonban nem tartozik a névrejtő czimerek sorába, miután (valószinüleg) a Masingen családot illeti.
Lind, Blätter fűr ältere Sphragistik. (1878.) 21. tábla.
Mondanunk sem kell, hogy az itt elmondottakkal Csoma József könyvének gazdag tartalma még nincsen kimeritve. Ám egy ismertetés keretébe beszoritani, abban csak fel is sorolni azokat az eredményeket, a miket hosszú évek munkássága hozott létre, lehetetlen. Szerző óriási anyaggal dolgozott; gyüjtői szorgalma előtt tisztelettel kell meghajolnunk; gondossága, lelkiismeretessége a feldolgozásban, a legnagyobb elismerésre méltó. S ha itt-ott megtévedt, az nem annyira írói egyénisége, mint inkáb azon heraldikai iskola rovására irandó, a melyhez ő (s vele együtt még a czimerkutatók legnagyobb része) tartozik.
Ez az iskola nem vette észre, hogy a czimer és a czimertan a középkori életnek egyik része, egyik eleme, a melyet önmagában, az élet egyéb nyilvánulásaiból kiragadva, nem szabad, nem lehet tárgyalni. Ez az iskola elveket, sőt törvényeket állit fel, a melyeknek az emlékekben nincs meg a gyökere s mikor megállapitja a «klasszikus» czimertan szabályait, nem veszi észre, hogy ezeket tisztán, hibátlanul egyetlen kor, egyetlen ország sem alkalmazta.
S a magyar heraldikusnak még egyebet is észre kell venni. Azt t. i., hogy ha létezett valahol valamikor a gyökeres szabályoknak mindenben megfelelő czimeres gyakorlat, úgy az nem Magyarországon volt.
Hogy a szerző ezt nem vette figyelembe, az müvének értékét alig csökkenti. Az mindenkor alapvető forrása lesz a nemzetségi czimerek tanulmányának s egyik jelessége heraldikai irodalmunknak.
Varjú Elemér.
