I.
I.
Az ősi nemesség a mohácsi vész után, czimer tekintetében három sorozatba volt osztható. Egyik része az volt, mely már korán, az Árpádházi királyok alatt nagy vagyonra s ennek alapján nagy befolyásra tett szert, melynek úgy zászlón, mint pajzson és pecséten szüksége volt családi czimerére. Ezen rész önként vette föl czimerét még a czimeradomanyozásokat megelőző korban és ezen önként felvett czimernek folytonos használatában maradt. A másik rész az Árpádok korában elmulasztott önként felvett czimerjelvénynyel gondoskodni magáról – mivel nem volt szüksége reá – s később, a czimeradományozás korának beálltával, a királyok kegyéből nyert czimeradományokkal pótolta az elmulasztottakat. A mohácsi vész előtt – mint láttuk – armálissal való nemesités csak legritkábban, alig egy-két esetben fordul elő, a többi czimeradományt mind régi, több százados nemes nyerte. De mi volt ezen kétszázados (1326–1526-ig tartó) czimeradományozási korban kiosztott 3–400 czimer az összes ősi nemesség nagy számához képest? Igy maradt az ősi nemességnek egy harmadik, a legszámosabb része, mely sem az Árpádkorban nem vett fel önként czimert, – mivel szükségét nem látta – sem az ezt követő két század alatt nem nyert czimeradományt, mert az már csak a nemesek nagy száma mellett sem lett volna elérhető, a Habsburg-dinasztia trónraléptéig czimer nélkül.
Ezen dinasztia trónralépte nemcsak a heraldikai izlés tekintetében beállott változással alkotott korszakot, de főképen az armálista nemesség megteremtésével; mert a minő kizárólagossággal a mohácsi vész előtt csak régi nemeseknek adományoztak czimert az uralkodók, a Habsburgok épen olyan következetességgel csak nem nemeseknek adományoztak czimert, megnemesitvén őket éppen ezen czimer adományozásával. Mert Magyarországon a czimeradományozás – ellentétben a külfölddel – mindig nemességadományozással is járt. Ezt bizonyitja a czimernek ezen armálisokban használt latin elnevezése is «arma, seu nobilitatis insignia», mi azt mutatja, hogy nálunk a czimer csak a nemesség jelvénye volt.
A Habsburg-uralkodók által adományozott armálisok tehát egyszersmind nemesitések is voltak, kivéve a rangemeléseknél előfordult vagy máskülönben adományozott czimerbővitéseket, czimerjavitásokat s egyes olyan armálisokat, melyekben jelezve van, hogy az adományos már előbb is nemes volt vagy nemes szülőktől eredett. – Az ilyen armálisok száma elenyészőleg csekély a czimer nélkül maradt ősi nemesség nagy számához képest.
Ez ősi nemességre nézve előállott azon kényszerhelyzet, hogy önként felvett czimerekkel kellet pótolni az elmulasztottakat. Apránként, szórványosan, észrevétlenül, csaknem a XIX. század beálltáig.
Az út és mód e tekintetben különböző volt.
Némelyek azon sablont vagy emblémát vették fel állandó czimerül, melyet az ősök, mint a megye tisztviselői – vagy másként is – az előző időkben használtak. Érdekes látni, hogy az előbb körbe foglalt emblémák ezen időtájt miként foglaltatnak apránként pajzsba s mint vésetnek gyürüpecsétekre.
Mások családjuk történetének egy-egy kimagasló momentumát vették fel czimerükbe. Igy keletkeztek a családi czimermondák, a Fávak, Irinyiek, Lipovniczkyak czimerei, melyeknek 58keletkezése a XVI. századnál korábbi időkre alig tehetők.
Némelyek egyes vérrokon családalt czimereit vették fel, azon hitben, hogy a közel atyafiság közös czimerviselésre is feljogositja őket. Igy használta a felsőgechei Gechey-család, a vele vérrokon Buzlay-családnak Zsigmond királytól adományozott czimerét, a Giletfyek Sáros vármegyében a Dessewffyek czimerét vették fel, úgy a mint azt II. Lajos királya Dessewffyeknek adományozta.* A vilsei Gribékek és iványi Feketék a Thybayak czimerét használták, a miért per is folyt közöttük. Igy vették fel a Divék nemzetség leszármazóinak terebélyes fa alatt ballagó medvéjét a velök sógorsági összeköttetésben álló Kórossyak, Prileszkyek, Turcsányiak, Kosztolányiak és Vályiak. Tamásfalvi Györgynek, Zsigmond királytól 1415-ik évben adományozott czimerét a bikali Vitéz és valószinüleg a Kemény, Mikola és Kabos-család s ide sorozhatjuk a Bánó, Luby, Szentiványi törzsek és a vele rokon családok közös czimereit.
L. a Giletfy-család egyik tagjának epitáfiumát a berzeviczei templomban Sárosmegyében.
Mások egyszerüen felvették a két legszokottabb sablont, a kart karddal, felékitve azt a XVI– XVII. századi heraldika cziczomáival koronára könyököltetve, kiséretül csillagot és félholdat adva hozzá, vagy az oroszlánt, karmában kardot tartva, mely a bátran harczoló nemes ember jelvényéül tekintetett.
E négy uton előállott czimerekből lassanként minden ősnemes ellátta családját czimerrel; az uzus szentesitette, senki sem ellenőrizte, senki sem kifogásolta s az lassanként a család jogos attributumává erősödött.
