Emilian von Zernicki-Szeliga, Die Polnischen Stammwappen, ihre Geschichte und ihre Sagen. Hamburg, 1904. (185. lap, 8-r.)
Emilian von Zernicki-Szeliga, Die Polnischen Stammwappen, ihre Geschichte und ihre Sagen. Hamburg, 1904. (185. lap, 8-r.)
A Turul 1901. évfolyamában volt alkalmunk foglalkozni a szerző első munkájával, mely a lengyel nemes családok hosszas sorozatával ismertet meg bennünket. E nagy munka, mint ezt már annak idején megirtuk, csupán utalásokkal ellátott névmutató ahhoz a hatalmas kézirathoz, melyben a szerző irott és nyomtatott emlékek alapján a lengyel nemesség történetét részletesen megirta; de a mely munka, kellő pártolás hiányában, csak kézirat maradt.
A jelen munka folytatása az előbbinek. Ez már nem családtörténeti, de amazt lényegében kiegészitő, czimertani munka. Megismertet a lengyel nemesség czimereivel, előadja azok történeti fejlődését s végül bemutatja a hozzájuk fűződő mondákat. A czimer Lengyelországban a közös nemzetségből származó s gyakran egymástól elszakadt ivadékok összetartozóságának külső jelvénye, valamint ez a megkülönböztető jele is az azonos nevü, de más nemzetségből származó családoknak. A leszármazási kutatásoknál tehát fontos szerepet visz ott a czimer. De sok Lengyelországban az ősnemes család is, a melyik nem királyi adomány alapján viseli a czimert, az ilyen czimer magyarázatát a családi hagyományokban kell keresnünk, melyek a legtöbbször mondaszerü eseményekkel hozzák a családi czimert összeköttetésbe.
A czimerek középkori nagy jelentősége a lovagi tornákon jutott érvényre, minek megfelelően a czimerek alakulását heraldikai szabályok irták körül. Lengyelországban a lovagi tornák nem voltak szokásban s a czimereket sem befolyásolták heraldikai szabályok.
A lengyelországi czimerekkel a XVI. század óta sokan foglalkoztak: Dlugosz 50, Kromer 115, Paprocki 220, Okolski 290 czimer leirását adják, s mindezek eredményeit összefoglalja Niesiecki, kinek munkáját ujabban Bobrowicz dolgozta át, ki a lengyel nemesség történetével is behatóan foglalkozott bevezetésében.
Hosszasan foglalkozik azután a szerző a lengyel nemesség megalakulásának kérdésével, s ez alkalommal ujból elmondja mindazokat, a miket már ismertetett két kötetes munkájában is részletesen felsorolt. Hogy t. i. a lengyelség a harczias lechiták és a főldmivelő polánok összeolvadásából származott. A lechiták természetesen legyőzték a polánokat, s ezeket most már csak kmieci vagy földmivelő névvel illették. A lechiták ismét nemesekké lettek, s a szlachcic névvel éltek, a mi abból származik, hogy: z lachcicow, vagyis a lechiták közül való.
A lengyel czimereket az ősi lobogótól származtatja a szerző, melyet a szláv szokás szerint a lengyeleknél is a papok őriztek a szent helyeken s csupán harcz esetén adták a vezér kezébe. Ezeken a lobogókon különböző ismertető jelek voltak, melyek a nép mindennapi foglalkozásával függtek össze, igy p. o. élőfa, szarvas, madár, fejsze, kerék stb. Ez a jelvény tartotta össze a harczban a csoportokat, de volt ezenkivül minden egyes csoportnak külön harczi jelszava is. Az összetartozó családokból választották az öregebbet, starostát, a ki egyszersmind birájuk és hadvezérük, vajdájuk volt; de sem a harczi lobogó, sem a hadi jelszó nem volt először egyéni tulajdona, hanem az egész csoporté volt, mely gyakran nevét is ezektől vette.
A kereszténység behozatalával tünt le az ősi lobogó jelentősége s lépett helyébe a pajzsczimer. Az ősi lengyel czimerekhez később számos külföldi czimer járult, mert sokan szereztek Lengyelországban indigenatust. A régi nemességhez járult később az ujabb nemesités, valamint a Lengyelországhoz kapcsolt tartományok nemessége; annyira, hogy a czimerviselés nagyon általánossá lőn. A régi nemességnek mindamellett mindig nagyobb tekintélye volt, s szokásban állott, hogy nemeseket az ősi czimert viselők adoptáltak, mint ez az 1413. és 1569. évi országgyűléseken nagyobb számmal történt.
Az ismertetett lengyel ősnemesi czimerek sorában első az Abdank czimer, mely vörös pajzsban lebegő W alaku gerendát s ugyanilyen sisakdiszt tüntet fel. A czimer keletkezését Krakus fejedelem korára (700 körül) teszi a hagyomány. Egy sárkány kigyó (lengyelül «waz») megölése köré füződik a történet s a kigyó nevének kezdőbetüjét kell feltüntetni a czimeralaknak. A sárkányölőt Skubának hivták s innen a czimer mai neve is. Minthogy azonban Krakus idejében a lengyelek a legjobb esetben csak valami runákkal irhattak, valószinűbb, hogy e czimeralak ajtózárat jelképez, mely hadijelvényül szolgált az ősi lobogón. Az Ablamowicz családtól kezdve a Zytynski családig 181 család közös czimere ez s kisebb-nagyobb változásokkal még más családok is e czimert viselik.
A könyv második részében azon czimerek vannak felsorolva, mely a Jagellók korában 1569-ig, Olasz-, Magyar- és Csehországból, Sziléziából, továbbá Németországból származtak át. A harmadik fejezet azon czimereket tünteti fel, melyek 1466 óta a porosz tartományokban keletkeztek. A negyedik fejezetben a lengyel nemességhez csatlakozott livlandi nemesség czimerei, az ötödikben a lithvániai czimerek vannak felsorolva. Aztán következnek az orosz tartományok nemességének czimerei, végül a XVI. század közepétől 700-ig behozott czimerek.
Az ismertetett czimerek betürendes felsorolása zárja be a munkát, melyből azonban nem tudjuk megállapitani, mely családok azok, melyek czimerei itt ismertetve vannak. Csak az veheti tehát gyakorlati szempontból hasznát e munkának, a ki tudja, hogy családja milyen nevű czimert viselt. E nélkül nem boldogul. Tudományos szempontból azonban nagyon érdekes és becses e munka, mert megismertet a lengyelországi heraldika anyagával, a mely ugyan nagy kivételt képez a heraldika megállapitott szabályai alól, de épen ezért érdekes tanulságokkal szolgálhat.
Tizenhat tábla is tartozik még a szöveghez, 185 czimerrel, s a kiadóczég vállalkozott arra is, hogy az egyes czimerekről külön lenyomatot készittet megrendelés esetén.
G. A.
