Háromszék vármegye családjai. Szerkesztette Pálmay József.
Háromszék vármegye családjai. Szerkesztette Pálmay József.
Riadja a Jókai-nyomda-részvény-társulat Sepsi-Szent-Györgyön. 1902. (Negyedrét, 494. lap.)
Még csupán két éve mult, hogy Pálmay József Udvarhely vármegye nemes családainak történetét megirta,* s már ujból egy székely vármegye nemességét mutatja be, kilátásba helyezvén, hogy Marosszék és Csikszék nemes családainak történetét is fel fogja dolgozni, s ezzel a székely nemesség teljes rajzát fogja adni.
Udvarhely vármegye nemes családjai. Szerkesztette Pálmay József. Kiadja Betegh Pál könyvnyomdai műintézete Székely-Udvarhelyt, 1900. (Negyedrét, 268. lap.) Ismertetését lásd Századok XXXV. évf., 67. és 68. 1., Turul XIX. k. 47. és 48. 1.
A czél, melyet szerzőnk maga elé tüzött, mindenesetre nagy jelentőségü, mert nemzeti multunk és a magyar nemesség története, úgyszólván, azonos fogalmak, s ki a magyar nemesség történetét kellő világitásba helyezi, az hazai történelmünk felderitése körül feledhetetlen érdemeket szerez magának. A magyar nemesi élet központjai századokon keresztül a vármegyék voltak, melyek gyülései nem egy esetben gyakoroltak döntő befolyást a nemzet sorsára. Ha tehát 146a nemességet vármegyénként csoportositjuk, nem végzünk erőszakos munkát, hanem természetes határok között hű és teljes képét adhatjuk életének.
Nem szabad azonban felednünk, hogy a magyar nemesség a legujabb időben már inkább a mult tiszteletreméltó emlékét képviseli, története nem alkotja többé a nemzeti élet legfőbb megnyilvánulását; ezért nem is szabad abba a tulzásba esnünk, hogy figyelmünket első sorban a jelen időszakra irányitsuk. Pálmay József jelen munkájának pedig, első művéhez hasonlóan, ez a főhibája. Elhagyta a családtörténeti irodalom tudományosan megállapitott utját, részletes életrajzokat adott a közelmultban elhunyt vagy most is élő személyekről; hozzá ez életrajzi adatokat nem elfogulatlan kritikával s tudományos módszerben dolgozta fel, hanem a személyes érdemeknek nagy hangon hódolva s az egyéni kiválóságot tulzott lelkesedéssel rajzolva. Példákat is emlitek. Az alsócsernátoni Cseh család XVII–XVIII. századi történetéből a genealogián kivül semmit sem tud, annál többet közöl azonban Cseh Imre 48-as honvédszázadosról és Csernátoni (a Cseh nevet nem használta) Lajos országgyülési képviselőről. Éppen igy van a szentkatolnai Cseh család XVI–XVII. századi történetével, Cseh Ervin miniszterről azonban még azt is tudja, hogy: «Élénk érdeklődéssel viseltetik származási helye és a szentkatolnai Csehek iránt mint az a Bakk Endre vizaknai plébános, főespereshez, jeles genealogusunkhoz intézett kérdezősködéséből is kitünik; s méltán megérdemli ezen család, mert hisz a vele közeli vérségi összeköttetésbe levő alsó-csernátoni Cseh családdal együtt, melylyel szintén ezen művemben bővebben foglalkozom: annyi jeles hazafit szolgáltatott, hogy kevés család tekinthet jeleseinek olyan gazdag sorozatára vissza.» (E magasztalásból számos családnak kijut!) Röviden végez a Gidófalvi család XV. stb. századi történetével is, hanem Gidófalvi István min. osztálytanácsosnak már többet szentel. Az osdolai gróf Kuún családról, az 1536-ban elhunyt Kuún Kocsárd hadvezéren kivül, csupán a néhány évvel előbb elhunyt Kuún Kocsárdról és Kuún Géza grófról tud közelebbi adatokat. A XVI. századból származtatott Pap családból csak a 48-as szabadságharczban szereplő Mihálylyal és fiaival foglalkozik részletesen. A Porsolt családból természetesen legtöbbet tud Porsolt Kálmánról, kinek még munkáit is részletes pontossággal sorolja fel. Potsa József főispán életrajzát ezzel vezeti be: «Mint midőn a vándor fáradt utaiban egy emlékoszlopra talál s az abba vésett sorokat olvasva tiszteletteljesen emeli meg fövegét, úgy méltó arra Potsa József is, hogy Háromszék vármegye határain belül hálával, azontul pedig tisztelettel emlegessék nevét.» Ilyen bevezetés után, elképzelhetjük, milyen lehet maga a tárgyalás.
A báró Révay családról azt mondja, hogy «Ha történetüknek minden nevezetesebb momentumát felölelném, egy külön vaskos kötetet kellene sajtó alá rendeznem s még akkor is maradna mindég elég pótolni való.» Elmondja, hány csillagkeresztes és palotahölgy került ki a családból, s nem átal felsorolni mintegy 40 előkelő családot, melyekkel női ágon rokonságba jutott. Pedig a báró Révay családnak vajmi kevés köze van Háromszék vármegyéhez, mert egyes tagjai csupán a XVIII. században költöztek Erdélybe!
A Szász családot természetesen «jóleső érzéssel és büszkeséggel számithatjuk a Háromszékről származó nemes családok közé, mert a közéletben, különösen az egyházi élet terén kimagaslottak s életüknek fénypontját mindenkor a lángoló honszeretet képezte, melylyel a haza és egyházuk ügyeit egyaránt szolgálták.» S ilyen hangon folytatja, a mig eljut Szász Károly és Domokos ev. ref. püspökökhöz.
De még ez nem elég, egyes életrajzokat p. o. a Barabás Miklós és Gyárfás Jenő festőművészek életrajzát szóról-szóra a Pallas Lexikonból veszi át, s nem átalja azt forrásmunka gyanánt idézni. Hozzá az utóbbi ott genre-festőnek lévén megjelölve, el nem mulasztja a genre szóról megjegyezni, hogy franczia szó.
A Gyárfás családnál természetesen felemliti, hogy «Művem szük kerete meg nem engedi, hogy kiválóbb tagjait s azok érdemeit egyen-egyen felsorolhassam; igen sok tért foglalna el azok száma, kiket ezen szép multu és előkelő család a haza javára s társadalmunk előnyére adott; de az érdeklődő ha táblázatukon végig néz, hű képet alkothat magának azon koszoruról, melynek minden aranylevele egy-egy hőst, tudóst vagy művészt jelképez.» (Gyárfás Jenő és Győző készitették a művet illusztráló szörnyü rajzokat!)
Hosszú szakaszt szentel a Mikes családnak, melyet a zabolai Mikes-kastély (!) következő mondásával vezet be:
Boldogulva hon! hadd lássam
Népemet vizányidon. (Sic!)
Népemet vizányidon. (Sic!)
Az egész hosszú szakaszt természetesen a nélkül irta meg, hogy a Mikes család levéltárát, melyben maga is érdekes adatokat sejt, átkutatta volna. De a legfontosabb, a leszármazási tábla, az megvan. Hogy honnan vette az adatait, azt, mint közönségesen, itt is elmulasztja megjegyezni. Pedig a zabolai kastélyról még azt is tudja, hogy 1805 szeptember 4-ikén ebben született gróf Mikó Imre volt közlekedésügyi miniszter!
«Mintha Mars csókolta volna homlokon az ős Mikest, hogy ivadékai mint a nemzet martirjai, hősei és vezérei aranyfonálként vonuljanak végig a székelyek dicsfényes történelmén» stb. Ez természetesen 147Mikes Kelemenre vonatkozik, kinek életét és munkáit a legapróbb részletekig idézi a Pallas Lexikonból! Csodálom, hogy e forrás másolása mellett nem ragadta meg figyelmét jobban a Mikes költői lelke s nem idézett valahonnan egy nehány sor verset. Ez éppen családtörténeti munkába való! Így Kuún Kocsárd életrajzát is Petőfi versével csinálta meg:
Mibe mártsam tollam,
Hogy dicső képedet,
Nagy érdemeidet
Hiven lerajzoljam.
Hogy dicső képedet,
Nagy érdemeidet
Hiven lerajzoljam.
Ennyi az egész. Rövid és tartalmas életrajz! Több verset nem is idézek, pedig még van.
Mindezek után szabadjon idéznem a szerző előszavából ezeket: «Munkám nem nyerészkedésre alapitott vállalat, melyben mindazoknak térdet fejet hajtok, kikben egy-egy megrendelőt vélek látni, hanem önzetlen hazafias vállalat – mely szerényebb igények mellett az élet fentartását is biztositja a nélkül, hogy erkölcsi tőkén kivül egyebet szereznem sikerülne.»
Nem akarom a szerző szavainak őszinteségét kétségbe vonni, de nagy lelkesedéssel kell tárgyán függnünk, hogy a horacziusi költészet czéljait ne juttassa eszünkbe.
A mű tárgyi értékét forrásai képezik. Ezeket három csoportba osztom: hagyomány, levéltári adatok és nyomtatott munkák.
Alig van tudományszak, melyben oly nagy szerepet játszanék a hagyomány, mint a székely családok történetében. A régenmult megalkotta, az utókor lelkes rajongással megerősitette s most a tudomány józan és rideg fegyvereivel hasztalan küzd ellene. S talán épen ez a hagyomány az, melyre a székely minden egyéb történeti emlékénél büszkébb. Itt mutathatta volna ki leginkább Pálmay, hogy elfogulatlan iró. S lássuk az eredményeket. Első mindjárt az Apor család, melynek «legendaszerüségekkel körülvett» eredetét a X. századig viszi vissza. «Nem lehet ezt olybá tekinteni, mint a mesebeli 7, 9 és 13 fejü sárkány történetét, mely akaratos és rossz gyermekek rémitgetésére szolgál.» Ezért megrója a Pallas Lexikont, hogy ebben kétkedni mer. «Hát szabad egy nép életében fontos szerepet játszó családnak elődéről a vitézség symbolumait úgy letépdesni, mint kökénybokor a buvónak ruházatát?» S ezután elmondja a bálványosvári regét az óriásról és a tündérről s a székely krónikát «drágakőnek, ékszernek» nyilvánitja, melynek «zománczát a mindent megemésztő idő nem hogy leőrölné, hanem századok telésében mind jobban-jobban bezománczozza.» E regés előjáték után az Apor család természetesen rögtön az Anjou-korba jut. A Beder családnál nem tudja, vajjon a szájhagyomány szerint a góthoktól, vagy pedig a hunnoktól származtassa? (Sic!) Természetesen csak a XVI. századtól tud egyet s mást róluk. A Berde család hunn eredetü «ámbár Hunfalvy Pál kétségbe vonja az efféle származást, de mérlegbe téve a székelyek hunn eredete ellen vetett bizonyitékait, mivel azok nemcsak le nem huzzák azt javára, hanem még meg sem billentik, éppen ezért magam is e hagyományt szentebbnek tartom, mint Hunfalvynak az egyoldalulag üzött következtetésen nyugvó itéletét».
Az Ugronok persze Zandirhám rhabonbántól származnak le, s ennek megdönthetetlen bizonyitéka a csiki székely krónika. Siebmacher adatait teljesen egyrangu forrásként emliti P. Szathmáry Károly «Az utolsó székely juhász» czímü történeti regényével; végre azonban az Ugronok X. századi szereplését illetőleg, nem tudni mi okból, mégis csak kétségbe vonja a csiki székely krónika adatait, s okmányok bizonyságára hivatkozik; az Árpádokkal való rokonságukat azonban nem engedi el. Azt hiszem, nem szükséges bővebben kifejtenem, hogy ez a hagyomány ma már tudományosan meghaladott álláspont s csupán költői elmének szolgálhat tárgyul. Pálmay József urnak is igy kellett volna ezt tárgyalnia s szigoruan megkülönböztetni a történeti értékü anyagtól.
Levéltári anyagát a következő helyekről meritette: az udvarhely és háromszék-vármegyei levéltárakból, az országos levéltárból, az 1614., 1635. és 1680. évi nemesi összeirásokból és a szepsi-szent-györgyi székely nemzeti múzeum levéltárából. Nem akarom azt kiemelni, hogy az anyaggyüjtés e téren nem volt elég lelkiismeretes, a mint ezt a munka egyik ismertetője az országos levéltár anyagáról már megjegyezte;* mert a szerző maga is kijelenti műve zárszavában (492. l.), hogy annyi adatot még remél, hogy egy pótkötetet is összeállithasson belőlük. De igenis megrovom a szerzőt e helyen azért, hogy 980 családdal foglalkozik könyvében, nagy részüknek terjedelmes genealogiáját is közli s a genealogiai adatokat nem átallotta minden forrás megjelölése nélkül kinyomatni. A mai történettudomány tul van azon az állásponton, hogy krónikák módjára hallomásból meritse adatait, minden állitást hiteles érvvel kell támogatni, ez a komoly tudomány rendszere. E nélkül mesét irhatunk, de nem történelmet. Nem elég az, ha a czimerszerzés, kihirdetés s nehány kisebb jelentőségü személyes adat forrásait megjelöljük, források megjelölésével kell megszerkeszteni a genealogiai táblákat is. Egyik másik mult századi genealogiát felhasználhatja a tudós arra, hogy ennek nyomán kutassa az okleveles adatokat, de be nem érheti vele. Ilyen módszer mellett, nem csodálkozom, ha összezavarja a különböző helyen élt azonos 148nevü családokat, a mint ezt a Századok ismertetője nem egy helyen találóan bebizonyitotta.
Századok XXXVI. évf. 660. s k. 1.
A nyomtatott forrásműveket előszavában öt sorban mondja el. Ezek között idevágó szakmunkákat csupán a Nagy Iván, Magyarország családjai s Szádeczky Lajos és Szabó Károly székely okmánytárai képviselhetnek, valamint Kőváry László Erdély nevezetesebb családjai. Illésy és Pettkó Királyi könyvek cz. műve, valamint Tagányi Károly jegyzéke csupán névsort tartalmaznak. Kiss Bálint, Az Árpádok királyi vére Magyarország családjaiban és Kállay, Székely nemzet cz. munkái tudományos szempontból meghaladott álláspontot képviselnek. Orbán Balázs, Székelyföld leirása egyáltalán nem ide tartozó munka. Ennyi nyomtatott forrásmunkát használt, a mi bizony szegényes sorozat egy 494 lapra terjedő történelmi munkánál, a mely 980 család történetét öleli fel. Legbővebb forrását, a Pallas Lexikont, nem is emliti, pedig ebből sokat meritett. Mondanom sem kell, hogy a magyar családtörténeti irodalom nem olyan szegény, a milyennek azt szerzőnk forrásmunkái után gondolhatnók. Nem is tulajdonithat munkájának a szerző olyan ellenálló erőt, hogy azt, nem ugyan «a pénz és protectio kedves házasságából szülöttek henczegő serege», hanem az alapos és komoly tudomány, kellő értékére le ne szállitsa.
A további vizsgálódás van hivatva arra, hogy egyenként birálat alá vegye Pálmay József adatainak halmazát, külön válaszsza a mesét a valótól; s azt hiszem, ha az adatokat ilyen módszerrel megrostáljuk s elhagyjuk a komoly történeti munkába nem illő czifra sallangokat, sokkal kisebb terjedelmű, de mindenesetre értékesebb munkát fogunk kapni. Ezért tehát kár volt a szerzőnek e «netaláni kritika zsilipjeit» előre elzárni, mert ez a Pálmay József munkájának tudományos értékéből semmit sem von le; s a mit kifogásol rajta, azt nem a szerző személyének ellenében, hanem a tudomány érdekében teszi. A késő utókor feledni fogja azokat a lendületes áradozásokat, melyekkel a szerző egyes személyet ellátott; hanem csupán azt fogja méltányolni, a mit tudományos értékü adatokkal támogatott.
A munkát száznál több czimerrajz disziti, a műben foglalt családok használatos czimerképét tüntetve fel. E czimerrajzok még a szövegnél is kevésbbé sikerültek.
Védelmükre felhozza Pálmay, hogy alkotásuknál teljesen önállóan járt el: az «ujabban keletkezett heraldikai szabályokat» nem vette számba, s nem alkotta meg azokat «a heraldikai divatjournál» (a Turul?) czifra képei szerint; hanem vagy a czimeres nemes levél ábrázolását követte, vagy a családban használatos kép mintájára alkotta meg azt. Pálmay úrnak teljesen igaza van abban, hogy a czimerképet a leghűebben kell visszaadnunk, s ez elvet ma kivétel nélkül minden számba vehető munka követi is, úgy hogy Pálmay úrnak e kitérése fölösleges s alaptalan.
Ha eredeti czimeres nemeslevélről van szó, ez nem is okoz semmi nehézséget; de igenis okoz akkor, ha nincs eredeti czimerképünk, hanem csupán a czimerleirás, vagy valami rosszul vésett pecsét után kell az egészet megalkotnunk. Ilyenkor bizony elő kell vennünk azokat az «ujabban keletkezett heraldikai szabályokat», a mint azt a «heraldikai divatjournal» is teszi, s nem szabad olyanféle torzképeket adnunk, a milyen a Pálmay munkájában lépten-nyomon akad. A heraldikai szabályok nem ujak, azok kezdettől fogva megvoltak, s még az erdélyi fejedelmi kanczelláriában is volt egy-más szabály, melyet következetesen megtartottak. A czimerrajz forrását természetesen nem jelöli meg Pálmay, s igy rendesen a rajzból kell kitalálgatnunk, vajjon eredetiről van-e véve, vagy a szerző alkotása. Nehány példát fogok felsorolni. Az Ábrahám család czimerében levő párduczok torzalakok s az eredetinek éppen nem megfelelő módon vannak feltüntetve;* a pajzson nyugvó sisak a koronával együtt lehetetlen alaku. S ezt a czimerképet ugyanazon módon közli az Ágoston, Czakó, Séra, Szász és Zajzon családoknál, melyek közös czimere volt. Milyen csodálatos pajzsban tünteti fel a Bibó és a Czirjék családok czimerét? Milyen természetellenes alaku sisakokat látunk a Henter, Imreh, Intze stb. családok czimerében? Vagy tekintsük meg a Baka család czimerében levő hollót, a Bándyak ülő oroszlánját, a Bányayak gólyáját, a Gidófalvy család czimerében levő sast, a Kozma család galambját, mindegyikük a Pálmay József által hangoztatott történeti hüség ellen egy-egy erős bizonyiték. S mindezek betetőzése a Szonda család érthetetlen czimere, melyet heraldikai rejtély gyanánt adott Pálmay úr kezünkbe.
V. ö. Siebmacher's Wappenbuch, IV. k. 12. r. 50. t.
Summa summarum Pálmay úr nagy lelkesedéssel irta meg munkáját s sokat kutatott adatok után; tudományos értéke azonban olyan kevés munkájának, hogy bátran hozzáfoghatna komoly és alapos átdolgozásához. Az egésznek szelleme azt árulja el, hogy irója műkedvelő, a ki nem is akar a tudomány szinvonalára emelkedni.
Az egyéni hiuság kielégitésére van szánva könyve, a mi tekintetét teljesen megtévesztette s a minek hatása alatt bocsátotta közzé naiv közleményeit. – A munka tudományos értékével nem is törődik, mert ha ez csak valamennyire is szivén feküdnék, nem zárkóznék el előre a kritika számbavétele előtt.
Pálmay úr e tette teljesen jogtalan. A tudománynak vannak követelményei, s a ki ezek ellen vét, felelősséggel tartozik. Azokat pedig, kiknek neveit Pálmay 149úr munkájába fölvette s kik munkájának minden esetre lelkes pártfogói lesznek, a magyar tudomány tekintélyének megőrzése végett kérem, ne dicsekedjenek e munkával s igyekezzenek gátat vetni hasonló tákolmányok megjelenésének.
Grünn Albert.
