NAGY IVÁN. (1824–1898.)
146NAGY IVÁN.
(1824–1898.)
(1824–1898.)
Kidőlt az agg tölgy és bukására megrendült a talaj. Megdöbbenve fogadtuk a váratlan hirt Nagy Iván haláláról, és a gondolat, hogy ő már nincs többé az élők között, ónsulylyal nehezedik társaságunk tagjainak lelkére.
Nagy Iván: ki nem ismeri e nevet a hazában?! Egy név, mely nem csupán személyt jelöl, de már régóta fogalommá változott, melynek köre a magyar családtörténet egész területét ölelte magába. A ki a történelmi tudományoknak ezt az ágát müveli, az első lépésnél Nagy Ivánra, az ő nagy munkájának, Magyarország családainak 13 kötetére bukkan, és kisérőül viszi azt magával egész tudományos pályájára. Mig a családi levéltárak kincsei rejtve maradtak a kutatók elől, ez képezte a kiindulási pontot minden családtörténeti monografiában. Ennek javitásához, kiegészitéséhez hordja az anyagot, mióta bőségesen meritünk az oklevelekből, három évtized genealogiai irodalma.
Pedig a ki ezt a nagy munkát létrehozta, nem készült tudósnak. Az egykori nógrádmegyei levéltárnok fia, bár a történelmi adatok tárházában, az akták között töltötte ifju éveit, atyjától örökölt tollának első zsengéit a népköltészet termékei taunlmányozásának szentelte, életpályájául pedig az ügyvédséget választotta. De akkor lépett be az életbe, mikor a nemzet harczban állott alkotmányos jogainak ellenségeivel, és a szabadságharcz eseményei, mint annyi kortársát, őt is kizökkentették élete pályájából. A dicsőséggel végigharczolt csaták után egy magyar főuri család velenczei palotájában, mint nevelő, talált menedéket; és itt, Olaszország klasszikus földjén, találta meg igazi élethivatását. Velencze gazdag levéltárában s a San Marco könyvtárának kincsei között kezdte meg történelmi tanulmányait; az a forrás, mely kiapadhatatlanul ontja hazánk történetének adatait, avatta fel őt történetiróvá. Mikor Velenczéből haza kerül, csak szükségből veszi elő ügyvédi oklevelét, hogy azzal keresse meg kenyerét; nehány évi várakozás után siet megragadni az első kedvező alkalmat, hogy a tudományos élet központjában teremtsen magának biztos állást.
Harminczkét éves volt, mikor 1855 nyarán a budapesti egyetemi könyvtár első tisztjévé nevezték ki, s az ezen állásban eltöltött tizenhat év alatt épitette meg tudományos és egyéni nagyságának alapzatát. Mert igazi nagyságra valló tulajdonságok, a konczepczióban és az elhatározásban egyaránt nagyszabásu ember qualitásai szükségeltettek ahoz, hogy az elnyomatás e szomoru időszakában magyar ember arra a munkára vállalkozzék, a minőt Nagy Iván oly sikerrel végzett el, 13 monumentális kötetben gyüjtve össze Magyarország nemesi családai genealogiáját. Ebben a munkában az iskolázott történetiró és a fáradhatatlan szorgalmu buvár egyesült a büszke magyar nemessel, a ki a hóditók által proskribált nemesi osztályt számba szedve és reá mutatva a szerepre, melyet az nemzete történetében betöltött, a történelem és a statisztika erejével hirdette, hogy nincs veszve az ország, melyben az ősi tradicziók ennyi igaz magyar vérét hevitik a szabadságért.
A nagy munka azonban és azt követő bámulatos tevékenysége a történeti kutfők kiadásában, majdnem életébe került, és 1879-ben megtört egészséggel kellett távoznia Pestről. Távozása nagy veszteséget jelentett a tudományos irodalomra. Annál nagyobb volt az öröm, midőn öt évi hallgatás után ujból megszólalt. Feltámadása összeesik a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság alakulásával, s az uj társaság a másodelnöki székbe Nagy Imre mellé nem emelhetett volna méltóbb férfiut annál, a kiben a történelmi alapon nyugvó magyar genealogiai irodalom megteremtőjét tisztelte.
E székben most egy éve erősitette meg őt negyedszer tagtársaink egyhangu bizalma és most társulatunk az első annak a gyásznak viselésében, mely a tudományt az ő ez évi október 27-ikén bekövetkezett halálával érte.
Életének folyását, sokoldalu történetirói munkásságát, társulatunk felvirágzása körül szerzett érdemeit az emlékbeszéd lesz hivatva méltatni, melylyel a társaság a nagyjait megillető ünnepélyes alakban fogja iránta hálája és kegyelete adóját leróni. E nehány sor csak előleg ebből a szomoru adóból; az emlékkoszorut megelőző szerény virága a megemlékezésnek annak sirján, a ki saját munkájával emelt magának ércznél maradandóbb emléket.
