A SOPRONI SISAK-CZIMER TULAJDONOSÁNAK KÉRDÉSÉHEZ.
90A SOPRONI SISAK-CZIMER TULAJDONOSÁNAK KÉRDÉSÉHEZ.
A mennyire élvezte a heraldika minden barátja a «Turul» mint évi III. füzetében a soproni benczés templomban lévő régi sisak-czimerről megjelent kiváló becsü értekezést, annyira kellett sajnálnunk, hogy a tudós iró minden fáradozása mellett sem volt képes ezen kecskét ábrázoló czimer tulajdonosát meghatározni, s csupán feltevésekkel volt kénytelen megelégednie.
A mint mindenki emlékezni fog, a szerző tanulmánya eredményeként azon megállapodásra jutott, hogy ama kecskés czimer, mely előbb a toronyra volt alkalmazva, szerinte a XIV. század első harmadában épitett templom alapitójáé, a templom pillérén lévő kecskés czimer s egy térdelő emberi alak szobra pedig a templomnak az alapitónak családja által a XV. század vége felé eszközlött átépitése idejéből származik; továbbá hogy a család a XVI. század végén vagy a XVII. század elején már kihalt, mivel a bakkecske-főt ábrázoló sisakdisz alatti czimerpajzson, mely a templom karzatára van akasztva, rajta látjuk ugyan még a templomépitő család czimerét, de alatta van a kettős farku fekete oroszlánt ábrázoló kisebb czimer is G. L. betük közt, mely valószinüleg leányági utódé, a ki kegyeletből helyezte ezt a temetési pajzsot az ősei által emelt templomba.
A fölvetett kérdésre azon okból nehéz a feleletet keresni s még nehezebb azt megtalálni, mert az érintett templomban eltemetett különféle családtagok nincsenek még eléggé ismertetve, s sok régi családunk története is még földeritésre vár. Az eddig közzétett oklevélgyüjtemények a XIV. században Sopron környékén élő tekintélyesebb családokról számos adatot tartalmaznak, melyek földolgozásra várnak; de sok anyag lappang még a levéltárakban, a minek kikutatása és fölhasználása után idővel a tudósok a családtörténet sok hézagát fogják betölteni. Ha a soproni templomalapitó családja a XVI. század végén vagy a XVII. század elején is még élt, úgy valószinü, hogy szaktudósaink az eddig ismeretlen alapitó nevét föl fogják fedezni, annál is inkább, mert a temetési pajzs alján levő oroszlánczimer a két betüvel (föltéve, hogy teljes épségben tisztán kivehetők, s talán a személy- és családnév kezdőbetüi lehetnek) oly irányba terelheti a kutató figyelmét, mely a czélhoz, habár kerülő uton, mégis csak elvezethet; ha azonban az alapitó családja esetleg előbb, például a XV. században már kihalt volna, akkor mindenesetre nehezebb a föladat megoldása. Ha a templomban régóta eltemetettek családi és egyéb viszonyai ismertetését birnánk, úgy könnyebben lehetne ez alapon a templom régi jótevője után kutatni; de mindezt nélkülözve, úgy hiszem, czélszerü lesz az érdeklődők figyelmét a Sopron tájékán a XIV. században feltünt némely kiválóbb családokra irányitani, melyek rangjuk és vagyoni állásuk tekintetéből oly helyzetben valának, hogy a soproni szent ferencz-rendi (most benczés) templomot alapithatták volna, Az olvasóra hagyom annak megitélését, vajjon az általam bemutatott régi családok közül lehetne-e egyet a viszonyok szerint a templom alapitásával kapcsolatba hozni? A családok hirtelen feltüntek s aránylag rövid szereplésük után elenyésztek; megfontolás és eszmecsere czéljából tehát csak néhány sorban mutatom be őket, nem tekintve arra, hogy czimereiket nem ismerem, vagy hogy azok a soproni kecskés czimerhez nem is hasonlitanak, mert hiszen példa van rá, hogy néha az egyes családok czimerei is idő folytán megváltoztak.
Először is megemlitendőnek tartom, hogy a Laczkfi családból István, Sopronmegye főispánja, a határszélek védője a németek ellen, Nagy-Lajos idejében hadvezér Olaszországban, 1340 körül Szarvkő várát alapitá; tehát körülbelül akkor, midőn a soproni templomunk épült. Megyénkből azonban hamar elszakadván, családja azután az ország más részén szerepelt, utóbb a XV. század első felében elenyészett. István hasonnevü fiának az 1397-ben kivégzett nádornak a keszthelyi templomban látható két czimerében sárkány dominál. Az idegenből beköltözött Wolfart vagy Wolfurt családból Ulrik a soproni főispánságban utódja volt Laczkfinak, s igy csak akkor kezdvén nálunk szerepelni, midőn a soproni templom már állott, annak alapitásába be nem folyhatott; a család azonban rövid ideig 911365-ig Szarvkő át is birta; Mosony és Pozsony vármegyékben folytatván életét egész a XV. század közepéig, az általa birt magyaróvári uradalom egyes része Sopron vármegyében feküdt. Wolfurti Ulrik czimerében Wertner szerint liliomok vannak, a mi a család régi külföldi czimerétől, melyben farkas van, teljesen eltér. Rokonai az Elderbach és Szécsi családok.
A XII. században beköltözött német vitézek alapiták a Frankói máskép Sári vagy Gősfalvi nemesek családját, melynek birtokai Sopron vármegyében Frankó körül a Répcze mellett, továbbá Vas vármegyében feküdtek; tagjai közül a XIV. században egy esztergomi érseket, Miklóst, és közeli rokonul «proximus» gyanánt egy kalocsai érseket, Istvánt találunk följegyezve 1386. és 1392. évi oklevelekben. Rokonságban állott az Osl nemzetséggel, a Potl és Széleskuti családokkal. A család utolsó férfi tagja Benedek elhalván, birtokait Mátyás király 1475-ben Laki Kis Tamásnak, 1476-ban pedig Egervári Lászlónak adományozta, minek ellenmondtak Benedek leányai Ilona Zámbó Jánosné és Orsolya; azután Benedek nővére Ilona Viczay Györgyné, végre Nádasdy Osvát; de minden siker nélkül, mert a beiktatás 1481-ben még is megtörtént. Czimerét nem ismerem; de arról sincs tudomásom, hogy a család leszármazási táblájának összeállitására, az itt-ott mutatkozó hézagok ellenére valaki vállalkozott-e? pedig a család viszontagságos multja és rokonsági összeköttetése más családokkal a fáradtságot megérdemlené.
Sopron vármegyének egyik nevezetes vagyonos családja az Aba nemzetség Athinai ága, melynek 1263-ban adományozott birtok, közvetlenül Sopron városával tartott határt, a család a város szomszédságában fekvő Nyéket állandó székhelyül választván magának. A család őse I. Lőrincz nagy jótevője lévén Borsmonostornak, itt lelte nyughelyét, a mit az ő fia szinte Lőrincz 1280-ban kelt azon adományleveléből tudunk, melyet az a nevezett monostornak ajándékozott Limpach nevü – Sopron vármegyében a Répcze-patak közelében fekvő – birtok iránt állitott ki. A XIV. század elején a család egyes tagjai «dicti de Suprunio» néven is emlittetnek; a leszármazást izről izre egész Zsigmondig ismerjük, a ki birtokait garai Miklós nádornak adván el, ez utóbbi azokra 1424-ben királyi adománylevelet is kapott. Zsigmonddal az Athinaiak Sopron vármegyében elenyésztek. Czimerük az Aba nemzetség egyéb ágainak czimereivel egyezett-e, arra a szakértők felelhetnek; én csak azt ismételhetem, a mit a «Turul» 1892. évi folyamában fölhoztam, hogy t. i, az ő régi pecsétczimerükre nézve a fentebbi 1280-iki adományozást átiró kőszegi várostanács 1421-ben ezt mondja: «sigillum rotundum, in medio apparebat clipeus, de super galea et in clipeo et super cassidem insignia nobilitaria».
A XIV. században, mint a «Századok» 1896. V. füzetében is megemlékeztem, föltünik a Csuzi vagy Ludbregi család, mely birt Sopronon fölül Ottova helységben, Sopronon alul Frankó körül Enyud nevü birtokban, Zsidány, Haschendorf, Nagybarom, Pórládon és Fellócz helységek határaiban, s a körösmegyei Ludbregen is. Az előttem fekvő adataim nem nyujtanak teljes képet a leszármazás rendjéről, hanem hiszem hogy azok a Fejér és mások oklevél kiadásaiban foglalt adatokkal kiegészitve, elégségesek lennének arra, hogy a kérdésünk iránt érdeklődő iró majdan összefüggő átnézetben terjeszthetné elő az olvasonak a család multját. Legelőször is Csuz Pál fordul elő (1323.), s hihetőleg ő volt feje az oklevelekben sokszor emlegetett családnak, melyből, nem szólva a többiekről, Joannes dictus Chuz de Ludbregh is származott; ez utóbbi Nagy-Lajos alatt, mint hadvezér, olasz földön vitézkedett, és Horvát-Szlavón-Dalmátországok bánja volt, gyermekét és unokáit is ismerjük; ő tőle vették föl a család tagjai a Ludbregi nevet. A Sopron vármegyei Ludbregiek azonban Ludbregi Györgyben fimagzat nélkül elhalván, 1464-ben a családi birtokok egy részmásoknak adatott, de a többi részét is később már mások kezében látjuk. Habár megyénkből el is tünt a család, máshol még későbben is találkozunk nevével; igy Turóczi Bernát 1511-ben tiltakozik, hogy Ulászló király Ludbreget és más jószágokat másoknak adományozza; továbbá Ludbregi István trencséni birtokos, fiumagzat nélkül 1590 körül elhalván, leánya Dóra Szeghi Istvánnak lesz neje. A ludbregi uradalom a Batthyányak birtokába került, a miért is a Sopron vármegyében szerepelt Ludbregiekre vonatkozó adatokat a körmendi levéltárban 92is találunk. Czimerét és rokonsági összeköttetéseit nem ismerem.
A XIII. században a Lajta-hegység mentén a Gathal nemzetség egy ága tünik föl, melyből Gyanur vagy Janur fia Merk már 1271-ben birta Rou várát, tőle illetve fivérétől terjeszkedik le ez a sopron-vármegyei családág a XV. század elejéig, a midőn férfi-utód nélkül kihalt; birtokait részint előbb, részint utóbb a Kanizsaiak mint szomszédok szerezték meg. Minthogy a családról, mely birtokairól Rovi, Széki sőt Koloninak is iratott, a «Századok» 1897. folyamában már irtam, s az utódokat időrendben fölsoroltam, itt csak néhány sorban emlékezem meg róla. Kézai e család tagjait a bejött idegen vitézek közé számitva, Csákániaknak nevezi, nyilván azért, mert Sopron vármegye szélén fekvő Rav várán, Szék, Szaka s még egy pár birtokon kivül Csákánt (ma Fejéregyház), és azonfölül Nyitra vármegyében Kolont is birták. Noha Kézai szerint a magyar királylyal sógorsági öszszeköttetésben voltak, mégis magasabb rangra, kiválóbb állásra nem emelkedtek; a család egyik tagja Pető 1355-ben semptei alvárnagy volt; egy másik tagnak Ravi Lászlónak leányát Hedviget Trosmaurer Péter soproni polgár vévén nőül, a ki, úgylátszik, e réven volt 1429-ben Oka (régen Szaka) helységben birtokos. A sopron-vármegyei Janur-ágon kivül volt még Gathal-ág és Gyula-ág, melyekből több tagnak csak neveit ismerjük az oklevelekből, de különben is ezek birtokai s további sorsuk nyomozása jelen föladatom körén kivül esik. Egyéb rokonsági kapcsait és czimerét a Sopron vármegyei Gathal nemzetségü Janur-ágnak nem ismerem.
Még egy előkelő s pedig soproni családról akarok szólni; de előre megemlitendőnek tartom, hogy azon korban két soproni család élt, melyeknek néhány tagja egy s ugyanazon személynevet viselvén, s mindegyik családnak Egered nevü birtok adományoztatván, ezen kettős körülmény a két családra vonatkozó adatok fölcserélésére szolgáltatott alkalmat. Az egyik családnak – melyről itt csak mellékesen s pedig azon okból kell megemlékeznem, hogy azt a másiktól, mely Küllőn és Harkán is birt, s tagjai szinte soproni polgárok voltak, megkülönböztessem, – 1277-ben István nevü őse élt, kit IV. László király Zsan nevü birtokból egy ekényi földdel jutalmaz; ezen oklevélre két iró hivatkozik, s szerintük István «villicus de Supronio» volt, de atyját egyik se nevezi meg, habár az egyik iró az oklevél kivonatát is közli. Tehát nem lehet ezen Istvánnak atyjául azon Fülöpöt tartani, ki mint alább látni fogjuk a másik családnak volt őse. Ezen István comesnek fia Konrád mester Róbert Károlytól 1317-ben főleg apjának Istvánnak Béla, István és László királyok alatt szerzett érdemei jutalmául Egered nevü birtokról kap adománylevelet; ő volt az, ki 1319-ben az alább közlendő másik családdal együtt Egered nevü birtokokról egy közös védlevelet kapott; de 1325-ben már Konrád fia szinte István soproni polgár, a király szolgája nyer különös védlevelet az emlitett saját birtokára, melyet 1341-ben ő és anyja Klára a másik családnak eladtak.
Ezek előre bocsátása után áttérek a másik soproni családra, a melyet tulajdonkép megismertetni óhajtanék. E családnak Küllőn volt birtoka, a mi kitünik egy 1245. évi határjárásból, midőn a család első ismeretes őse Fülöp mester részben örökölt, részben a király által adományozott birtokának határa iratik le, mely küllő területében az Ikva mindkét partján, de úgylátszik leginkább a déli határrészen feküdt. Ez a Fülöp küllői és harkai birtokos lévén, 1257-ben kapja a harkai várjobbágyi földet, a harkai nemesi birtokot állitólag már előbb szerezte; ennek a Fülöp mester, soproni polgárnak a fia István magister 1284-ben azon érdemeiért, melyeket mint Albert osztrák herczeghez küldött követ szerzett, Egered soproni várjószágot nyeri IV. Lászlótól; ezen soproni István comest 1289-ben mint birtokost leljük Harkán, a hol 1307- és 1310-ben ujabb jószágrészeket szerez 1319-ben ő és fiai Vincze és Bertalan «de Sopron» a fentemlitett soproni családdal egyetemben Egered birtokokról egy közös főispáni oltalomlevelet eszközöltek ki; ez az I. Bertalan és testvére II. István soproni polgárok, kik 1337-ben mint küllői birtokosok is előfordulnak, a fentebb első helyen érintett soproni család Egered nevü birtokát, mint láttuk, 1341-ben mint szomszédok megvették.
II. István fiai: II. Bertalan, Miklós és I. Péter harkai, küllői és egeredi birtokosok; s pedig 1360-ban a két utóbbi, de II. Bertalannak 93már csak az özvegye Kata és leánya Ágnes fordulnak elő. I. Péter mint harkai birtokos és Miklósnak özvegye Klára 1368-ban emlittetnek; ezen özvegy, kinek neve a külön jegyzetben Ilona, Teresztyénfalvi Fejes Balázs leánya, utóbb neje lett Dési Dénes fiának Jánosnak, a kinek családját 1388 óta szinte a harkai birtokosok közt találjuk. Egy 1416. évi oklevélből pedig tudjuk, hogy Harkai Dénes fia László Küllőn küllői Pétertől, kit a soproni családunk Pétereivel azonosnak nem tartok, zálogban birt egy birtokrészt. Az emlitett I. Péter, kit egy 1388-iki oklevél nobilis virnek nevez, 1378-ban Küllőn szerez ugyan birtokot, de 1388-ban ő és fia III. István Egered erdőt Sopron városának zálogba adják. III. Istvánnak utódja pedig harkai II. Péter nobilis et civis Soproniensis» 1400-ban Harka és Egered birtokait Sopron városának elzálogositván, ő és neje 1410-ben ugyanannak örök tulajdonába bocsátja, mely eladással a családnak ezen két birtokára vonatkozó oklevelek is a város kezébe kerültek; de hogy a család küllői birtokáról csak a XIII. és XIV. századról szóló oklevelek közöltetnek a városi levéltárból, mig a későbbiek, a mint észleltem, máshonnan kerültek elő: annak talán abban rejlik oka, hogy az előbbiek csak Harka és Egered birtokok közti szorosabb viszony miatt vagy csupán megőrizés végett juthattak a városi levéltárba.
Azon időben, midőn a soproni családból II. Péter harkai birtokos szerepelt, 1406-ban élt harkai III. Péter, «filius Bertholdi filius Stephani» soproni polgár, a kit II. Bertalan fiának kell tartani, mert 1360-ban ezen Bertalan fivére, Miklós és I. Péter a harkai, egeredi és küllői birtokok után ugyancsak II. Bertalan özvegyének Katának járó hitbérét és hozományát kiadják, leányának Ágnesnek járó negyed kiadását pedig megigérik. Hogy Harkai Péter (csak az nem bizonyos, hogy II. vagy III. volt-e) 1410-ben még Küllőn bir, az tény; azt is tudjuk, hogy egy részről III. Péter soproni polgár, harkai birtokos, és Harkai Dénes fiai László és Miklósi más részről, a Kanizsaiak közt Harka és Fülesre nézve örökös nélküli elhalálozás esetére 1406-ban kölcsönös örökösödési szerződés létesült, a mely azonban az által, hogy utóbb Harka Sopron városnak birtokába jutott, hatályát veszité.
Nagy óvatosságra int azon körülmény, hogy midőn a mi soproni családunk tagjai Harkai II. és III. Péter Küllőn mint birtokosok fordulnak elő, ugyanazon korban Küllőn egy másik birtokos családdal is találkozunk, melyből Miklós filius Petri de Kereu (= Küllő) 1410-ben, Küllői Péter 1416-ban s ennek neje Ilona 1419-ben tünnek föl; ezen Péternek lehetett fia Orbán (filius Petri de Küllő), a ki 1429-ben, midőn Sopron város birtokaiban határjárást eszközölnek, Küllő északi részének keleti oldalán mint szomszédos birtokos jelenik meg, s a kinek küllői birtokát 1450-ben Fraknói Vilmos özvegye Dorottya zálogban tartá; s azután egy 1469-ben kelt oklevél szerint ezen Orbán és neje leányaikat fiusittatván, azoknak és férjeiknek, s pedig Mozy Kálmánnak, István fiának Andrásnak és Volfgangnak (mindnyájan «de Küllő» nevet viselnek) Küllőn némely haszonélvezetet és kúriát adtak át, de fentartván maguknak életfogytáig a birtok többi haszonélvezetét. Ebből látni, hogy ez a küllői család a mi soproni családunktól, melynek tagjai főleg «de Harka» néven neveztetnek. és soproni polgároknak iratnak, különbözik; azonban, hogy a mi soproni családunk, melynek s a vele rövid ideig összeköttetésben állott Désieknek czimereiről mit se szólhatok, mikor s mely körülmények közt enyészett el, a rendelkezésemre álló adatok elégtelensége miatt meghatározni nem birom.
* * *
Sopron környéke néhány eltünt régi családjáról közlött rövid szemlémben csak megkisérlettem oly utnak nyomát keresni, melyen haladva egy homályos történeti pontnak megvilágitását és foganatositani lehetne; s noha törekvésem sikerre nem vezetett, mégis hiszem, hogy mások, kik nálamnál rendszeresebben foglalkoznak az ügygyel, behatóbb nyomozások folytatása által magát a czélt is elérni fogják. Most áttérek a soproni szent-ferenczrendi (mai benczés) kolostor templomának történetére.
Irott hiteles emlék ugyan nem tanuskodik arról, hogy a szent-ferenczrendiek kolostorát, értve az első templomot is, mikor alapitották; s különösen, hogy mostani templomuk mikor épült föl, és mely évben történt a későbbi átépités: 94de azért nincs okunk kétségbe vonni azt a véleményt, a melyet szakértők a fenmaradt kőemlékek tanulmányozása alapján vallanak, hogy t. i. az első templom épitése a XIII. századra, a mostanié a XIV. század első harmadára, ennek átépitése pedig a XV. század vége felé esik.
Föltünő, de sajnos nem páratlan eset, hogy a soproni régi szent ferenczrendi kolostor és templom alapitásától kezdve egész 1493-ig egyetlen oklevéli adattal sem birunk, mely a szerzet részére a kor szokásához képest történt adományozásokról szólna, s a társház főnökei közül a XIII. századtól egész 1610-ig egyet sem emlitenek az iratok. Ennek oka az is lehet, hogy miután a kolostort Rupp Jakab adatai szerint 1590-ben földrengés, 1667-ben pedig még nagyobb veszély, tüzvész pusztitotta, ekkor talán a kolostor régibb iratai is elpusztultak; vagy az is lehetséges – s bár úgy volna – hogy midőn Rupp müve érdekében az országos levéltárban a föloszlatott kolostorok irataiban s a vegyes egyházi aktákban kutatott, ezen iratok részben még nem lajstromozott állapotban, részben pedig talán épen rendezés alatt lévén, azokat teljes kiterjedésükben föl nem használhatta. Mikor pedig ugyanez az iró a szent-ferenczrendiek Mária-tartományának levéltári adatai alapján szerkesztett 1851-iki névtára után, mely hivatva van a kolostorok multjával összefüggő dolgokat is hü vázlatban előadni, azt mondja: hogy ősi hagyomány szerint a mi soproni társházunkat és templomunkat 1340. év körül a várostanács buzditására egy szegény pásztor épitette azon roppant kincsből, melyet ez a város falain kivül egyik halmon, szarvaival turkáló kecske által fölvájt földben talált; a miért is a templom egykoru homlokzatán létező czimeren csakugyan a térdelve imádkozó pásztor s mellette kecskék szemlélhetők: mindezekre azt jegyezhetjük meg, hogy a hagyomány ősiségét főleg az igazolná, ha arról régibb iróink is megemlékeznének; azután pedig kérdés tárgya lehetne, hogy hová lett a pásztor, hová lettek a kecskék? mert azt ugyan tudjuk, hogy az egy kecskét ábrázoló czimer a benczések kápolnájába került, s hogy a templomban ma szinte egy térdelő férfi szobra van elhelyezve; de a két alak közti összefüggés, s a kecskék eltünése a templom külsejéről annál is inkább magyarázatra vagy esetleg a szerzetesrend névtára téves adatának kijavitására szorulna, mivel Rupp közlése a templom külső czimeréről lényegesen különbözik attól, a mit a «Turul» 1897. III. füzetében olvasunk.
Idézett forrásom szerint a templomban sas és sárkány alakokkal diszitett több régi siremlék, az ujabb korból pedig az Eszterházy, Viczay, Fenessy, Cziráky, Széchényi, Petőházy s más nevezetes magyar családok emlékei lévén láthatók, kétséget nem szenved, hogy a templomban és esetleg a régi kápolnában, főleg a régibb siremlékek czimerei és föliratainak tanulmányozása által a buvár, ha nem is azonnal és közvetlen a keresett templom-alapitóra, de a gyüjtött egyéb adatok alapján az emlékkövek közt az alapitóval rokonsági kapocsban állott oly család tagjára akadhat, a kinek multja talán kerülő uton és nagy fáradtsággal az ismeretlen jótevőig vezethetne. A Fenessy családról adatok hiányában nem szólhatok; azonban a nézetem szerint már kihalt Petőháziak multjából megemlitendőnek tartom, hogy azok Petőháza birtokában 1427-ben osztozván, az egyik osztályos atyafi Petőházi Bertalan leányát Dorottyát, Kerseni Péter jegyesét, 1449-ben fiusitatta; 1558-ban pedig, midőn Nádasdy Tamást Petőháza birtokába iktatják, a Petőházi Pető Péter leánya Priskától, először Kovács Tamásnak, azután Zeke Györgynek nejétől származott gyermekek nevében a beiktatás ellen bejelentett tiltakozás visszavonatott. A Zeke-család, mely úgylátszik utóbb a Petőházi előnévvel is élt, a Petőháziak okleveleit örökölte, a melyeket Nagy Imre is már fölhasznált; később pedig a Zeke-féle családi leveles láda megőrzés végett Sopron vármegye levéltárába kerülvén, itt fogják a két család s rokonsági összeköttetése történetére nézve fontos adatokat, melyek nagyrészt még nincsenek közzé téve, a kutatók föltalálni. A templomban még az is figyelmet érdemel, hogy mint Rupp mondja, «az egyik háromlevelü, két csillag ékitette növényt ábrázoló emlékkövön az 1491. évszám a közhiedelem szerint a templom tágasbitását jelenti». Továbbá nem kételkedem, hogy a templom pillérén lévő dombormü faragvány, melyen a pajzs és kecskefős sisak látható, nem más, mint emléke egy elhalt jótevő vagy alapitónak, 95a ki, úgy mint más templomokban is előfordul, talán a pillér lábánál a templom kőburkolata alatt lelte nyughelyét.
Habár nem vonom kétségbe, hogy midőn Henszlmann Imre ezt a régi templomot megvizsgálta és leirta, mindazt, a mire most csak futólag utaltam, szinte figyelemre méltatta: de alig hiszem, hogy az ott pihenők s a Sopron vidékén élt régi családok közti kapocs kikutatására – a mi tulajdonképen nem is volt czélja – elég időt szentelhetett volna; pedig e nélkül nehéz véleményt mondani a fölött, hogy mely családból eredt a templomban látható kecskés czimer tulajdonosa. Ez okból az ő nézete, hogy t. i. a Herczog Zangerol = Zala vármegyei Szentgróti családból származott az ismeretlen alapitó, mivel czimerében koronás kecske-bak van, a szabatosabb formulázás szüksége mellett még egyéb bizonyitékra is szorul.
Nem lesz tehát talán egészen fölösleges ezuttal a Szentgrót hely- s családnévnek is egy pár sort szentelni. A Sopron vármegyei Gyirót (régen Gerolt) helységet a XII. században az általam fent idézett Frankói, máskép Sári nemesek ősei adománykép kapták, s utódai, ha nem is folytonosan és háboritlanul, 1476-ig birták; Vas vármegyében szinte vannak Gyirót és Német-Szentgrót nevü faluk. Zala vármegyében pedig egy másik Szentgrót fekszik, melyről ismeretes, hogy 1299-ben a Türje közelében fekvő Szent-Gerard várát Szent-Gerolt faluval együtt Fülöp mester birta, a kinek őse Dénes tótországi bán, 1245-ben és utóbb is nádor, a türjei konvent alapitója vala. Hogy Szent-Gerard vára és Szent-Gerolt falu alatt a mai Szentgrót mezővárost kell értenünk, alig lehet kétség; azonban, hogy Türje (régen Turle, Therle és Thyrle) nevü konvent alapitói a Szentgrótiak (de genere Türje) az ő ősi birtokaiktól távol eső Sopronban templomot alapitottak, még nincs bebizonyitva. Sopron közelében nem szerepeltek ugyan, de a család egyik tagja Tamás 1250-ben Vas vármegye szélén fekvő Karakó vára ispáni tisztségét viselvén, Sopron vármegyével – a hol az emlitett várnak birtoka is volt – némi közelebbi kapcsolatban állhatott. Annyi bizonyos, hogy ezen előkelő család neve más vidéken is föltünt, mert nem csak a Zala vize mellett, hanem a Tiszánál és Tótországban is voltak birtokaik; a fentebbi Fülöp mester őse, szinte Fülöp, pedig 1250-ben zágrábi püspök volt, sőt épen az emlitet Dénest az idézett tisztségein kivül a somogyi, azután pozsonyi utóbb a szolnoki főispánságok élén találjuk; a XV. században, nevezetesen 1421- és 1429-iki oklevelek szerint Szentgyrolti György özvegye Anna a Soprontól nem messze fekvő Kishöflán helység egyik birtokosának Osli Beled fiának Gergelynek volt a leánya; 1451-ben pedig Szentgerolti Imre, kit egy 1453-iki oklevél Szentgiroltinak nevez, a győr-vármegyei Asszonyfalván hatalmaskodást követett el.
Elő szokott fordulni, hogy, a mint fentebb egy esetben már el is mondtam, a családok régi czimereiket néha megváltoztatják, s hogy sok czimer van, melyet talán alig észrevehető csekély eltéréssel több család is használ. Hogy ily körülmények közt igen nehéz a föladat, s óvatosságra is int, a midőn történeti adatok hiányában a czimerre kell szoritkozni, melyből valamely családra nézve következtetéseket akarunk levonni: azt bizonyitja a következő tény. Az oklevelek szerint a lébényi monostort Moson vármegyében a XIII. század elején a Pótok alapiták; s midőn a templom restaurálásakor ezen alapitók siremlékeit kiásták, Ipolyi Arnold azokon a Héderváriak czimereit ismervén föl, ez alapon a Pótokat is a Héderváriak közé számitja, talán azért is, mert Kézai a Pótokat bevándorolt családnak tartja; de ennek ellenmondanak az oklevelek, melyek szerint a Pótok a Dersffy családdal együtt a Győr nemzetségből származnak. Épen oly háladatlan föladatnak bizonyul, ha a Grünenberg Konrád-féle czimeres könyvben közlött két magyar családi czimerből akarnánk a családra következtetni, mert ha általában lehet, úgy talán a Herzog von der Linden és a Herzog von Limpeich helynevei vezethetnének valami nyomra; azonban itt szerencsétlenségre azon nehézség merül föl, hogy nincs egykoru okleveles adatunk arról – legalább előttem nem ismeretes – hogy a régibb korban ezen német helynevek alatt mely magyar helységeket értettek; az ujabb korban pedig azt tapasztaljuk, hogy a két német elnevezés használata körül nagy ingadozás mutatkozik, s egyiket a másikkal fölcserélték. Tehát ha mindjárt Linden = Lindau, Limpeich pedig = Limbach, úgy nézetem szerint még mindig nem bizonyos, 96melyik vonatkozik az alsó-lendvai Bánfiakra és melyik a felső-lendvai Szécsiekre, mert a közlött két czimer ezen családoknak a Nagy Iván müvében látható czimereikkel nem egyezik; s ha a Lindaui herczeg czimere alatt a Bánfiak czimerét értette a szerző, ez a Bánúaknak tulajdonitott czimer nagyobb mérvben különbözik a Nagy Ivánnál közlött Bánfi-czimertől, mint sem az ugyanott látható s nálunk ismeretes Szécsi-féle kétfejü-sasos czimertől; szóval a Grünenberg által közölt mind a két czimer mi előbb vonatkozhatnék ugyan a Szécsiekre, mint sem a Bánfiakra, de azért egyik se felel meg a két család nálunk ismeretes czimereinek. A mult században, nevezetesen egy 1777. évi geografia szerint Alsó-Lendva német neve Limbach, Felső-Lendváé pedig Ober-Lindau volt; de hogy ellenkezőleg is használták, azt bizonyitja a szerző maga is, midőn Alsó-Lendváról ezt mondja: hogy «non tamen Lindau, ut aliqui putant», s még hozzá teszi, hogy «natalibus comitum Bánfyorum, qui emortui iam omnes sunt, celebratur; – – denominabantur ab ea (arce Alsó-Lendva) saec. XV. duces de Limbach». E szerint tehát a limbachi herczeg alatt az alsó-lendvai Bánfi, lindaui herczeg alatt pedig a felső-lendvai Szécsi volna értendő. Utóbb 1823-ban egy német földrajzban Alsó-Lendva = Unter-Limbach, Felső-Lendva pedig = Ober-Limbach; Fényes geografiai szótárában is Alsó-Lendva = Unter-Limbach, de Felső-Lendvának nincs német neve; a szombathelyi egyházi névtárban Alsó-Lendvának nincs német neve, Felső-Lendva azonban = Ober-Limbach.
Visszatérve a soproni egykori szent-ferenczrendi templomra, csak egy pár futólagos észrevételre szoritkozunk. Az általam fentebb bemutatott soproni család Küllőn birtokos lévén, annak tagjai I. Bertalan és II. István 1337. évben saját kúriájuk szomszédságában fekvő egy harmadrész malomhelyet az Ikva patakon, minden hozzá tartozó haszonélvezettel, egy negyedrész gyümölcsössel, kerttel és a malom melletti földdel együtt örök áron megszereztek; de habár iparkodtam a család történetére vonatkozó adatok csoportositása által kitüntetni, hogy volt-e ezen soproni tekintélyes családnak oly tagja, a kit a templom multjával közelebbi kapcsolatba hozhatnánk, ezen jószándéku törekvésemet siker nem koronázta. Talán csak a puszta véletlennek kell tulajdonitani, hogy Küllőn, hol egykor az emlitett soproni családnak birtoka volt, 1493-ban Kanizsai László főispántól a néhai nemes Satler Zsigmond által birt birtokot, malmokat stb. kapta a soproni szent-ferenczrendi szerzet, sőt utóbb ennek ujabb szerzeményü birtoka s pedig a szomszéd Kereszturott szőlője, Alsó-Péterfán földjei és malma is emlittetnek. Mellékesen jegyzem meg, hogy később Küllőn mások, talán a régibb birtokosok utódjai is birtak, igy a többi közt 1554-ben David literatus de Vadasfalva alio nomine de Küllő bizonyára Küllő birtokosai sorába tartozott. Hogy a soproni ferenczrendi kolostornak nem csak 1493-tól kezdve, hanem a megelőző századokban is adományoztattak valamely ingatlanok, az igen hihető, de adatok hiányában ily régibb adományozás egyetlen esetét sem tudjuk kimutatni; ámbár sejteni lehet, hogy ha régibb birtokai voltak, azok Sopronhoz közel talán épen Küllő tájékán keresendők. Azon körülmény pedig, hogy Küllőn ma is egy Mönch-Mühle, s a határ északi részének nyugoti oldalán egy jókora erdő Mönch-Wald nevével találkozunk, a soproni ferenczrendi szerzetesek emlékét örökiti meg; de sajnos, evvel nem igazolhatjuk azt, hogy a szerzetnek e vidéken az 1493. évet megelőző korban is már birtoka lett volna.
Igyekeztem közlésem folyamában némi csekélyebb fontosságu körülményeket is vizsgálat és egybevetés tárgyává tenni, csak hogy a kérdés körül lebegő homály eloszlatásához valamivel járulhassak. Különösen reméltem, hogy a Soproni család történetét képes leszek jobban föltárni s tovább füzni; s már kezdetben szinte képzeltem, hogyha egy szobornál a ruházatnak is valamely fontosságot lehet tulajdonitani, úgy a soproni templom emlitett szobra is – mely egy térdelőt ábrázol polgári öltözetben, minden hadi jelvény nélkül – békés polgár alakjára hágy majdan következtetni. Sajnos, tulajdonképeni törekvésem czélját el nem érhetvén, arra a kérdésre, hogy ki volt a ferencziek templomának alapitója, illetve a soproni régi sisakdisznek tulajdonosa, az óhajtott választ meg nem adhattam; de néhány oly adatra figyelmeztettem, a melyeket talán mások a rejtély megfejtésére irányzott kutatásaiknál esetleg hasznosithatnak.
STESSEL JÓZSEF.
