79BÁRCZAY OSZKÁR HERALDIKÁJA.
79BÁRCZAY OSZKÁR HERALDIKÁJA.
Nemcsak a heraldika müvelői, hanem mindazok, a kik czimerek, nemesi ügyek, genealogiák iránt érdeklődnek (s ezek száma nálunk különösen nagy) régen érezték egy olyan kézikönyv hiányát, a mely a czimertan gyökeres szabályait ismertesse s különösen a heraldikai műnyelvet megállapitsa. Az első magyar heraldika félben maradt s épen a theoretikus rész hiányzik belőle. Tagányi rövid bevezetése a «Magyar Czimertár»-hoz, nem mehet kézikönyv számba; különben is csak szük körben terjedt el, s igy szégyenszemre, egy olyan tudományágnak, melynek tizenhat év óta szakközlönye is van hazánkban, nyelvünkön még csak egy kis kézikönyvét sem tudtuk felmutatni.
Ezen a hiányon óhajtott segiteni Bárczay Oszkár, a heraldika egyik régibb művelője, midőn kézikönyvét megirta s az Akadémia, mikor azt közrebocsátotta. A közönség hamarosa el is hordta a példányokat, a mi legjobban mutatja, hogy a munkára szükség volt.
A szerző, fájdalom, csak kevéssel élte tul műve megjelenését. Mintha a magyar czimertan iróinak sajátságos végzetszerüséggel mind akkor kellene eltávozniok, midőn munkájuk alig van befejezve s tökéletesbbitésre, javitásra vár. Bárczay ép úgy, mint egykor Nyáry Albert, lázas sietséggel dolgozott utolsó munkáján, valóban megdöbbentő jövőbe látással érezve meg közelgő végét.*
1 E sorok írójától még ez év legelején érzékeny le-
vélben bucsuzott el, haláláról mint egészen közeli dolog-
ról irva.
A gyors munkának tudandó be a könyv egy-más fogyatékossága, melyek egy második kiadásban kijavithatók, pótolhatók lettek volna. Erről most már szó sem lehet. De hiszszük, hogy az elhúnyt szerzőnek lesznek utódai, a kik az ő művén okulva, jobbat, tökéletesebbet fognak létrehozni.
Mielőtt a tartalom részletes ismertetésébe bocsátkoznánk, szóljunk valamit a könyv külsejéről. Alakja az akadémia oklevél-kiadványaiéval egyezik, nyomása csinos, csak szerencsétlen magyar szokás szerint a papirossal takarékoskodtak tulságosan s a lapszéleket hagyták annyira keskenyre, hogy ha valaki az angol módra vászon boritékosan kiadott, de már németesen körülvagdalt könyvet bekötteti, úgy a könyvkötő kése aligha nem a nyomást fogja érni. Hétszáztizennégy ábra és három tábla szolgál felvilágositásokkal a szöveghez, részben ujak, részben közismert rossz régibb illusztráczióknak másolatai. Az ujak közt van sok jó, néhány (p. o. 66., 386., 711., 712.) valóban művészi, ezek, úgy véljük, e folyóirat egyik nagyrabecsült munkatársának ügyes kezére vallanak.
Kellemesen lep meg, hogy jóformán az öszszes, a czimerképek felsorolásánál szereplő czimerek magyar családokéi. A szerző bizonyos hazafias büszkeséggel szokta volt emlegetni, hogy alig akad olyan ábra a czimertanban, melyre magyar példát ne lehetne találni.
Lássuk most már magát a munkát. Ez egy szakszótáron kivül tizenöt fejezetet tartalmaz, melyek közül a 13-ik csak érinti a heraldikát, a mennyiben a különböző nemzetek nemességéről szól, 14-ik pedig a tornáról, csupán a czimerek keletkezésének ismertetésébe lett volna beigtatandó. Az első fejezet a czimerrel általában, a 2–7. a czimer alkotórészeivel egyenként, a 8. és 9. a czimertöréssel, blazonálással, a szimbolikával, a 10. a zászlókkal, a 11. a lovagrendekkel és rendjelekkel, a 12. a magyar czimerrel s végül a 15. a heraldika forrásaival és irodalmával foglalkozik.
E nem épen szerencsésen sorakoztatott fejezetek nagyon különböző értéküek s elbirálásuk is más-más szempontok alá esik. Azoknak a részeknek, melyek a heraldika gyökeres szabályait tartalmazzák, talán nagyobb fontosságot kell tulajdonitanunk egy kézikönyvben, mint az egyes elvontabb kérdéseket tárgyazóknak. Irodalmunkból épen olyan munka hiányzott, a mely az elemi dolgokkal foglalkozik, s a menynyiben ebből a szempontból jó a munka, nyereségnek kell azt tekintenünk.
A mű a czimer fogalmának meghatározásával kezdődik: «A czimer bizonyos szabályok szerint, meghatározott mázokból és alakokból formált kép, a melyet megkülönböztető vagy 80ösmertető jelvény gyanánt használnak azok, a kiket megillet.» Ez a definiczió nem volna rossz, de teljesen más alakot nyer a pár sorral alább következő megszorítások által. Ezek szerint czimernek csak az a jelkép tekinthető, a mely paizsba van foglalva, régi jog, vagy fejedelmi adomány által van elismerve s átörökölhető.
Nagyon jól tudjuk, miszerint ez a meghatározás a régibb heraldikák mindenikében ilyenformán benne van, mégis óhajtottuk volna, hogy ép a magyar czimertan szakitott volna az ósdi hagyománynyal, a mely a czimert fegyverdarab nélkül képzelni sem tudja, s előbb tartana egy üres paizsot czimernek mint egy jelvényt paizs nélkül. Pedig csak körül kell kissé nézni a középkori emlékek között, s mindjárt rájövünk, hogy a czimer fogalmával az emlitett szabályokhoz ragaszkodó czopf-heraldikusok épenséggel nem voltak tisztában. Mert, nem is emlitve, miszerint a heraldika klasszikus idejéből való Bartolus egyenesen kimondja, miszerint a czimer nem pajzsra tett kép, hanem általán csak kép s bárki által felvehető, a czimertan számtalan példában czáfolja meg e tételeket. Czimerek a XII. század óta vannak, de hiteles czimeradományt a XIV. század előttről nem ismerünk. A régi czimerek tehát mind önkényesen felvett jelvények s nagyon óhajtanók tudni, hány nemzedéken át kellett egy jelvényt viselni, hogy az «régi jog» alapján czimerré váljék? Az is tagadhatatlan tény, hogy sisakczimereket használtak, sőt adományoztak is hosszu időkön keresztül s ezeket ép úgy valódi czimernek tartották, mint a pajzs-czimereket. Hogy mindezek daczára a megszorítások egyik kézikönyvből s igy a Bárczayéból sem hiányoznak, annak az okát abban véljük fellelhetni, miszerint mindenki érzi, hogy a középkori czimer és a közönséges, minden időben és korban viselt jelvények közt valamely nagy különbség van. Kevesen vették azonban észre, hogy e különbözés nem épen külsőségekben nyilvánul, hanem az egész czimeres intézmény szervezetében rejlik és abban áll: a jelvény bárki által felvehető s letehető, valamit szimbolizáló ábra, a czimer pedig el nem idegenithető tulajdont képező, a tulajdonos kilétét, származását mutató, hitelesitő erővel, szóval jogi tulajdonságokkal biró kép. Bárczay érezte, hogy a közkeletü definiczió tarthatatlan, de nem volt bátorsága szakítani vele. Inkább érvelt erőszakolt módon mellette; könyvének első szakasza véges-végig a czimer pajzshoz kötött voltát akarja bebizonyítani. Végül már azt is mondja, hogy «az élő heraldika korában valóságos fegyver volt a czimer». E balvélekedés következtében, mint lejjebb látni fogjuk, sok egyszerüen megmagyarázható dolgot nem képes megértetni.
A czimerek különféle nemeinek felsorolásánál kellemesen érint a magyar példák sokasága; ez és a következő, a czimeregyesitésről és összetételről szóló rész, a magyar heraldikusra nézve igen tanulságos. Ez a rész egyike a legsikerültebbeknek. A kétes czimerekről kimutatja, hogy azokat nemcsak hibásaknak nem tekintették, hanem mint a figyelmet magukra vonó különlegességeket épen kiváló családok vették föl. Gunyczimerek állitólag csak nálunk fordulnak elő, ilyenek a Gutthai és Sánkfalvai családoké. Mint az illető oklevelek szövegéből kitünik, mindkét czimeradomány teljesen komoly, az első épen nemesitéssel is össze van kötve, tehát a czimerek gúnyos volta csak ábráik különösségében rejlik. Ilyenek pedig külföldön is bőven akadnak; például a régi német Ketzel család czimere hármas halmon ülő majom, az ugyancsak ősi Pfegner von Pfetrach család sisakdisze szamárfő, a Fröschlek középkori czimere béka, de nagyon kérdéses, látott-e a középkori ember ezekben a czimerképekben valami gunyosat? A majom ezidétt a buja szerelem jelképe, s mint ilyent, az asszonyok mellé szokták volt pingálni, különösen a hol valamely szerelmes jelenetet ábrázoltak. De ismerünk XV. századi Mária-képet is, a hol a szent Szűz mellett ott ül a majom. Már pedig itt gunyról szó sem lehet. Azt véljük, csak a mi szemünk lát nevetségeset ezekben a czimerekben, s jobb lenne a gúnyczimer fogalmát törölni a heraldikákból.
Érdekes és fontos dolgokat találunk a következő: Czimerjog feliratu fejezetben. Szerző szerint czimerhasználatra, illetve felvételre való jogosultsága van a nemeseknek, egyháznagyoknak és az egyházi és világi testületeknek. Mi ezt oda óhajtanánk módositani, hogy a középkorban mindenki vehetett fel czimert, a ki oklevelet kiállitani, tehát pecséttel élni jogositva volt. Valójában pedig czimerrel adományozta 81meg magát boldog, boldogtalan, még parasztok is. A magyar czimeradományozási jogszokásokra vonatkozólag számos adatot találunk, de oly módon összehányva, hogy a fejlődésről képet egyáltalán nem nyerhetünk belőlük.
A czimer-alkatrészekről szóló fejezetek kevés ujat tartalmaznak, de nagyrészt gyökeres, mindenütt azonos szabályokkal foglalkozván, nem is tartalmazhatnak. E részek fontossága abban rejlik, hogy az ingadozó, eddig meg nem állapodott elnevezéseket kodifikálják. Tekintve azt a nagy befolyást, melyet e munka műnyelvünkre kétségtelenül gyakorolni fog, szükségesnek látjuk mindazon műkifejezések felsorolását, melyek nézetünk szerint hibásak vagy jobbal pótolhatók.
A pajzs alakjainak felsorolásánál háromszögünek nevezi B. úgy az 1., mint a 2. szám alatt ábrázolt pajzsokat; a 3. számu kerektalpu, a 4-ik csücskös talpu s az 5-ik hegyes talpu. Úgy véljük, a második neve helyesebben csucsives, a harmadiké körives, a negyediké csücskös s az ötödiké ékelt pajzs. Tárcsa szerinte a heraldikában csak. az, a melynek jobb oldalán bevágás van a lándzsa számára. Ez tévedés. A valódi tárcsák igen sokfélék, de a heraldikában nem használtatnak.
A heraldikában előforduló tárcsa-alakok pedig mind képzeltek s többnyire ilyenek:
Jó lenne ezt az elnevezést teljesen kiküszöbölni, legfeljebb csak zavart és tévedéseket okoz. Nevezzük az egyik oldalon kikanyaritott paizsot egykarélyosnak, a mindkét oldalon kivágottat pedig kétkarélyosnak.
A «ruta» nem más mint a dült négyszög németből (Raute) barbárul átvett neve s kár lenne becsempészni nyelvünkbe. A kerek pajzsot pedig Páriz-Pápai kedvéért tatár-pajzsnak keresztelni talán mégis felesleges régieskedés lenne. Hogy mi légyen a könyvben előszámlált lófej-, amazon- és czifra-pajzs, szerző elfelejti megmondani, mivoltukat csak a mellette álló idegen névből sejtjük. Fölösleges elnevezések, melyek nélkül el lehetünk. Ellenben kimaradt két igen fontos és sürün előforduló pajzs-forma; egyik a normann-pajzs, a másik az olaszoknál igen kedvelt középkori czimerpajzs forma, melyet talán hat, nyolcz stb. karélyunak nevezhetnénk.
A XVI–XVIII. század pajzsnak keresztelt czimertábláit (cartouche) «barokkrámás paizs»-nak nevezi könyvünk. Ezek azonban nagyobbára azon korban szerepelnek, a melyikben a barokk-izlésnek még hire sincs, sokféleségük miatt pedig egy elnevezés alá nem is foglalhatók. Ha le kell valahol az ilyeneket irni, úgy elég lesz a kor stilusa szerint renaissance-, rokokó-, barokk, empire- stb. modoru czimertábláknak nevezni őket.
A heraldikai mázokról szólván, szerző a «prém» elnevezés helyett «bundabőröket» ajánl. Felesleges volna ellene érvelni, alig hiszem, hogy akadna követőre. Fontosabb ennél, hogy szerző vélekedése szerint a heraldika fénykorában a természetes szineket nem használták, hanem a régi «czimeres pajzs-készitők a természetes szinhez legközelebb álló heraldikai szint használták».
Nem szerzőt, hanem úgyszólván az összes heraldikusokat kell ezért a téves állitásért felelőssé tenni. Igenis szabályszerünek mondhatjuk a régi heraldikában a mezők és herold-alakoknak az ismert hat heraldikai szinnel való befestését, nem úgy azonban a természetes alakokét, mert ezeket épen a heraldika fénykorában igyekeztek természetes szinnel festeni s ábrázolásuk és szinük egyéb, nem heraldikai képekéivel teljesen egyezik. Csak a későbbi kor, a romlott heraldika 82ideje tette szabálylyá azt, a mi eredetileg technikai gyarlóság volt. Úgy vagyunk ezzel, mint a középkori heraldikai stylussal. A középkori ábrázoló-stylus ugyanaz a czimerekben, mint a miniaturákban, mentül tökéletesebben tudták rajzolni az oroszlánt, annál tökéletesebben, természetesebben rajzolták a czimerekben is. A nagy Dürer czimereiben (pedig azok csak heraldikai szempontból is szépek) csupa természetes alak van, a kakas, az oroszlán természetesek, ha kissé merevek is. Mi azért stylizáljuk a középkor módjára czimeralakjainkat, mert czimereinknek, mint egy középkori institutió emlékeinek középkorias formát akarunk adni.
A heroldalakokat mesteralakoknak nevezi a munka s Mayert követve, ide számit minden, a pajzsmező geometrikus osztása és hasonló alakok rátétele által keletkezett pajzsképet. (P. o. a byzantinusokat, karikát stb. is.) E dologban az érdemdus Mayer s vele együtt szerzőnk is tévednek. Mert ha nem ragaszkodunk ahoz, hogy a mesteralaknak karakterisztikonja, miszerint érinti a pajzs szélét, úgy lehetetlen lesz különbséget tenni a herold- és nem heroldfigurák között. Még igy is nehéz. Mesteralak-e a hármas hegy a magyar czimerben?
A mező osztásának számtalan módja közül a nevezetesebbeket szóban és képben bemutatja könyvünk, többnyire magyar czimerekből meritett példákkal. A régi czölöp és pólya elnevezés meg van tartva s kombináczióik közül egyik-másiknak igen szerencsésen választott nevet a szerző. Legsikerültebbek: a szarufa (Sparren), a lék (Aussbrechung), dongás pólya vagy czölöp (Eingebogener Balken oder Pfal), palánk (Pallisade), paszománt (Bordure), bütykös czölöp (Propfpfal), ágas (Schäherkreuz), pillér (gefülltes Schäherkreuz); kevésbbé találó elnevezések ellenben a következők: telek = Schildeck, canton, talán inkább folt; süvegezés, gallérozás és rutázás (cape, mantel és chausse), ezekre jó kifejezés az ékvágás; nagyruta és ruházat (grande losange és vętement) helyett ajánlanánk: rátett és kivágott dültnégyszög; a rámánál jobb szó a keret, normánál (Winkelmass) a derékszög.
A keresztek ugyancsak a mesteralakoknál szerepelnek, még ha valamire rá vannak is tüzve. Szerző a teljesen azonos latin-keresztnél minden indokolás nélkül a következő neveket használja: magas, latin-, kinszenvedési, husvéti vagy föltámadási és kalvária-kereszt. Ez ép úgy nevekkel való játszás, mint az ugyanitt elésorolt Szent-Lázár-, Szent-Jakab-, Szent-Katalin-, mogyorós, avizi, alcantarai, toulousei kereszt, melyek mind fantasztikusan formált görög-keresztek.
A czimerképek közül csak a nevezetesebbek vannak felsorolva; az oroszlánnal és a sassal hosszabb czikkek foglalkoznak.
Az oroszlánról adott példák részben igen csúfak, bár ennek inkább a rajzoló a főoka. Nem győzzük eléggé dicsérni, hogy a példák tulnyomóan hazaiak. E fejezet végén igen helyes tanácsokat ad a szerző a czimerképek ábrázolására és alkalmazására vonatkozólag.
Nem egészen érthetünk egyet azzal, a mit a következő fejezetben a sisakokról találunk.
Szerző különbséget tesz a Topfhelm és a Kübelhelm között, elnevezvén az elsőt csupor-, a másikat csöbör-sisaknak. Ismert dolog, hogy ez a különbség nem létezik, s szerzőt is csak a német elnevezések téveszthették meg, mert a két fajta sisakhoz adott ábrái is nagyon hasonlitnak egymáshoz. Legjobb lesz tehát a kettőt egy néven nevezni fazék-sisaknak; a csupor kis edény, a csöbör hordófajtát jelent, és igy egyik sem illik úgy rá, mint ez. A csőrös- vagy csőrsisak elnevezés már annyira meghonosult, hogy helyette ujat ajánlani kár lenne. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy német neve: Stechhelm, nem a sisak szurós voltától ered, hanem attól, hogy a Stechen-nek nevezett tornaviadalnál használták.
Ez utóbbit miért, miért nem, a hadi sisakok közé foglalja könyvünk, ellenben a torna-sisakokhoz veszi a «pántos és rostos» sisakokon kívül a «salade»-ot (vassüveg), sőt a teljessisakot is. Az első megkülönböztetés egészen felesleges; a rostélysisak név úgy is használatban lévén már, elég jól megfelel. A Salade- s a teljes arczvértes-sisak (bourguinot) pedig, mivel kimutathatólag egyiken sem viseltek volt sisakdiszt, a czimertani sisakok közé nem számitható.
A sisakdiszről* szóló általánosságok teljesen 83érthetetlenek. Szerző összefüggést lát az ókori sisakczifraságok s a középkori sisakdiszek között. Szerinte sisakdiszt szabadon választhatott mindenki s minden plasztikus tárgy a sisakon: sisakdisz. A sisakdiszek úgy keletkeztek, hogy előbb a czimerképeket ráfestették a sisakra, majd később a XIII. századtól feltünnek a plasztikus diszek. A heraldikai oromdiszes sisak pajzs nélkül értékesebb jel volt, mint a czimeres pajzs, mert oromdiszes sisak viselésére csak a nemesség volt jogositva, ellenben czimeres pajzst polgári személyek és testületek is használhattak stb. Mindezek teljesen ellentmondanak egymásnak: ha kiki szabadon választhatott sisakdiszt, úgy hogy becsülhették azt többre, mint a jogi lényegü pajzs-czimert? Ha a sisakra festett czimerképből fejlődött ki a plasztikus sisakdisz, hogy van akkor a közte és az ókori sisakczifraságok közt összefüggés?
1 Helyesebbnek vélem ezt a szót a B. által használt
oromdisz helyett.
Ezek a zavart nézetek onnan származnak, hogy a szerző mindig ki akarja egyeztetni a régi tekintélyes irók theoriáit, az emlékekből nyert tapasztalati igazságokkal. Látja, hogy egy bizonyos korban egyenrangu, sőt többre becsült a sisakczimer a pajzsczimernél, de mert mesterei, Gatterer, Hefner és társaik nem akarnak tudni pajzs nélküli czimerről, ő sem meri valódi, egyenrangu czímernek mondani azt, a mely nincs pajzsra helyezve. Összezavarja a tornákon, mummerájokon viselt többnyire tréfás sisakdíszeket is a sisakczimerekkel. Pedig a dolog igen egyszerü és érthető. A sisak, ép úgy mint a paizs, csak azért szolgál alapjául a czimerképnek, hogy a czimer tulajdonosának nemes voltát, tornajogosultságát mutassa. Mikor a lovaspajzs használata úgy a valóságban, mint a pecséteken nagyon elterjedt a nem nemesek és a nem tornaképes szabadok között, akkor vették szokásba a pajzs helyett a tornasisakot nemesi jelvényül. S ez a jelentősége a sisakoknak a legujabb időkig fenmaradt. A polgári czimerekben hadi (és nem torna-) sisakot adományoztak a fejedelmek. Franczia- és Spanyolországban még ma is a sisakok formája és állása fejezi ki valakinek nemesi rangfokozatát s szokásban van a nemesség jelzésére a névjegyre csupán egy czimertelen sisakot nyomatni, a Németországban és nálunk használt czimerek és koronak helyett.
A sisakdiszek nemeiről szólva, szerző a Schirmbrettet szóról-szóra ernyő-deszkának forditja, bár szótárában ugyanez tábla nevezet alatt fordul elő. Ha választani kell a kettő között, inkább az utóbbit ajánljuk. Tegez szerint: a heraldikában egy csomóba kötött tollak foglalatját jelenti, már pedig tegez alatt a nyilvessző-tartót értjük. Mig a szarvak, szárnyalti és süvegekkel igen bőven foglalkozik, addig egészen hallgat több, a magyar heraldikában domináló sisakdiszről. Igy nem emliti a kardot tartó kart, mely mint katonai jelvény a XVIXVII. század folyamán igen sok czimerbe s még több sisakra került, vagy az oroszlánok sokféle faját, sem a sűrűn használt griffet, szarvast orrszarvút, pelikánt és darut. Pedig mindezek azért fontosak, mert a magyar heraldika speczialitását képezik, szemben a németek szarv és szárny sisakdiszeivel.
Egész fejezet jut a sisaktakaróra, melyet a szerző orrjegynek keresztelt, Tagányinak a Századok XXVII. folyamában a beszterczei szószedetről irt dolgozata alapján. Nem lehetünk Tagányival egy nézeten, mert világos, miszerint az orrjegy a bécsi kódexben következetesen függöny, szunyogháló értelemben használtatik; a beszterczei és a schlägli szójegyzékek ugyan a hadi szerszámok közt emlitik, de mindkettő coma szóval forditja, a mi sörényt, üstököt, forgót jelenthet, de sisaktakarót nem. A mit Tagányi a sisaktakaró eredetéről tud, az már csak mese számba mehet. Tessék nekem régi hadi és nem torna-sisakot, (vagy ilyennek ábrázolásit) mutatni a keresztes háboruk idejéből, a melyen sisaktakaró van! Csatában az ilyen lepedő-féle saját gazdáját vitte volna romlásba. A sisaktakaró a tornákon divatba jött ékesség volt, s használata a XIII. század végétől a XV. elejéig terjed, azután pedig csak festve, képben ábrázolva él tovább. A sisak csucsára sohasem szokták volt tüzni s ezért aztán téves az egész etimologia: orrjegy = a sisak orrára erősitett lepedő, a mely ismertető jegyül szolgál. Ilyen szófabrikálást az ötvenes években elkövettek ugyan, de a jámbor középkorban nem; akkor még, hála Istennek, nem voltak szócsináló nyelvészeink. Ajánljuk, maradjunk meg a sisaktakaró mellett, vagy ha ez nem tetszik, nevezzük akár sisak-lebbentyünek.
84Bárczay a szóval együtt a sisakdisz helytelen származtatását is átvette Tagányitól, de mégis érezve a dolog abszurd voltát, ezzel a helyreigazitással: «Biztosra vehetjük, hogy az efféle (a nagyobb, kendőszerü) orrjegyek a valóságban nem, csakis a festett czimerképeken léteztek». A sisakdisz szineit illetőleg szerző elfeledett éles határvonalat vonni a középkori és az ujkori heraldikai szokás közt. A középkori szokás minden szinvegyületet megtűrt a sisaktakarón, ismerünk II. Lajos idejéből 5–6 szinből összeállitottakat. A szinekre vonatkozó szabályok csakis azon időponttól vannak érvényben, a melytől kezdve a sisaktakarót a teljes czimer organikus részéül volt szokás tekinteni.
A hetedik fejezetben a külső diszek vannak ismertetve. A czimerhez szorosabban tartozó pajzstartók, czimersátrak, palástok és zászlókon kivül még a méltósági, tisztségi és nemességi rangjelvények, a badge, valamint a csatakiáltás és a devise soroltatnak ide. A rangjelvényeknél megemliti a munka azon régi nézetet, hogy a XIII–XIV. századi főméltóságaink pecsétein sürün előforduló pólyás czimerek tulajdonkép rangjelvények. Véleményünk szerint ez a hit téves. Nem rangjelvények azok, hanem az ország valóságos és rendes czimere, a melyet némelyek azért vésettek a pecséteikre, mert még nem volt családi vagy személyi jelvényük, esetleg mert az ország czimerét a magukénál előkelőbbnek, több tekintélyt nyujtónak tartották. Ez az ország-czimer pedig volt egy vagy több pólya illetve vágás, piros és fehér szinben váltakozva.
Egész más kategoriába tartoznak a méltóságot mutató olyan jelvények, a minőket a szerző Grünnenberg után mutat be, mint p. o. a serleg mint a főpohárnok, a pallos mint a főmarsal jelvénye stb.
A nemesi rangjelzések közül kimaradt a fentebb már emlitett mód a sisakok formája és állása által. Igaz, hogy nálunk ez nem divott és nem is divik, de a nyugaton közkeletü.
A könyvnek legérdekesebb részei közé tartozik a badge-ről szóló. Nagy kár, hogy a szerző itt is, mint több más helyen, vagy nem tudott tisztába jönni a fogalmakkal, vagy nem volt képes azokat kellőkép kifejteni és meghatározni. Ha a hosszu értekezést elolvassuk, még mindig nincs róla tudomásunk mi is a badge tulajdonkép? Pedig a meghatározás elég könnyü és egyszerü. Badge alatt értjük az Angolországban divatos azon személyi s ritkábban családi jelvényeket, melyek hol a czimerképpel vagy a sisakdiszszel egyeznek, hol ismét attól különböznek, de mindig pajzs, sisak vagy más egyéb szokott alap és keret nélkül használtatnak. Egy példa még jobban megvilágitja a kérdést. Az én czimerem p. o. oroszlán, de mivel oroszlánt sokan viselnek s még családom más ágaitól vagy tagjaitól is óhajtanám czimeremet megkülönböztetni, tehát a gyürümbe az oroszlános czimer mellé egy tetszésszerinti jelvényt, mondjuk rózsát vésetek. Avagy a czimert elhagyva, csak a rózsát, mint személyi jelvényemet használom. Ha aztán az utódok is használják ezen személyi badge-met, úgy az családi jelvénynyé válik. Keletkezésének okával különben az angol heraldikusok sincsenek tisztában.
A következő fejezetben a czimertöréssel ismertet meg a munka. Czimertörés a czimernek minden megváltoztatása, mely egy törzsbe vagy családba tartozó czimerbirtokosnak egymástól való megkülönböztetésére szolgál. Az angol nemességnél használatos komplikált, (de helyesen és következetesen ritkán használt törési mód ismertetésénél jobban érdekel bennünket annak konstatálása, hogy nálunk rendszeres és szabályszerinti czimertörést nem lehet találni. Azok a példák, melyeket Bárczay a czimertörésre nézve felhoz, egytől-egyig hamisak. Igy tudjuk, hogy az Aba-nemzetségbeliek pólyás czimere nem más, mint az átvett ország-czimer, a nemzetség ősi czimerképe a sas volt. Hogy pedig a pólya egy helyen egyszeres, más helyen többes számban fordul elő, az egyáltalán nem személyi vagy ági megkülönböztetés akar lenni, egyszerűen csak azt mutatja, hogy a vágások vagy pólyák száma az országczimerben ez időben még nem volt megállapítva. Nem tört a Rátót-nemzetségebeli Roland nádor czimere sem. Itt az ország második, kettős keresztes czimere a nádor családi czimerképe, a hárslevél által van környezve. A kereszt nem törés, hanem az ország-czimer. A Guthkeled-nemzetségbeliek oldalékeinek száma is csak a pecsétmetszőtől függött.
Sorrendben kilenczedik helyre jutott azon 85fejezet, melynek a könyv elején lett volna helye: a czimerleírás. Szerző szerint a blazonálás kétféle: szakszerű és népies. Az első legyen rövid, logikus és jellemző, a másodiknál is meg kell lenni mindezen tulajdonságoknak, de ez mégis bővebb lehet. Ilyen distinkcziók pedig igen alkalmasak arra, hogy a nem szakembert teljesen megzavarják. Vagy jó a «szakszerü» leírás s akkor, a ki ismeri a heraldikai alapfogalmakat, az meg fogja érteni, vagy rossz, s akkor a szakember sem érti. Heraldikai ismeretek nélkül pedig bárminő «népszerü» czimerleirást megérteni teljes lehetetlenség. Szerencsére a szerző csak a szakszerű blazonnal foglalkozik s ezt szabatosan és könyvében szokatlan rendszerességgel teszi. Ez a fejezet általában véve valamennyi közt a legjobb s a benne foglalt szabályok megismerése s betartása véget fog vetni a nálunk nagyon kedvelt dagályos és fellengző czimerleirásoknak.
Kevésbbé sikerült a czimer-szimbolika ismertetése, kimaradván a legfontosabb, a beszélő czimerek. Pedig erre is akadt volna akárhány hazai példa, a Hárfás, Darvas, Kardos, Kossuth, Mór, Nádasdy, Pika, Sulyok, Szentkereszti stb. családok czimerei, nemkülönben azokéi, kiknek nevei a természetiek sorából vannak véve Farkas, Bika, Holló, Medveczky, Sárkány, Gim, Veréb, Szarka stb.
A következő rész a zászlókról szól. Nagyon érdekes, hogy itt szerző a könyve elején hangoztatott azon teoriáját, miszerint czimer csak pajzsba foglalt jelvény lehet, egyenesen megczáfolja, azt tanitván, hogy «heraldikailag leghelyesebb a zászlót heraldikai keretnek vagy alapnak tekinteni, mint a pajzsot s a mesteralakot és czimerképet pajzs és czimerfödél nélkül helyezni rá». Ha kissé figyelmesebben olvassa Bartolust és jobban megvizsgálja a középkori emlékeket, rájött volna, hogy akármilyen tárgy lehetett középkori felfogás szerint czimeralap.
E résznek egy pontja a magyar zászlóval foglalkozik, kár, hogy a szerző megelégedett egynémely ismertebb példa felsorolásával, s nem iparkodott megfejteni azon önkényt kinálkozó kérdést, a mely a magyar zászló szinei és a vágásos czimer közti viszonyt illetőleg felmerül. Mint alább Magyarország czimeréről szólva is emlitjük, véleményünk szerint a vörös-fehér (vagy fehér-vörös) csiku zászló szolgált legelőbb az Árpádok oroszlános czimerének alapul. Sajátságos, hogy Bárczay a franczia trikolórt, mely állitólag 1789-ben keletkezett, tartja a legrégibb nemzeti szinnek, holott maga is elmondja (319. l.), miszerint már Mária-Terézia oklevélben magyar szinnek deklarálja a vörös-fehér-zöldet.
A 11-ik fejezet a rendeknek és rendjeleknek van szentelve. Aránytalanul terjedelmes a többiekhez képest s jórészt nem tartozik a heraldikába. Úgy hiszszük, hogy a czimertanhoz csak a rendi jelvények ábrázolásai s a czimerekkel kapcsolatos használati módjának van köze, s a sok egyházi és világi rend felsorolása, miután egy-két kivétellel czimereken nem is szokták jelvényeiket feltüntetni, elmaradhatott volna. A magyar lovagrendek közül a Szent-György és a sárkány-rendet ismerteti szerző, ez utóbbit elég bőven, ellenben a Szent-István rendet, nem levén törvényeink által szentesitve, az osztrák lovagrendek közé sorolja. Nem ismeri azonban a magyar lovagok rendjét, melyről Megiser Jeromos 1593-ban emlékezik, sőt a lovagok habitusát képben is közli. E rendről különben ötven évvel később De Rouck Tamás is megemlékezik. Úgy látszik, czélja a török kiüzése volt, érdekes lenne története után kutatni. Hiányzik azután sok középkori rend, illetve rend-jelvény ismertetése is. Igy hogy többet ne emlitsünk, a Perényi János sirkövén is látható cyprusi rend s az arragoniai kannarend.
Az ezután következő Magyarország czimeréről szóló fejezetet, bár különösen érdekes ránk magyarokra nézve, nem tartjuk szükségesnek bőven ismertetni, mert az még a könyv megjelenése előtt egész terjedelmében napvilágot látott e folyóirat hasábjain. A szerző jeles fejtegetésével mindenben egyetértünk, s csak a pólyák, illetve vágások eredete felől óhajtunk egyet-mást elmondani, mintegy pótlékképpen. Szerző úgy véli hogy a vágások a XII. század utolsó tizedeinél nem régebbiek s ujabbak az oroszlánnál. Úgy hiszszük, előbb voltak a nemzetek és törzsek szineit viselő, a csatában jelül szolgáló zászlók, mint czimerek. Mi a piros-fehér csikos zászlót ősi, még a czimerek használata előtti korból való nemzeti jelvénynek tartjuk, melyeket aztán 86akkor, midőn nyugati szokás szerint az Árpádok is czimert kezdtek viselni, a királyok családi czimerükkel egyesitettek. De a nemzet csak ezt ismerte el jelvényéül, mint azt a méltóságok pecsétein előforduló országczimer mutatja, a hol oroszlánnak semmi nyoma. Azt, vajjon az oroszlán ősi jelvénye volt-e az Árpádok törzsének, vagy csak a czimeresség korában vette azt fel, érvényesen eldönteni alig lesz valaha lehetséges. A királyi buzogányon levő oroszlán mindenesetre az előbbi mellett bizonyit. A pávatoll mint sisakdisz egyszerüen úgy jutott a magyar czimerbe, hogy keleten, a főméltóság jelzésére a fövegen viselt pávatollak szolgáltak s e szokást a magyarok magukkal hozták uj hazájukba. Itt előbb talán királyok s vérbeli herczegek kiváltsága lehetett, idővel pedig az előkelőbbeknél közszokássá vált.
Nagyon elmés és követésre méltó dolog, a mit szerző a magyar országczimer rekonstruálására vonatkozólag ajánl. Az Árpádok oroszlánjainak mint pajzs-tartóknak s a két ősi czimeres sisaknak bevétele historiailag helyesebbé, s heraldikailag szebbé tenné czimerünket. Fájdalom, ilyesmik iránt igen kevés az érzék azokban, a kikre a czimer ilyetén megváltoztatása tartozik s e szép terv bizonynyal hosszú ideig nem valósul meg.
A jó nagy terjedelmü 13-ik fejezet az egyes államok nemességének szervezetével, s intézményeivel ismerteti meg az olvasókat. Nehéz lenne megmondani, mit keres egy heraldikai kézikönyvben a nemesség jogainak és kiváltságainak ismertetése, vagy a családnevek eredet szerinti osztályozása, a vérségi összeköttetések táblái, a rangfokozatok s más hasonló «nemesi kézikönyvekebe való dolgok. Ezek hiánya nem kisebbitené a munka értékét, sőt növelné, mert jelenlétük határozottan árt a mű tudományos jellegének.
A tornával, mely a czimerek fejlődésénél nagy fontossággal biró tényező volt, a 14-ik fejezetben foglalkozik a szerző. Azonban hiában keresünk benne a czimertanra vonatkozókat. El van mondva röviden a tornák története, egyik-másik viadal módjának ismertetése, úgy, a mint azt a német és franczia kulturhistorikusoknál bőven és terjengősen, de rendszerint tévesen megirva találhatjuk, de szó sincs arról, miként módosultak a czimerek a tornák következtében, hogy jöttek a czimeres sisakok a tornajátékokon divatba, mi különbség van a sisakra téve ábrázolt czimer és a tornákon viselt tetszés szerint felvett sisakjelvények közt, mi volt a Helmschau és mik voltak a tornákon szereplő heroldok, persevantok, kikiáltók, roi des armes-ek, s miféle szerep jutott ezeknek az ujabbkori, úgynevezett diplomatikai-heraldika létrejötténél? Ezek s más hasonló kérdések képezik a czimertan históriai részének alapját, megfejtésük nélkül maradunk ott, a hol Spener, Gatterer, Schmeizel voltak ezelőtt egy-két száz esztendővel: a heraldikai mesélgetésnél.
A 15-ik fejezet a heraldika kutforrásai czimet viseli. A forrásokat Bárczay igy osztályozza: A) czimerlevelek, B) czimeres könyvek, czimer-tekercsek, torna-könyvek, C) pecsétek, D) mindazon tárgyak, melyeken czimer van diszités gyanánt. A fejezetet a heraldikai irodalom ismertetése zárja be.
Szerző a czimerleveleket elsőrendü kutforrásnak tartja, mert belőlük a czimerek mázait is megismerhetni. Ezzel a nézetével valúszinüleg egyedül áll, mert kiki tudja, hogy a pecsétek először is korra nézve 200 évvel megelőzik, másodszor számban végtelenül felülmulják a czimerleveleket, jogi természetüknél fogva hitelesebbek a gyakran csak valamely torna- vagy vadász-ünnepély alkalmából adományozott czimerleveleknél, végül mivel pecséteken egész nemzedéksorok czimereit lehet tanulmányozni, a heraldika fejlődésére nézve páratlanul becsesebbek. Még második helyre se mernők tenni a czimerleveleket, mert hiszen a sirkövek, faragványok ugyancsak több és régibb czimerrel ismertetnek meg, mint az oklevelek. Hogy pedig a középkori, sőt részben még a XVI. századi czimerek ismeretére nézve jóval fontosabbak a czimerkönyvek az armálisoknál, azt ki ki beláthatja, tudva azt, hogy ép a legrégibb, legnevezetesebb czimereket már igen korai időben használó családok nem szereztek czimerleveleket, s czimereik mázait csak czimeres albumokból s késői publikácziókból állapithatjuk meg. S végkép utolsó helyre kell helyeznünk a czimerleveleket, ha eszünkbe jut, miszerint nem kis része azon családoknak, melyeknek egyes tagjai Zsigmond alatt czimert nyertek, nem 87ezzel, hanem egész más czimerrel élt, s a czifra armálissal épességgel nem dicsekedett.
Nálunk részben a Turulban egyre-másra közölt szép középkori czimerlevelek okozták ezt a balvélekedést. Általán véve tulbecsüljük középkori armálisainkat minden tekintetben, még számban is. Bárczay csak a közhiedelemnek szószólója, midőn azt mondja, hogy «hazánk czimerlevelekben gazdagabb, mint Nyugat-Európa bármely országa, mert eddigelé 151 1526. előtti eredeti, hiteles, czimerfestésű armálist ismerünk».
Hagyjunk fel ezzel az ábrándunkkal. Hazánk czimerlevelekben épenséggel nem gazdag a németekhez arányitva, hiszen csak Zsigmond mint római császár 200-nál több czimerlevelet adott ki egy maga! Ellenkezőleg. A magyar embernek a nemességről alkotott fogalmai egészen elütők a külföldé, különösen a Németországétól. A magyar nem külsőségekben, czimerekben, torna-jelvényekben, rendjelekben látta a nemességet kifejezve, hanem jogokban. Nem is nagyon kapkodott czimerek után s érdekes, hogy a XVI. században, midőn a czimer jogi jelentőségét úgyszólván teljesen elveszti (minek okát talán abban kereshetjük, hogy a hitelesités eszközévé az okleveleknél a pecsét helyébe az aláirás lép), akkor legjobban osztogatják külföldön a czimerleveleket, mig nálunk annyira semmibe sem veszik, hogy a XVI. századbeli pecsétcink legnagyobb részén csak sablonos jelvényeket (kardot tartó kar, oroszlán, liliom stb., látunk a családi czimerek helyén.
Az 1526 előtti magyar czimeradományoknak majdnem fele Zsigmond korára esik, s a tornákkal áll közvetlen összefüggésben. Legtöbbnyire nem is tartották egyébnek az igy nyert czimert torna-jelvénynél, s a család hiteles czimeréül egész más ábrát viselt. Bárczay összeállitotta az ismert mohácsi vész előtti czimeradományokat, számszerint 151-et, a mihez még 13 olyan járul, melyeknek hollétéről nem volt tudomása. E jegyzék természetesen igen hiányos (hogy mást ne emlitsünk, hiányzik belőle a Praynál regestában kiadott Gosztonyi János püspök armálisa 1467-ből) s idővel e szám meg fog kétszereződni.
A czimeres könyvek, tekercsek és tornakönyvek elősorolása minden rend nélkül történik, úgy hogy egy 1396-ból való hollandi czimerkönyv a Züricher Wapperolle elé kerül, a Sancti Christophori von Arlperg Bruderschafts-Buchja pedig egy csapat XV. századi után. Nagyon felesleges volt 66 nem hazai czimerkönyvet felsorolni, köztük egész csapat XVI–XVIII. századit, pontosnak és hitelesnek nem mondható ismertetésekkel; ellenben igen sajnálható, hogy a hazai hasonnemü kéziratok lajstroma nagyon szerény helyet foglal el. Legrégibb hazai (?) czimeres kéziratul a Korjenity Neority-féle raguzai czimerkönyv szerepel, egy notorius hamisitvány, a melyhez hála istennek semmi közünk. Igaz, hogy legrégibb czimeres albumaink, a Haller-nemzetségkönyv, a Zichy-kódex, a számos társulati emlékkönyv, nem sokkal régibbek a raguzai czimerkönyvnél, de már még sem érdemlenek akkora megvetést, hogy azzal egy sorban emlitsék őket. Vannak azonban nekünk egyéb czimerábrás könyveink is, melyek a XIV. századig visszamennek, de a melyekről a szerző teljesen megfeledkezett. Első helyen áll ezek közt a képes krónika. Persze, hogy nem czimerkönyv vagy tekercs, de legrégibb szines czimer-ábráinkat mutatja. Azonban ne felejtsük el, hogy a külföldről elősorolt 66 darab közt ép a legbecsesebbek, mint a Petrus de Ebulo, a Weingartner Liederhandschrift, vagy a Balduineum ép úgy nem armorialnak készültek. Nem lett volna szabad emlitetlenül hagyni a XIV–XV. századból való azon kódexeinket sem, a melyeken a tulajdonos vagy a készitő, megrendelő, stb. czimere látható. Ilyen p. o. a Stepht Henrik által festett szép misekönyv 1377-ből, Albert, IV. László, Mátyás, Beatrix, Ulászló, Vitéz János, Geréb László, Garázda Péter, Kinizsiné és sok más könyveinek festett czimerekkel ellátott példányai. Ezeket a forrásokat ép csekély és szerény voltuknál fogva nem szabad, nem lehet mellőzni.
A pecsétekről ugyanolyan ismertetést kapunk, mint fennebb a tornákról. Minden van benne, a mi a pecséttanra, de úgyszólván semmi, a mi a heraldikára vonatkozik. Még csak az sincsen megemlitve, mikor kezdték először a czimeres pecséteket használni, mikor jöttek divatba a sisakczimeres, mikor a teljes czimerképes pecsétek. Sirkövekről, faragványokról, gyürükről, ötvösművek, rajzok és festményekről 88csak épen annyi van mondva, hogy léteznek. Érmekről, melyek pedig majdnem a peesétekkel egyenrangu forrást képeznek, még csak emlités sincs téve. Látszik, hogy a boldogult szerző e részt már csak futtában, minden előkészület és anyaggyüjtés nélkül dolgozta, nagy kárára a munkának s vele a magyar irodalomnak.
A heraldika irodalmával foglalkozó fejezet még az előbbinél is gyöngébb, pedig kézikönyvekben, melyeknek hivatása az alapot megadni s a továbbképzésre az utat megmutatni, mindig kiváló fontosságu a bibliografia. Nem tudni, szándékosságból-e vagy csak a sietős munka okozta tévedésből, szerző kizárólag csak a theoretikus heraldikai munkákat, a, kézikönyveket sorolja fel, ellenben egyetlen egy czimeres-könyvet, armorialt vagy pecséttani művet sem emlit meg, daczára, hogy ezek, mint a heraldika anyagkészletének raktárai, mint források, melyek nélkül a theoretikus heraldika nem dolgozhatnék, jóval fontosabbak amazoknál.
A külföldi ilynemü irodalom kimaradása még nem is olyan gyökeres hiba, mert a magyar heraldikus ritkábban szorul külföldi czimeres-könyvekre s megtalálhatja a legfontosabbak czimeit akármelyik modern czimertanban. De a magyar heraldikai irodalom s a magyar czimeres-könyvek teljes czimsorozatának nem volna szabad hiányzani, sőt benne kellene lenni a pecséttani s részben a genealogiai munkáknak is.
A külföldi irodalomból felsoroltak nem a legjobban vannak összeválogatva s a czimek részben hibásan közölvék. Mindjárt Bartolus hires Tractatusánál hibás az első nyomtatásra vonatkozó adat. Ugyanis az legelőbb nem 1482-ben, hanem 1472-ben Velenczében, Speieri Vindelinnél jelent meg. A bő czimmásokkal közölt német, franczia s angol apró, ephemer értékü kézikönyveket nagyobbára felesleges volt megemliteni. E mellett hiányzanak a legfontosabb modern munkák. Mayerfels-ről el van ugyan mondva, hogy nevezetes czimertani iró, sőt Hefnerrel való hires polemiája is meg van (hibásan) emlitve, de munkájának, melynél jobbat még a heraldikáról nem igen irtak, a czimét hiába keressük. De nincs ott ellenfelének, Hefnernek főműve se, sőt kimaradt azon munka is, mely e rész összeállitásánál a szerző fő forrása volt: a Seyler Geschichte der Heraldik-ja is.
A magyar czimerészeti irodalomból, mely alig másfél oldalnyi helyre szorult, csak rövid czimét adja a Páriz-Pápai, Palma, Schmeizel, Nyiri és a Nyáry Albert munkáinak, pedig ezek a tartalmi ismertetést inkább megérdemelték volna (már t. i. magyar szempontból) mint Harsdörfer, Höpking stb. könyvei. De hol vannak a többi heraldikával, pecsétismével, a szent koronával, családtörténettel foglalkozó munkáink? Igaz, hogy ez az irodalom szerény, nem nagy, de bármilyen kicsiny is, vagy talán épen azért fontos és megbecsülendő ránk nézve.
Különösen vártuk a magyar és a magyar vonatkozásu nyomtatott czimergyüjtemények lehető teljes felsorolását. Vannak magyar czimerkönyvek, melyek ritkaságuknál fogva alig pár buvár előtt ismeretesek, pedig fontosságuk nem csekély. Ilyen például a Burgstalleré: Insignia Spectabilium Perillustrium ac Nobilium Familiarum Inclyti Regni Hungariae. 1779., melynek én eddig hat decasát láttam, pompás, rézbe metszett s kézzel szinezett czimerekkel. E kötetben nyolcz olyan czimer van, melyről a magyar Siebmacher mit sem tud: Fichtl, Hersics, Leich, Metzner, Ochs, Trey, Windisch és Wolmuth. Ezek közül Nagy Iván csak az Ochs, Windisch és Wolmuth családról emlékezik.* Vagy a Korabinszkyé: Abbildungen verschiedener Familienwappen im Königreiche Ungarn. Pressburg, 1787–90. Ennek csonka, 107 szinezett rézmetszetü czimert tartalmazó példánya birtokomban van s a boldogult szerzőnek annak idején mutattam is. Ilyen a Günther és Grimm-féle Magyar czimertan, 200 (vagy talán több is jelent meg?) magyar család czimerével s a mit legelől kellett volna emlitenem, az Adami-féle nagyszerü sorozat szépen rézbe metszett családi czimerekkel. Mindezek és sok más nincs itt, de még Nagy Iván munkájának a czime sincs pontosan megadva.
1 Nagyon lektötelezne, a ki e munkának egy pél-
dányát a szerkesztőség utján használatra rendelkezésemse
bocsátaná, vagy pedig bővebb felvilágosítást adna róla.
A kötetnek majdnem harmadát foglalja el a «Heraldikai szótár». Nem kis fáradsággal járt nálunk elkésziteni, mert hiszen czimerészetünk 89a legujabb időkig nem volt, czimerleveleink latinok voltak s nyelvünkből a műszavak úgy szólván teljesen hiányoztak. Nyáry kisérlete nem a legjobban sikerült, czimertani iróink legtöbbje össze-vissza használja a magyarságot merőben megcsufoló s a jelzett tárgynak meg nem felelő műszókat. Bárczay, kiben tüzes magyar lélek lakozott, nagy buzgalommal irtogatta az idegenszerü kifejezéseket és sokszor sikerrel. Főérdemének mégis nem ezt, hanem azt tartom, hogy inkább kihagyott magyar szólajstromából egy csomó heraldikai kifejezést, mintsem hibás, nyelvünk szellemével és alkotásával ellenkező műszavakat tákoljon össze. Egy-egy jelző hiánya okoz ugyan nehézségeket a czimerleirásoknál, de korántsem hiba, mig meggyökeresedett rossz szókat kiirtani s jobbal pótolni majdnem lehetetlen.
A szótár bővebb, mint kellene lennie; a főnevek jó része felesleges. Minden szókönyvben meg lehet találni az ablak, agár, ágyu, ajtó, alabárd, alma stb. szókat; azon joggal, mint ezeket, fel lehetett volna venni az összes érzéki tárgyak neveit, mert alig van olyas tárgy a mi czimerképül ne szolgálna. Ellenben számos jelző hiányzik, még néhány olyan is, a mely a szövegben szerepel. P. o. dongás (eingebogen), meglékelt (durchbrochen), paszomántos (bordirt) stb.
Néhol kétfélekép fordit egy szót. Diszitett, a szótárban ornatus, geschmückt, geziert, a 83. lapon: diszitett czölöp = belegter Pfal, a szójegyzékben Belegt = megrakott.
Az idegen nyelvü, részben számos olyan kifejezéssel találkozunk, melyet magyarra csak körülirva tudott leforditani a szerző. Például: Abgehauen, «levágott emberi és állati testrészekről mondják, ha sima vágással történt a törzstől való elválasztásuk» (= lenyesett); accantonato, «a keresztről mondják, ha a pajzs mezejében a keresztágak közötti szögletekben tárgyak vannak» (= megszállott); attraversato, «állatról, ha valami tárgy pl. pólya rajta keresztbe van fektetve» (= áthidalt); bourdonné «olyan tárgyakról mondják, melyek mint a zarándokbot, golyóban végződnek» (bunkó vagy buzogányos); stb.
Nem tudott megbirkozni a behuft, beringt, beschellt stb.-féle kifejezésekkel sem s igy adja őket vissza: behuft, „patás, ha a pata nem fekete”; beringt „1. a galamb csőrében ha gyürü van, 2. ha a medve, bika stb. orrában karika van»; beschellt, «csörgős». Pedig van megfelelő és magyaros kifejezés ezekre is: felpatázott, felgyürüzött, felcsörgőzött stb. Ép ily nehézkes e meghatározás: bewaffnet, «állatokról, ha karmukkal vagy lábukkal kormánybotot, fegyvert, zászlót stb. tartanak», holott valójában: vértezett, vagy felfegyverzett az állat, ha teste szinétől elütő csőrt, karmot, patát, azaz fegyvert visel.
Hogy ilyen hibák csusztak be az első magyar heraldikai műszótárba, azon sem csodálkozni, sem megütközni nem szabad. Nem egy ember s nem egy év munkája az. Sok gáncs, sok javitás, igazitás kell hozzá, mig a szógyüjtemény csak meg is közeliti a francziát vagy az angolt. Az érdem a kezdeményezőé marad; megrostálni, kiegésziteni a meglevőt könnyü, kezdeményezni, alkotni nehéz. S Bárczay jórészt helyes ösztönnel válogatta össze kifejezéseit, a mint azt fennebb, a hol a czimerképek és mesteralakokról szóló fejezetet mutattuk be, már demonstráltuk. Sok műszava örökéletü leend heraldikánkban, s használni fogják őket akkor is, midőn már alkotójukat régen elfeledték.
Végére érve a könyvnek, úgy tetszik, mintha hibái számosabbak lennének előnyeinél. Mégis azt kell mondanunk, hogy a megjelenése igy is, a mint van, nyereség irodalmunkra nézve. Sajnálnunk kell, hogy a szerző oly korán kibocsátotta munkáját kezéből, mielőtt még teljesen megérett volna, másrészt örülünk, hogy igy történt, mert ha munkája megjelente előtt ragadta volna el a végzet, talán kéziratban maradt volna a Heraldika kézikönyve. S ki tudja hány évnek kellett volna eltelni, mig valaki bátorságot vett volna egy munkával előállni? Mert azzal mindnyájan tisztában vagyunk, hogy nálunk czimertant irni nem könnyü feladat, hiszen az anyaggyüjtésnek is csak legelején vagyunk. S ezért kell a Bárczay könyvét enyhén megitélnünk. Két igen nagy érdeme minden esetre van; magyar, és szakmánknak nyelvünkön első kézikönyve.
VARJÚ ELEMÉR.
