EMLÉKBESZÉD CSERGHEŐ GÉZA FÖLÖTT. (Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1897 deczember 11-iki nagygyűlésén.)
EMLÉKBESZÉD CSERGHEŐ GÉZA FÖLÖTT.
(Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1897 deczember 11-iki nagygyűlésén.)
(Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1897 deczember 11-iki nagygyűlésén.)
Azon megtisztelő föladattal bizattam meg, hogy egy korán elhunyt társunkról, Csergheő Gézáról mondjak emlékbeszédet, a kit nemcsak hozzám, de mindannyiunkhoz, a kik itt egybegyültünk, baráti kötelék füzött.
Tudom, hogy ennek méltóan megfelelni nehéz föladat, különösen annak, a ki – mint én – a szónak nem mestere, de tudom azt is, hogy Csergheőnek heraldikánk művelése körül annyi érdeme van, hogy puszta fölsorolásuk ékesebben méltányolja hatását irodalmunkra, mint a legszebb rhetorikai mesterfogások.
Ez érdemek annyira ismeretesek mindazok előtt, a kik heraldikával foglalkoznak, hogy nem kell bővebben magyaráznom azon szerencse nagyságát sem, a mely heraldikánkat érte azzal, 34hogy Csergheő épen akkor került haza, a mikor társulatunk megalakult és a mikor szakemberekre oly nagy szükségünk volt.
Alig van ember, a ki oly nagy szeretettel, mondhatnám rajongással viseltetett volna azon tudományhoz, melylyel foglalkozik, mint Csergheő. Nemcsak abban az időben, a mikor irodalmilag művelte, de már gyermekkorában is. Ifjuságától haláláig, ugyszólván minden idejét kedvencz tárgyának szentelte, s alig volt más gondolata, mint a heraldika.
Ebben rejlik titka azon határozott és beható tudásának, a melyet megbámulni annyiszor volt alkalmunk, s a mely annyival inkább csodálatos, mert serdülő korától élte derekáig a katonai pálya volt osztályrésze, a mely sok irányu tevékenységet követel s néha annyi szabad időt sem enged a kötelességét hiven teljesitő katonának, hogy a vele járó fáhjdalmakat kipihenhesse.
Csergheő a heraldika iránti vonzalmát nagyatyjától, Csergheő Ferencztől örökölte s e vonzalmat benne az a körülmény fokozta különösen, hogy már gyermekkorában, a mikor a többi társai a pázsiton, kertben pillangót kergettek vagy labdáztak, magába zárkozott, inkább mélabús, mint vig volt. A társaságtól való félrevonulása alkalmat szolgáltatott neki az olvasására. Lovagregényeket olvasott s belőlük megkedvelte a középkort. A félhomály, mely ez időszakot körülveszi, nagyon illett kedélyállapotához, melyet a franczia «il a la mort dans l’ame»-al jelez.
Más gyermekre az efféle olvasmány rossz hatással szokott lenni s Cervantes Don Quixote-ja nem magában harczol a szélmalmokkal, nem magában keres oly képzeleti világot, a mely nincs és nem is volt soha.
Csergheőre a méregnek egészen más, és pedig üdvös hatása volt, a mennyiben nem betegitette meg fantáziáját, de érdeklődését keltette fel és arra ösztönözte, hogy mindazt megismerje, a mi a középkornak nyitja. Belátta e közben, hogy a középkor egyik kulcsa a heraldika. E csodálatos, misztikus tudomány titkaiba igyekezett behatolni. Szerencsére nem a skolasztikusok tankönyvei segítségével, hanem a közvetlen források tanulmányozásával.
Gimnázista korában czimeres pecséteket gyüjtött, sirköveket másolt s bujta azon középkori templomokat, sirboltokat, kolostorokat stb., a hol czimeres emlékek voltak. E kedvteléssel akkor sem hagyott föl, a mikor a katonai pályára lépett és Olaszországba került, a hol műizlését gyarapithatta s a hol lépten-nyomon kinálkozott neki alkalom czimeres emlékek szemlélésére.
Mikor aztán hazakerült, kész heraldikus volt s maga is csodálkozva látta, hogy önállóan, ugyszólván utmutató nélkül azon az uton jár, a melyen az uj heraldikai iskola megalapitói Németországban.
Ő, az egyéniségét jellemző szerénységében, ezt nem tekintette saját érdemének, de annak a szerencsének tulajdonitotta, hogy a körülmények nem heraldikai könyveket adtak először kezébe, hanem emlékeket s ennek következtében közvetlen forrásokból tanult, épen mint azok, a kik a jelen század ötvenes éveiben szakitottak a hanyatló heraldika babonáival s tévtanaival.
Sok ezerre megy azon pecsétek száma, a melyeket nemcsak látott, de a melyekről hasonmást is készitett, a mikor néhány évet Tirolban töltött, azon a klasszikus földön, a melynek csaknem minden falujában egy-egy templom vagy várkastély kövei beszélnek a középkorról, az élő heraldikáról annak, a ki megérti őket. Csergheőhöz közvetlenül szóltak s Csergheő, mint régi ismerősük, meg is értette néma beszédüket, hiszen gyermekkora óta forgott közöttük.
Tudását nagyban öregbitette e foglalkozása, s ha önzésünk sajnáltatja is azt, hogy nem nekünk, hanem idegeneknek alapitotta és rendezte be a vorarlbergi múzeum pecsétgyüjteményét s a brixeni herczegpüspökség múzeumának régiség- és heraldikai osztályát, lehetetlen be nem látnunk a mi heraldikánkra háramló hasznát, mert azt, a mit ebből tanult, nálunk érvényesitette, a mikor hazatérvén s itt megtelepedvén, élete föladatául a magyar heraldika művelését tüzte ki. Itthon is a legrégibb emlékek fölkutatásával kezdte, mert ösztönszerüleg sejtette, hogy azon időben, a mikor az élő heraldika Nyugat-Európában virágzott, nálunk sem hanyagolhatták azt annyira el, mint később. És ha elfajulására a külföld nyujtotta példát követték a magyarok, lehetetlen, hogy virágzó állapotát is ne utánozták volna. Jól tudta ő, 35hogy a heraldika keresztény középkor szülötte és hogy e Francziaországban keletkezett intézmény két uton: Olaszországon és Németországon át jutott hozzánk, a hol gyökeret vert ugyan, de jórészt idegen maradt és hgy a szó szoros értelmében magyar heraldikáról – mint azt némelyek gondolják – szó sem lehet. Nem is igyekezett afféle utópiákat másokkal elhitetni, hogy Magyarországon a nyugatiakétól teljesen elütő, más alapon fejlődött heraldika volt, tudta, hogy a mi heraldikánk azonos a nyugateurópaival s legfeljebb a nemzeti jellegben különbözött tőle, a melyet saját izlésüknek megfelelően a magyarok neki kölcsönöztek. Nem is e lehetetlenség bebizonyitása, hanem azon fentebb jelzett sejtelme igazságának megtalálása czéljából kutatta és tanulmányozta legrégibb czimeres emlékeinket, a mely szerint volt Magyarországon is virágzó, élő heraldika. E végett ösztönzött másokat is a pecsétek, siremlékek, czimeres levelek stb. fölkutatására. Ösztönzésének volt is sikere, a mennyiben csakhamar tekintélyes vezérkar szolgálta törekvéseit.
Neki s lelkes segédeinek sikerült is sok, addig hozzáférhetetlen, nem is sejtett kincshez jutni. E forrásokból rekonstruálta sok nemzetség czimerét, s e rekonstrukcziói nagy részének igazat adtak a későbbi leletek, úgy, hogy azok is kénytelenek voltak előtte meghajolni, a kik eleintén bizonyos kétkedéssel nézték merészkedéseit.
Annak, a ki még most is kétkedik Csergheő heraldikai tudományában s azt hiszi, hogy könnyü volt az ő sora, mert Magyarországon nem igen foglalkoztak előbb a heraldikával s nem is igen értettek hozzá, miért is bármit elhittek volna neki, azt felelhetjük, hogy nagyon téved s hogy nem ismeri az embereket. Hiszen épen azokat nehéz valamely igazság felől meggyőzni, a kik tudatlanok, mert a balitéletek mélyebb gyökeret vernek az ilyen emberek fejében, mint az igazság s a gyökeret vert balitéletek kiirtása a legnehezebb dolgok közé tartozik. Csergheő föladata tehát nem volt könnyü, s talán nem is sikerül tanainak érvényt szerezni, ha az a kevés ember, a ki föltünésekor körüle csoportosult, nem lett volna balitélettől ment. Ezek vitték vele zászlaját győzelemre, a kik bár nem hittek vakon neki, de könnyen engedték magukat meggyőzni, ha az érvek helyességét látták.
A mikor én 1893 tavaszán megismerkedtem vele s figyelmét egy heraldikai kézikönyv szükségességére hivtam föl, azt felelte, hogy ő is érzi azt, de előbbre valónak tartja az adatok gyüjtését s a műnyelv megállapitását. Nem is volt még akkor rávehető, hogy egy ilynemü kézikönyv tervezetének elkészitésébe bocsátkozzék. Tovább folytatta az adatgyűjtést, s e tekintetben óriási tevékenységet fejtett ki. Tanuság erre nézve Siebmacher czimeres könyvének magyar része s a Csoma Józseffel kiadott «Alte Grabdenkmäler aus Ungarn» czimü munka, továbbá az a kézirat, a melyet a M. Tudományos Akadémia Péczely jutalom odaitélésével tüntetett ki.
E kézirat a «Magyar Nemzetségek» czimü, Karácsonyi Jánossal tervezett munkának heraldikai része s méltóan fog sorakozni a Karácsonyi hivatott tolla alatt készülő genealogiai részhez, a melynek megjelenését várva várja minden szakember.
Azonban a két nagy munkájához szükséges adatgyüjtés s ennek földolgozása mellett is ráért a heraldikai fogalmak tisztázására, és mig nagy betegsége el nem fogta, mindig tudott magának időt szakitani arra, hogy folyóiratunkat egy-egy tanulságos czikkel gyarapitsa. E czikkeivel alapitotta meg azt az iskolát, mely folytatni igyekszik munkáját. E czikkeivel nagyban hozzájárult a heraldika körül elterjedt balvélemények kiirtásához s megmutatta az utat, melyen haladnunk kell.
Folyóiratunkban megjelent első tanulmányának czime: «A czimerek fejlődése és nemei». Ennek bevezető szavai tanuskodnak róla, hogy főszándéka volt a heraldikáról elterjedt száma nélküli téves nézetek megczáfolása, de tanuskodnak arról is, hogy nem tartotta magát csalhatatlannak, s nem azért irt, hogy szavainak vakhitelt követeljen, hanem azért, hogy a heraldika ügyét szolgálja. Ezt mutatja azon kijelentése, a mely szerint «minden helyreigazitást köszönettel vesz». Ezzel polémiát akart provokálni és pedig olyan polémiát, a mely a tudomány hasznára van; sajnos, hogy ez nem sikerült neki, mert a polémiának ez a neme nagyban hozzájárult volna a fogalmak tisztázásához 36s a heraldikának tágabb körben való műveléséhez.
E czikkelyében – legalább tudtommal – először van nálunk világosan megmagyarázva, hogy mi a czimer, mily alakuak voltak az első czimeres pajzsok, hogy miként ábrázolták a czimerképeket a pajzson, mik a beszélő czimerek stb., s hogy mi sem ellenkezik annyira a klasszikus heraldika szellemével, mint a czimerek szimbolikája, a mely a heraldika hanyatlásának idejéből való.
Néhány ezután következő értekezéseiből láthatjuk, hogy noha határozottan az uj iskola hive, azért ennek tulhajtásaitól őrizkedik s van bátorsága velük szembe szállani. Egyik czikkében ugyanis határozottan rosszalja a modern heraldikusok azon eljárását, hogy mindazt, a mi a valódi heraldika alaptételeinek és szabályainak nem felel meg, hallgatással szokták mellőzni, mert a heraldikailag vett szabálytalanságok, sőt képtelenségek feljegyzése felette szükséges. Heraldikai szempontból, mert elfajulásának történetéhez szolgáltat adatot, más tekintetben pedig azért, mert ennek elmulasztása által a más irányban kutató tudósok szeme elől sok becses anyag vonatik el. E szavakkal az «Arczképirás a magyar heraldikában» czimü czikkét kezdi meg.
«Kritikai megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századbeli czimerekről» czimü czikkelyében jellemzően mondja a XV. századból eredő eredeti czimeres leveleinkről, hogy ezek mentik meg reputácziónkat a külfölddel szemben, mert mindazon czimerek, a melyek későbbi időből valók – csaknem kivétel nélkül – az igaz heraldika szabályaival ellenkező módon vannak szerkesztve. Ezzel ő is hozzájárult azok törekvéséhez, a kik a XV. századbeli armálisokra fordították az érdeklődők figyelmét, tehát neki is van része abban, hogy folyóiratunk e czimerek oly nagy számának hozta facsimilijét s ez által – lehet mondani – kétségtelen hitelességü Armoriál-lá vált, a mely ugyan még nem teljes, de minden megjelenő füzetével közeledik ahhoz, hogy azzá legyen.
Azon sorokban, a melyekben a Turul négy első évfolyamában megjelent XV. századbeli czimereket méltatja, ismét a heraldikai fogalmak tisztázásának ügyét mozditotta elő s elismeri, hogy e czimerek a magyar fölfogás szülöttei, mert ha rajzolójuk a legtöbb esetben nem is volt magyar, tervezőjük mindig az volt, mert a czimer tervezete nagyjában mindig, sőt részleteiben is gyakran a czimerszerző munkája.
A Rátoldok hársfaleveléről irott czikkében rámutat arra a körülményre, hogy a közös czimer, vagy a főbb vonásaikban azonos czimerek a közös eredetre való következtetést engedik meg és hogy a főbb vonásaikban azonos czimerek meghatározása előtt föl kell kutatni a törzsczimert, vagyis azt, a melyet a nemzetség egyik-másik vagy valamennyi tagja viselt, mielőtt az ágakra, családokra való oszlás megtörtént volna.
Sokak előtt merészségnek látszott az, hogy például egy természetes falevélben, mely valamely czimer alárendelt jelentőségü czimerképe, fölismerte a törzscimer egyetlen, tehát főczimerképének nyomát, a stilizált falevélét. De az idő megmutatta, hogy merészsége nem volt hiu. E czikkében a heraldikai hársfalevélnek valóságos kis monográfiáját adta s megismertette a Rátoldok czimerképének mindazon változatait, a melyek az eddig hozzáférhető emlékeken látszanak.
Az Apafiak, Rhédeyek és Wesselényiek legrégibb ismert czimereiről irt tanulmányában egy régibb föltevését, hogy t. i. az Apafiak régebben más czimert használtak, mint az ismertet, Apafi Ferencz egy 1493. évi oklevele pecsétjének bemutatásával bizonyossá teszi, és rámutat azon valószinüségre, hogy a Réhedeyeknek és Wesselényieknek is kell az ismerteknél régibb czimerüknek lenni. Azóta nyolcz év telt el s e tekintetben nem haladtunk tovább, mert a két családnak régibb, eddig ismeretlen czimeres emlékei nem kerültek szemünk elé. Pedig legalább a Wesselényi czimerre nézve alapos reményünk van, hogy a görcsöni levéltárban találunk eddig ismeretlen adatokat, sőt biztosan tudjuk, hogy a Wesselényieknek a XV. század elejéről való armálisa ott van, de ezen közkincs az Erdélyi Múzeum-Egyletnél van letéve s ott bizonyos hatalmas okoknál fogva még mindig ládákba lévén zárva, hozzáférhetetlen.
A Gutkeled nemzetség czimere leirásában beszámol a czikk irásáig ismeretes nemzetségi czimerekről, a melyeknek száma 24 volt, s aztán 37végig kisérve az összes ismert Gutkeled czimeremlékek változatain egészen a famozus farkasfogakig, az ékről monográfiát ad, mint azt a Rátoldok hársfalevelével tette. Ez volt utolsó jelentékenyebb czikke. Nem azért, mintha a heraldika iránti érdeklődése megszünt volna, hanem azért, mert a Siebmacher magyar részének szerkesztése s a magyar nemzetségekről szóló, később a Péczely jutalommal kitüntetett, Karátsonyi Jánossal közösen tervezett nagyobbszabásu mű heraldikai részének megirása minden idejét elfoglalta a különben is betegeskedni kezdő Csergheőnek.
E becses kéziratának sajtó alul való kikerülését már nem érhette meg. Betegsége erőt vett rajta s a zászló, mely körül Magyarország legtöbb heraldikusa csoportosult, kiesett kezéből. Az e fölött érzett fájdalmunkat csak az enyhiti némileg, hogy működésével határozottan kijelölte az utat, melyen haladnunk kell és hogy működésének e nyoma lesz utmutatónk.
Csergheő Géza külsejét illetőleg is sajátságos ember volt. A ki egyszer látta vagy beszélt vele, biztosan fölismerte évek mulva is. Polgári ruhában is katonát mutatott s a divatnak nem hódolt még csak annyira sem, mint egy német professor.
Czilinder soha sem volt a fején, a sarkantyu pedig – bár nem volt lovas katona – soha sem hiányzott czipőjéről. – Hangosan beszélt, ugy hogy a ki nem ismerte, azt hitte, veszekszik, pedig ezt ritkábban tette, mint a legtöbb ember. Türelmes volt a végletekig, kivált ha heraldikáról volt szó, s a legnagyobb képtelenségeket is türelemmel hallgatta meg, remélvén, hogy az illetőt idővel kapaczitálhatja és azért, mert senkit sem akart a heraldikával való foglalkozástól elriasztani.
Egy izben tanuja voltam, mikor egy határtalanul korlátolt eszü uri ember az efféle s hozzá még modortalan emberek módjára föltett kérdésére nem várta meg a kért választ, de saját maga felelt magának s aztán oktatólag mondott el egyet-mást Csergheőnek a heraldikáról, a ki aztán a lehető legkomolyabb arczczal mondta neki: «Öntől sokat várhat heraldikánk». Ennek hallatára azt kérdeztem tőle: miért mondtad ezt neki, hiszen ha elhiszi, sok bajunk lesz vele, ha pedig észre veszi, hogy gúnyt űztél vele, rossz néven fogja venni. Az utóbbi eset lehetősége – mondá ő – ki van zárva. Ő hinni fogja, hogy neki rendeltetése a heraldikát művelni s ez hasznunkra lesz, mert sok lim-lomot fog ugyan összehordani, de e lim-lom között bizonyára oly becses anyag is lesz a melyért szivesen hallgatjuk badar beszédét, s tűrhetjük modortalanságát órákig is.
A középkorba annyira beleélte magát, hogy egész lénye középkori lett. A fejedelem s a nők iránt érzett hódolat, a vallásosság, egyenesség, bátorság, szigoru becsületesség voltak legkidomborodottabb jellemvonásai.
A középkori ember volt ideálja s a modern ember iránt bizalmatlanságot érzett. A franczia forradalom nagy alakjait gyűlölte. Közülök csak Napoleonnak bocsátott meg, nem annyira azért, mert megtörte a forradalmat, hogy császárrá lett és helyre állitotta a monarchiát, hanem azért, mert a katholika vallást ismét jogaiba helyezte s különösen azért, mert Ferencz császárnak veje lett. Bonaparte iránt érzett gyűlölete szánalommá vált Napoleonnal szemben, mert meg volt róla győződve, hogy az Ég végtelen igazság érzete mérte rá büntetésül a szent-helenai napokat. Napoleon expiálta Bonaparte bűneit, a ki fölkent császárok és királyok ellen mert győzelmesen harczolni.
A világtörténet azon korszakai, a melyekben a heraldika nem virágzott, nem igen érdekelték s a műtárgyak közül is leginkább a keresztény középkor izlésében készültekkel vagy czimeresekkel foglalkozott legszivesebben.
A barokk műtárgyak már kevésbbé kötötték le figyelmét, de mégis inkább, mint az antik dolgok, mert ez utóbbiakon soha sincs czimer. S ha bosszantotta is a barokk izlés művészeinek értelmetlensége a czimerek körül, azért még sem hagyta tekintet nélkül alkotásaikat, mert, a mint számtalanszor mondta, az, a ki a heraldikát igazán szereti, nemcsak virágzása, de hanyatlása iránt is érdeklődik. És igaza volt, mert az a ki Rómának csak fénykorát tanulmányozta s hanyatlásának korszakát nem, az, a ki Hellasnak csak megalakulását s virágzását veszi figyelembe, de romlását s ennek okait nem, nem ismerheti sem Rómát, sem Hellast.
Csergheő figyelmét épületen, szobron vagy más műtárgyon kizárólag a heraldikai motivumok 38kötötték le, ha ezek alkalmazása heraldikailag értelmesen történt, szép volt az épület, szép a szobor s a műtárgy, ha nem, akkor ugyancsak nagynevü művésznek kellett lenni, hogy megkegyelmezzen neki. Sokszor évődtem vele, mondván, hogy ő az embereket is heraldikailag csoportosítja, a mire ő nevetve felelte rendesen, azt mondván: «Freund, du übertreibst». Nem sok idő telt bele s kitünt, hogy nem túloztam, mert valakit nekem úgy mutatott be «Auch ein Sigmundianer», értvén alatta, hogy a bemutatott ur családjának is Zsigmondkori armálisa van.
Csergheő Géza, egy a XIV. században Nyitra vármegyéből Vasba származott nemes családnak ivadéka, Heiligenstadtban – Bécs külvárosában – született 1841 július 26-án. Atyja Nemestacskándi Csergheő Lőrincz, előbb a m. kir. nemes testőrségnél szolgált, utóbb Ausztriában miniszteri osztálytanácsos volt, nagyatyja Ferencz, szintén magyar nemes testőr, genealogus volt s e mellett heraldikával is foglalkozott.
A mint már előbb is mondtam, ettől örökölte a heraldika iránti hajlamát. Az a körülmény, hogy sokat volt magában, saját gondolataival elfoglalva, kidomboritotta egyéniségét. Röviden mondva, nem volt tuczat ember s individualitását még a katonai élet nivelláló hatása ellen is meg tudta óvni. Mint katona is Csergheő Géza maradt, a ki minden körülmény között más volt mint társai. Még a háboruban is, a hol vitéz volt, mint legvitézebb társai, de vitézkedése másként nyilvánult mint amazoké.
Kevéssel halála után egy fegyveres pajtásával a custozzai csatáról beszélgettünk s ez nekem egy epizódot mondott el, melynek Csergheő volt a hőse.
Egy magaslaton volt az olaszok egy ütege fölállítva, e magaslat ellen intézendő rohamra küldték azt a csapatot, melybe Csergheő is be volt osztva. A fiatal főhadnagy szakaszát jóval megelőzve rohant előre, nem törődve az ágyukkal, s azzal a minden oldalról fenyegető veszélylyel, a melynek neki ment. Bátor föllépése egyrészt szakaszát sarkalta az utána nyomulásra, másrészt az ellenséget félemlitette meg úgy, hogy eszeveszetten hagyta ott ágyuit, melyek közül egyet Csergheő elfoglalt.
Alig történt ez meg, rögtön felül kerekedett benne jellemének egyik vonása, a bizalmatlanság, s abbeli félelmében, hogy esetleg más fogja magának vindikálni a bravuros haditettet, czeruzát vett ki zsebéből s rá irta az ágyu talpára: «Ez ágyut Csergheő főhadnagy foglalta el». Másnap a mikor az ellenséges lövegek Soma Campagna piaczán föl voltak állitva, kihallgatásra jelentkezett s kérte, adják neki az ágyut emlékül. Persze, hogy a szokatlan kérésnek nem volt semmi eredménye s e bravurjának kézzel fogható emléke nem maradt. De társai emlékezetében ma is él. A béke szolgálat nem igen volt inyére a regényes hajlamu tisztnek s mindinkább megérlelődött benne a szándék, hogy a tényleges szolgálattól megválva, egyedül a heraldikának fog élni, s e szándékát végre is hajtotta volna, ha 1869-ben az ujonnan szervezett m. k. testőrséghez nem osztják be. A fejedelméért rajongó tiszt élete legszebb napjai közé számitotta azt az időt, melyet hadura közvetlen közelében tölthetett. Az udvari szolgálat unalmait nem érezte úgy, mint más s a szolgálat elhagyására mindaddig nem gondolt, mig ismét a csapathoz való bevonulás ideje nem következett be. Ez időtájt ismerkedett meg azzal a fenkölt lelkü nővel, a kit csakhamar feleségül vett, s a kinek köszönhetjük, hogy idegenbe szakadt honfitársunk magyarrá lett.
Boldog házasságának első éveit még nem itthon töltötte, hanem az osztrák örökös tartományokban. Az ezen időre eső munkásságáról már megemlékeztünk s elmondtuk, hogy mily nagy hatással volt heraldikai kiképzésére.
Csergheő eleintén Ungváron telepedett le s gazdálkodással is foglalkozott, de valamint a katonai szolgálat mellett is talált időt tudománya művelésére, úgy gazdasági ügyeinek vezetése sem vonta el a heraldikától. Nagy művének, a Siebmacher magyar részének első füzeteit még itt szerkesztette s hazánk északkeleti területén fekvő családi-, vármegyei- s hiteles helyi levéltáraiban gyűjtette és gyűjtette az anyagot a többi füzethez. Ez időtől, különösen 1888-ban Budapestre történt költözése óta, kizárólag a magyarországi heraldikának szentelte munkásságát s élte utolsó pillanatáig – még nagybetegen is – úgyszólván pihenés nélkül ennek érdekében dolgozott, s ez által mnket, barátait s munkatársait nagy hálára kötelezett. E hála 39lerovása végett gyültünk ma itt egybe. Igénytelen szavaim ezt igyekeztek kifejezni. Egyedül csak ezt és nem emlékét megörökiteni, hiszen azt ő maga tette meg műveivel. Ő itt hagyott bennünket, elment előre oda, a honnan nincs visszatérés s majdan, ha mi is utánna megyünk és viszontlátjuk, számon fogja tőlünk kérni örökét.
Adja az Ég, hogy be tudjunk vele számolni.
BÁRCZAY OSZKÁR.
