Zsigmond király német birodalmi czímerleveleiről.
Zsigmond király német birodalmi czímerleveleiről.
Nagy megnyugvására szolgál az írónak, ha látja, hogy sok fáradtsággal megírott munkáját avatott szakemberek figyelmükre méltatják s megadják róla kedvező vagy kedvezőtlen, de igazságos és pártatlan véleményöket.
Ilyen megnyugvást éreztem én is magamban, midőn ezen folyóirat legutóbbi füzetében a Zsigmond-kori czímerlevelekről irott dolgozatom némely pontjaira Schönherr Gyula a Kölkedi czímer ismertetésénél, bíráló és helyreigazító megjegyzéseket tett.
E pár sor nem annyira viszonválasz akar lenni e megjegyzésekre, mint inkább csakis az említett munkálatomban elfoglalt álláspontom preczizirozása.
Említett munkámban ezt írom: «Két czímerlevél van az eddig ismertek között, mely magyar embernek adományoztatott ugyan, de a római császári pecséttel van megerősítve: a Kölkedié és Azzywelghy Benedeké. Ez utóbbinál a kanczellár vagy más főméltóság nevének felemlítése is hiányzik. E két oklevél magyar királyi adományozásnak nem tekinthető.»
Schönherr Gyula idézett czikkében erre azt jegyzi meg, hogy én azokat a czímeres leveleket, a melyeket Zsigmond mint római király illetőleg császár adományozott alattvalóinak, kizárom a magyar heraldika alkotásai közül s nem bocsátkozom tárgyalásukba. «Czímerjogi tekintetből – folytatja – teljesen igaza van, de ha általános szempontokból tekintjük e kérdést, annyi összekötő kapcsot találunk a czímeradományozások e csoportja és a hazai heraldika között, hogy azok teljes ignorálását éppen nem tartjuk kellőleg megokoltnak.»
Hogy ezen armalisok nem tekinthetők magyar királyi adományozásoknak, arra nézve, azt hiszem egyetértünk, mert hiszen hiányzanak abból a magyar armális jogérvényességére vonatkozó sarkalatos kellékek és ebben nékem teljesen igazat ad Schönherr is, midőn azt mondja: «a külföldi nemesség és czímeradományozás tényét, magyar nemeseknél, nem tekinthetjük másnak, mint hogy a kitüntetettnek magyar nemessége az illető országra is kiterjesztetik.» E kijelentésben elismeri azt, hogy ezek külföldi czímeradományozások s így azt is, hogy ezek nem tekinthetők magyar királyi czímeradományzásoknak.
S én ennél többet nem mondottam.
Teljesen egyetértek Schönherr Gyulának azon nézetével is, hogy az ezen armalisokban adományozott czímereket, már mint régebben használt czímerüket, kapják az illetők német birodalmi czímer gyanánt s az nem lehetett más, mint az ő magyar nemesi czímerük. Hogy e nézet az enyémmel teljesen egyezik, annak nem említett czikkemben adtam kifejezést, mert itt a Zsigmond-kori armálisok jellemzéséről lévén szó, csak azon pergamen-darabot vehettem figyelembe, melyre az armalis festve és írva volt, de tettem azt akkor, midőn megboldogult Csergheő Géza barátommal, mindezen czímereket örömmel vettük fel a tisztán magyar nemességet tárgyaló Siebmacher-féle czímerkönyv pótkötetébe, mint a régibb magyar heraldika érdekes emlékeit.
Ezen ténynyel szemben – azt hiszem – nem vehetem magamra a szemrehányást, melylyel Schönherr azokat illeti, a kik «az ilynemű 95czímerleveleket a hazai heraldika emlékei közül mereven kizárják s elzárkóznak azon adatoktól, melyekkel ezek gyarapítják a középkori magyar czímertan amúgy is gyér anyagkészletét.»
De talán a «teljes ignorálás» vádjával sem egészen jogosan lettem illetve akkor, mikor ugyanazon lapjának második hasábján már felemlítem a Kölkedi armálist, mint azoknak egyikét, melyekben a czímer az oklevél közepére van festve s hogy ezen jelzett armalisok tárgyalásába nem bocsátkoztam, annak egyszerű oka az, hogy azok czímereiben semmi jelentékenyebb, kulturtörténeti, costume-tani vagy szimbolikus momentumot felfedezni nem tudtam. A Kölkedi armalis czímerét igen, de szövegét nem ismertem s ennek ismerete nélkül alig jöhettem volna valaha reá arra, hogy a paizsban a sasláb azt jelenti, «hogy a mit a czímerszerzők az alázatosság és vitézség körmével megragadnak, állhatatosan meg is tartják.»
Az ilyen armalisokba foglalt czímermagyarázatoknak – egyes új czímeradományozás eseteit, vagy régiek bővítő részleteit kivéve – alig van valami köze a czímerszimbolikához. Nincsen olyan képtelen czímeralak, melyet a kivánt helyzet megfelelő magyarázatára reá ne erőltetnének.
Czikkemben azt írtam, hogy hazai heraldikánknak a czímerszimbolikára vonatkozó legrégibb irott emléke – ha nem csalódom – a Dessewffyek 1525-ik évi armalisa.
Schönherr kimutatta, hogy csalódtam, mert a Kölkedi s Hunyadi armálisok már azt megelőzőleg tartalmaznak e fajta czímermagyarázatokat. Az előbbit nem ösmertem, az utóbbit báró Nyáry idézett művében nem a szövegben, hanem alól, jegyzetben közölvén, kikerülte figyelmemet.
Mindenesetre köszönettel tartozunk dr. Schönherr Gyulának, hogy ezen – bár nem fontos – heraldikai momentum keletkezését biztos és pontos dátummal határozta meg.
Ennyi az, a mit válaszúl felhozhatok s részemről a kérdéses czímerlevelekre vonatkozólag Schönherr Gyula és köztem valami nagy nézet eltérést nem látok.
Csoma József.
