A Várady-Szakmáry család nemzedékrendje. (Első közlemény, két czímerrajzzal.)
A Várady-Szakmáry család nemzedékrendje.
(Első közlemény, két czímerrajzzal.)
(Első közlemény, két czímerrajzzal.)
A Várady-Szakmáry család Szepesmegye régibb adományos nemesi családjaihoz tartozik. Eredetéről, melylyel a család ma élő tagjai sem törődtek, eddig jóformán semmit sem tudtunk. Hazánkban annyi a «Várady» és «Szakmáry» család, hogy nem csoda, ha e nevek útvesztőjében maga a genealogus is eltéved s hogy kis számú családtani műveinkben a Várady-Szakmáry család nevével, – ebben az összeköttetésben – alig találkozunk.* Régi czímere is a legújabb időig ismeretlen volt s a most megjelent Siebmacher-féle nagy czímertani műben is csak felszólalásomra utólag közöltetett, azon kis számú történeti adatokkal, melyeket hirtelen összegyüjthettem.* Pedig a Várady-Szakmáry család fi- és leányágon ma is virágzik, tagjai kiválóbb polgári állásokat foglalnak el s számos előkelőbb családdal rokonságban állanak, a kikre nézve szintén nem lehet közönyös a család eredetével, leszármazásával megismerkedniök.
* Nagy Iván, Magy. Csal.
* Der Adel v. Ungarn. Supplementband, 33. és 122. l.
Nagyhírű államférfiakat, hadvezéreket a Várady-Szakmáry család tagjai között, igaz, nem találtam; de találtam nagy számban hasznos polgárokat, kik mint hazafiak is, gyakran súlyos körülmények között híven teljesítették kötelességeiket. S azért, ha sokan csalódva teszik le e füzetet, sőt talán a neheztelés egy nemével azon részletesség miatt, melylyel rendszerint csak nagyobb fontosságú, köztörténeti eseményeket szokás tárgyalni, lesznek, kik méltányolni fogják fáradságomat s a tanulmányomban elszórtan előforduló családtörténeti és kulturhistóriai adatokat.
Tanulmányom azon kis számú eredeti kútfőn alapul, melyet a család két tagja volt szíves
rendelkezésemre bocsátani, a mellékelt leszármazási táblák ezen kívül a kézsmárki evang. egyház anyakönyveinek kivonatain, melyeket főtisztelendő Linberger István lelkész úrnak köszönhetek.
A családi iratok közül, különösen egy a XVII. század második felében élt családtag emlékiratát* kell kiemelnem, melyben a kiválóan érdekes «historia domus» szerzője, önnön családjának az unokákig terjedő történetén kívül, híven jegyzi fel mindazt, a mit családja eredetére, leszármazására nézve szülei- és nagyszüleitől hallott. Az emlékirat írója nyilván nem volt a régi czímeres nemeslevél és az adománylevelek birtokában. De az általa feljegyzett adatok többnyire egyezők az okiratokban foglalt adatokkal, sőt – némi kis eltérésektől eltekintve, – az anyakönyvi kivonatokkal is,* a mi elegendő bizonyságúl szolgál arra nézve, hogy jól volt értesülve s hogy a család eredetének és leszármazásának története híven élt szülei és nagyszülei emlékezetében.
* Eredeti és másolat, Várady-Szakmáry Donáth lucsivnai levéltárában. El nem hallgathatom már e helyütt abbeli véleményemet, hogy az emlékirat állítólagos eredeti példánya is csak egykorú másolat.
* A lényegesebb eltéréseket a maguk helyén jelezzük.
A német nyelven szerkesztett emlékiratot, melyre még ismételve visszatérek, keresetlen egyszerűség, íróját tiszta felfogás s mély vallásos érzés jellemzik. Onnön magát meg nem nevezi, de az emlékirat szövegéből világosan kitűnik, hogy szerzője a leszármazási táblán előforduló III. András volt. Feljegyzéseit bízvást teljes hitelűeknek fogadhatjuk el s addig, a meddig ezek terjednek, a családfa is olyanul vehető. Azontúl a rendelkezésemre álló adatok segítségével csupán három ág leszármazását vihettem le egészen a mai napig. Teljességre tehát a leszármazási táblák nem tarthatnak igényt.
86A család számos, az anyakönyvekben előforduló tagja a családfán nem volt elhelyezhető. Ezeknek ma élő unokáin fog állani a nemzedékrend esetleges hibáit helyreigazítani s a hézagokat hiteles adataikkal pótolni.
Ezeket előrebocsátva, áttérek a család történetére.
A Várady-Szakmáry család első ismert őse Wárady Márton. Származásáról nem birunk biztos adatokkal, hacsak némelyek azon állítását nem fogadjuk el ilyenül, hogy erdélyi származású volt.* Bizonyos csak annyi, hogy nemes anyától származott;* a név hangzása után itélve pedig az iránt sem lehet kétségünk, hogy magyar volt.
* Jakob Melzer Biographien berühmter Zipser. 144. l.
* Ez tűnik ki Miksa királynak Wárady Márton részére később kiadott czímeres nemesi leveléből, melyben a megadományozott «agilis»-nek neveztetik.
Mint Laszky Albert, szirádi palatinus, Kézsmárk és Dunajecz örökös urának főember-szolgája, Wárady I. Márton már 1567 január 11-én kapja urától hív szolgálatai jutalmául adományképen a Szepesmegyében fekvő Kis-Szalók nevű nemesi kúriát, minden tartozmányaival együtt. Ezen adományt 1567 szeptember 20-án Miksa császár és király is megerősítette s Wárady Márton a szepesi káptalan által, márkusfalvi Máriássy Pál királyi ember közbenjöttével, a birtokba még ugyan azon évben ellentmondás nélkül beiktattatott.*
* Mindkét okmány szerepel a szepesi káptalan levéltárában.
A megadományozott innentúl csak még inkább igyekezett ura nagylelkűségét hív szolgálataival meghálálni. Mint Laszky Albert követe, ismételve fontos küldetésekben járt Bécsben s szolgálatai az udvarnál is méltánylásra találtak. Ennek köszönheté, hogy 1572-ben Miksa császár és király által nejével, Sennay Zsófiával együtt, a magyar nemesi rendbe felvétetvén, családi czímerrel is megadományoztatott.*
* Az eredeti czímeres nemesi levél Várady-Szakmáry Géza, Sáros vm. szolgabirája levéltárában. V. ö. Pettkó Béla közleményét, Turul, 1888. évf. mellékl. 8. l.
A czímer, mint az alábbi metszvény is mutatja, következő:
Széles arany pólyával osztott paizs, felső kék mezejében jobbfelé kifeszített íj, rajta nyugvó arany nyílvesszővel. Az alsó, kék mezőben hasonló nyílvesszővel, rézsút keresztüllőtt piros süveg. – Sisakdísz: piros hajtókás, ezüst zsinóros kék zubbonyba öltözött vitéz, fején nyíllal keresztüllőtt piros süveggel. Derekát széles ezüst öv keríti; felemelt jobb kezében kivont görbe kard; leeresztett bal kezében arany nyílvessző. Foszladék: kék-arany.
A hártyára írott, igen díszesen kiállított czímeres nemeslevél Szepes vármegye közgyűlésén, 1573 február 16-án hirdettetett ki.
Innentúl csak egyszer találkozunk még Wárady I. Mártonnal, 1578-ban, a midőn Rudolf császár és király új adománylevele és iktató parancsa következtében a szepesi káptalan által, nemes Dobraviczky György királyi ember közbenjöttével, a kis-szalóki birtokba újabban is ellentmondás nélkül beiktattatik.*
* Mindkét okmány hiteles másolata a szepesi káptalan levéltárában.
Halála után özvegye, Sennay Zsófia másodízben nemes Tiliczky Kristófhoz ment férjhez. Mint ennek özvegye, 1599-ben, magára vállalván leányától, Judithtól származó unokájának Jánosnak, Wárady-Zabó Boldizsár fiának és a többi rokonoknak terhét, a kisszalóki birtokot életfogytiglani tartás fejében Choltói Bassó Péternek és ennek neje Horváth Zsófiának adja zálogba.*
* Az ered. zálogos levél ugyanott. Másolatban meg van Szakmáry Donáth lucsivnai levéltárában.
Minthogy az emlékirat írója Wárady I. Mártonnak Sennay Zsófiától származó gyermekeiül 87csak I. Pétert és II. Mártont említi, valóban zavarba jöhetnénk, hogy a család fentnevezett három tagját mikép helyezzük el a családfán. E tekintetben azonban kielégítő felvilágosítást ad egy másik okmány, melyből kitűnik, hogy Wárady I. Mártonnak, a czímerszerzőnek, két fián kívül csakugyan még egy leánya is volt, Judith, ki Wárady-, máskép Zabó Boldizsárhoz ment férjhez. Ennek a fia volt tehát ama János, kiről fentebb megemlékeztünk s ki e szerint a családára nem is tartozik. Egyébiránt ugyanezen okmány alapján már itt megjegyezhetjük, hogy ezen Wárady Zabó János ugyanazon évben, midőn nagyanyja Sennay Zsófia a kisszalóki birtokot zálogba vetette, még kis korában meghalt, mit a királyi fiskus alkalmas ürügyül használt arra, hogy Kis-Szalókot magvaszakadás czímén lefoglalja.*
* Contradictio Sophiae Sennay propter confiscationem possessionis Slavko et defectu seminis Joanni Wárady. 1599. Ered. Szakmáry Donáth lucsivnai levéltárában.
De térjünk vissza Wárady Mártonhoz.
1579-ben Kézsmárk vára zálogképen a hét évvel azelőtt nemesített Thököly család birtokába jutván, Wárady Márton is a vár dúsgazdag új urának, Thököly Sebestyénnek szolgálatába állott.
Thököly, ki mint nagykereskedő s nevezetesen mint lószállító szerezte nagy vagyonát, Wárady Mártont örömest fogadta szolgálatába s az ügyes férfiút, ki már Laszky Albertnél is mint tiszttartó volt alkalmazva, sikeresen használta fel közvetítőül az annyira jövedelmező lószállítmányok beszerzésénél.* Ily megbizatásokban eljárva, Wárady Márton igen gyakran fordúlt meg Szatmártt, sőt később állandó lakását is családjával együtt ide tette át.
* Ebből is látható, hogy Thököly Sebestyén mint várúr sem tartotta méltósága alatt valónak a lókereskedést. V. ö. Károlyi Árpád «Thököly Sebestyén» czímű tanulmányát. Századok, 1878. évf. 68. és kk. l.
Fiai közül az idősbik I. Péter, midőn serdülő korát elérte, ismét Kézsmárkra küldetett, Thököly István udvarához, hol, mert Szatmárból jött, «Szathmáry»-nak vagy «Szakmáry»-nak* is neveztetett. S így ragadt a családra a Szakmáry név, mely később a család tagjai által is fel vétetett s majd a «Wárady» névvel összekötve, majd csak egyszerűen is családnév gyanánt használtatott, sőt még ma is így használtatik.
* Szatmárt sok helyütt még ma is «Szakmár»-nak ejtik. A múlt században általában így nevezték s így írja Bél Mátyás is.
Várady-Szakmáry Péter innentúl állandóan Kézsmárkon telepedett le s mint id. Thököly István tiszttartója, halála napjáig urának kedves és hív szolgája volt. Nejétől Günther Borbálától, vitézlő és nemes Lielienfeldi Günther András* mester leányától öt fia és két leánya született, úgy mint: II. Péter, III. Márton, I. András, I. Dávid, I. Zsigmond, II. Judith és Spes.
* A Günther és Várady-Szakmáry családnak a kézsmárki r. kath. nagy templomban lévő közös sírboltját fedő kettős márványlapon, mind a két család czímere látható. A Günther cs. jól fentartott czímere alatt következő felírás olvasható: «Mort. Parent. et Aquator. Suorum Honori et Memoria, Hoc monument. Poni curavit, Georgius Günther, Tricesimae Lublovien. Perceptor, Aulae Caes. Regiaeq. Majestat. Familiar. Az évszámot (1651) egy az orgona-karzaton olvasható chronostychon örökítette meg.
A nevezettek közül csupán I. Andrásról bírnak közelebbi adatokat, saját fiától III. Andrástól, a családi emlékírat szerzőjétől.
Várady, vagy a mint nevezték Szakmáry I. András,* ki már ifjú korában s alig hogy a 88polgárjogot megszerezte, Kézsmárk város tanácsurává választatott, később különféle hivatalokat viselt s végül polgármesterré is megválasztatott.
* Melzer Jakab Biographien berühmter Zipser czímű könyvében (144. és k. l.) ezen Szakmáry András történetét s a «Szakmáry» név felvételét következőleg adja elő:
«András kora árvaságra jutván, midőn atyja, anyja elhaltak, már csak nagyatyja, az erdélyi származású Várady Márton volt életben. Ez egy Kézsmárk városától nem messze fekvő faluban, Kis-Szalókon, egy nemesi jószágot birt tulajdonúl, melyet Rudolf császártól hadi szolgálatai jutalmául nyert adományul. Márton meghalt s javait unokája András örökölte. Azonban a birtok zálogban volt a hatalmas Thököly Istvánnál. Ez a birtokot mindenképen meg akarta szerezni s abban fáradozott, hogy azt az örököstől, Andrástól csalfa módon magához ragadja. Elhatározta tehát, hogy Andrást zárdába adja. Ez meg is történt s a gyermek Szathmárra vitetett. De a tüzes ifjú sehogy sem tudott a zárdai élettel megbarátkozni s azért néhány év múlva onnan meg is szökött s Kézsmárkra visszajött. Midőn Thököly belátta, hogy a törvényes örököst ősi birtokától semmikép sem képes megfosztani, akkor Andrást, hogy mindent ismét jóvá tegyen, tisztviselőül udvarához fogadta s azontúl többé nem is bántotta. Várady András pedig, a szathmári kolostorból történt szabadulása következtében a «Szakmáry» vagy tulajdonképen «Szathmáry» előnevet megtartotta.» Azok után, a miket fentebb a család eredetéről az emlékirat nyomán előadtunk, szükségtelen megjegyeznünk, hogy Melzer Jakab előadása, mely az általunk idézett eredeti okiratokkal sem egyeztethető, egyszerűen mese.
A mily kitüntető volt Szakmáry I. Andrásra nézve polgártársainak bizalma, ép oly súlyosan nehezedett vállaira a hivatal ezen háborús időben, főleg mikor Thököly Imre, a kurucz vezér szerencsecsillaga már halványulni kezdett s a fejedelem párthívei mindinkább átlátták, hogy ha Leopold pártjára nem térnek, a császár büntető karját ki nem kerülhetik. Sokan ezek közül csakugyan meghódoltak s a szepesi királyi városok is sorban Lipót pártjára állottak. De követhette-e ezek példáját Kézsmárk s annak polgársága, akkor, midőn a polgármesteri hivatalt Várady-Szakmáry András viselte, kinek atyja, nagyatyja s jóformán egész nemzetsége a Thököly család szolgálatában állott s védpajzsa alatt növekedett? Lelkes polgármesterével élén tehát Kézsmárk, jóllehet a Thököly család ellen zsarnok túlkapásai miatt nem egy méltó panasza lehetett, hű maradt mindaddig, míg azt a császári hadak erőhatalommal nem hajlíták az engedelmességre.
Ekkor történt, hogy Várady-Szakmáry I. András a császári hadak vezére, gróf Zedtvitz által fogságba vettetett, sőt birtoka is elkoboztatott. A családi emlékirat szerzője édes atyja bebörtönöztetésének okául csak a polgártársai iránti szeretetet hozza fel; de nekünk nem lehet kétségünk az iránt, hogy elfogatásának oka főleg a fejedelemhez való hű ragaszkodása és kitartása volt.
A nagy tiszteletben álló férfiút a kemény s méltatlan büntetés rendkívül elkeserítette s oka lőn 1684 január 6-án bekövetkezett halálának.
Ez időtájt történhetett, hogy a Várady-Szakmáry család kisszalóki birtokával az arra vonatkozó gyökeres okiratok, valamint a czímeres nemeslevél is elkoboztattak. Erről ugyan az emlékkirat szerzője magában az emlékiratban semmit sem szól, de igenis említést tesz róla ugyanő egy általa magán pecsét alatt kiállított bizonyítványban.*
* Az 1732 február 2-án kiadott bizonyítvány erre vonatkozó 4-ik pontja szó szerint így hangzik: «Dass diese Armales so sind in Sequestro geblieben, ist erstlich die Emerici Tökölysche Rebelion, und so vielerley Aufsitzens eine, und nachdeme die so mancherlei Revolutiones und Anstöss der Armalisten, die andere Schuld.» Ered. Szakmáry Géza birtokában.
Várady-Szakmáry I. András neje – a családi emlékirat szerint – Petróczy Kata* volt, kitől négy fiú és egy leány származott, úgymint I. János, II. András, ki gyermekkorában halt meg, II. Dávid, III. András {az emlékírat szerzője) és Katalin. Mindezekről igen kimerítő adatokat találunk az emlékíratban. Minket azonban ezúttal főleg ennek írója, III. András érdekel s azért legyen szabad életrajzát, az emlékirat nyomán, a következőkben előadnunk.
* A kézsmárki ág. ev. egyház születési anyakönyveiben 1659-től 1669-ig «Szakmáry András» nejéül két esetben Scholtz Évát, két más esetben Scholtz Katát látjuk irva; a miből, ha I. András nejéül a fentebbi Petróczy Katát fogadjuk el, azt kellene következtetnünk, hogy akkor egyidejűleg három Szakmáry András nevű egyén élt Kézsmárkon. Ez magában véve nem lehetetlen ugyan; minthogy azonban Petróczy Kata neve az anyakönyvekben egyátaljában elő nem fordul, részünkről az adatok szigorú egybevetése után nem átaljuk azon nézetünknek kifejezést adni: hogy I. András neje Scholtz leány volt s hogy a «Petróczy» név csak a «Scholtzin» helytelen olvasása következtében a másoló hibájából került az emlékiratba.
III. András született Kézsmárkon, 1669 márczius 19-én. Mint orthodox ágostai evangelikus szülők gyermeke, ő is kora ifjúságától fogva szigorúan vallásos és igen gondos nevelésben részesült. Iskoláztatása, főleg serdültebb korában, a megindúlt felekezeti üldözések miatt némi nehézségekkel járt ugyan; de szülei ezeket is le tudták küzdeni s hogy kiképeztetése saját hitvallásában és az idegen nyelvekben semmi csorbát ne szenvedjen, magán oktatásban is részesítették.
Szüleinek korán bekövetkezett halála miatt azonban András úrfinak is már korán kellett tanulmányait abbanhagynia s a kis gazdaság után látnia. Így kivánták ezt testvérei, ezt tanácsolták rokonai; minélfogva már 1696-ban, alig 21 éves korában megnősült. Hitvestársúl «érett megfontolás után,» ismét a rokonok tanácsa szerint, Mauksch Annát, nemzetes és vitézlő Mauksch Donáth* és Eisdorfer Zsuzsánnának még csak 14 éves leányát választotta.
* Nagy Ivánnál Magyarország Családai, VII. k. 376. l. III. Donáth néven fordúl elő, a nélkül, hogy egyszersmind neje és gyermekei is említtetnének.
89Mint szegény, fiatal, elhagyatott s minden oldalról üldözött árvák, így kezdték meg a gazdálkodást. Úgy látszik, hogy ez kezdetben csakis azon kis városi birtokra szorítkozott, mely édes atyja végrendelete szerint a házzal együtt nem is tehermentesen szállott reá. De kitartó szorgalom, következetes takarékosság mellett a kis gazdaság évről-évre szépen gyarapodott s alapját képezé azon igen tekintélyes vagyonnak, melyet Szakmáry András hosszú, boldog házassága alatt nejével együtt – részben ennek révén – szerzett. Kezdetben csak 2–3 hold szántóföldet, rétet, kertet, nemsokára azonban már egy majort is szerez szülővárosában; majd ismételve szép szőllőkerteket a miskolczi Magashegyen és a Csermeken.
Jövedelmei szaporultával később zálogba veszi Dessewffy János kis-lomniczi, Klein krompachi és felső-lapsi birtokrészeit s örök áron megszerzi Kézsmárk városától ennek Felwark nevű falusi birtokát, hol vendéglőt, majort építtet, úgy nemkülönben a Scholtz-féle sörházat és malmot is.
Szerzeményeinek legkiválóbb alkatrészeiül azonban a farkasfalvi, pikóczi és rókuszi birtokokat kell említenünk. Ezen birtokokat Horánszky János magvaszakadtával, ennek özvegye Filko Bóra (előbb Mauksch II. Donátné) révén, még 1690-ben a Mauksch örökösök váltották magukhoz s miután azokra I. Leopold királytól adományt nyertek, 1692-ben a birtokba be is iktattattak. Történt ugyan, hogy néhány évvel később ugyanezen birtokokra egy korábbi – Zsigmond király által kiadott – adománylevél alapján a Punyai Soldos család is igényt támasztott; de a folyamatra tett pör elvégre is egyezségileg a Mauksch testvérek javára dőlt el. András a nejére esett részbirtokokért egymaga 20,050 frtot fizetett a Soldos családnak.Nagy összeg volt ez abban az időben; de a teher korántsem volt elviselhetetlen Szakmáry Andrásra. Gondosan kezelt szőllőkertei dúsan jövedelmeztek s ő, ki 1709-ben – saját feljegyzése szerint – 9364 frtot vett be boraiért, midőn a «portiót» átvette, azon kedvező helyzetben volt, hogy a tetemes váltságösszegen fölül még igen költséges beruházásokat is tehetett.
Évről évre így látjuk gyarapodni vagyonilag a családot, mely időközben számra nézve is szaporodott.
Szakmáry III. András házasságából négy gyermek származott, úgymint: Katalin (előbb Paulinyi Mátyásné, majd Platthy Pálné), I. Donáth, IV András és I. Anna Mária (Szontagh Pá1né).*
* Érdekesnek találjuk e helyütt megjegyezni, hogy a családi emlékirat, melyből adatainkat merítjük, a Szontagh cs. levéltárából jutott Szakmáry Donáth birtokába.
Mint gyakorlati ember, ki szerény kezdetből kiindúlva, szép vagyonát kiváltképen önszorgalmának köszönheté, Szakmáry III. András gyermekeit is akkép neveltette, hogy megfelelő társadalmi műveltség mellett a gyakorlati életben is megállhassanak. Nagy súlyt fektetett különösen a vallásra és az idegen nyelvekre, melyekben még leányait is oktattatta. A háztartás vitelén kívül azon időben a különféle kézi munkák még a főrendűeknél is a női műveltség egyik kiváló alkatrészét képezvén, Szakmáry András gondoskodott róla, hogy leányai e tekintetben is minden kivánalomnak megfeleljenek. Idősb leányát, Katalint, hogy az aranyhorgolást (goldklöppeln) megtanulja, Szirmay Miklósné úrnő házához adta. Ugyanezen kézimunkára tanittatta később ifjabb leányát is, ki azt – mint András úr megjegyzi – nem mindennapi tökélyre vitte.
Fiai közül I. Donáth házi neveltetése befejeztével aranyművessé lett, majd Bécsbe küldetett, hol a czímervésés és gyémántcsiszolás mesterségét is megtanúlta. Ez később, mint híres mester, szülővárosában telepedett le s nőül vevén Roxer Judithot, nemes Roxer Pál leányát, törzsatyja lett a Várady-Szakmáry család máig is virágzó lucsivnai ágának.
III. András a jogi pályát választotta, de közhivatalt, úgy látszik, nem viselt. 1736 január 31-én megnősülvén, Farkasfalvát vette át, hol már egy mulva (1737 február 22-én) bekövetkezett haláláig gazdálkodással foglalkozott. Nejétől, Dráveczky Erzsébettől, nemzetes és vitézlő Dráveczky Imre leányától egy fia maradt: V. András.
De térjünk vissza III. Andrásra.
A Thököly-féle lázadás elnyomásával a béke rövid időre helyreállott ugyan az országban, de nem a nyugalom; nem különösen a Szepességben, melynek protestáns lakossága a felekezeti üldözések, a templomok és iskolák elvétele 90miatt folytonosan lázas izgalomban volt. Ily körülmények között tehát csak természetes, hogy midőn nemsokára II. Rákóczi Ferencz újra kibontotta a szabadság zászlaját, diadalmas csapatai előtt önként megnyíltak a szepességi királyi városok kapui s a hazafias lakosság teljes odaadással állott a fejedelem pártjára.
De a rövid időre helyreállított nemzeti és vallásszabadságot nagy áron kellett megvásárolniok. A változó szerencsével folytatott szabadságharcz hovatovább nagyobb áldozatokat igényelt. Súlyos adókat róttak a népre, különösen a városi polgárságra; a harminczadot megkétszerezték. Ehhez járult, hogy a nagymennyiségben vert rézpénz (libertás) is mind értéktelenebbé vált, mi által ismét főleg a kereskedelemmel, iparral foglalkozó polgárság szenvedte a legnagyobb kárt.
Mindez könnyen megfoghatólag elégületlenséget szült, annyira, hogy midőn 1708 május havában a császári hadsereg Rabutin tábornok alatt Kassát megszállotta s számos körülfekvő helységet felpörzsöltetett, a szepességi kir. városok is ingadozni kezdettek. Ezek közé tartozott Kézsmárk is.
A két Váradi-Szakmáry testvér, II. Dávid és III. András, az előbbi mint polgármester, az utóbbi mint tanács úr, Rákóczi rendíthetetlen hívei, csak nehezen tudták az ellenséges áramlatot ellensúlyozni; a miért azután a kurucz hadak is boszút forraltak és csak kevésbe múlt, hogy a várost fel nem pörzsölték. A veszélyt ezúttal Várady András hárította el. Ő ugyanis, mint a város követe, a Kassa vidékén állomásozó Károlyi Sándor generálishoz kiküldetvén, ez utóbbinál kieszközlé, hogy szülővárosa megkiméltetett. Minthogy útját a császári hadak által megszállott vidéken át kellett vennie, mint ő maga mondja, csak egy hajszálon múlt, hogy visszatértében az ellenség kezébe nem került és életét nem veszté.
És a szerencse, mely András urat ez alkalommal kisérte, azontúl sem hagyta el. 1709-ben a pestis, mely az ország némely vidékén már a nyár folytán szedte áldozatait, ősz felé Miskolcz városában oly nagy mértékben ütött ki, hogy rövid időn 5500 ember esett a ragadós nyavalya áldozatául. Mindez azonban nem volt képes a gondos Szakmány Andrást visszariasztani, hogy nagykiterjedésű szőllőkertjeiben a szüretet személyes felügyelete alatt ne végezze. A betegség szerencsésen megkímélte; midőn azonban szüret után Donáth nevű fiával visszatérőben volt, Iglónál 14 rabló támadta meg. Az utasok az erdőbe hurczoltattak s már-már életökkel lakoltak. Szerencséjükre azonban, – írja András úr – ott is «protectoruk» akadt, kinek közbenjárására azután 360 frt váltságdíj lefizetése mellett szabadon bocsáttattak.
E közben a háborúskodás is egyre folyt. Újra vészfelhők tornyosúltak a szepesi királyi városok felett, melyeknek konok maguktartását már hosszabb idő óta nem jó szemmel nézték a császári hadak vezérei. Szálka volt szemükben különösen Lőcse városa, melyet Heiszter táborszernagy már a tél elején ostromzár vett. De a jól megerősített város vitéz ellentállásán minden támadás hajótörést szenvedett, minélfogva a bőszült Heiszter Kézsmárk alá vezette seregét. Deczember közepe táján (1709) egy ezred a másik után szállott a város falai alá s nemsokára megindult az ostrom. A tüzes lövegek rendkívüli pusztítást okoztak a városban, mely kigyúladván, 54 háznál több hamvadt el. Az ostromlottak mindinkább átlátták, hogy a várost meg nem tarthatják. Alkudozásba bocsátkoztak tehát a császáriakkal, azonban még mielőtt az alkudozások forma szerint megindíttattak volna, Kézsmárk elesett, a kurucz őrség lefegyvereztetett s fogságba vettetett.
Ugyanezen sors várt a város főtisztviselőire s mindazokra, kik mint Rákóczy párthívei a fejedelem ügyét szolgálták. Ezek közé tartozott a két Várady-Szakmáry testvér is, II. Dávid és III. András, kik Kray Jakabbal, a város hős védelmezőjével, Lányi Mártonnal, Toperczer Sebestyénnel, Mudrony Dániellel és Lányi Jánossal elfogattak s külön-külön bebörtönöztettek. Kray, Lányi Márton és Toperczer öt nap múlva életökkel lakoltak s egy félreértés következtében már-már Szakmáry Andrásnak is fejét veszik vala, «ha Isten, jó barátok közbenjárására – írja az istenfélő ember – ezen veszélyt is el nem hárítja tőle».
Nemsokára ezután a forradalom országszerte elnyomatván, a béke itt is helyreállott; de a háború következményei súlyosan nehezedtek a Szepességre. A pestis, mely a körülfekvő megyékben 91már 1708-ban szedte áldozatait, két évvel később Szepesmegyében is kiütött és oly kegyetlenül pusztított, hogy csupán Lőcsén – a várost megszállva tartó katonaság között előfordult haláleseteken kívül – 1800 személy esett a ragadós nyavalyának áldozatúl.
Szakmáry András, midőn látta, hogy a veszély már szülővárosát is fenyegeti, Szepes-Szombatba menekült. Egyelőre csak egy csűrben a városon kívül üthette fel tanyáját, míg végre négy heti kínos vesztegzár után magába a városba is bebocsátották.* Azonban nemsokára itt is kiütött a betegség, minélfogva András úr is kereket oldott s Michelsdorfba ment, hol az egész telet Fábry János házánál töltötte. A veszedelmet ekkép családjával együtt szerencsésen elkerülte, otthon visszamaradt háznépéből azonban időközben kilencz személy esett a pestisnek áldozatúl.
* Érdekesnek tartottuk ezen magában véve csekélynek látszó részletet feljegyezni, a mennyiben bizonyságul szolgál arra nézve, hogy a közegészségügyi rendszabályok a szepességi kir. városokban már abban az időben sem hanyagoltattak el.
Annyi veszély és izgalom után az 1712. év tavaszán végül Szakmáry András is bízvást térhetett vissza családjával házi tűzhelyéhez s láthatottt hozzá oly hosszú időn át elhanyagolt gazdaságai rendezéséhez. Ez időtájt egyebek között családi ügyei is nem kis mértékben vették igénybe gondoskodását. Az adóügy rendezése alkalmából ugyanis rendelet érkezett a megyéhez, mely szerint mindazon városi polgárok, kik nemesi előjogokkal éltek, kétségtelen nemességüket igazolni tartoztak. A Wárady-Szakmáry család nemessége kétség tárgyát nem képezhette ugyan s azt maga a város tanácsa is készséggel elismerte; de az okiratok, melyekkel a két Szakmáry testvér III. András és Dávid leszármazásukat a többi Wárady-Szakmáryakkal, közös ősük Wárady Mártontól kétségtelenül igazolni tudták volna, nem voltak biztosak birtokukban. Ez, valamint azon körülmény, hogy a «Szakmáry» név tulajdonképen csak szokásból vétetett fel a Wáradyak által s mert ugyanazon időben nemesi jogokkal nem élő Szakmáry család is létezett Szepesmegyében, Szakmáry III. Andrást és II. Dávidot arra indították, hogy vagy régi nemességük megerősítését, vagy egy új czímeres nemeslevél adományozását kérelmezzék. Kezdetben ott voltak, hogy jogaikat az előbbi mód szerint érvényesítsék, hanem az azzal egybekötött nagyobb költségre nézve a testvérek nem tudtak egymás között megegyezni, minélfogva elvégre is, mint egyszerű polgárok, új czímeres nemesi levél adományozását kérelmezték.*
* A czímerrajzzal ellátott ered. folyamodvány Szakmáry Donáth lucsivnai levéltárában. Fasc. I. N. 1.
A kérelem teljesítése úgy látszik nem ütközött nagyobb akadályokba, mert I. Lipót császár és király a nevezett két testvér részére nejeik és gyermekeik neveinek befoglalásával már 1712-ben csakugyan egy új czímeres nemeslevelet adományozott. Ekkép az eddig csak melléknév gyanánt használt Szakmáry név a Wárady család ezen ágánál, mint családnév, szentesíttetett.*
* A czímeres nemeslevél eredetben u. ott. Fasc. I. nr. 2. V. ö. Illésy János, Nemeslevelek Jegyzéke. Turul, 1891. évf. mellékl. 7. l.
A czímer, melyet a Wárady család ezen két tagja nyert, a következő:
Kék mezőben, zöld hármashalomból kinövő, hat ágú arany csillaggal tetőzött szőlőtő, melynek jobb- és balfelől lehajló indáiról, egy-egy szőlőfürt függ le. Sisakdísz: fészkében ülő pelikán, mely csőrével felszakított melle vérével fiait táplálja. Foszladék: kék-arany, vörös-ezüst.
Mint ebből látjuk, az új czímer teljesen elüt 92a család eredeti czímerétől s egyenesen a szerzők kérelmére lett így kiadva. A czímerpaizsban látható szőlőtő kétségkívül azon forrást jelképezi, melyből czímerszerzők gazdagságukat merítették; a sisakdísz pedig vonatkozás lehet a Horánszky családdal való rokonságra, melynek révén a farkasfalvi, pikóczi és rókuszi birtokokhoz jutottak.
Ugyanazon okok, melyek Szakmány III. Andrást és II. Dávidot arra indították, hogy új czímeres nemeslevélre szert tegyenek, nemsokára a többi s nevezetesen a más megyékbe szakadt atyafiakat is arra ösztönzék, hogy kétségtelen nemességüket és az első czímerszerző Wáradi Mártontól közös leszármazásukat igazolják. Így 1732-ben IIl. János, (I. János fia, I. András unokája) és II. Jakab (III. Dávid fia, I. Dávid unokája) a közös leszármazást igazoló bizonyítványt vesznek Késmárk városától* s ugyanazon évben a birtokukban lévő ősi czimeres adománylevelet is újból kihirdettetik.
* A bizonyítvány hitelesített másolata Szakmáry Géza levéltárában.
Az új czímer szerzői közül III. András akkor még életben volt s atyafiai ügyében maga is annál szívesebben működött közre,* mert az ősi czímeres nemeslevél unokaöcscse III. János birtokában lévén, a Wárady Mártontól való közös leszármazás igazolása reá nézve is csak hizelgő lehetett. Örömmel emlékszik meg erről András úr emlékiratában, megjegyezvén, hogy 1732 márczius 8-án a régi czímeres adománylevél Szepes vármegye közgyűlése által is helyesnek és érvényesnek ismertetett el.
* Szakmáry Andrásnak, Wárady (Szakmáry) János és Jakab részére magán pecsét alatt kiállított, a közös leszármazást igazoló bizonyítványa. Eredeti u. ott.
Innentúl még öt évig folytatja Szakmáry III. András feljegyzéseit, épp 1737-ig, a midőn gyermekeit megosztoztatván, elég járadék mellett nejével együtt nyugalomba vonúl. Meghalt Kézsmárkon, 73 éves korában, 1742 október 5-én. Öt nappal később, 1742 október 10-én hű élettársa is jobblétre szenderült.
Kubinyi Miklós.
