Magyarországi három czímerlevél II. Rákóczi Ferencztől.
Magyarországi három czímerlevél II. Rákóczi Ferencztől.
A Turul 1895-iki évfolyama 2-ik füzetében értekeztem a II. Rákóczi Ferencztől, mint erdélyi fejedelemtől kiadott nemeslevelekről. A bevezetésben (49. l.) egyebek közt azt írám, hogy ő, mint magyarországi vezérlő fejedelem (dux), nemesi rangra senkit sem emelt, még az ónodi abrenunciatió után sem. Ezen állitást szó szerint fenntarthatom ugyan, hogy t. i. Rákóczi ezt maga nem tevé; hanem a szécsényi szervező országgyűlés a megalakúlt Confoederatio által melléje rendelt kormánytanácscsal egyetemben, közös egyet értéssel s a záradékban a jelenvolt senatorok neveinek fölsorolása mellett: az ausztriai ház uralmától való elszakadás kinyilatkoztatása utáni időkben igenis, adott ki – mindazáltal csak nagyon csekélyszámú – armalist, mint azóta tett e tárgyú kutatásainkból meggyőződést szereztünk.
A mint ugyanis a maros-vásárhelyi ünnepélyes trónbeiktatás és eskütétel után a czímereslevelek osztogatását mint Erdély fejedelme elkezdé: az ónodi abrenunciatió megtörténtével Magyarország is független államnak declarálván magát, itteni hívei oly sűrűen ostromolták őt, mint a szövetkezett rendek fejét, vezérlő-fejedelmét, armalisok kibocsátásáért, hogy Rákóczi, ha talán nem is annyira magok a sollicitálók, mint inkább azoknak magasrangú, a közügyek intézésében nagy befolyású pártfogóik kéréseitől, unszolásaitól nem menekülhetett. Szigorúan alkotmányos érzülete azonban a nemes és szerény fejedelmi férfiúban azon maggyőződést érlelé meg, hogy mivel ő Magyarországon a legfőbb hatalmat a szövetség statutumai értelmében, helytartójával, Bercsényi gróffal és a mellé adott kormánytanácscsal megosztva gyakorolja: következőleg a nemesi előjogok adományozását is csak e tényezőkkel együttesen teheti. A senatus elé terjeszté tehát, még az ónodi országgyűlés berekesztése előtt az ügyet és e tanács véleményének meghallgatása után abban állapodott meg, hogy a nemesi rangra emeléseket csakis a rendek, vagy legalább az országtanács együttlételekor, ennek bevonásával eszközlendi, kivévén, ha valamely nem nemes haditiszt az ellenségen olyan feltünő vitézi tettet vinne végbe, a melyért való kitüntetése, már csak a serkentő példaadás okáért, sokáig nem halasztható.
Hogy mily lelkiismeretesen ragaszkodott azután Rákóczi e kimondott elv megtartásához, érdekesen bizonyítja egy, az általa pedig ugyancsak kedvelt és nagyrabecsült Thelekessy István egri püspök, kormánytanácsos és hevesi főispán részéről megnemesítésre mindjárt az ónodi gyűlés eloszlása után tett ilyen ajánlatnak visszautasítása. Udvari kanczelláriájának az 1707-ik év tavaszáról s nyaráról szóló minutái között ugyanis Rákóczinak a nevezett püspökhöz intézett következő válaszfogalmazatát olvassuk:
«Ex Arce nostra Szerencs, die 5. Julii, 1707. Episcopo Agriensi. A mely személyt Kglmed recommendál: nem kétljük érdemesnek lenni, nemesi szabadságnak collatiójára; de minthogy elvégeztük, diaetán vagy conventuson kivűl senkinek armálist ne adjunk, hanem ha valamely nevezetes és dicséretes cselekedetet ellenségünkön szemlátomást, (tanúk előtt) követne el;* kire nézve, ennyire lévén afféle instansok restringálva; várjon az is az következendő gyűlésre és azalatt, ha generális Károlyi Sándor úr hívünk (ennek hadtestében szolgált tehát a püspök pártfogoltja,) recognoscálni fogja hazafiúságtúl viseltetett cselekedetit, – veheti érdemihez képest kegyelmességünket». (Orsz. levéltár, Rákóczy-limbus.)
Ilyen dićtán vagy konventen kivül kiadott armalisát azonban egyet sem ismerünk; úgy látszik, nem is létezik, nem is létezett ilyen.
Ezen elvi alapon nyugvó visszautasítást, vagy föltételekhez kötött elhalasztást megelőzőleg, még az ónodi országgyűlésen, ennek végső napjai alatt kelt Rákoczinak Pongrácz János alezredes részére kiadott czímeres nemeslevele. Az armalisok szokott stylus curialisában van szerkesztve; hogy t. i. „attentis et consideratis fidelitate, fidelibusque servitiis, meritis Fidelis Nostri Strenui Joanni's Pongrácz, Regiminis Nostri Equestris Ordinis Szalayani (Szalay Pál abauj-sárosi huszárezrede) Vice-Colonelli, quć ipse sub his armorum Nostrorum progressibus, erga Inclytam Gentem hanc Ungaricam et consequenter Serenitotem 200Nostram, qua Ducem Confoederatorum Statuum, pro locorum et temporum varietate, in diversis bellicarum operationum casibus, felicz successu fideliter exhibuit et impendit»: a fölűlnevezett Pongrácz Jánost és mindkét nembeli törvényes ivadékait magyar nemesi rangra emeli. Adván nekie czímerűl égszín-kék vértet, melynek alját zöld mező tölti be és e fölött «harczra formált» kar emelkedik, kivont görbe karddal kezében. A vért fölött nyílt hadi sisak, melyből hasonló kardos kar nyúlik ki. Foszladék: jobbról arany-kék, balról bíborszínű. Mely czímerrel és a nemesi kiváltságokkal ő és maradékai az országunkban szokott módon élhetnek. Végül a záradék: «Datum per manus Fidelis Nostri Magnifici Baronis Stephani Sennyei, Nostri et Confoederatorum Regni Hungarić Statuum Cancellarii, Reverendis Stephano Telekesi Episcopo Agriensi, Ladislao Piber Episcopatus Nitriensis Administratore et Electo Alm˙siensi, Andrea Pettes Electo Ansariensi et Administratore Vaczensis Episcopatus Ecclesias Dei feliczter gubemantibus; Item Illustrissimo Comite Nicolao Bercsény de Székes, Supremo Generali Nostro, Comitatus Ungváriensis Supremo Comite; Comite Stephano Csáky Comitatus Bereg et Ugocsa Comite Supremo; Adamo Vay, Aulć Nostrć Mareschallo, Comitatus Máramarosiensis Administratore; Sigismundo Jánoky, Stephano Kálmánczai, Stephano Soós, cćterique Senatoriam Dignitatem tenentibus et honores, sub Generali Confoederati Regni Conventu in Campo ad Ónod celebrato, die 27. Mensis Junii, Anno Millesimo Septingentesimo Septimo.” (Eredeti fogalmazat, ugyanott.)
Az itt megnemesített Pongrácz János vitéz hadi főtiszt, s végül irtóztatón tragikus sorsú férfiú vala. Életéből rövideden megemlítjük, hogy szepességi fi volt, polgári születésű. Már a kuruczvilág előtt rendes katonai szolgálatban kellett állnia: mert mikor Rákóczy fegyverei Lőcséig hatolának s ő az 1703. évi szeptemberben szepesiek és sárosiakbúl lovas-századokat szervezvén, velök mint «kapitányuk» (fő-, vagy csak viceezereskapitány? nem mondatik), csakhamar Liptóba, Túróczba, Trencsénybe nyomúlt hódítólag elő, – hadait, ámbár még igen hiányos fölszerelésűeket, reguláris katona-mód szerint marséroltatá és a hadi evolutiókhoz jól értett. Volt azonban egy nagy hibája: a részegesség. Boros fővel belegarázdálkodott mindenkibe s iszonyú kihágásokat követett el. Ezekért a fejedelem megfosztá őt az önálló csapatparancsnokságtól s Szalay Pál huszárezredébe osztatta alezredesül. Nagyon vitézül szolgált itt is, de veszekedő garázdaságaiért többször szenvedett katonai fogságot. Majd Szalaytól is megvált Pongrácz és a szerencsétlen trencsényi csata idejétől fogva mint gyalogalezredest találjuk őt Érsek-Újváron. Itt 1709 novemberben ittasan összeháborodott Csajághy dandárnok s várparancsnokkal, ki aztán vasra verette és betömlöczözteté. Fogságából Esterházy Antal szabadította ki őt 1710 januárban. Ezentúl is Érsek-Ujvárban maradt melynek ezen évi hosszú megszállását, ostromát hősiesen küzdötte végig; annyira, hogy midőn szeptemberben a várfeladás iránt alkudozni kezdének a szorúlt helyzetbe jutott védők: Pongrácz János keményen megkötötte magát, hogy ő bizony nem kapitulál senkinek; inkább vágja magát keresztül a várőrség a németen, – majd ő példát mutat! . . . Azzal fogta magát, egy éjjel szép csendesen összegyüjté a várpiaczra 500 jó hajduját és a vakmerő ember ezzel a maroknyi haddal oly ügyesen keresztültört Heister ostromsáncz-vonalain, s 12000 főnyi táborán, hogy csak a messze Korpona, Bozók táján bukkant elő csapatával és Gömörben szerencsésen csatlakozott a kurucz haderőkhöz.
A fejedelem e hallatlan, elszánt bravourjáért ezredessé léptette elő Pongráczot, a ki aztán Szegesben, Sárosban, Abaújban gyalog és lovas, könnyen mozgó guerilla-csapatot gyűjtött össze magának. Egy darabig Jászóvárában volt parancsnok, majd ez, Kassa körűlszállástásakor, üresen hagyatván, 1711-ben Ungban, Berezna, Zaricsó táján feküdt téli szállásokon. A szatmári békét el nem fogadva, guerilláival a vereczkei szorosba, utóbb Lengyelországba vonúlt és hontalan bujdosóvá lőn. De ott sem tudott pihenni; folyvást új forradalmak szításán törte a fejét s a lengyel szélekről be-becsapkodó szabad-hajdúival sokat nyugtalanítá a felső megyéket. 1712 augusztusban is bentjárt és a szintén szepesi Czelder Orbán volt brigadérossal, régi hajdúikból titokban guerilla-csapatokat szervezett az Igló és Dobsina közötti Nyilecz-hegységben. Gr. Pálffy János cs. tábomagy Kassáról erős hadoszlopot küldött ki ellenük 201és Czeldert tíz társával elfogatta. Elfogták Pongráczot is, azonban ő útközben megugrott és a duklyai szoroson Lengyelországba visszamenekült. De végzetét mégsem kerülheté ki. Azon gaz lengyel schlachtzicz, a kinél szállva volt, fel- és eladá őt az eperjesi német őrségnek. Ezek éjjel titkon átlépvén a lengyel határt, a szerencsétlen magyar forradalmárt elfogták és Kassára hurczolák.
Itt a delegált vérbiróság együtt összeülvén, a rabokat – egészen ŕ la Carafa! – hóhérok által irtóztató kínvallatás alá vetették. Különösen a szegény Pongráczot a kínzó-kamarában a bakók többszöri kínpadra feszítéssel anynyira agyonkínozták, törték, szakgatták, sütögették, hogy a szánalomraméltó vitéz ember, mire a halálítéletet: lefejezést és négygyé vágatást, meghozták fölötte, a szenvedett irtóztató sérülések, zúzódások, égetett sebek miatt börtönében meghalt. Ekkor a vérbiróság a meghozott ítéleteket megerősítés végett Bécsbe küldvén a k. k. Hofkriegsrathhoz, egyszersmind kérdést tett: hogy a kínzások következtében elhalt Pongráczczal – a kit addig temetetlen hagyának – mi történjék? Az embertelen válasz úgy hangzott, hogy hajtsák végre az ítéletet a – holttestén. És az egykori kurucz ezredesnek élettelen, enyészetnek indúlt tetemét csakugyan lefejezték s a testét fölnégyelvén, Czelder és a többi lemészárolt kuructok testrészeivel, Kassa város négy kapuja előtt póznára tűzött kerekekre szegezték, a levágott fejét pedig az egyik bástyatorony ormára tűzték föl. Ott senyvedett az hat hétig – hollók, varjak prédájáúl – a kassai polgárok borzalmára, mígnem a városi tanács fölterjesztésére a Hofkriegsrath nagy kegyesen megengedé, hogy az elaszott koponyát a hóhér a bástyaoromrúl immár levehesse és eltemethesse a – bitófa tövében . . .*
Az idevonatkozó eredeti, hivatalos aktákból, a cs. és kir. hadilevéltárban, Bécsben.
Hanem azért III. Károly, az utolsó Habsburg mégis jámborlelkű, kegyes uralkodó volt! . . . Ime, ilyen szomorú történetet elevenít föl az a föntebb közlött nemeslevél!
A Pongrácz Jánosén kívül még két, Rákóczi-féle czímeres nemeslevélre akadtunk, ugyancsak az 1707-ik évről. Ezen esztendő végnapjaiban ugyanis a vezérlő-fejedelem ismét országos konventet tartott Kassán, a hol a kormánytanács is együtt ült. Itt és ennek kebeléből adott ki azután Pongráczéhoz egészen hasonló szövegű két armalist, az egyikkel Gyöngyössy György, s a másikkal Pöstyényi István vitéz hadi tiszteket nemesítvén meg, hozzátartozóikkal és törvényes ivadékaikkal együtt, a szabadságháború folyamán tanúsított hűségükért s jeles hadi tetteikért. Gyöngyössynek neje Mészáros Judith volt s még Gyöngyössy József és Jakab nevű fiai említtetnek; Pöstyényi házastársa pedig Nagy Erzsébet; továbbá István, Mihály, György nevű fiai és Zsuzsánna s Katalin nevű leányai soroltatnak elő. Mindakettőnek itt is ugyanaz a czímer adományoztatik, a mi Pongrácz armalisában leiratott. (Ez, úgy látszik, már conventionális katona-czímer volt a kuruczoknál).* A nemeslevél záradéka is egészen ugyanaz; «Datum per manus Fidelis Nostri Magnifici Baronis Stephani Sennyei Nostri et Confoederati Regni Hungarić Statutum Cancellarii,» azután következnek ugyanazon egyháznagyok, Bercsényi és Csáky grófok, Vay Hám, udvari marsal csakhogy a nemesi rendből most hárommal több senator volt jelen, úgymint névszerint: Jánoky Zsigmond, Kálmánczay István, Berthóti Ferencz, Benyiczky László, Labsánszky János és Soós János. Végül a keltezés: « . . . . in Libera Regiaque Czvitate Cassoviensi, die 28. Mensis Decembris Anno 1707-mo.» (Eredeti fogalmazat, ugyanott).
A Nyúzóéban is meg volt ugyanis a görbe kardot tartó kar, – igaz, hogy mellette két sasszárnynyal, a mi talán Nyúzó Mihálynak – mint híres lovastisztnek – gyorsan szállongó huszári mivoltát kivánta jelképezni.
Az ezen nemességszerzők egyikéről, Gyöngyössy Györgyről, nem tudunk semmit; de talán nem helytelenül gondoljuk, – legalább Heves varmegyére utaló neve azt sejteti – hogy ő lehetett a hevesi főispán s egri püspök, Thelekessy ama védencze, a kit ő már július elején megnemesítésre ajánlott, de a fejedelem az orsz. konvent újabb összeüléseig való várakozásra utasított. Századosnál aligha volt magasabb rangú haditiszt, mert különben ismernők a nevét.
A másik armalistát, Pöstyényit, már jól ismerjük. Ez Dunántúl, a Bezerédy Imre híres huszárezredében volt kemény, vitéz svadronyos-kapitány. 202De aligha származott a Dunántúlról: mert Kolinovics a Pöstyényi név mellett «alias Pistyánszky»-nak említi őt. Tehát alkalmasint Nyitra vármegyei, Pöstyén vidéki tótos magyar vala s a Bezerédy-ezred dunáninneni századaival csak 1705-ben került túl a Dunára. Hatvani Szabó Máté ezredest ugyanis e mondott évben Hatvan vára parancsnokává nevezvén ki a fejedelem lovas-ezredét Bezerédynek adományozá, hogy ez azt a magáéval egygyé olvaszsza. E volt Szabó Máté-féle csonka ezred Pest és Nógrád vármegyei fiakból állott; de akadtak közöttük hontiak s más felső megyeiek is. Így szolgálhatott soraiban Pöstyényi is.
Ennek neve különben inkább csak 1708 szeptemberben, a szomorú emlékű Bezerédy-féle, még idejében leleplezett árulási kísérlet alkalmából lőn a dunántúli részek határain túl is ismertté, mint ezen összeesküvés egyik részeséé. Dandárnokával, Bezerédy Imrével, alezredesével Bottka Ádámmal, őrnagyával Szegedy Ignáczczal s Ujkéry János százados-társával együtt Pöstyényit is elfogták Kőszegen, gr. Esterházy Antal tbk. parancsára, az összeesküvést följelentett Pásztói Horváth István és Nemes-Kéri Kiss Pál, ugyan Bezerédy-ezredbeli kapitányok. A foglyok azután Sümeg, Simontornya várakba, majd a Dunán által Egerbe, Kassára és Munkácsra, végre pedig 1708-iki deczemberben Sáros-Patakra szállíttattak, – hol ekkor az országgyűlés együtt volt, – hogy megérdemelt büntetésöket elvegyék.
Mind az öten hóhérpallos által leendő halálra itéltettek; s az ítélet a két főbűnösön: Bezerédyn és Botkán decz. 18-án végre is hajtatott; míg a három másiknak, tehát Pöstyényinek is, a a fejedelem – a kegyesszívű Bercsényi grófné közbenjárására – megkegyelmezett, börtönre változtatva büntetésüket. De alig raboskodtak ezután még félévig: midőn a fejedelmi kegy – hűségüknek újabb esküvel való megpecsétlése s erős reversálisok kiállítása mellett – nagylelkűen visszaadá, szabadságukat.
Szegedy és Ujkéry ezt arra használták föl háladatlanúl, hogy még az 1709-ik évi augusztus elején Liptóban a császáriakhoz szöktek. Azonban nem sokáig pártoskodhattak; mert egy kurucz porta, még ugyan augusztusban horogra kerítette a két szökevényt Füleknél s Bercsényi fővezérhez vivé. Ez most mar szigorú hadi-törvényt láttatván a kétszeres árulókra, de meg a saját reversálisukban ezek maguk is halálbüntetést esküdvén magukra újabb hűtlenség esetén: Hajnácskő várában mindakettőnek feje vétetett.
Pöstyényi e két társának liptai átszökésekor nem volt velük. Ő mint kurucz katona hadakozott azután is. Hanem az 1710-ik év nyarán őt is szökési kísérleten kapták, de megcsípvén, Eger várába vitték. Itt ült vason az esztendő végéig, elintézetlen ügygyel. Mígnem Egert, kemény ostrom után, deczemberben a császáriak bevették és ekkor kiszabadúlt Pöstyényi István is. A Bezerédy-féle árulás részesei közül ő vala az egyetlen, a ki a hóhérpallost kikerülé és a szatmári békekötést túlélte.
Tehát ennek a nemeslevélnek is elég érdekes története van. Többet ennél a háromnál – magyarországit – nem is ismerünk; csak úgy rémlik előttünk, mintha Rákóczi a Szepesvárát 1703-ban hősies elszántsággal magyar kézre juttatott Trencsényi Mátyást (a gr. Csáky Mihály skófium-hímzőjét) is megnemesítette volna utóbb, mint már kurucz-századost, vagy őmagyot. De mikor kelt az az armalis? vagy csak szabadítéklevél-e az, a kapott donatió mellé? és hol láttuk? Nem emlékszünk tisztán reá; pedig, hogyha láttuk, (s fogalmazatra, vagy kanczelláriai másolatra emlékszünk, hogy láttuk), akkor le is másoltuk bizonyára és így kézirataink erdejében még rá fogunk akadni; ha nemeslevél, hát közölni fogjuk.
THALY KÁLMÁN.
