1. Czímeres nemeslevél II. Rákóczi Ferencztől.
1. Czímeres nemeslevél II. Rákóczi Ferencztől.
Sajátságos, hogy az oly fényesnevű ősök, annyi erdélyi uralkodó fejedelem ivadékát, II. Rákóczi Ferenczet, – az ő végletekig önzetlen, sőt önfeláldozó, ideális hazaszeretetét föl nem foghatván, – osztrák, úgy más, a szabadságharczok iránt ellenséges érzületű történetírók, más, nagyobb hibák hiányában, dicsőségszomjjal, és határtalan nagyravágyással (!) vádolják. Azt persze nem tudják kimagyarázni, – tehát egyszerűen vagy agyon hallgatják, vagy alig érintik, hogy, ha olyan nagyravágyó volt: akkor hát a neki előbb (1704.) a lengyel prímás és országtanács, s utóbb (1707.) a hatalmas Nagy-Péter czár által fölajánlott lengyel koronát, ősének Báthory Istvánnak királyi koronáját, – továbbá az I. József császár-király részéről 1706. nyarán számára annyi előzékenységgel tett, szintén igen fényes és Erdélynél jóval előnyösebb ajánlatokat mért utasítá vissza? A fejedelem őszintén előadja ennek okait Emlékirataiban, a maga nemes szerénységével, – de hasztalan; nem hisznek, nem akarnak hitelt adni neki. Pedig, ha az illető évek eredeti actáit vizsgáljuk, – teljesen igazolva találjuk ezekből az igazán, majdnem példa nélkül önzetlen, hazafinak említett állításait. Sőt ellenkezőleg, a viszonyok mélyebb birálata után meggyőződésre jutunk, hogy hiba volt Rákócziban a túlszerénység; s különösen 1707-iki vonakodása a lengyel korona elvállalásától, olyan – nemzetünk sorsára is kiható – káros, végzetes hiba, mely utóbb helyrehozhatlanná vált. Mert, ha Rákóczy Péter czár s az oroszpárti lengyel rendek ajánlatába 1707-ben belemegy s lengyel királylyá választatja magát: a nagy orosz uralkodó pultavai döntő diadalát az ő, s nem a trónjára visszahelyezkedett Erős-Ágost érdekében vívja vala ki; s a Bercsényivel kötött varsói szerződés erejénél fogva, a győzelmes czár Magyarország s Erdély hathatós megsegítésére fordítja – az általa másként is gyűlölt bécsi udvar ellen – hadseregeit. S akkor a történelem kerekei nagyot fordúlnak!
Azonban, kissé messze kitértünk, – e helyütt csak Rákóczi szerénységéről akarván szólani. A fényes fejedelmi nemből származott nagy szabadsághős szerénységét jellemzi az is, hogy ámbár jobbágyi sorsból tömérdek érdemes férfiút szabadított fel, okiratilag fölmentvén őket, – hogy másoknak kárt ne okozzon: legkivált a saját jobbágyait s maradékaikat – mindennemű paraszti terhektől és szolgálatoktól: de nemesi rangra, mint magyarországi Vezérlő-Fejedelem, az ónodi abrenunciatió után is, egyet sem emelt. Annyit tesz csak oda szabadíték-levelei végén szerényen: ő abba is beleegyezik, hogy az illető felszabadítottak, annak útján és helyén – értvén a majdan betöltendő királyi széket – nemességet szerezzenek magoknak. E jogot tehát a fejedelem nem vevé igénybe, hanem a koronának hagyta meg. Községi czímert is csupán egyet adományozott: a hajdúvárossá emelt Tarpának, melynek különben örökös ura volt.
50Így Magyarországon; s ha az Erdély és az akkor még tágabb értelemben vett Partium területén illetékes alatvalók ugyanezen dolgait vizsgáljuk: hasonló eljárást tapasztalunk részéről egész az 1707-ik évig. Tudjuk, hogy Rákóczit Erdélynek Gyula-Fehárvártt országgyűlésre egybesereglett mindhárom nemzetbeli karai és rendei 1704 július 6-kán, – az ellenségtől megszállt Brassó, Szeben és Szász Sebes szász székek kivételével – egyhangúlag fejedelmökké választották. Ő azonban, a ki e fejedelemséget nem kereste, sokáig vonakodott azt elfogadni; az «erdélyi választott fejedelem» czímet is, sok kérés, kényszerítés után, csak félév múlva vevé föl czímei közé; trónfoglalását pedig évekig halogatta, – úgy, hogy végre is, XIV. Lajos franczia király sürgetéseire csak 1707 ápril 5-kén iktattatá be magát a maros-vásárhelyi országgyűlésen fejedelmi székébe, csakis akkor, midőn a Habsburg-házat trónvesztettnek kijelentendő magyar országgyűlés már össze volt híva az ónodi mezőre, a következő hónapra.
Nos tehát II. Rákóczi Ferencz erdélyi és partiumbeli híveinek sem adott, mint már «megválasztott» erdélyi fejedelem nemeslevelet az 1704–1707 ápril 5-dike közötti időszakban; csakis olyforma szabadíték-leveleket, mint a magyarországiaknak. Marosvásárhelyi ünnepélyes inauguratiójával azonban a helyzet megváltozott. Most már Erdélynek s kapcsolt részeinek nemcsak választott, hanem trónt is foglalt uralkodó fejedelme lévén: mint ilyen, fejedelmi ősei és elődeinek oly gyakori példái szerint, a czímer- és nemesség-adományozásokban is érvényesítni kívánta jogait. Hiszen ezt, mint fejedelmi attributumot, kellett most már gyakorolnia. Csakhogy Rákóczi, túlvitt nemes szerénységében, még ezután, még a trón-beiktató maros-vásárhelyi országgyűlés után is, a nemesi kiváltságokért ezrével áhítozó érdemes híveinek nagy sokasága és sok importunuskodásaik daczára, – elődeitől eltérőleg, – nagyon, de nagyon ritkán élt nemesítési és czímeradományozási jogával. Elannyira ritkán, hogy mi, a kik az ő korának okiratait, több mint harmincz évi kutatás után, talán meglehetősen ismerjük: II. Rákóczi Ferencztől kiállított eredeti armálist – emlékezetünkre – egyet sem láttunk, még ilyennek fogalmazatát, vagy másolatát is csak egynehányat. Közzé téve pedig, tudtunkra, nincs egyetlenegy sem. Érdekes lesz tehát kiadnunk legalább egyet, – a kor szerint legelsőt, – már csak azért is, hogy belőle a Rákóczi-féle fejedelmi udvari kanczellária stylus curialisát, a nemesleveleknél szaktudósaink megismerjék, és mert záradékából megtudjuk: kik viselték Erdélyben 1707 s az e körüli évek folyamán a főispáni s egyéb országos méltóságokat?
A közlendő nemeslevél nem sokkal a m.-vásárhelyi országgyűlés után, s közvetlenül a megnyílandott ónodi gyűlés előtt, 1707 május 20-kán, a fejedelemnek szerencsi várában kelt és adatott ki Nyúzó Mihály, híres vitéz kurucz lovasezredes, neje Szabadas Katalin, testvére Nyúzó János, ennek fia ifjabb Nyúzó Mihály s törvényes ivadékaik számára. A Nyúzó-testvérek paraszti nemből származó, kemény katona-emberek valának, úgy látszik: erdélyi születésűek; legalább itt tűntek föl mindketten, mindjárt a szabadságharcz elején, 1703-ban, 1704-ben. Neveiket mint önálló csapat-parancsnokokéit csakhamar Gúthy Istvánnal, Kaszás Pállal, Vájó Andrással stb. egy sorban emlegetik az erdélyi kurucz hadak közt. Mihály már 1704–5-ben a gr. Pekry Lőrincz huszárezredének alezredese, majd vezénylő-ezredese volt; utóbb – vitézi tetteivel mind nagyobb hírre vergődvén, – tulajdon lovasezredet kapott b. Károlyi Sándor tiszántúli tábornok alatt, szabolcsvármegyei fiakból, és maga is Szabolcsba, Rácz-Fejértóra telepedék, hol házat, birtokot szerze, a sok kardjával, vére kiontásával nyert hadi zsákmányból. Öcscse János szintén alezredes, sőt talán ezredes vala 1704-ben Erdélyben; de, vagy sebet kapott s további hadi szolgálatra alkalmatlanná válék, – vagy a gr. Forgách Simon tábornok (1705.) regularitása vette el a szoros fegyelemhez nem szokott szilaj katona kedvét? Elég az hozzá, a mint akkor mondani szokták: «letette magát», vagyis, a hadakozásnak búcsút mondván, gazdálkodáshoz látott, a bátyja fejértói részjószágán, – a mely talán közösen szerzett birtokocska is, nemesi zálogbirtok, lehetett.
E két vitéz testvér s utódaik részére adatott ki a következő czímeres nemeslevél:
Nos Franciscus II. etc. Memoriae commendamus tenore prćsentium significantes quibus expedit universis, quod nos cum ad nonnullorum fidelium nostrorum humilimam supplicationem nostrć propterea factam serenitati, tum vero attentis et consideratis 51fidelitate, fideliumque servitiorum meritis fidelis nostri strenui Michaëlis Nyúzó, militić nostrć unius regiminis equestris ordinis colonelli, necnon Joannis similiter Nyúzó, fratris nempe sui carnalis et uterini, quć ipsi sub his motibus erga inclytam gentem Hungaram, consequenter serenitatem nostram in utraque patria, Hungarić nempe et Transylvanić regnis, pro locorum et temporum varietate, in diversis belicarum expeditionum operationibus foelici cum successu fideliter exhibuerunt et impenderunt et in posterum quoque pari fidelitatis et constantiae zelo sese impensuros pollicentur; tum ob id, tum vero ex gratia et munificentia nostra principali, qua quosvis de nobis et charissima gente nostra benemeritos et virtutis colendć studiosos antecessorum nostrorum regni nostri Transylvanić et partium eidem annexarum principum foelicis reminiscentiae exempla sequi, eisque certa virtutum suarum monumenta, quae ad major quoque fidelitatis munia prćstanda eos incitare possint, largiri consueverimus, eundem Michaëlem Nyúzó cum consorte sua Cattharina Szabados, ac per eum fratrem quoque cum filio Michaële Nyúzó, ipsorumque hćredes ac posteritates utriusque sexus universos, de statu et conditione ignobili, in qua hactenus perstitisse dignoscerentur, de principalis potestatis nostrć plenitudine et gratia speclali exemptos, in coetum et numerum verorum ac indubitatorum regni nostri Transylvanić et partium eidem annexarum nobilium duximus cooptandos, annumerandos et adscribendos, annuentes et ex certa nostra scientia animoque deliberato benigne concedentes, ut ipsi, ipsorumque prć-scripti utriusque sexus universi, a modo in posterum futuris semper temporibus omnino illis gratiis, privilegiis, honoribus, libertatibus, juribus, prćrogativis et immunitatibus, quibus caeteri veri regni nostri Transylvaniae et partium eidem annexarum nobiles hactenus quolibet de jure et consuetudine usi sunt et gavisi, utunturque et gaudent, uti, frui et gaudere possint ac valeant. In cujus quidem nostrć erga ipsos exhibitae gratić, munificentićque nostrć principalis testimonium, verćque nobilitatis signum, hćc arma seu nobilitatis insignia, scutum videlicet militare erectum coelestini coloris, cujus imam partem viridis campus occupat, in qua tricolles cautes, constantić et fortitudinis symbola, cum (?) utrumque scuti Tatus, in summitate aquilinis expansis alis, figuris nempe industrić ac alacritatis ornatć, vivo colore depictć haberentur, in qua intra capidine harum formatum ad pugnam brachium evaginatum seu nudum mucronem stringeret, incumbensque scuto galea militaris aperta, regiam coronam similiter duplatas alas aquilinas ab utrinque adjunctas tenentem, cum interjecto erecto brachio, nudo itidem mucrone ictum intentante, honoris, prćrogativaeque nobilitaris splendorem prć se ferentem gestaret; a summitate seu cono galeć laciniis sive teniis aurei ac mixtim a dextro quidem coelestini, a sinistro vero lateribus rubescentis seu purpurei coloris in utramque scuti partem defluentibus, quemadmodum hćc omnia in frontispicio praesentium literarum nostrarum pictoris manu et artificio propriis suis coloribus affabre depicta esse conspiciuntur, praementionatis Michaëli et Joanni Nyúzó, cum dicto filio ejusdem, ipsorumque prćscriptis, utriusque sexus universis, benigne danda esse duximus et conferenda, decernentes et ex certa rostra scientia animoque de liberato concedentes, ut ipsi a modo in posterum futuris semper temporibus prćspecificata arma seu nobilitatis insignia, more aliorum regni nostri Transylvanić et partium eidem annexarum nobilium, sub istis juribus, prćrogativis, indultis, libertatibus et immunitatibus, quibus iidem vel natura, vel ex recepta consuetudine utuntur ac gaudent, ubique in proeliis, certaminibus, hastiludiis, torneamentis, duellis, monomachiis ac quibusvis pugnis, aliisque omnibus exercitiis militaribus, cortinis, auleis, annulis, vexillis, clypeis, tentoriis, domibus, ornamentisque quibuslibet, generaliter vero in quarumlibet rerum et expeditionum generibus, sub merae et indubitatć nobilitatis titulo, quo eos, prćscriptosque eorum universos, ab omnibus cujuscunque status, dignitatis, conditionis et prćeminentić homines existent, insignitos dici, nominari, haberique et reputari volumus, ferre et gestare, illisque uti, frui ac gaudere possint atque valeant; imo damus, concedimus et conferimus prćsentium per vigorem. In cujus rei memoriam, firmitatemque perpetuam prćsentes literas nostras, sigillo nostro pendenti et authentico communitas, eisdem tocies prćscriptis fidelibus nostris ipsorumque hćredibus et posteritatibus utriusque sexus benigne dandas esse duximus et concedendas. Datum per manus fidelis nostri generosi Pauli Ráday de eadem, cancellarić prćfati regni nostri (officio cancellariatus vacante) directoris, in castro nostro Szerencs, die vigesima mensis Maii, anno domini millesimo septingentesimo septimo, principatus nostri post inaugurationem primo; illustribus, spectabilibus, magnificis ac generosis comite Laurentio Pekri de Pekrovina, exercituum nostrorum generali campi marschallo, Albensis, – comite Michaële Mikes de Zabola, trium Szepsi, Kézdi et Orbai, – Michaële Barcsai de Nagy-Barcsa, dicti itidem Albensis, – Adamo Vay de Vaja aulae nostrć marschallo, Békéssiensis, – Stephano Thoroczkai de Thoroczkó-Szent-György, nostro in iudiciis locumtenente, Küküllőviensis, – comite Michaëli Teleki de Szék, arcis et districtus Kőváriensis supremo capitaneo itemque decimarum universarum arendatore, Colosiensis, – Abrahamo Barcsai de dicta Nagy-Barcsa, regni nostri thesaurario, Zarándiensis, – barone Ladislao Kemény de Gyerő-Monostor, Udvarhelyiensis, – (officio comitis universitatis Saxonicć vacante) – consiliariis nostris intimis, item comite Stephano Csáki de Keresztszeg, dicti Colosiensis, – itidem Ladislao Csáki de prćfato Keresztszeg, Mediocris Szólnok, – barone Simone Kemény de dicta Gyerő-Monostor, Thordensis, – comite Davide Petki, trium Csik, Gyergyó et Kászon, – comite Joanne Bethlen, Interioris Szólnok, – Paulo Rhédei de Kis-Rhéde et Daniele Vass de Czege Dobocensis, – Ladislao Bánfi de Lossoncz Krasznensis, – (Bihariensis, Máramarosiensis, Hunyadiensis ac Marosiensis vacantibus), – prćfatis universis et singulis comitatuum ac sedium siculicalium officia tenentibus et honores.
(Egykorú, hivatalos másolat, II. Rákóczi Ferencz fejedelem udvari cancelláriája még kiadatlan, – b. Jeszenák-levéltárbeli – expeditiós-könyveinek II. kötetében, 348–352. ll. A czím mellé apró betűkkel odajegyezve: „I-ae per M. B. script.” Azaz, hogy a pergamenre kiállított eredeti tisztázatot Boronkay Mihály, udvari kanczelláriai registrator írta volt le; vagyis a kanczellária személyzetéből a legszebb írással biró, a ki 52az ily pergamen-okleveleket, mint dísz-író, rendesen készíteni szokta.)
A czímernek a leírás után konstruált képét a mellékelt rajz mutatja.
Hogy pedig a vitéz ezredes-főkapitánynak a nemeslevél mellé fejértói portióján kívül megfelelő jószága is legyen: arról is csakhamar gondoskodik vala fejedelmi urának bőkezűsége, – az erdélyi részekhez számított Bihar vármegyei Asszony-Vásárhely nevű egész falút adományozván még azon 1707-ik év folyamában Nyúzó Mihálynak. Rákóczi erről szóló adománylevele így hangzik:
Nemzetes Vitézlő Nyúzó Mihály Ezredes-Kapitány Uram, Nemes Bihar vármegyében lévő Asszony-Vásárhely névő faluról való Collatiója.
Nos Franciscus II, dei gratia, etc. Damus pro memoria vigore prćsentium, significantes quibus expedit universis. Hogy Mi tekéntetben vévén hadakozásunknak eleitől fogva jeles próbákkal s az hadi operatiókban jó magaviselésével, gyakori alkalmatosságokban vitézi módra megbizonétott dicséretes actusit, Nemzetes Vitézlő Nyúzó Mihály Ezeredes-Kapitány Hívünknek, s nemkülönben oly reménséggel viseltetvén iránta, hogy azon édes Hazánk szabadsága kimunkálódása körül való szolgálatit utólsó csepp vérének kiontásáig, igaz hazafiúságát magának szeme előtt tükörül tartván, hasonló több vitézi actussival s dícséretre méltó hasznos fáradozásival hűségessen fogná continuálni s magát érdemessé tenni: Arravaló nézve Nemes Bihar vármegyében lévő Asszony-Vásárhely névő helységet, hozzá tartozandó mindennémő utilitássival, hasznaival, szántó (földeivel) és legelő mezzeivel, réteivel, erdejével, halastóival és halászó vizeivel; kerteivel, szőlőhegyeivel, korcsmáival, sernevelőivel, egy szóval: akármi névvel nevezhető javaival, jövedelmeivel és appertinentiáival együtt, valamellyek igazságossan és törvényessen régtől fogvást azon helységhez tartoztanak: fennemlétett Nyúzó Mihály Ezeredes-Kapitány Hívünknek azon jussal, valamint a Fiscusra devolváltatván birattatott, adtuk, engedtük és conferáltuk, a mint adjuk, engedjük és conferáljuk is, authoritate nostra principali, harum nostrarum vigore et authoritate literarum collationalium mediante, salvo jure alieno. Datum Cassović, die 13. mensis Decembris, anno 1707.
(Egykorú, hivatalos másolat ugyanott, 587. l.)
A nemeslevél másodszerzőjének, Nyúzó Jánosnak, a közelebbi évek folyamán csakhamar nyoma vész; az adománylevél már nem szól róla, neve többé alig merül fel. Annál sűrűbben szerepel azonban a még hátralevő kurucz hadjáratokban bátyja, a nemesi kiváltságok főmegszerzője: Nyúzó Mihály ezredes-kapitány. Valamint a lezajlott hadi esztendőkben, úgy ezentúl is megfordúl Károlyi vezénylete alatt, – mint ennek egyik legvitézebb, legerélyesebb, önállóan is működő csapatparancsnoka, – huszárezredével az ország legkülönbözőbb részein a csatatereken. Hol a Tiszántúl látjuk őt, s a ráczra csatáz Gyulánál, Jenőnél, Aradnál, Csanádnál, a Maros és Kőrösök között, hol Érsek-Ujvár s a Nyitra és a Vág síkjain, hol a szepesi, sárosi hegyek-völgyek közt csapdos a német ellen; de legtöbbet mégis Erdélyben s a Partiumban vala táborban. Ha merész kaland kellett: rendesen őt küldötte előre Károlyi; és Nyúzó Mihály ügyesen, gyorsan, vakmerően bekalandozott huszárságával mélyen Erdélybe, észrevétlenül osonva át a császáriak hadvonalain, egész Gyula-Fehérvárig vagy Vécsnél a Marosig. Nem ritkán nagy szerencsével jár; pl. Mező-Madarasnál (1708 aug.), hol egy egész német és rácz különített hadoszlopot lepett meg és «sózott le.» Országos hírű katonává, igazi fáradhatatlan, serény, kemény, vitéz huszárfőtisztté lőn. 1710 január 22-kén ott harczolt a romhányi ütközetben; majd Érsek-Ujvárt segíté élelemmel megrakni.
Ezen év őszén már dandárnoki szerepben három lovas-ezredet vezényel, Szolnoknál; a szoboszlai «Vérvölgyön», majd Debreczen alatt is ő, Nyúzó Mihály, verekedett meg huszárosan, mint a Kraszna-vonalra húzódó Károlyi utóvéde, – 1711 januárban a cs. hadsereg élén érkező gr. Pálffy fővezérrel. Utóbb, 1711 május 1-én a szatmári béke megköttetvén, Nyúzó mint «substitutus brigadéros» írta alá a nevezetes okmányt, 53s tette le a hűségesküt, (nem a fegyvert!) Károlyival a majthényi páston. Pálffy tábornagy, megbecsűlvén a vitéz katonát, nagyon hívta, ezredesi rangjának megtartása mellett, császári szolgálatba – Beleznay Jánossal, Ocskay Sándorral, Rácz Andrással és más híres kurucz főtisztekkel – Nyúzó Mihályt, de a kemény kurucz bizony nem ment, valamint egyik társa sem. Hanem a hosszú szabadságharczot immár befejezvén, hazatérének birtokaikra gazdálkodni.
Nyúzó Mihálynak vére hullásával szerzett nemesi rangja érvényben maradt. Sőt a szatmári béke II-ik czikkelyének zárpontja értelmében III. Károly császár-királytól még külön nemeslevelet is eszközlött ki a számára volt tábornoka, Károlyi. Hanem biz az most is ott hever a gr. Károlyi-archívumban; a nyakas kurucz Nyúzónak nem kellett, – talán mert kétfejű sast írtak a czímerébe? Elég volt őnéki az a régi, – a Rákóczié!...
