III. A Tellesbrunniak.
III. A Tellesbrunniak.
A XIII. század végén Tellesbrunn alsóausztriai helységben (manapság a grossenzersdorfi járásban fekszik) egy hasonnevű osztrák család tűnik fel. Az Ausztria és Magyarország közt akkoron nagy mérvet öltött hadi bonyodalmak közt Magyarországgal közelebbi érintkezésbe jött s egyik ága utóbb állandóan letelepült Magyarországban. IV. László uralkodásának végső éveiben történt ez.
László az 1286-iki országgyűlésen az utolsó évek alatt a felfuvalkodott oligarchia által erősen megrendített birtokviszonyokat szabályozni akará, nevezetesen pedig a Güssingi (a német Héder nemzetségből) Ivánt (Jánost) a tőle törvényellenesen elfoglalt koronának visszaadására felszólította. Iván, ki mintaképe egy középkori rablólovagnak, nem tett eleget e felhívásnak, daczával annyira ment, hogy még továbbra is rátámadt a király birtokaira s erőszakos rablásokat vitt véghez rajtuk. László, hogy a hatalmas lázadó ellen erélyesen léphessen fel, I. Albrecht osztrák herczeghez fordult segítségért, a ki hasonlókép el volt keseredve Ivánnak az osztrák határhelyekre való rabló betörései miatt, kész örömest ígérte meg ezt, s csak azt kötötte ki feltételül, hogy azután majd László téríti meg alattvalóinak Iván által okozott kárát.
Hornecki Ottokár, az egyetlen kortárs, krónikájában az erre következett eseményeket így mondja el: Iván, a hogy az ellene kötött szövetségről értesült, azonnal betört az osztrák területre s a Lajtha mentén fekvő helységeket pusztítgatta; különösen a bécsújhelyi polgárok szenvedtek sokat rabló hadjáratai alatt. Albrecht nyomban egybehívta seregét s gyülekező helyül a Vasmegyében fekvő Borostyánkő várát jelölte ki. Hívására az osztrákokon és stájereken kívül a seckaui püspök s nehány sváb lovag is csatlakozott hozzá, mire a sváb Landenbergi Hermann, Albrecht marsallja vette át a fővezérséget. Iván pedig testvéreit, Miklós volt nádort és Péter veszprémi püspököt hívta segítségül, a kik hívásának engedve, siettek a fenyegetett vár felé.
Albrecht serege már három napon át táborozott a magyar földön, midőn kémei Iván seregének közeledését jelentették. Landenbergi 81Hermann nyomban hadi tanácskozásra hívta össze főbb tisztjeit. Az öreg Puchheimi Albert, főparancsnok-helyettes, Emmerberg Bertold s a határon lakó urak, a kik a magyarok harczmodorát már régebben ismerték, a visszavonulás mellett voltak, a többség azonban, főleg a sváb lovagok sarkalására ezt szégyennek tekintette s elhatározta, hogy a támadást bevárja.
Iván könnyű lovassága magyar modor szerint villámgyorsan, hatalmas csatakiáltással rohant elő, mire az osztrák csapatok sűrű csoportokban egyesűltek, hogy az ellenséges támadást rajnai mód szerint sűrű tömegben tartóztassák fel. E pillanatban azonban olyan hatalmas nyílzápor érte őket, hogy ez lehetetlenné tette előrenyomulásukat; az ellenséget csakhamar körülvette a könnyű lovasság, s az összeszorult csapatokra szüntelenül egyre oly sűrűen és hevesen lövelte nyilait, hogy helyzetüket csakhamar tarthatatlannak kellett felismerniök. Az osztrákok részéről küldött békekövetet, a kinek az ellent lovagias mérkőzésre kellett volna felszólítania, eredménytelen tárgyalások után egy nyíllövés leterítette.
Erre a sváb lovagok szorítására maga Landenbergi Hermann szólította fel Tellesbrunni Bernold lovagot, hogy az ellenséggel való tárgyalásokat újra kezdje meg; ez azonban, kinek valószínűleg már gyakrabban volt alkalma Ivánt és harczmodorát megismerni, határozottan lemondott a veszélyes küldetésről. Végre is kénytelen volt Landenbergi Hermann csapata feltétlenül megadni magát, úgy hogy az egész osztrák tábor Iván kezébe került; még a stájer krónikás is elismeri, hogy a magyarok még sohasem arattak a németeken ilyen fényes diadalt.
Tellesbrunni Bernold előélete ismeretlen; 1288 május 16-án tűnik fel újra.
E napon veti magát alá Breitenfeldi Konrád lovag Albrecht herczegnek s a Breitenfeldiek eskütársai közt Tawleinsprunnei Pernolt és Eberhard urak is előfordulnak,*
Az eredeti oklevél a bécsi udvari és állami levéltárban van.
Nem tudjuk, miféle rokonsági viszonyban állott egymással a kettő; valószínűleg testvérek vagy unokatestvérek voltak. A legutolsó okirati tudósítás, mely az idősebb Bernoldról szól, 1298 november 21-iki keletű; e napon a tanuk közt találjuk amaz okiratban, melylyel I. Albrecht fiait Ausztria hűbérével ajándékozza meg.
E helyütt azonban nem a nemesek («nobilis viri»), hanem a «strenui viri» sorában találjuk;* azt következtethetjük ebből, hogy nemzetsége a ministerialis állásúak közé tartozott.
Ez az okirat is a bécsi állami levéltárban található.
I. Bernold tevékenységének az 1286-iki szerencsétlen kimenetelű vállalattal, melyben szintén részt vett, nem szakadt vége, alkalma nyílt, hogy a maga módja szerint irtózatos bosszút álljon.
Albrecht az 1286-iki szerencsétlen csata után Ivánnal egyességet kötött, melynek alapján Ivánt a magyar királylyal s minden egyéb ellenséggel szemben – a német birodalmat azonban kivéve – megótalmazza, de ezért Ivánnak főhatalmát el kellett ismernie. Iván mindazonáltal, e szövetség ellenére sem kímélte meg továbbra Ausztriát rabló betöréseitől; ennek eredménye az volt, hogy Albrecht ismételten Magyarország ellen vonult s az 1286–1290 évek folyamán az ország jelentékeny részét elfoglalta; e foglalás azonban – IV. László tétlen szemlélője lévén a dolognak – már nemcsak Iván birtokaira szorítkozott, hanem okirati bizonyságunk van arra nézve, hogy 1291-ben Pozsony és Esztergom vidéke az osztrákok kezén volt. Tellesbrunni Bernold és Eberhard résztvettek ez osztrák expedicziókban.
Albrechtnek III. Endrével 1291 aug. 26-án kötött békéjéből s a királynak ez évi deczember végén tett rendelkezéseiből megtudjuk, hogy Bernold az utolsó osztrák betörés egész ideje alatt az esztergomi vidéket szemelte ki éppen nem dicséretes tevékenysége teréül. Bitorolta az esztergomi érsek, úgy egyházi, mint világi urak összes jogait, rátört birtokukra, gyilkolt és gyujtogatott; a békekötés értelmében neki kellett volna az okozott károkat megtéríteni, de mert kijelentette, hogy nincs abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse: a király az érsekséget azzal kártalanította, hogy 1291 deczember 31-én Rozsnyóbánya városát ajándékozta oda.*
Wenzel : Árpádkori új okmtár X. 28.
Mivel Bernold 1298-ban Ausztriában tanú 82minőségben szerepel, tekintettel esztergommegyei működésére, egész határozottan állíthatjuk, hogy magyarországi szereplése 1291 után véget ért. Nejét nem ismerjük. Gyermekei közül csak az egy Roger ismeretes, ki az osztrák hadjáratokban Güssingi István ellen szintén részt vett.*
Horneck 26964 és 26966. vers.
Egészen máskép alakultak Eberhard viszonyai. Albrecht – a mint már említettük – 1287 óta birtokolta Pozsony vidékét; az pedig természetes, hogy a közigazgatást itt is az osztrákok kezére bízta. IV. László 1287-ben még említést tesz Csukárdi János «comes Posoniensis»ről;* ettől az időponttól fogva azonban 1291 október 9-ig nem ismerünk Tellesbrunni Eberhardon kívül más pozsonyi főispánt; egyébként e Tellesbrunni Eberhardnak kronologiáját is nagyon bajos összeállítani. Egyetlen egy, sajnos, évszám nélkül, julius 21-én kiállított okiratát ismerjük csak, melyben «Eberhardus de Telesprune Comes Posoniensis»-nek nevezi magát. A solymászok tulajdonát képező csallóközi Patony helységet elfoglalta s egy bizonyos Lukácsnak kérésére – a ki azt állította, hogy az elfoglalt földet a magyar királytól kapta – beleegyezett abba, hogy Lukács Farkas comes, Jakab comes és György comes, mint vál. biróság határozatával birtoka egy részét visszakapja.* Egyébként is, főispáni működésének idejéből nagyon gyéren találunk adatokat.
Wenzel IX. 452.
Wenzel I. 89., az okirat tévesen a XII. századbeliek közé van igtatva.
A pozsonyi káptalan 1289 május 8-án bizonyítja, hogy Felsőzopyi (Győrmegyében) Arnoldnak és Alsózopyi (Csallóközben) Jakabnak az alsózopyi 25 holdnyi föld iránt folytatott birtokpere Eberhard pozsonyi főispánnak nemrég kiadott itélete értelmében párviadallal végződött. Ez az okirat megczáfolhatatlan bizonyíték arra nézve, hogy Eberhard 1289-ben főispán volt.*
Wenzel IV. 348.
1291 márczius 1-én és 1292-ben pedig ugyanaz a káptalan említi, hogy Eberhard volt pozsonyi főispán szentgyörgyi és bazini Kozma grófot halálra itéli.* E szerint tehát 1291 márczius 1-én már nem főispán többé; e méltóságot 1291 október 9-én az azon idő történetéből eléggé ismeretes Pécz nembeli Apor tölti be, a ki 1292 márczius 29-ig pozsonyi főispán.
V. ö. „A szentgyörgyi és bazini grófok” 12. Káptalani okiratok. Wenzel X. 64, 89.
Eberhardról még csak annyit tudunk, hogy özvegye Erzsébet Wallseei Henrikkel másodszor kötött házasságot s hogy második férjével együtt 1326-ban halt meg. Sírköve a felső-ausztriai ennsi városi templomban ma is látható.
1314 jul. 25-én Tellesprunni Roger fia Ottó Károly király előtt megjelenik, s kéri őt, hogy elődei által neki adományozott s Pozsonymegyében fekvő dévényi, stomfai, borostyánköi, zohori, messuchi, sárkői, beszterczei és ishari hűbérbirtokokban erősítse meg; a király kérését az adományozás ideje alatt kikötött feltételek épségben tartása mellett teljesíti is.*
Anjoukori okmtár I. 355.
Ottó Roger fia volt, Roger pedig a fentebbi I. Bernoldnak a fia. Nagyon valószínű, hogy Roger még III. Endrétől kapta hűbérűl a pozsonyi hegyentúli járásban fekvő birtokokat; hiszen már Preussel Henrikben († 1267) példát látunk arra, hogy egy osztrák szolgálatban álló egyén Magyarországban állandóan letelepedik.
Ottó legutoljára 1323. évi márczius hó 23-án* fordul elő; ezen a napon átengedi Dévény várát Róbert Károly királynak, a ki ezért régi birtokaiban, Stomfa, Borostyánkő, Zohor, Messuch, Sárkő, Besztercze és Ishar birtokaiban megerősíti.
Fejér VIII. 7. 241. 242.
Ottó fiairól már 1339 május 1-én történik említés, ő maga azonban ekkor aligha élt. A fenti napon nyilatkoztatják ki fiai: (II.) Bernold és Wel az esztergomi káptalan előtt, hogy testvérük Ágnes, Sándornak, Jakab fiának neje ugyanolyan s teljesen ugyanazon joggal bir birtokain, mint bátyjai.*
Anjoukori okmtár III. 541.
Ágnes – vagy mint a későbbi okiratok nevezik: Anna, Angelika – tehát 1339-ben már férjes nő volt. Férje, Sándor fia és Cselen unokája: János, a régi híres Ákos nemzetségből származott s 1330-ban a királyné alpohárnoka; midőn a Zách nembeli Feliczián a királyi család ellen ismert merényletét elköveti: János fosztotta meg a dühöngőt fegyverétől.
Az 1349-iki évben a király s a Tellesbrunniak 83közt újabb csere jött létre. Nemcsak Róbert Károly, fia és utódja: Lajos is fontosnak tartották Dévény várának birtokát; ez utóbbi még tovább ment; a családnak összes, Pozsonymegyében fekvő birtokaiért (ezek: Stomfa, Borostyánkő, Sáralja és Sárkő, Dévény várával együtt) az Abaujmegyében levő Somodi helységet adta cserébe. Lajos király 1349 máj. 17-én küldi az egri káptalanhoz meghagyását, hogy Tellesbrunni Ottó fiait: Bernoldot, Eberhardot, Weelt, Jenslint és Annát – alias Anglist – Jánosnak, Sándor fiának, Cselen unokájának nejét Somodi birtokába iktassa be. A Lajos részéről e czélra kijelölt egyén, György, Barleus fia, a káptalan képviselőjével, Benedek, szt. László oltári lelkészszel egyetemben azt a jelentést teszi, hogy Somodi határjárását május 28-án foganatosította s hogy ez.alkalommal a Tellesbrunniak beigtatása ellen semmiféle kifogást sem emeltek. A káptalan jelentését azután június 2-án küldte el Lajos királyhoz.*
Anjoukori okmtár V. 505. Lajos a káptalan jelentését 1351 június 27-én kelt átiratával kijavítja, mert a káptalan tudatlanságból-e, vagy hanyagságból, Somodit Tornamegyébe helyezte, pedig Abaujban van.
Anna-Angelika és férje Ottó gyermekeinek birtokviszonyaiban a főszerepet játszotta s a valószínűség a mellett szól, hogy János nejének fitestvéreit jelentékeny pénzösszeggel támogatta; hogy ezek nem valami kedvező anyagi helyzetben voltak, bizonyítja az a körülmény, hogy Ottó fiai: Wel és Jensul csallóközi birtokukat: Kis-Csütörtököt, Cseklészi Ábrahám fiának, Lőkösnek 20 talentumnyi széles bécsi dénárért elzálogosították a pozsonyi káptalan előtt. Ezt a birtokot Angelika váltotta ki; ezért állította ki Wel és Jensel 1354 jan. 20-án László, császmai prépost, kir. titkos titkár előtt azt a nyilatkozatot, hogy Kis Csütörtök harmadrészben már régtől fogva Angelikáé, a többi két rész pedig addig maradjon meg birtokában, míg Wel és Jensul a kiváltásáért fizetett 20 talentumnyi összeget meg nem térítik.* Ez az utolsó adat, mely a Tellesbrunniakról, mint pozsonymegyei birtokosokról szól.
Anjoukori okmtár VI. 156.
1354 márczius 26-án véghez ment Wel, Jenslin és Angelika közt a Somodin való osztozkodás; ez alkalommal az osztozkodók mindegyike a helység harmadrészét kapta; megerősíti ezt Drugeth Miklós országbiró 1354. évi máj. hó 1-én.* II. Bernoldnak, II. Eberhardnak és Jenslinnek (a két előbbinek már 1351 óta) nyoma vész s csak Angelika és Wel nyomaira akadunk.
Anjoukori okmtár VI. 201.
Wel 1373 szeptember 7-én tűnik fel úja, «Wel filius Tellesprunner de Somogy»-nak nevezi magát. Ez időtájt László nevű fiára ruházza a Kaplyon nembeli Nagymihályi család birtokaira való öröklési igényét s a per folyamából meggyőződünk arról, hogy Wel neje, László anyja, Nagymihályi Lőrincz nőtestvérének leánya, illetőleg Kaplyon nembeli Jákó fiának, András leányának leánya. Sajnos, az illető okirat nem nevezi meg András eme leányának férjét s csak azt mondja, hogy Wel napájának azonkívül két leánya volt, kiknek utódjai voltak már akkor, midőn Wel örökségi igényt támasztott.*
Sztáray oklevéltár I. 410., 411., 414., 415., 417., 420., 421., 422.,
Szepesi Jakab országbirónak 1377 máj. 27-én kiállított okleveléből tudjuk, hogy Tellesbrunni Wel neje Margit Debreczeni Dózsa nádor nővérének unokája. Ennek alapján Margit gyermekei anyai örökrész czímén a fentnevezett napon 250 frtot kaptak a Debreczeniektől.*
Turul 1891 76. 1.
Ottó leánya, Anna Angelika (kinek férje mint csongrádi főispán már 1364 előtt hunyt el), fiai: Miklós és István révén a Karancssági Sági család törzsanyjává lőn.
Az eddigiek nyomán tehát a Tellesbrunniak családfája a következőleg állítható egybe:
N. I. Bernold 1286–1298. I. Eberhard 1288–1289. 1289 pozsonyi főispán. – Erzsébet † 1326 (mint Wallseei Henrik neje.) Roger 1286. Ottó 1314–1323. II. Bernold 1339–1351. II. Eberhard 1351. Wel 1339–1373. – Margit Kaplyojn nb. Nagy-Mihályi Lőrincz nővérének leánya és Debreczeni Dózsa nádor nővérének unokája. Jenslin 1349–1354. Anna Anglis 1339–1354. – Ákos nb. János a karancssági Sági család őse. László 1373.
84Hagyott-e hátra László (Wel fia) utódokat, eddigelé nem tudom. A mennyiben maradtak utódjai, valószínűleg már nem viselték előbbi (Tellesbrunni) nevüket, hanem Somogyiaknak írták magukat.
Dr. WERTNER MÓR.
