II.
II.
Tisza István a XVII. század elején született s mint nehány fönmaradt leveléből és a diplomatiai téren való működéséből alaposan következtethetjük, – tudományosan képzett ember volt. Valószínűleg Váradon tanult, hol már abban az időben is virágzó protestans főiskolát találunk, a hadakozásban való jártasságát pedig odahaza Boros-Jenőn szerezte. Értett a szóhoz, de tán még jobban a kardforgatáshoz s változatos élete folyamán mindkét rendbeli tudományának nagy hasznát vette.
A vagyonszerzési hajlamot atyjától örökölte és szerencsés házassága meg saját igyekezete által rövid idő alatt sokra vitte.
Már 1643-ban megvásárolta váradi Fodor Jánostól a váradi hegyen levő Aranyos nevű szőlőt a hozzá tartozó földekkel együtt, a következő esztendőben pedig Bagossy Istvántól Zaránd vármegyében szerzett tekintélyesebb birtokot.*
* «Paria literarum et literalium instrumentorum Egregi Georgii Tisza de Boros Jenő, de et super bonis, juribusque ac portionibus suis possessionariis in Comitatibus Bihar et de Zaránd existentibus habitis, confectarum et emanatarum» Országos levéltár Acta Neo acquist. fasc. 18. nr. 6.
Mert akkor már Arad és Zaránd vármegye nagyrésze a hódoltsághoz tartozott s a régi földesurak – ha t. i. volt hová lehajtani fejüket – jobbra-balra menekültek a török szomszédságából.
24Így cselekedett Bagossy István is, mikor már közel férkőzött hozzá a török és családjával szathmármegyei birtokára, Kaplyonba költözködvén, Zarándon, Megyeren, Csigatövisen, Peczérden, valamint Telek meg Óstelek prćdiumokban fekvő birtokait, illetőleg Nadányi Erzsébettől született gyermekei örökségét, – ezer forintért Tisza Istvánnak zálogba vetette.*
* A záloglevél a váradi káptalan előtt kelt, melyben István, következetesen «Stephanus Tiszay de Boros Jenő» névvel neveztetik. U. o.
Három esztendő mulva, 1646-ban Nadányi György osztályrészét is magához váltotta 200 imperialis talléron, úgy hogy most már az egész Nadányi birodalom az ő kezére kerűlt. De sok szép pénzt is adott érte, a mit bizony koczkára vetett, mert a hódoltságon fekvő jószágnak vajmi kevés örömét látta a gazdája. Költség, fáradság az övé volt, a haszonnal más töltözött. Elvetni csak elvethetett a szegény jobbágy, de mikor aratásra kerűlt a sor, a török tartotta a zsákot.
Hanem hát tudta ő, hogy mit csinál és bizonyára nem dobott ki olyan nagy summát csak azért, hogy papiroson gazdag földesúr legyen. És ha egyszer annak rendje és módja szerint bevezettetett a jószág birodalmába, a többi aztán az ő gondja volt.
Igen ám, de a törvényes személyeknek épen ettől t. i. a statutiótól borsódzott a hátuk s mikor öreg Rákóczy György fejedelem 1647 január 20-án Nicodin Mihály zarándvármegyei alispánt és Diószeghi Kristóf deák szolgabírót többed magával kiküldötte, hogy Tisza Istvánt a Nadányi-féle birtokban statuálják: a jó urak összedugták a fejüket, tanakodtak és utóvégre is abban állapodtak meg, hogy ők bizony nem mennek ki a helyszínére, nem fogják levágatni magukat a törökkel. Összecsődítették tehát a szomszédokat Boros-Jenőre és ott statuálták ünnepélyesen Tisza Istvánt a jószág birodalmába – tisztességes távolságról.*
* A statutorok 1647 márczius 18-án jelentik a fejedelemnek hogy a helyszínére «propter loci distanciam et metum tirannorum Turcorum aliorumque diversorum hostium accedere non potuimus, attamen etc. etc.» (Országos Levéltár U. o.)
Hanem hát a törvény ezt is megengedte és neki tökéletesen egyre ment. Az volt a fődolog reá nézve, hogy ellentmondás nem történt s a határjárás ellen – a mennyiben meg sem tartották – senki sem tiltakozott.
A törökkel pedig eligazította ő a maga sorát s okkal-móddal megfértek egymás mellett. Gyermekségétől fogva hozzájuk szokván, talán nem is gyűlölte, de bizonyára nem rettegett annyira tőlük, mint a ki csak hírüket hallá. Basákkal, bégekkel jó szomszédságot tartott* és tudta, hogy kell megvenni a szivüket. De ha ajándékkal, szép szóval nem boldogult, szükség esetén karddal is megvédelmezte a maga igazságát.
* Mint leveleiből kitűnik, sok főtörököt ismert. Topal Mehemet egykori temesvári pasáról, a ki 1657-ben Rhodus mellett az olaszokkal harczolt, azt írja a fejedelemnek, hogy jobban szeretne most a Temes mellett nyulászni (Szilágyi Sándor, Erdély és az észak-keleti háború II. k. 367. l.)
Boros-Jenő igen erős véghely volt s a benne lakó vitézlő rend úgy szólván nap nap mellett csatázott a törökkel. Tisza Istvánnak tehát módjában állott onnan gondot viselni birtokaira. Mert a jeneiek örökösen czirkáltak és mikor a török nagyobb támadásra készűlt, ideje korán hírt adtak Váradra, melynek kapitánya behunyta a szemét, ha az őrség ráöklelt olykor a hatalmas és győzhetetlen császár vitézeire. Így aztán egyesűlt erővel csak megoltalmazták valahogy magukat és néha napján sokat levágtak a gyulai rabló törökben.*
* Egy ilyen csatározásról tudósítja Pankotai András 1651. február 2-án kelt levelében Kornis Ferenczet. «Vasárnap az jenőiekben levágtak kettőt a törökök; az jenőiek kimenvén … Muharin basát találták hatodmagával s levágták, hetediket egy Subasát más faluban levágták. Az Olay béken kivül nem volt olyan főtörök Gyulán, mint a kit levágtak. Az törökök ezen igen megbusulnak.» (Fábián Gábor, Arad vármegye leírása 86. l. jegyzetben.)
Annyi bizonyos, hogy Tisza István nem hagyott föl a birtokszerzéssel, a mi arra mutat, hogy haszna volt belőle. De csak a földhöz ragaszkodott és nem törte magát, hogy a városban nagy puszta kőfalakkal gazdagodjék. Vásárolt ugyan 1645-ben Székely Mózestől a Csókás, máskép Középhidas utczában egy telket,* 25de ennél többet aztán nem is acquirált Boros-Jenőn.
* Fábián szerint Boros-Jenő város rakva volt sokféle szabad házakkal és curiákkal, melyeket mindmegannyi előkelő emberek birtak. Tisza István idejében azonban már úgy kipusztult a lakosság, hogy a «nagy haszontalan puszta helyek» egymást érték és az 1655-iki kolozsvári országgyűlésen végzést hoztak, hogy a tulajdonos, törvényes becsű mellett, tartozik a fundus egy részét átengedni, hogy a vitézlő rend közűl, a kinek kedve tartja, házat építhessen rajta. (Szilágyi Sándor, Erdélyi országgyűlési emlékek XI. k. 193. l.)
Volt egy pár ezer forint készpénze és ezt úgy látszik feleségével kapta, mert atyja után még nem örökölt. Doczó Zsuzsánna anyai ágon a váradi Kiss családból származott, melynek Bihar vármegyében nagy kiterjedésű jószágai voltak. De mikor Tisza István 1636–1640 között nőűl vette, még sok osztályos atyafi tartott számot ehhez az örökséghez és nem mondhatni, hogy Zsuzska valami különös szerencse lett volna reá nézve. Mindazonáltal, a mint látni fogjuk, ez a házasság vetette meg alapját a borosjenei Tisza család későbbi gazdagságának.*
* A váradi Kiss család birtokairól alább fogunk szólani. Doczó Zsuzsánna atyja András, anyja Kiss Anna volt.
Tisza István, könnyen érthető okokból, Boros-Jenő környékén igyekezett ugyan birtokait csoportosítani, de azért távolabb is széjjel nézett, ha valamely kedvére való jószág hírét hallotta.
És a mikor a legtöbb ember hálát adott az Istennek, ha ép bőrrel megmenekülhetett a török torkából, ő igazán nagy vakmerőségre szánta a fejét és saját fészkében kereste föl a félelmetes ellenséget.
Tapasztalta ugyanis, hogy a Gyula közelében elterülő Soklyó puszta rengeteg határát a hódoltságon lakó parasztok, nemesek, régtől fogva bitorolják, mert az igazi örökösök még a körös-marosközi pusztuláskor világgá széledtek s ma már boldog-boldogtalan éli, kapdossa a gazdátlan jószágot.
Annak okáért hozzá hasonló vitéz társaival Gaborjáni János, Gonda István és Király János borosjenei nemesekkel addig futotta a fejedelmet, míg öreg Rákóczy György megtekintvén hűséges szolgálatjukat, 1648 márczius 26-án kelt levelével megparancsolta Weér György borosjenei főkapitánynak meg a zarándvármegyei tisztviselőknek, hogy mindaddig, a míg Soklyó birtokosai igaz vérségöket nem bizonyítják: Tisza Istvánt és társait tekintsék a közprédára vált puszta földesurainak s annak birodalmában minden háborgatók ellen védelmezzék.*
* Országos Levéltár. Gyulafejérvári káptalan: Liber Regius XXII. p. 65.
Ezzel tehát nem csak jogot, de jogvédelmet is nyertek s csak az volt a kérdés, hogy alkusznak majd meg a törökkel? mely a fejedelem hasonló adományait bizony nem igen respectálta és füvelés idején okvetlenűl kardra kerűlt a dolog a gyulai és jenei vitézek között.
Hanem hát Tisza István uram most csak a fejét koczkáztatta, míg a többi birtokszerzésnél a mellett még a pénze is veszedelemben forgott. Igaz ugyan, hogy feje csak egy volt, de meglehet, azt tartotta, hogy a halál zsoldját egyszer így is úgy is le kell róni, a birtokot azonban unokája is örökölheti és legalább nem lesz belőle jószág nélkűl szűkölködő szegény legény.
A következő év január 10-én az öreg fejedelem temetésére Gyulafejérvárra gyülekeztek az országrendek. Ott találjuk Tiszát is Nagyary Benedek borosjeneki prćdikátor társaságában. Ügyes-bajos dolgai miatt vagy talán a farsangi mulatozások kedvéért még februárban is ott időzött és rendes szokása szerint acquirálgatott. Ez alkalommal csak némely zarándi, csigatövisi és eleki részbirtokot vett zálogba a fejedelmi udvarban tartozkodó Kemenczei Lászlótól, de rövid idő mulva nevezettnek összes zarándvármegyei jószágát magához váltotta.* Persze hogy ez az újabb szerzeménye is a hódoltságon s részben Gyula közelében feküdt, de hát olcsón jutott hozzá és mint praktikus ember nyilván úgy gondolkozott, hogy nehány esztendő alatt, innen-onnan csak megtérül az a tőke, a mit belefektetett, a maradék pedig ám lássa a maga dolgát.
* Tisza György a neoacquisticai bizottság előtt összesen 38 eredeti oklevelet mutatott föl és ezekről bizonyos Fürstenbuch nevü uri ember 1699-ben Bécsben hiteles másolatokat készített, könyvalakban, folyó számmal ellátva, mely az Orsz. levéltárban Neoacquist. fasc. 18. nr. 6. jelzet alatt őriztetik. Tisza István most említett birtokvásárlásaira, a 25, 26, 27, és 28 számok vonatkoznak.
Tisza István azonban vagyona mellett tisztességét is öregbítette, mert 1649-ben már Zaránd vármegye szolgabírája, 1651-ben pedig országgyűlési követe volt s nem sokkal utóbb 26alispánnak választották. Gyakran megfordúlt a fejedelmi udvarban, hol sógora, Csulai György püspök, öreg Rákóczy György egykori udvari prćdikátora, igen kedvelt, befolyásos ember vala és alkalmasint ő meg bizalmas barátja Szalárdi János a történetíró hívta föl reá a fejedelem figyelmét.*
* Orsz. levéltár. Act. Neoacquist fasc. 18. nr. 16. Pankotai András 1651. február 2-án irja Kornis Ferencz kolozsvármegyei főispánhoz: «most 31. Januarii volt Jenőben a gyűlés, választották viczeispány uramot s Tysza István uramot Erdélyben urunkhoz az gyűlésre». Fábián, Arad vármegye leirása 86. l. (jegyzet.)
Családi körülményeiben ez utolsó évek alatt nagy változások történtek. Feleségét, atyját eltemette s 1655. márcizus 15-én Ispán Márton özvegyével borosjenei Móré Zsófiával új házasságra lépett.* Doczó Zsuzsánnától egyetlen fia maradt István, a ki ebben az időben serdülő ifjú lehetett. Móré Zsófia előkelő, tekintélyes családból származott s hozományát zaránd és biharmegyei jószágok képezték. Most már aztán nem is acquirált többé Tisza István, hanem inkább arra törekedett, hogy a társadalomban vagyonához és tehetségéhez méltó helyet foglalhasson el. A zarándvármegyei alispánság, úgy látszik, nem elégítette ki becsvágyát és fontosabb szerepet akart betölteni Erdély államéletében.
* Ráth Károly, Sebesi Ferencz budai követsége (Győri tört. és régészeti füzetek I. k. 193. l.) «Az 1655. év ápril hó 10-én este Zaránd megye Bolgárfalva helységében, Sebesi Ferencz megyei főszolgabíró residentionalis házában víg mulatság folyt, kézfogása és gyűrűváltása lévén Anna leányának Komáromi Ferencz nagyváradi lakos és biharmegyei birtokossal. A ház fővendégjei voltak … Szalárdi János a történetiró . . és Tisza István belényesi biharmegyei birtokos s 26 napos házas ember, mint a vő Komáromi Ferencz kérői» Móré Zsófiára vonatkozólag l. alább.
Annyi bizonyos, hogy ez időszak mód nélkűl kedvezett az efféle törekvéseknek, és erős akaratú szívós-ember, a milyennek Tisza Istvánt ösmerjük, ha a mellett még tehetsége is volt, könnyen elérhette czélját.
II. Rákóczy György nagy dolgot forgatott elméjében; szűk volt neki Macedonia, azaz hogy Erdély és lengyel király akart lenni.
Szövetkezett a svédekkel, megnyerte, lekötelezte magának a kozákokat, meg a két oláh vajdát s csak épen a porta beleegyezésére volt még szüksége, hogy seregével Krakó ellen indúljon.
De a portán nem jó szemmel nézték a fejedelem készülődéseit, mert növekedő hatalma már eddig is aggodalomba ejtette a törököt. Határozottan nem tiltották ugyan, hogy beavatkozzék a svédek és lengyelek között folyó háborúba, minthogy czéljaival még nem voltak teljesen tisztában, sőt azt remélték, hogy esetleg hasznot is húzhatnak belőle, – de engedelmet sem adtak arra, jóllehet Rákóczy – szokása ellenére – most a pénzt sem kimélte, hogy a lengyel expeditio mellett hangulatot csináljon.
«Mert az török szeme adom nélkűl nem lát, nyelve néma» írják 1656. október havában az erdélyi követek, s bizony sok költség kell ahhoz, hogy a fejedelem előmehessen dolgában. Máskülönben pedig a portán úgy gondolkodnak, hogy csak hadd marakodjék a lengyel a svéddel, ne legyen arra gondja Rákóczynak és jobban tenné, ha mennél hamarább beküldené az adót, mintsem hogy a más bajával törődik … Az angol residens pedig jóakarólag figyelmeztette a fejedelmet, hogy a porta beleegyezése nélkűl semmit se cselekedjék, mert könnyen megadhatja az árát. Ily körűlmények között bizonyára csak ártott az ügynek, hogy Balogh Máté a kapitiha és Harsányi Jakab a török deák, a helyett, hogy szép egyességben éltek volna, örökösen torzsalkodtak, ennek következtében pedig tekintélyük is nagyon alászállott. Utoljára még a szövetséges moldvai vajda megbizottjait is elidegenítették maguktól, szóval igen rosszúl képviselték Rákóczy érdekeit.*
* Szilágyi Sándor, Erdély és az északkeleti háboru II. k. 223. továbbá II. Rákóczy György összeköttetései 508. l.
A szerencséjében elbizakodott fejedelem nem tudta vagy nem akarta belátni ennek káros következményeit és azzal vigasztalta magát, hogy majd rendbe jő minden, ha egyszer a lengyel koronát fejére teszi.
De Balogh Máté tapasztalt vén róka létére fölismerte a helyzetet. Tudta, hogy Rákóczy veszedelmes játékba kezdett és volt esze, hogy félreálljon, míg a zivatar elvonúl. Az év vége felé visszatért Erdélybe és a fejedelemnek új kapitiháról kellett gondoskodnia, mert a portáról minduntalan gonosz hírek érkeztek.
27Választása Tisza Istvánra esett, kinek sógora Ujlaki László, borosjenei kapitány, csak nem rég jött meg a kozák hermantól és föladatát dicséretesen oldotta meg.
Tisza ugyan – tudomásunk szerint – még sohasem vett részt hasonló küldetésben, de legalább alaposan be volt avatva a viszonyokba, ösmerte a török észjárását, gondolkozásmódját, ügyes, alkalmazkodó és óvatos, mindazonáltal bátor szivű ember vala. Rákóczynak pedig olyan kapitihára volt most szüksége, a ki ne veszítse el egy könnyen a fejét és ne ijedjen meg a maga árnyékától, ha majd a portán «mennydörgő módon» fenyegetőznek.
A kapitihák voltaképen nem követek, hanem a fejedelem diplomatiai ügyvivői, magyarosan szószólói voltak* s bár nem birtak ugyan olyan széleskörű fölhatalmazással, mint a főkövetek, de állandóan a portán tartózkodván, gyakran még fontosabb missiót teljesítettek. Ezért a fejedelmek, kiváltképen Bethlen Gábor és öreg Rákóczy György nagyon megnézték, hogy kit küldjenek kapitihaságra, mert a porta a legfurfangosabb diplomatiai műveletek színhelye volt és tapasztalatlan, vagy nem elég óvatos ember könnyen elbukott azon a sikamlós talajon.
* Rákóczy György a Tiszához intézett leveleket így czímezi: «Generoso Stephano Tisza de Boros-Jenő, in fulgida Porta Ottomanica Oratori continuo». A kapitihák néha agenseknek is neveztetnek.
A kapitihák mellett rendszerint egy titkárt, úgynevezett török deákot, meg egy hites tolmácsot találunk, kinek lekötelezése különös fontossággal birt, mert egyaránt használhatottt és árthatott az ügynek. Konstantinápolyban az erdélyi házban laktak, és ellátásukról a porta gondoskodott, bár ezt a fejedelem, a sok borravaló és ajándék osztogatása által, busásan megfizette.
Mikor Tisza István 1656. november közepén a portára érkezett,* a török deák Harsányi Jakab, a tolmács pedig Zülfikár aga volt. Harsányiról azt híresztelték, hogy renegáttá akar lenni; Zülfikár elaggott, gyámoltalan ember vala, kire már Balogh Máté is panaszkodott, hogy néha azt sem tudja, mit beszél és olyan, mint a vén hegedűs, a ki minden nap egy-egy nótát felejt. A német residens a lengyelek pártját fogta, a franczia mindenáron békét akart, különben Balogh véleménye szerint igen ravasz pápista ember volt. Az angol jó indulatot mutatott ugyan a svédek iránt, de nem volt hajlandó kitenni magát Rákóczy érdekében, kire a tatár követek szüntelenűl vádaskodtak. A Harsányival rossz lábon álló moldvai kapitihák hidegen, bizalmatlanúl fogadták… szóval diplomatiai működését igen rossz előjelek között kezdé meg.*
* Szalárdinál olvassuk, hogy a persa követ 1656. évi november 19-én érkezett a portára és hogy minémü ajándékot hozott a császárnak, «az országnak akkori ottan lévő kapitihája borosjenei Tisza István . . renddel megirta volt» (Id. mn. 296. l.)
* Tisza István jelentése 1656. decz. 13. (Szilágyi, Erdély és az észak-keleti háboru II. k. 225. l.) Harsányi Jakab decz. 21-én kelt levelében mentegeti magát a fejedelem előtt hogy csak Balogh Máté fogta reá, mintha renegáttá akarna lenni és Zülfikár aga megesküdött Tisza István előtt, hogy ilyet neki sohasem mondott. (Szilágyi. S., Rákóczy Gy. összeköttetése 508. l.)
De bármennyire újoncz is volt ezen a téren, józan világos eszű ember létére helyesen fogta föl feladatát és mindenekelőtt a porta magatartásával igyekezett tisztába jönni. Csakhamar meggyőződött arról, hogy a fejedelem, a kinek barátja úgyszólván senki, ellensége azonban igen sok volt – nem fogja megnyerni a porta engedelmét a háborúra, a bevégzett tényekkel szemben pedig csakis akkor számíthat elnézésre, ha vállalatát gyors siker követi, minthogy a török nemzet elméje nagyon a szerencse után járó.
Figyelmeztette tehát Rákóczyt, hogy a diván beleegyezése nélkűl csakis abban az esetben kezdje meg a háborút, ha készre mehet és biztos kilátása van arra, hogy a lengyel koronát hamarosan elnyerheti, mert máskülönben saját magával együtt az országot is végső veszedelembe sodorja.*
* Szalárdi id. m. 301. l.
Már ennél több óvatosságot magyarsága megtagadása nélkűl nem tanácsolhatott a fejedelemnek, mikor a nemzet jobbjai, köztük Zrinyi Miklós és Nádasdy, nagy örömmel és reménységgel néztek a hadi készülődésnek elébe és Rákóczyban látták azt a «tündöklő csillagot» a ki által meg fog virradni a szegény magyarra.*
* Szilágyi. Erdély és az észak-keleti háboru II. k, 228. l.
28A fejedelem tehát nem habozott többé és elhatározta, hogy a porta engedelme nélkül is beüt Lengyelországba, Tiszának azonban szigorú kötelességévé tette, hogy a dolgot mindaddig tagadja, a meddig ellenkező parancsot nem kap tőle…
Nehéz és háládatlan szerep, melynek csak addig volt értelme, míg a hadi készülődések folytak, nehogy a török tiltakozása Rákóczyt olyan helyzetbe sodorja, hogy ne maradjon fenn más választása, mint vagy szégyenszemre visszavonúlni, vagy nyíltan szakítani a portával.
De mikor már a sereg megindúlt és annak híre Konstantinápolyba is eljutott, a vakmerő tagadás semmit se használhatott többé az ügynek, a kapitiha fejére azonban könnyen veszedelmet hozhatott, mert még csak védekezni se tudott az ellen, hogy ámította és félrevezette a portát.
Az 1657 elején, kemény téli időben, Rákóczy már az ország szélén táborozott és a tatárok siettek azt hírül adni a portára.
A nagyvezér január 24-én maga elé hivatta és kérdőre vonta Tiszát, a ki azonban, kötelessége szerint, hűségesen tagadta a dolgot. Indignálódva utasította vissza azt a vádat, hogy Rákóczy a fényes kapu híre és akarata nélkűl ilyen vakmerőségre vetemedett volna s általában olyan jól játszotta szerepét, hogy csakugyan sikerűlt neki a nagyvezért rövid időre elámítani.
Köpröli Mohamed, a kihallgatás végével így szólott hozzá: «Ird meg az uradnak, békességes országa, nagy gazdagsága, senkitől sem bántása: üljön veszteg, ne mozogjon, megárt. Nem tudja-e, hogy a lengyeleknek a felséges tatár chámmal is barátságok vagyon? összevesznek, azt is ellenségévé csinálja s az fényes portának is bajt szerez.»*
* Szalárdi id. m. 301. 302.
Tisza megfogadta a jó tanácsot, írt a fejedelemnek, de persze nem azt, a mit a nagyvezér parancsolt. Fgyelmeztette urát, hogy mindenekelőtt a tatárokkal egyezzék meg, mert legközelebb onnan fenyeget a veszedelem. Gondolja meg, hogy a mit még ma egy újjal is betapaszthat, később tenyérrel is hiába tapogat. Küldje be a portára főkövetét mennél hamarabb, mert ez a titkolózás és képmutatás előbb-utóbb rosszra fog vezetni.
Rákóczy tehát föltartóztatás nélkül folytathatta útját Krakó felé, de Tisza István első diplomáciai sikerének nem sokáig örvendezhetett. Mert a porta csakhamar értesülést szerzett Rákóczy előnyomulásáról és elkövetkezett az idő, mikor a nagyvezér mennydörgő módon fenyegetőzött s csak úgy füstölt a haragtól, mikor Tisza azzal menté magát, hogy ő mégis ártatlan, mert most hallja először, hogy a fejedelem Lengyelországba tört.
Persze hogy nem adtak többé hitelt szavainak, de legalább ép bőrrel menekűlt és úgylátszik, igaza volt abban, hogy a török elméje a szerencsével forog. Mert nem lehetett tudni, mit hoz a holnap, és a mit a pártütő erdélyi fejedelem vétett a portának, azt a lengyel király jóvá tehette…
És tényleg egy darabig várakozó állást foglaltak el Konstantinápolyban. Sürgették ugyan az adó beküldését, szidták, fenyegették Rákóczyt, hogy megtagadta a portához tartozó hűségét: de azért folytonos figyelemmel kisérték a lengyelországi eseményeket és annak kimenetelétől tették függővé Erdély sorsát.
Rákóczy 1657. márcz. 28-án tartotta fényes bevonulását Krakóba és elérkezettnek hitte az időt arra, hogy a portát kiengesztelje. De a győzelem híre még nem jutott el Konstantinápolyba és Tisza István ápril 30-án kelt levelében keservesen panaszkodik Barcsai Ákosnak, a ki a fejedelem egyik helytartója volt, hogy a fővezér megesküdött, hogy Erdélyt, Moldvával együtt porrá teszi. Hívja hát össze a három nemzetet és küldjenek illendő ajándékkal követeket a portára, a míg nem késő, mert már a tűz fellobbant és a töröknek kengyelben a lába. Tanácsolja, hogy írasson Barcsai a temesvári és egri pasának, hogy vessék közbe magukat a portán, mert hiszen nekik se lesz abból hasznuk ha Erdély végromlásra jut – «az Istenért» – úgymond – jól gondolkodjék kegyelmed, és oka ne legyen a haza veszedelmének».*
* A jelentést rendszerint a török deák is aláirta, de a most idézett levél egészen a Tisza keze irása. (Kiadta Szilágyi Sándor. Erdély és az északkeleti háboru II. k. 359. l.)
Rákóczy arra számított, hogy lengyelországi diadalának hírére el fognak némulni ellenségei a 29portán, de csalódott, mert Krako elfoglalását nem tartották Konstantinápolyban olyan fontos dolognak, főleg miután a budai pasa ugy informálta a nagyvezért, hogy a fejedelem tulajdonképen semmi derék dolgot nem végzett, mert a lengyel urak idegenkednek tőle, sőt az egyesült lengyel és német hadak a Visztula mellett két tűz közé szorították.
Most aztán ismét gonosz napok következtek Tiszáékra, mert a nagyvezér legelsőben is rajtok tölté bosszúját. Élelmükről nem gondoskodtak többé, a «prśbenda pénzt» nem adták ki s minthogy Barcsay az ország javaiból sem táplálta őket, bizony szükséget szenvedtek. Tanácsolta hát Tisza, hogy küldjenek valami ajándékot az «ebnek», hogy megjöjjön a kedve.*
* Panaszkodik, hogy Erdélyből semmi hireket nem kapnak, sőt a titkos iráshoz való kulcsot is hiába várják. A jelentés 1657. május 18-án kelt. (U. o. II. k. 361. l.)
Végre máj. 23-án megérkezett Thorday Ferencz a főkövet, a svéd király legatusaival. A vezér hidegen fogadta őket, dühöngött Rákóczy hitetlensége ellen és «nagy rancorral» beszélt velük. De Tiszával egyetemben addig engesztelték, míg lecsendesedett, elfogadta az ajándékot és becsülettel megkaftányozta mindnyájukat. Június 29-én a szultán is maga elé bocsátotta a követeket. Thorday Ferencz, a ki most járt először a portán, hatalmas diktióval akarta volna meglágyítani a török császár szívét és fölöttébb csodálkozott, hogy nem engedték beszélni. Micsoda kihallgatás az olyan, a hol az ember még szóhoz sem juthat!
Annak utána a muftihoz mentek, a ki eleinte mérgeskedett, átkozódott, utóljára pedig minden jót igért s mi hallatlan dolog, még az ajándékot is visszautasította. Ilyen ember sem akadt több Konstantinápolyban.
Thorday uram beszámolván követjárása felől, arra az eredményre jutott, hogy a portai dolog a lengyelországi szerencsén forog. Hát ezért bizony nem volt érdemes olyan nagy útat tenni és annyi sok pénzt elkölteni, mert régen megmondá már azt Tisza István.* Csakhogy épen az volt a baj, hogy Rákóczy szerencsecsillaga már tűnőfélben vala és ezt igen jól tudták a portán.
* Thorday főkövet jelentése 1657. junius 4-ről. (U. o. II. k. 363. l.)
A lengyel az osztrákkal szövetkezett ellene, X. Károly svéd király cserben hagyta, a kozákok föllázadtak, a tatárság csak egy intésre várt, hogy beüssön Erdélybe: a fényesen kezdett háború csúfos kudarczczal végződött.
Tisza István e válságos napokban, követtársaival együtt roppant tevékenységet fejtett ki és szívvel-lélekkel akart szolgálni hazájának. De már akkor Rákóczy nem volt más a porta szemében, mint pártütő adófizető szolga, a ki megérdemli, hogy vakmerőségeért méltóan lakoljon. Hasztalanúl törekedtek mellette a svéd és angol követek; hiába bizonyítgatta Tisza, hogy a fejedelem csak a fényes kapu hasznát nézte, mikor a svédekkel szövetkezett és élete fogytáig meg akar maradni hűségében: Konstantinápolyban kijelentették, hogy Rákóczy hatalmának növekedését meg nem tűrik és bűnbocsánatra csakis akkor számíthat, ha kivonja hadait Lengyelországból.
De ez sem volt őszinte igéret, meg is jegyzi rá Tisza 1657. junius 23-án kelt jelentésében, hogy nem lehet hinni szavukban, mert jó reménységet nyújtanak, de «az szivek teljes miriggyel».
Ily körűlmények között nem tanácsolhatott egyebet a fejedelemnek, mint hogy békéltesse meg a svéd királyt a lengyelekkel, maga pedig szövetkezzék az oroszszal és igyekezzék a kozákot ismét pártjára vonni. A tatárok abban bíznak, hogy Erdély üres lévén, vérontás nélkűl kirabolhatják. Jól vigyázzon tehát Rákóczy és ha le nem ültetheti őket, legalább seregének egy részét bocsássa haza Lengyelországból. A portába helyezett bizodalma hiú reménység. Az a szerencséje Erdélynek, hogy a pogány ebeknek meggyűlt a bajuk a velenczésekkel, különben már elborították volna az országot.
«Istenünkhöz, vallásunkhoz, hazánkhoz, Nagyságodhoz való kötelességünk arra indítana bennünket, hogy a közönséges causát totis viribus előmozdítanók; miénk az fáradságos törekedés. Istenen áll, mint munkálkodik ez megátalkodott pogányok szivében».*
* A jelentéseket lásd Szilágyi, Erdély és az északkeleti háboru II. k. 359–268. l.
De már késő volt a jó tanács, kárba veszett minden igyekezet. Rákóczy békéért könyörgött és megkezdé szégyenteljes visszavonulását 30Lengyelországból. A nagyravágyó, hatalmas ember, kinek csak nemrég királyok és fejedelmek keresték barátságát, megaláztatott a föld poráig és bukásában azzal vigasztalta magát, hogy nem az ellenség fegyvere ártott neki, az Isten haragja szállott fejére.* Seregének romjait lengyel és tatár hadak úton-útfélen levágták, Kemény Jánossal az erdélyi nemesség színe-java a khán fogságába kerűlt.
* Szilágyi S., A két Rákóczy György családi levelezése 532. l.
Tisza István már a tavaszon szeretett volna kijönni a portáról. Megelégelte a dicsőséget, mert mégis csak jobban tudott ő karddal viaskodni, mint szóval meg pennával és a csatatérre kívánkozott.* De a fejedelem, úgy látszik, hallani sem akart erről s továbbra is bent marasztá. És a míg teljes erejéből oltogatá a Rákóczy ellen fellobbant tüzet, egyszer csak azon vette észre magát, hogy az ő háza is kigyuladt.
* Erre czéloz Barcsay Ákos helytartó 1657. márcz. hó 22-én irott levelének következő passusa: «Az kgtek készítése felől írtam Urunknak s alázatosan is törekedtem, ő nagysága méltóztassék kgtek felől provideálni, szégyen lévén, ha kgtek csak úgy indul hadra… azon leszek kgteket tisztességesen elkészítsem. (Szilágyi, Erdély és az északkeleti háboru II. 358. l.)
Valahányszor fejedelemváltozás történt Erdélyben, a porta mindannyiszor követelte Boros Jenő átadását s csak a jó Isten tudná előszámlálni, hogy mennyi ügygyel-bajjal, költséggel és lótás-futással volt képes a szegény ország megvédelmezni ezt a fontos végvárat.
Rákóczy bukásával – mert Konstantinápolyban itéletet mondtak már fejére – ismét szőnyegre kerűlt az ügy, hisz ennél kedvezőbb alkalmat keresve sem találhattak volna arra, hogy Jenőt végre-valahára a félhold uralma alá hajtsák. Éreztetni kell a pártos, hűtlen országgal a hatalmas császár rettentő haragját, – így hangzott a díván véleménye; mert nem az volt a főczél, hogy Rákóczy bünhődjék, hanem hogy Erdély emelkedésének örökre elvágják az útját.
Mikor Tiszának fülébe jutott, hogy mit forralnak a portán, nem lehetett többé maradása Konstantinápolyban. Ha Boros-Jenő elvész, rövid idő múlva elvész Várad is, ő pedig háza népével együtt bátran neki indúlhat a nagy világnak. Elhatározta tehát, hogy búcsút vesz a portától; úgy is vége van már mindennek s otthon legalább oltalmazhatja családi tűzhelyét, és hazájának, nemzetének is szolgálhat.*
* Barcsaynak 1657. aug. 13-án kelt levelében olvassuk: «Kapikiha ki leszen, még nem tudom, mint disponál urunk ő nsga». U. o. 369. l.
Csakhogy már akkor útban volt a tatár khán követe Konstantinápoly felé, a lengyelországi győzelem hírével.
Utolsó portai jelentése 1657. augusztus 1-én kelt s Barcsay, a helytartó, augusztus 13-án tudósította őt az erdélyi állapotokról. Kipusztúlt az ország, odaveszett a főnemesség virága, az emberek sírnak, jajgatnak és átkozódnak mindenfelé. «Ezt hozá – úgymond – a más országán való kapdosás, ennek az hazának pusztulást s talán az urunk fejedelemségének is változását… s félő, kegyelmeteknek is, ha veszedelme nem is, de elég busulása s nyomorúsága következik, sőt én nehezen hiszem, Jenő is most oda ne csússzon..»*
* U. o.
Barcsay Ákos jó prófétának bizonyúlt, kár, hogy a saját sorsát meg nem tudta jövendölni. Mire levele Konstantinápolyba érkezett, Tisza István, Harsányival, Thorday Ferenczczel, Zülfikár agával már a Héttoronyban elmélkedett a szerencse forgandóságáról.*
* Rákóczy György 1657. szeptember 1-én írja anyjának: «Az portán Züldfikár agát, Harsánit, Tordait, Tisza István uramékat a Jediculában vetették.» U. o.436. l.
A porta csak azon bosszankodott, hogy Rákóczy kicsúszott a tatár khán körme közűl. Milyen szép társaság kerűlt volna most össze a Jediculában.
Dr. Komáromy András.
