A DOLHAY CSALÁD EREDETE, LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE. (1366–1708.) (Első közlemény.)
71A DOLHAY CSALÁD EREDETE, LESZÁRMAZÁSA ÉS TÖRTÉNETE. (1366–1708.)
(Első közlemény.)
(Első közlemény.)
Máramarosmegye egyik legrégibb, kihalt családja, előnevét Dolháról, két – rövid ideig virágzott – ága pedig Ruszkováról írta, míg másik két ága egészen elhagyva a Dolhay nevet, az egyik, mely fiágon kihalt, Leordinay, a másik ma is élő, Petrovay nevet fel testvéri osztályrészbe kapott birtokai után, a XV. század közepe táján.
A Dolhay család közel rokon, sőt majdnem bizonyossággal állítható, hogy egy törzsből ered a ma is virágzó Ilosvay családdal s ennek már régen kihalt Kisfaludy, helyesebben Kisfalusy nevű ágával, – a szintén kihalt Bilkeyekkel s az ezektől különvált élő Lipcsei és Bilke Garzó családokkal és a Komlósyakkal.
Ezen családok hagyománya közös törzs-ősnek azon orosz herczeget tartja, aki Kiew ostromakor kiséretével együtt önként csatlakozott a honkereső magyarokhoz, s kit aztán Árpád vezér Munkács tájékán telepített le. Ezen orosz herczegtől származtak volna utóbb Boris és Ils, kik közül az előbbi a Tiszától a Borzsováig, – utóbbi pedig a Borzsovától a Latorczáig s fel egész a lengyel határig elterülő vidéket birta volna örökül. Ezen nagy kiterjedésű uradalom állítólag egy határral volt körülvéve s még a XIV. század elején is egységes, osztatlan területet képezett. Az utódok aztán a fejedelmi ős emlékére hermelinpalásttal vették körül czímeröket, herczegi koronát helyezve fölibe. A beregmegyeiek még e század elején is orosz herczegeknek nevezték az Ilosvayakat.
A családi hagyományt azonban nem támogatják az oklevelek, sőt határozottan egészen más, – oláh eredetet bizonyítanak, amennyiben azon legrégibb ősöket, kiktől a fenntnevezett családok leszármazását izről-izre lehozhatjuk, névszerint Ilosvay Tatamért, Bilkey Karácsont, Hosszúmezey Szaniszlót és Komlósy Ugront világosan oláhoknak (valachi)* nevezik, sőt oláhoknak nevezik ezek utódait is, még akkor is, midőn már a megyei tisztviselők hatósága alól kivétetvén, a szabad urak közé soroltattak. Bizonyos tehát, hogy a fentnevezett családok oláh eredetűek, de hogy őseik milyen körülmények között költözködtek Bereg és Máramaros megyékbe s mikor telepedtek le azok területein, a kérdésekre nem adnak világos feleletet sem évkönyveink, sem a családi levéltárak, sem pedig az eddig kiadott okmánytárak nagy halmaza, és így nem csoda, ha a nyelvészek, történetírók és monographusok részint mélyen hallgatnak az oláhok betelepedéséről, részint könnyedén átsiklanak rajta s csak pár odavetett szóval, – néha önmagoknak is ellentmondva, – emlékeznek meg róla.
Hogy a valachus név alatt ezen időben, nálunk, nemzetiséget és nem pásztor embereket értettek, eléggé kitünik az oklevelek ilyen kitételeiből: valachus possesionatus; – valachi et jobagiones ipsorum valachorum; – fidelis noster Georgius valahus aule nostre familiaris stb.
Réthy László szerint* az oláhok, nem tudható miféle körülményektől indíttatva, felkerekedtek a Balkán félszigetről s barmaikat legeltetve helyről-helyre vándoroltak, követve mindég a hegyek irányát, míg apródonként eljutottak Erdélybe és Magyarországba fel egész Máramarosig.
Az oláh nyelv és nemzet megalakulása.
Lehoczky Tivadar Bereg megye monographiája czímű nagy művének egyik helyén* azt mondja, hogy az oláhok már a magyarok honfoglalása idején Bereg megyében laktak, más helyen pedig* egész ellenkezőleg azt állítja, hogy mint Oldamúr kún fejedelem szövetségesei törtek be az országba, de László király által Hodostónál* 1284-ben* legyőzetvén Máramaros 72és Bereg megyékben akkor telepíttettek le.
II. kötet 270. lap.
I. kötet 135. lap.
Helyesebben Hód tavánál, a mai Hódmezővásárhely táján.
A Hód tava melletti ütközet éve máig sincs kétségtelenül kimutatva, Szabó Károly (Kun László 104.) 1280-ra határozza, minthogy azonban az eddig kiadott, ezen ütközetről emlékező oklevelek közül csak három kelt 1280-ban, 1281-ben pedig egy sem, Ponithfia László pedig, – ki az egykorú Kézai Simon mester tanusága szerint ezen harczban lelte halálát, – 1281-ben még életben volt (Hazai okmt. VIII. 215., – azt hiszem, hogy a három 1280. évi oklevél kelte téves, s a csatát 1282-re határozhatjuk.
Szalay László* elbeszélve Oldamúr leveretését, egy szóval sem emlékezik meg az oláhokról; hanem művének egy más helyén* azt írja, hogy a Máramarosban letelepített oláhok a nogaj tatárok kiséretében jöttek az országba, de műve azon helyén, hol a nogaj tatárok betörését elmondja,* mélyen hallgat az oláhokról.
Magyarország története, II. 106.
U. o. II. 235.
U. o. II. 107.
Szabó Károly megírta,* hogy midőn a tatárok az országot széltében dúlták, László király az erdélyi részeken tartózkodott, hadak gyűjtésével erélyesen foglalkozván, de hogy meg is ütközött volna a tatárokkal s hogy azok szövetségeseit, az oláhokat elfogta s Máramarosba telepítette volna, arról nem tud semmit.
Kun László 121.
Egyedül – legalább tudtomra – Wenzel Gusztáv emlékezik meg körülményesen az oláhok betelepedéséről,* hivatkozván egy 1510. táján irott s jelenleg a szentpétervári akadémia könyvtárában őrzött moldvai évkönyvre,* mely szerint midőn Vladiszláv (IV. László)* király értesült arról, hogy a tatárok megakarják rohanni országát, Paleolog Andronikus keleti császártól kért hadi segélyt, s a császár küldött is egy oláhokból álló sereget, melynek támogatásával a Tisza mellett vívott kemény harczban Nejme tatár fejedelem le is győzetett, mire a király az oláhokat itt marasztalván, letelepítette őket a máramarosi részeken.*
Akad. Értesítő 1857. 313.
Közli Schlötzer: Geschichte von Littauen czímű művében.
Kún Lászlót általában IV. Lászlónak nevezik. Ő maga nagy függő pecsétjén III-nak mondja magát.
Dobsa L. szépen feldolgozta ezen eseményt egyik színművében.
Sem Réthy László elbeszélése, sem Lehoczky két ellenkező állítása, melyek egyike a Szalayéval jóformán megegyez, nem illik rá a máramaros-beregi oláhokra, mert ezek oly kiváltságokkal birtak, minőket sem a legeltetve bevándorló pásztor, sem a harczban foglyul ejtett s letelepített ellenség, sem pedig az Árpád hadai által legyőzött vagy akár önként meghódolt, de a magyarral nem vérrokon, idegen nép, sohasem kaphatott, az meg éppen képtelenség, hogy az elfogott ellenséget az ország széleire telepítsék s rájok bizzák a határok védelmét.
A beregi és máramarosi oláhok saját magok által választott vajdák alatt állottak, a vajdák zászlói alatt vonultak a harczba, egymás közötti pereiket, valamint a mások által ellenök indított kereseteket is a vajdák intézték el, ezek szedték be a királynak járó adókat is.* Ilyen kiváltságot, – s ha még hozzá tesszük, hogy adóképen mindössze is terményeiknek csak az ötvenedik részét kellett beszolgáltatniok,* – csak egy szivesen fogadott, önként letelepedett, s harczra termett, vitéz néptörzs nyerhetett, csak egy ilyen nép kelthetett maga iránt oly nagy bizalmat, hogy az ország határának védelme is reájok bizatott; ezen bizalomnak meg is feleltek, s bárha évkönyveik nem emlékeznek is meg viselt dolgaikról, még is tudjuk nehány okmányos adatból, hogy a máramarosiak hű fiai voltak a magyar hazának, testökkel védték Mátyás királyt a moldvai harczban,* 1717-ben pedig csekély számuk daczára is hős elszántsággal támadták meg a túlnyomó tatárhadat, s 1848-ban is vitézül küzdöttek a szent ügyért.
Erzsébet királyné levele. Kelt Luppertzázán, 1364. szeptember 30-án. Ilyen volt Balicza is, s nem holmi czigányvajda-féle, mint Hunfalvy P. a «Rumun nyelv» czímű művének 33. lapján kicsinylőleg megjegyzi.
Mária királyné levele. Kelt Budán, 1383. febr. 27-én.
Mátyás király levele. Kelt Budán, 1469. szeptember 17-én.
Hogy az oláhok miként és mely időben telepedtek le a máramarosi és a szomszédos részeken, arra nézve, az eddig előadottak után a moldvai évkönyv elbeszélése látszik legelfogadhatóbbnak, csakhogy azon állítás, hogy az oláh segélyhadat Paleolog Andronikus keleti császár küldötte volna IV. László király segélyére, alig állhat meg, mert Konstantinápoly nagyon távol fekszik arra, hogy a szándékolt tatárbetörés hírének vétele után még elég 73ideje legyen a magyar királynak követséget küldeni oly messze földre s a megajánlott segélyseregnek is elég ideje legyen felkészülni, összegyűlni s még idejében a veszély szinhelyére meg is érkezni.
Abban az időben közelebb is lehetett találni oláhokat, mert tudjuk, hogy IV. Béla király korában, a nagy tatárfutás után az akkor Kúnországnak nevezett Havaselőn, az Olton túl és a Bárczaságon oláhok is laktak a magyar király hűbéreseinek Szeneszláv* vajdának s más kenézeknek kormánya alatt, tudjuk azt is, hogy midőn Béla király Kúnországot 1247-ben a János vitézeknek adományozta,* az oláhokat az általok lakott területek birtokában meghagyta, nagyon valószinű tehát, hogy midőn IV. László király az erdélyi részeken sereget gyűjtött, az országát dúló nogaj tatárok ellen nem Konstantinápolyba küldött segélyért, hanem ezen ott közelben lakó, különben is az ő felsőbbsége alatt álló oláhokat szólította fel, a döntő és diadalmas ütközet után pedig jutalmul a harczban résztvevőknek a máramarosi részeket adományozta.
«Ime az első ismert oláh fejedelem!» kiált fel Jiricek «Geschichte der Bulgaren» cz. művében.
G. Pray, Dissertationes Hist. Vindobona 1771. közli az egész oklevelet. Schmidt, Episc. Agrien. czímű művében ezen Szeneszlávot az ország zászlós urai között sorolja fel, még pedig magnificus czímmel. Csak ebből is megitélhető hitelessége, mégis rá hivatkozik Torma a «Zonuki grófság» cz. értekezésében.
Azon feltevést, hogy a Máramarosban letelepedett oláhok Kúnországból Szeneszláv vajda oláhjai közül valók voltak, támogatja a Szeneszláv = Szaniszló = Sten keresztnévnek közöttök utóbb is gyakori használata. Hosszúmezey Szaniszló vajda 1366-ban, ennek unokája Szaniszló 1395-ben, Csomálházy Radulfia Sten 1380 táján, Lipcsey Szaniszló 1463-ban éltek, sőt Bereg megyében egy Szaniszlófalva is létezett a XIV. században, melynek területe Komlós község határához van csatolva. Feltevésünket azon körülmény is bizonyítja, hogy azon Szaniszló kenéznek, kinek Károly király 1326-ban a máramaros megyei Szurdok nevű földet adományozta, az atyját Sten-nek hívták,* s hogy ezen Stent más néven Barczánnak nevezték,* a miből következik, hogy Sten a Bárczaságból származott,* s valószinűleg Szeneszláv vajdának fia vagy unokája volt.
Károly király levele. Kelt 1326. szeptember 16-án. Ezen oklevelet közli Wenzel idézett felolvasásában azon hibával, hogy Sten helyett Zeu és Leu-t ír.
Lajos király levele. Kelt Visegrádon 1346. ápril. 16.
Barczán = Barczanus = bárczasági.
Ezek után nem valószinűtlen, hogy a többször nevezett rokon családok ősei, sőt a Borzsovay,* Makarjay s ennek utódai a Kászonyi Koszta, az Úrmezey, Kövesligethy, Sztoyka,* Kricsfalusy, Szaplonczay, Barczánfalvy, Gyulafalvi Rednik, Szelistyei Vlád, Farkasrévy, Joódi Bálya, Váncsfalusy s a más többi, már az Anjouk korában adományos nemes máramarosiak, valamint a moldvai Drágosida vajdák elődét is Szeneszláv oltontúli vajda személyében ismerjük fel.
Az a Borzsovay család, mely Oláhnak is neveztetett.
Daczára a családi hagyománynak, mely Zalamegyéből származtatja.
Egy második oláh beköltözésről azonban már teljesen biztos adataink vannak.
Szeneszláv vajda IV. Béla és V. István királyok iránt hűséges maradt, de utóda Lythen vajda és testvérei, kiknek hatalmát a Balkán félszigetről bevándorló oláhok s más népek tömege egyre öregbítette, – már függetlenségre törekedtek, megtagadták IV. Lászlónak az évi hűbéradót s egy részt, talán a szörényi bánságot, el is foglaltak az országból. László király Simonfia György mestert, a Soóvári Soós család ősét, küldötte ellenök, György úr hosszabb harczok után diadalmaskodott felettök, Lythen vajda elesett, testvérét Barbatot pedig foglyul vitte a király elébe s csak nagy összeg árán nyerte vissza szabadságát.*
Fejér, Codex Dipl. V. 3. 275.
III. Endre zavarokkal telt uralkodása s az utána bekövetkezett interregnum alatt ismét függetlenül uralkodtak a havaseli vajdák és a szörényi bánságot újolag elfoglalták, végre azonban Károly király hadat gyüjtött az akkori vajda Bazaráb Mihály ellen, s 1330 szeptember havában Szörény várát visszafoglalta; erre a vajda követséget küldött a királyhoz, igérve, hogy Szörényt békésen átadja, hadi költség fejében 7000 márka ezüstöt s ezenfelül még évi adót is fizet, egyik fiát pedig saját költségén a király szolgálatára küldi a magyar udvarhoz. Károly király azonban mind ezzel be nem érve s nem hallgatva Dancs zólyomi és liptói ispán 74higgadt tanácsára, dölyfös választ adott a követeknek s elbizakodottságában, – vagy talán, hogy a szerencsétlen Feliczián családjának kegyetlen kiirtásáról a közfigyelmet másfelé fordítsa, – beljebb hatolt Bazaráb földére, de ott serege oly borzasztó vereséget szenvedett, hogy maga a király is alig menekülhetett meg. Újabb hadat nem viselt Károly király az oláh vajda ellen, valószinűleg elfogadta annak békeajánlatait, és két fiát Bogdán és Juga vajdákat kezesül véve, nagyszámú néppel áttelepítette Magyarországba Máramarosba. Az átköltözés jó sok időt vett igénybe, mert eltartott november 1-től augusztus 15-ig,* de hogy mely évben történt? pontosan meg nem határozható; annyi bizonyos csak, hogy 1334 október 6-án már be volt fejezve.
Anjoukori okmt. III. 201.
Bármint legyen is, akár IV. László alatt költöztek be a sokszor nevezett családok ősei, akár mint Bogdán vajda rokonai vele együtt telepíttettek át, a hagyományos fejedelmi eredet igazolhatónak látszik; nem származnak ugyan, mint a hagyomány tartja, az Árpáddal bejött kiewi orosz herczegtől, azonban az oláh vajdák is fejedelmeknek tekinthetők, annál is inkább, mert a moldvai Drágos vajdát az Assanida Juon bolgár czár utódának tartják.
Máramaros és Bereg megyék területei az Árpádházi királyok alatt, – kivéve talán Bereg megye délnyugati részét és a Tisza melletti máramarosi királyi városok határait, – gyér népességű királyi birtokok voltak. Ezekre települtek le az oláhok önválasztotta vajdáik és kenézeik vezetése alatt, irtották az erdőket, felszántották a völgyeket, mészkőbányákat törtek, nyájaik ellepték a hegyek oldalait, a folyók és patakokra malmokat építettek s csakhamar számos virágzó falu keletkezett a rengetegekben.
A vajdai intézmény az Anjou-királyok uralkodása végéig állott fel. Máramarosban Balk (Balicza, Bálint) és Drág mester, Záz moldvai vajda fia voltak az utolsók, kik egyúttal a huszti főkapitányságot és a máramarosi főispánságot is viselvén, hosszú hivataloskodásuk alatt könnyen hozzászokhattak a szegényebb sorsú oláhok pereiket a főispán előtt lebonyolítani, a főbbek pedig, a vajda család tagjai, magyar nemesekké, valódi földes urakká lévén, sőt részben a szabad urak közé is felemelkedvén: a vajdai intézmény feleslegessé vált. Hunyady János és Mátyás király idejében is előfordulnak ugyan még vajda czímmel Dolhay Mihály és Kohnyay Bogdán; – de ezek már nem voltak az összes máramarosi oláhság vajdái, hanem csak királyi tisztviselők a királyi birtokokon lakó, már jobbágy állapotra jutott oláhok felett.
Károly király halála után a beregi és máramarosi jövedelmek, valamint az oláhoktól beszedett ötvened is Erzsébet özvegy királynénak adatott, utóbb Lajos király neje és végre Mária királyné birtokába ment át s a királynék külömböző kegyelmekben részesítették az oláhokat, régi kiváltságaikat is megerősítették. Midőn azonban Zsigmond király Munkács várát s a beregi és máramarosi jövedelmeket nagybátyjainak Khoriathovics Vaszil és Todor podoliai herczegeknek adományozta, egyszerre megszünt a beregmegyei vajdaság létezni; az oláhok zöme már jóval elébb kivonult volt Bogdán máramarosi vajdával Moldvába, a honnmaradottakat pedig jobbágyi viszonyba hozta Koriathovics Tódor a munkácsi uradalommal s utóbb teljesen beolvadtak a Podoliából beözönlött ruthenek közé. A vajdák utódai azonban még Vaszil és Tódor herczegek beköltözése előtt királyi adományleveleket szereztek, addigi szállásaiknak valóságos földes urai lettek s a magyar nemesség soraiba emelkedtek; mindazonáltal még jó ideig kellett Tódor herczeggel perlekedniök, a ki őket minden áron a munkácsi vár kötelékeibe akarta szorítani. Az ettől fogvást Corvin János herczegig előforduló vajdák már csak munkácsi és szentmiklósi uradalmi tisztek voltak. Szentmiklós a Perényiek kezére kerülvén, ott még legtovább használták a vajda czímet.*
Téved Lehoczky, midőn idézett művében Perényi Jánost szentmiklósi vajdának írja. Perényi nem vajdája, hanem földesura volt Szentmiklósnak, a vajda Dolhay családbeli.
Az ung- és szatmármegyei földesurak birtokaira települt oláhokról nincsenek adataink, de minthogy ezeknek nem voltak vajdáik, igen valószinű, hogy sorsuk az ottani más nemzetiségű jobbágyokéval volt azonos.
Rátérve most már tulajdonképeni tárgyunkra, a Dolhay családra, annak első ősét, kitől a leszármazást szakadatlanúl lehozhatjuk, I. Szaniszlóban, 75a beregi oláhok vajdájában ismerjük fel; neve, mint élőé csak egyetlen egyszer említtetik: 1366-ban;* birta, mint kenézséget, Ung megyében Lázt és Bereg megyében Hosszúmezőt.* Négy fia maradt: Dragomér, I. János, Sándor és I. István.
Erzsébet királyné levele. Kelt Budán 1366 okt. 28.
Ezen Hosszúmező, össze nem tévesztendő a Tisza mellett Máramarosban ma is létező hasonnevű várossal, Beregmegyéhez tartozott, 1404 óta magyaros nevét az orosz Dolha (Dlha polyana = hosszú mező) kiszorította a használatból, azóta a család neve is, mely addig Hosszúmezeynek iratott, Dolhayra változott. A XV. század elején telepítették a Dolhayak Dolha nagy kiterjedésű határában Zadnya, Rókamező (Lisicza) és Bronyka nevű falvakat, az utóbbihoz közel, meredek, gúla alakú hegy tetején még ma is láthatók egy régi vár, vagy inkább őrtorony alapfalai s bedőlt pinczéje vagy kútja, a várhoz felvezető út is kivehető még. Ezen várról csak igen gyér adatok maradtak fel. IV. Béla és V. István királyok közötti egyenetlenség idejében Bronyka várát a Csák nemzetségbeli Mátéfia Péter mester foglalta vissza V. István részére (Wenzel IX. 13. és 71.) III. Endre király a Kállay ősének Ubulfia Mihálynak gondjaira bízta Bronykavárát (Fejér C. D. III. 2. 458., VI. I. 201. és VI. 2. 23.); 1351-ben már csak rom volt s a Zovárdffy-család ősei Rakasz nevű birtokuk határának kiterjedését egész idáig igényelték (Turul VIII. 158.). Érdekes monda él e várról a dolhai nép ajkain.
Dragomérról keveset tudunk. Ung megyében tartózkodott, valószinűleg Lázon lakott, 1363-ban, mint nyilvános gonosztévő levelessé tétetett* s valószinűleg el is pusztult, mert többé nevét sem halljuk.
Gr. Sztáray cs. Oklt. I. 332. Azt hiszem nem egy személy azon Dragomérral, a ki 1364-ben, mint Gereni (Drugeth) Miklós fia János vajnatinatibai tisztje szerepel, ellentmondván Nagymihályi László beiktatásának bizonyos ottani részekbe (u. ott 334.) Ez a Dragomér azonban már azonos lesz Románfia Dragomérral, a ki 1365-ben Koromlyán lakik, Drugeth János birtokán s több társaival hatalmaskodást követ el Nagymihályi György Tiba nevű jószágán (u. ott 345.)
I. János, Sándor és I. István megszerezvén Erzsébet királynétól, Károly király özvegyétől a Hosszúmezővel határos s a munkácsi várhoz tartozó Kereczke és Kusnicza nevű községek kenézségét, arra később, 1383-ban Mária királynétól megerősítő levelet kértek ki,* s az így már szélesen kiterjedt birtokaikon 1389-ben Mária királyné előtt megosztoztak.*
Mária királyné levele. Kelt Budán 1383. febr. 27.
Mária királyné levele. Kelt Szőllősön 1389. október 16-án.
I. János még ugyanazon 1389-dik évben segített a rokon Bilkeyeknek az Ujhelyiek hatalmaskodó őseit Miszticze és Rákócz ugocsamegyei faluk birtokából kivetni,* röviddel utóbb elhalálozhatott, mert többé nevével nem találkozunk. Neje, kinek keresztneve ismeretlen, Jánosvajdafalvi Jánosnak, a máramarosi oláhok vajdájának,* leánya volt,* kitől öt fia született: II. Szaniszló, II. János, I. Péter, I. György és Bogdán, kit más néven Adeodatusnak is neveztek.
Zsigmond király levele, kelt 1389. június 29.
Hogy a vajda czím milyen zavarba keverte a régi családi genealogusokat, kik nem is képzelték, hogy az erdélyi vajdán kívül, még más vajdák is léteztek, mutatja ezen XVIII. századbeli táblázat.
Joannes vojvoda de Jánosvajdafalva Transylvanić vojvoda Balk vojvoda Transylvanić vojvoda Joannes de Dolha Stanislaus Ladislaus Michael Joannes Ambrosius Andreas Susanna Michael Gerhes Joannes Gerhes
A nemesi okleveleket vizsgáló megyei kiküldöttek is nagyon felületesen jártak el, a régi okleveleket olvasni sem igen tudhatták, s a fel nem ismert adományos helyett, az előmutató család ősének nevét írták be a jegyzőkönyvbe. Például az 1763-ki máramarosi vizsgáló bizottság a Balk és Drág vajdák 1373-ki adománylevelében a neveket így olvasta: Balk Joanni condam filii Dolha vajvodć. (Protocoll. Product. C. Maramaros.)
Leleszi levéltár Actor Nr. 72. Anni 1430.
Jánosvajdafalvi János vajda családfája következőleg alakúlt:
76Bazaráb Mihály (Mykula) havaseli vajda 1330. Bogdán 1335 máramarosi 1342-től moldvai vajda Juga (Ige) máramarosi vajda. fiuk 1342. István máramarosi vajda. János de Jánosvajdafalva máramarosi vajda 1349. Mihály 1385. Sándor 1385. Elek 1385. Miklós 1385. Margit (Péter mester felsőbányai jegyző) 1385. Skora 1385. Boba 1385. Leány özvegy 1398 Hosszúmezey (Dolhay János). Sztána (Szarvaszói Gerhes Sándor 1360.) András 1411 de Rozálya, György 1411 de Sajó, ezektől erednek a Sajói Mán és Sajói Dunka családok. Mihály 1430. János 1430. András 1430. Illés 1430. István 1430. György 1430. Tivadar 1430. Tamás 1430.
István vajda fiától Mihálytól származik a ma is élő Borsay Mihály, – Sándortól pedig a Borsai Sándor család, ez utóbbiból eredt Sándor Farkas, elébb II. Rákóczy Ferencz seregében harczolt mint tiszt, utóbb borsai esperes lett, s 1717-ben leginkább neki volt köszönhető, hogy a borsai szorosban a tatárok teljesen tönkre verettek.
János vajda a Vissó és Iza folyók mentén fekvő, délről Erdélylyel, észak-keletről pedig Galicziával határos, rengeteg kiterjedésű Petrova, Leordina, Ruszkova, Ruszko-Polyana, Szurdok, Sajó, Jánosvajdafalva és Batizháza nevű falukat birta, – Jánosvajdafalva utóbb elpusztúlt, helyén ma Rozávlya (Rozsálya) áll.* Mikor és miként pusztult el Jánosvajdafalva, azt a felmaradt oklevelekből kimutatni nem lehet, de nagyon valószinű, hogy Bogdán vajda perzselte fel akkor, midőn Moldva elfoglalására indulván, a vele menni vonakodókat, ezek között a Kaszó vize mellett lakó Gyulafalviakat s bizonyosan János vajdát is fegyverrel s falvaik felégetése által is igyekezett a kiköltözésre kényszeríteni. Jánosvajdafalva újból felépült, de neve valószinűleg már ekkor változott Rozsályára (= Rózsafalva); talán Rózsának hívták János vajdának eddig névleg ismeretlen leányát Dolhay Jánosnét. Az adománylevelek nagyon conservativek a nevek használatában, még továbbra is 1373-ig Jánosvajdafalvának nevezik, míg nagy sokára, a közhasználatú újabb, teljesen kiszorította a régi nevet.
Hogy Jánosvajdafalva csakugyan a mai Rozsálya helyén állott, világosan kitünik Lajos királynak 1373 augusztus 10-én Zilvásváradon kelt parancsa következtében a leleszi convent által teljesitett határjárásból, mely szerint Kohnyafalu határosnak találtatott akkor Oroszvíz (ma Ruszkova), Vissó, Jánosvajdafalva, Sajó és Batizaháza nevű helységekkel, – minthogy pedig Kohnya ma is ugyanezen sorrendben határos a nevezett falvakkal, de Sajó és Vissó között ma Jánosvajdafalva helyett a rozsályai határt érinti, – kétségtelen, hogy Jánosvajdafalva sehol más helyen, hanem csakis Rozsálya helyén állhatott.
János vajda nem csatlakozott Bogdán vajdához, megmaradt Máramarosban; de úgy látszik, korán elhalt, s árván maradt két kiskorú fia András és György öröksége idegen kezekbe került, míglen idők múltával egyik leányának fiai, a Dolhayak, hadi érdemeikért királyi adományúl kapván, abból nagybátyjaikat János vajda két fiát és unokatestvéreiket a Gerheseket is részesítették. Ettőlfogva András és György elébb Rozsálay, utóbb Sajóy nevet viseltek, míg utódaik a Mán (Emanuel) és Dunka ritkábban előforduló keresztnevekből családneveket alakítva e nevű családok ősei lettek, előnevöket azonban állandóúl ma is Sajóról írják.
Bogdán vajdát, mint láttuk, 1331–1334 között telepítette át Károly király, mint kezest, Havaselőről Máramarosba, akkor a szomszédságban, 77Moldvában, egy oláh vajdaság létezett, a magyar király, mint hűbér úr, fennhatósága alatt. A már említett 1510 táján irott moldvai évkönyv ugyanis, miután az oláhok máramarosi letelepedését elbeszélte, így folytatja: «Volt közöttök egy Drágos nevű bátor vitéz, a ki vadászaton egy bölényt űzve felfedezte a tatárdúlás következtében elnéptelenedett Moldva termékeny téreit s engedelmet nyerve László királytól (1286–1289 között), hiveivel s alattvalóival odatelepedett, a magyar király felsőbbsége alatt álló fejedelemséget alapítván s az új ország czímeréűl a bölényfejet vette fel.»
Bogdán vajda 1342 végén vagy 1343 elején* Károly király halálának hírére, nem sokat tartván a 16 éves Lajos király erélyességétől, szabadulni óhajtván a kezességnek még is csak kellemetlen érzetétől, s különben is vérében lévén a függetlenség utáni vágy, – Moldva elfoglalására megindult; zászlói alá gyűjtvén a máramarosi és beregi oláhok közül azokat, kiket igéretekkel megnyert, vagy kiket erővel rákényszeríthetett s véres harczok után elűzvén Záz vajda fiát Laczkót, beleült a vajdai székbe. Bogdán vajda Moldvába való beütésének indító oka nemcsak az volt, mit Wenzel Gusztáv idézett helyen nyilvánít, hogy t. i. az oláhok a lakatlan Moldvába annak termékenysége végett költözködtek ki, mert Moldva, habár nem lehetett is valami nagyon népes, de lakatlan éppen nem volt; hiszen Záz vajda fia Laczko ült fejedelmi székén; a föld termékenysége azonban már adhatta a gondolatot Bogdán vajdának, nem ugyan arra, hogy nyájainak kövérebb legelőt keresni kivándoroljon, hanem hogy azt a dús földet elfoglalva, ott független fejedelemséget állítson fel. Szalay és utána Lehoczky a moldvai kivonulás okául az erőszakos hittérítést emlegetik, de ez egészen hihetetlen, hiszen a Magyarországon megmaradottak, valamint a velök együtt lakó oroszok, máig is háborítatlanúl gyakorolják keleti egyházuk szertartásait.
Wenzel G. Bogdán kivonulását 1350–54. közé helyezi, Lehoczky pedig még későbbre 1367-re határozza. Mind a két időmegállapítás egészen téves, mert Lajos királynak Váradon 1343. október 21-én kelt levele Bogdánt már hűtlennek és volt máramarosi vajdának nevezi.
Bogdán vajda és Záz vajda fiai vérrokonok, egy család tagjai voltak s Bogdán vajda mint fejedelemségkövetelő lépte át Moldva határát, hol a bennszülöttek között is jó erős pártjának kellett lennie, mert máskülönben aránylag csekély seregével Záz vajda fiainak erejét meg nem törhette volna. Ezen rokonságot a Bogdán vajda testvérétől egyenes fiúágon eredő Sajói Dunka Fülöp* czímerének, a Záz vajda fiától Drágtól származott Drágffy családéval való teljes azonossága is bizonyítja.*
1531 és 1532-ben máramarosi szolgabiró, 1538-ban alispán.
Feltünő, hogy a Hosszúfalusy család, valamint Bacsinszky András 1797-ben munkácsi püspök czímere is teljesen megegyez a Drágfyak czímerével.
Lajos király 1364-ben* indult Moldva ellen, de a lefolyt 21 év alatt elég ideje volt Bogdán vajdának és fiainak magokat a fejedelmi széken annyira megerősíteni, hogy Lajos királynak véres harczok árán sem sikerült őket Máramarosba visszahozni s a magyar korona felsőbbségének elismertetésével be kellett érni. Sajnos, hogy ezen hadjáratról bővebb adatokat nem jegyeztek fel évkönyveink. Lajos király seregében ott küzdöttek Záz vajda fia Balk, Drág és Oláh János és ezek sógorai Dragomér és István, de a vajdafiaknak nem sikerült visszahelyezkedni atyáik székébe, vérök hullásáért Bogdán vajda máramarosi jószágait kapták jutalmúl, királyi udvarnokok, mesterek, vajdák, székely ispánok, Máramaros, Szatmár és Ugocsa megyék főispánjai és Husztvára főkapitányai lettek, nemsokára más megyékben is nagyterjedelmű jószágokkal adományoztattak s Drág törzse lett az ország zászlósurai közé emelkedett híres Drágffy családnak, de Máramarosban nem igen birtak szilárdúl megállani, a beiktatásoknál örökös ellentmondással találkoztak, végre is megunva a hosszas perlekedést, Máramarost egészen odahagyták s Bogdán vajda birtokai, úgy látszik, unokaöcscsének István vajdának utódai kezeibe jutottak.
Szalay, Lajos király ezen hadjáratát 1367-re teszi, de tévesen, mint ez Lajos király 1365. február 3-án kelt leveléből világosan kitűnik.
Visszatérve a Dolhayak történetéhez, annak könnyebb megértése végett lássuk elébb a családfát.
78I. Tábla.
I. Szaniszló vajda 1363–66. Dragomér 1363. I. János 1383–89. de Hosszúmező. (Jánosvajdafalvi János vajda leánya.) Sándor 1383–1417. de Láz, de Hosszúmező, de Dolha. I. István beregi vajda 1383 de Láz, 1404 de Hosszúmező, de Dolha. (Margit özvegy 1410–17.) II. Szaniszló 1395–1435. Folytatása a II. táblán. II. János (Iváskó) 1398–1437. de Hosszúmező, de Dolha. I. Péter de Hosszumező 1398 † 1404. I. György 1398–1430. de Hosszúmező, de Dolha, dictus Porkoláb, huszti várnagy Bogdán 1398–1437. de Hosszúmező, de Dolha, fia már Petrovay nevet vesz fel. III. János 1404 de Hosszúmező, de Dolha † 1412. II. Mihály 1404–63. de Hosszúmező, de Dolha, de Szentmiklós. (Makarjay Drága 1417.) Ilona özvegy 1417 (Helmeczyné.) Anna 1417 (Helmeczy Simon 1417.) Mihály 1450–71. Orda de Leordina máramarosi szolgabiró 1466. Leordinay nevet vesz fel. I. András 1430. II. Miklós 1430. IV. János de Ruszkova 1450–73. máramarosi szolgabiró 1466. II. István 1480–1504. Dolhay de Ruszkova. János 1470. (Ilosvai Karácson Margit özvegy 1472.) Máruska (Leordinay Tamás 1488.) Kata 1476–88. (Dávid leordinai oláh pap.) Fethka. (Vancsfalvy György.) Anna. (Radéczyné.) Margit. III. Mihály 1508–10. Dolhay de Ruszkova. Veronika 1525. (Vancsfalvy György.) Leányok 1472 Mircse 1498–1525. Iváskó 1498. Ivánkó 1498. Lukács 1525. I. Mihály de Hosszúmező † 1398. II. Péter 1398–1427. de Hosszúmező, de Dolha. Ilona. (Helmeczy István 1398.) Mária 1401–9. I. Miklós 1404–21. de Hosszúmező, de Dolha. Anna 1409. Margit 1409.
II. Tábla.
II. Szaniszló 1395–1435, lásd az I. táblán, máramarosi alispán 1414–15. I. László (Laczkó) 1412–30. IV. Mihály 1416–66. V. János 1424–30. I. Ambrus 1424–73. máramarosi alispán (1. Margit 1448. 2. Eszeni Csapy Potentiana.) II. András 1430. III. Miklós 1485. Demeter 1448–80. Folytatása a III. táblán. II. György 1463–1501. (Atyay Ágota, utóbb Kirsai Németh Jánosné.) II. László 1448–89. (Hencziday Ilona.) VI. János 1448. (Hedvig.) IV. Miklós 1463–87. III. Péter 1463–1518 kir. al-lovászmester. (Dorottya, utóbb Toldy Lászlóné.) Czeczilia. (Koroly Mihály.) Kálmán 1495 † 1522. (Ártándy Kata, utóbb Ztrittay Gáborné.) Tamás 1479–1508. (Fruzina.) Anna † Ágota. (1. Nagy András. 2. Agóczy Péter 1503.) Erzsébet. (1. Kemecsey Tamás 1495.) 2. Félszáju János 1503.) Kata. (Ugrai Mezőgyány Pál 1503.) III. György 1545–80 máramarosi alispán 1550. (Sztojka Klara.) VII. János 1518–23. II. Ambrus 1518–26. Farkas 1518–24. I. Imre 1545–52. (Sztojka Ilona.) Zsófia 1588–97. (1. Hotykay Bejczy Balázs 1588. 2. Szakolyi Zokoly György 1597.) IV. Péter 1588. Ilona 1569. (Ruszkai Kornis Gáspár huszti kapitány) 1569.
79III. Tábla.
Demeter, ki a II. táblán, 1448–80. (Kata.) V. Péter 1486–1545. (Kata.) VIII. János 1486–1525. (Mária.) II. Imre 1545–69. Folytatása a IV. táblán. Menyhért 1554. Boldizsár 1554. Zsófia 1533. (Lipcsey János.) Erzsébet 1533. (Komlósy Mihály.) Kata 1533. (Ramocsaházy Miklós.)
IV. Tábla.
II. Imre, ki a III. Táblán 1545–69. (Megyery Anna, elébb Almásy Miklós özvegye.) X. János 1575–99. (Bekényi Thetey Anna.) Zsigmond 1608. IV. György 1608–15. (Bölcsei Buday Erzsébet.) XI. János 1608. VI. Péter 1608–15. (Lövőpetri Petry Anna, utóbb 1629 ifj. Buday Istvánné.) III. Imre 1624–39. Kata 1624. (Fancsikay Ferencz.) Anna 1624. (Ilosvay Ferencz.) Fruzina 1624. (Lipcsey Péter.) Pál 1639–52. (Kökényesdy Borbála, elébb Belényi János özvegye, legutóbb Ósgyáni Bakos Gáborné.) Mária. (Losonczi Bánffy Gábor.) Gábor 1652. V. György 1652 † 1708 huszti kapitány. (1. Szuhafői Szuhay Erzsébet. 2. Csebi Pogány Krisztina, elébb Fráter Istvánné, utóbb báró Perényi Imréné.) Borbála †
I. Szaniszló vajda második fia Sándor, mint fentebb láttuk, bátyjával I. Jánossal és öcscsével I. Istvánnal közösen szerzi 1383-ban Mária királynétól a kereczkei és kisniczai kenézségről szóló új adománylevelet s 1389-ben nevezett testvéreivel egyenlő arányban osztozik Kereczke, Kusnicza és Hosszúmező beregmegyei és Láz ungmegyei faluk birtokán.
Midőn a főurak Zsigmond királyt, – önkényét és kegyetlenségeit tovább már nem tűrhetvén, – fogságra vetették és egy részök Durazzói Lászlót hívta meg a trónra, Dolhay Sándor is László pártján foglalt állást, ott harczolva fiaival Péter és Miklóssal együtt Balk máramarosi főispán és vajda, a Lászlópárt egyik erős támasza oldalán, de unokaöcscsei, I. János fiai, megmaradtak Zsigmond király hűségében s 1402 deczember 8-án Sándort és fiait dolhai udvarházukban megrohanván, mint ellenségek között szokás, ingóságait felprédálták, magát Sándort pedig elfogták s a közbocsánat kihirdetéséig rabul tartották, elfoglalva összes jószágait is, melyekre Zsigmond királytól adománylevelet is szereztek. Sándor utóbb, éppen a közbocsánat következtében, visszakapta birtokait s élt még 1417-ben is. Ismeretlen nevű nejétől három fia: I. Mihály, II. Péter és I. Miklós és három leánya Ilona, Anna és Margit születtek.
Ilona már 1398-ban ungmegyei birtokos Hupka-Helmeczy Domokosfia Istvánnak neje volt, a másik két leány sorsa ismeretlen.
I. Mihályt 1398-ban unokatestvére I. Péter (I. János fia) megölte. II. Péter és I. Miklós 1409-ben pert indítanak unokatestvéreik ellen atyjoknak, mint fentebb elbeszéltük, 1402-ben történt elfogatása s jószágainak elfoglalása miatt, miből rájok állításuk szerint 1000 arany forintnál több kár háramlott. A per hosszasan elhúzódott, mint majd alább II. Szaniszlónál bővebben látni fogjuk, míg végre 1421-ben egyességgel 80végződött, mely kiegyezés szerint egy részről II. Péter és I. Miklós a pernek további folytatásától végleg elállanak s minden nyert kedvező itéletleveleiket semmisnek nyilvánítanak, más részről pedig unokatestvéreik átengedik nekik Dolha s az ott szedetni szokott vám és Zádnyafalvak felét és egész Négyforrás pusztát, ezen felül még adnak 200 forint értékű marhát és fizetnek 250 új forintot.
I. Miklós neve ezentúl nem fordul elő az okmányokban; II. Péter élt még 1427-ben is. Fiai egyiknek sem maradtak, ami abból következtethető, hogy a nekik átadott Dolha és Zádnya falvak fele idővel visszakerült unokatestvéreik, I. János fiai birtokába. Az ungmegyei Láz nevű birtokról az 1389-ki osztály után többé nem tétetik említés, úgy látszik Sándor és I. István leányainak jutott, ami annál valószinűbb, mert mint láttuk, Sándor egyik leánya, s mint látni fogjuk I. Istvánnak két leánya a Lázzal szomszéd birtokos Helmeczy családba mentek férjhez.
I. István, mint már elbeszéltük volt, testvérbátyjaival közösen kapja 1383-ban Mária királynétól az új adománylevelet a kereczkei és kusniczai kenézségre s ezeken, valamint Hosszúmezőn és Lázon 1389-ben testvéreivel egyenlő arányban osztozik meg. I. István is Durazzói László pártjához tartozott, őtet is megrohanták unokaöcscsei s ingóságait és házi eszközeit elhordván, birtokait elfoglalták s azokra Zsigmond királytól adománylevelet is szereztek. Az átalános közbocsánat következtében I. István is visszakapta jószágait, de már nem sokáig élvezhette, mert 1410-ben megszünt élni, a beregi oláhoknak vajdája volt s az okmányokban Dolhai Vajda Istvánnak neveztetik. Nejétől Margittól, kinek családneve isemretlen, négy gyermeke született, két fiú III. János és II. Mihály és két leány Ilona és Anna.
Ilona 1417-ben egy Helmeczynek özvegye, Anna pedig Helmeczy Simon felesége volt.
III. János és II. Mihályt Ninaji Kozmafia Balázs, Jánosfia Lőrincz és Keresztfiú Miklós lázi jobbágyai uraik parancsából 1412 september 14-én megölték, így panaszolja a már özvegy édes anya és a két leánytestvér 1417-ben,* II. Mihályt azonban nem ölték meg a Ninajiak jobbágyai, mert neve (Michael filius Stephani vajvode de Dolha) 1463-ig gyakran előfordúl s mint látni fogjuk fia és unokái is maradtak. Miként történt, hogy II. Mihály nem gyilkoltatván meg, mégis megöletése miatt vád emeltetett a Ninajiak ellen, – még pedig öt év múlva, – arról az eddig ismert okmányok hallgatnak, valószinű, hogy midőn III. János a mondott napon csakugyan megöletett, II. Mihály megsebesíttetvén elfogatott s a vád emeléséig a Ninajiak által rabságban tartatott, vagy menekülve az üldözés elől, Galicziában tartózkodott. Az a feltevés, hogy II. Mihály megöletése után István vajdának még egy fia született, s ez szintén Mihály névre kereszteltetett volna, azért nem állhat meg, mert István vajda, fiának II. Mihálynak állítólagos megöletése előtt két évvel már megszünt élni; ha pedig István vajdának két egyszerre élő Mihály nevű fia lett volna,* azon esetben a gyilkosok elleni vádat nemcsak a két leánya nevében nyujtotta volna be az édes anya, hanem megnevezte volna a panaszlevélben fiát is a kisebbik Mihályt.
Zsigmond király levele. Kelt Budán, június 9-én.
Tudjuk, hogy Hunyady Jánosnak is volt egy, vele egy időben élő, sőt vele egyszerre szörényi bánságot viselt, János nevü testvére. 1460-ban élt két Ilosvay László édes testvér. Két egy nevet viselő, egyszerre élő édes testvér ma sem ritkaság Máramarosban, leánygyermekeknél leginkább a Mária nevet kegyelik, fiúknál a János-t; a Mária nevet aztán Máriska és Márikucza, a Jánost pedig Iván, Ivánkó, Ivaskó, Juon és Nuczu alakban használják a közéletben.
II. Mihály neje Drága, Makarjay Gergely 1393-ki beregi oláh vajda leánya, 1417-ben, midőn férjét még halottnak s magát özvegynek tartotta, megszerezte nagybátyjától Makarjay Bereczktől, beregmegyei Makarja falu egy nyolczadrészét; a falu többi hét nyolczadát négy évvel elébb Dolhay II. Szaniszló vette volt meg, mint azt a maga helyén látni fogjuk.
A Makarjayiakkal a rokonság így áll:
Makarjay. György. Balk 1393. Gergely, beregi vajda 1393. Bereczk, dictus Becse 1413–17. Drága 1417. (Dolhay Mihály.) Demeter 1417. Sándor 1417.
81II. Mihály elcserélte a neje által szerzett makarjai rész birtokot, valamint dolhai és zádnyai részét is unokatestvéreivel, I. János fiaival Rozsálya falu felerészéért és Ruszkován négy jobbágy telekért, melyeknek birtokába 1450-ben* minden ellentmondás nélkül ünnepélyesen be is vezettetett; még ugyanazon évben beigtattatik nevezett unokaöcscseivel együtt máramarosmegyei Mojszin helység birtokába Hunyady János ország főkapitányának adománya czímén.* Mojszint ugyan 1453-ban visszavette Hunyady János a Dolhayaktól s azt, mint levelében mondja, jogos tulajdonosainak Grádfiainak Mihálynak és mindkét Jánosnak,* Zelistyei Vládfiainak Jugának, Radulnak, Ivánnak és Zay Maynak, valamint Grada Györgynek visszaadományozta,* mindazonáltal Mojszin továbbra is megmaradt a Dolhayak kezén, sőt Hunyady Jánosnak a Zelistyeyek részére kiadott ezen adománylevele is kezeikbe került, miután pedig II. Mihály unokaöcscseitől azoknak részbirtokait megszerezte volt, 1463-ban az egész Mojszint átruházta Dolhay Ambrusra,* a ki viszont egész Alsó-Vissót engedte át neki cserébe.* Már elébb 1456-ban Ambrussal együtt adománylevelet szerzett II. Mihály László királytól egész Kohnyára s az abban lévő királyi jogokra,* melyet ősei békével birtak volt, de akkor Bocskóy Simon* elfoglalva tartott, 1457-ben pedig új adományt kapott említett Ambrussal s ennek testvérével IV. Mihálylyal egész Dolha, Rozsálya, Szurdok, Leordina, Ruszkovapolyana, Mojszin, Sajó, Szlatina és Batizára és egy másik Polyana háromnegyed részére,* 1462-ben ismét Ambrussal együtt ajándékba kapja Pesthényi Mihály máramarosi főispántól, rokoni szeretet jeléül, azon vajnági és újbárdi részjószágokat, melyeket Mátyás király Vajnági Búd Sándortól hivatalbeli hanyagsága miatt elvéve, Pesthényinek adományozott volt.* Ezek után II. Mihály, ki Nagy-Dolhai Vajda Mihálynak, Rozsályai Vajda Mihálynak és Rozsályai Nagy Mihálynak, sőt – minthogy a beregmegyei szentmiklósi oláhok vajdája volt, – Szentmiklósy Mihálynak is neveztetett, már nem sokáig volt életben, mert 1468-ban róla már csak mint néhairól tétetik említés.* Neje ismeretlen, egy fia maradt:
Letesz. Statutor. Litt. D. Nr. 51. anni 1450.
U. o. Nr. 56. anni 1450.
Ime egy példa a két egyszerre élő egynevű testvérre.
Eredeti. Kelt Kolozsvárt in F. BB. Petri et Pauli AA. 1453.
Lelesz. Protocolli Nr. 4. folio 110. anni 1463.
U. o. fol 109. Anni 1463.
U. o. Statutor. Litt. D. No. 49. anni 1456.
Ezen Simon nevét a Kohnyával határos Kis-Bocskóról vette, s nem a Boksa nemzetségből eredt.
Gyömrői levéltár II. 25.
Lelesz. Protoc. auth. 4 folio 68. 1462. július 24.
Nagyváradi káptalan levele. Kelt 1468. szeptember 20-án.
II. István, ki lakását Ruszkován tartotta s innét Ruszkovay Istvánnak, vagy helyesebben Ruszkovai Dolhay Istvánnak neveztetett. Birta egész Ruszkován kívül még a ruszko-polyánai, leordinai és rozsályai részjószágokat is. 1495-ben Drágffy Bertalan erdélyi vajda szolgálatában állott, a midőn annak személyében ellentmond Dolhay Péter és testvérei beiktatásának Máramaros megyében fekvő Bocskó és Lonka falvak birtokába.* 1499, 1500, 1503 és 1504. években mint királyi ember működött.*Nejének nevét nem ismerjük, egy leánya Veronika, Váncsfalvy Györgyné és egy fia III. Mihály maradt, kik atyjok összes birtokait örökölték. Drágffy György és János valami szin alatt felkérték a királytól Szurdokot és Rozsályát, de a beigtatásának III. Mihály s több rokon nevében 1508-ban 82Petrovay János ellentmondott,* utóbb Pogány Zsigmond szerzett adománylevelet III. Mihály összes jószágaira, valószinűleg közelgő magvaszakadása czímén, de a beigtatásnak 1510-ben maga Mihály személyesen mondott ellene. Röviddel utóbb elhalálozott s benne, minthogy gyermekei nem maradtak, István vajda fiága megszakadt. Jószágait hosszadalmas perlekedés után a Dolhay I. Jánostól egyik ágon lejövő Dolhayak, s a másik ágon leszármazó Petrovay János egymás között két egyenlő részre osztották, kiadva belőle III. Mihály nőtestvérének Veronikának hat jobbágy telket és egy malom felerészét, mint leánynegyedi illetményt.*
Lelesz. Statutor. Litt. D. Nro. 45. anni 1495.
Az adományozott csak úgy vált birtokának teljes és jogos tulajdonosává, ha abba egy hitelességgel felruházott káptalan- vagy konventbeli tag jelenlétében ünnepélyesen bevezettetett anélkül, hogy valaki ezen birtokátadásnak ellentmondott volna. Magát a birtokba vezetést eleinte magok a királyok végezték, példa rá IV. Béla király, a ki Moholfia Detrét személyesen igtatta be az adományozott birtokba (Hazai okmánytár, VII. 38.), később mikor az adományozások és ennek következtében a birtokbaigtatások mind sűrűbbek lettek s úgyszólván napirenden voltak, a királyok mindenütt személyesen jelen nem lehettek; már IV. Béla korában is a fent idézett példa valószinűleg egyetlen eset, – helyettök a legelőkelőbb férfiak végezték a birtokátadást, utóbb a megyék által választott 12 bizalmi férfiak egyike teljesítette, a ki királyi embernek, homo regius, esetleg nádori adományozásnál nádori embernek, homo palatinalis, neveztetett s ténykedése idején sérthetlen királyi, illetve nádori helyettes volt, ezért írja ifj. Ilosvay Péter, kire ily minőségben 1668-ban valaki rá lőtt, hogy «énhozzám, mint király úrnak ő felsége személyét viselő emberhez lőttek.»
Lelesz. Statutor. Litt. D. Nro. 221. anni 1508.
A leleszi konvent 1525. február 19-én kelt bizonyság levele.
PETROVAY GYÖRGY.
