AZ OSLU NEMZETSÉG EREDETE.
AZ OSLU NEMZETSÉG EREDETE.
Pór A. úr a Turul egyik közelebbi füzetében – válaszolva «Árpádkori személyneveink és az Oslok eredete» czímű czikkemre – kifogásokat tesz azon állításomra, hogy az Osloknál minden körülmény bessenyő-kún származásra mutat s újolag vitatja délszláv eredetüket.
Úgy gondolom, a kérdés megérdemli, hogy ismételten visszatérjünk reá s tekintet nélkül arra, hogy mit állított Pór úr s mit állítottam én, magukat az érveket vegyük vizsgálat alá, melyek egyik vagy másik elméletnek kisebb-nagyobb valószínűséget kölcsönöznek.
Azok a nyomok, melyek az Oslok eredetére vezethetnek, két csoportot képeznek. Az egyikbe tartoznak a nemzetség hagyományos nevei, másikba pedig azon környezetnek a megvilágítására vonatkozó adatok, melyből az Oslok első ismert őse előtűnik, a melyről tehát többé-kevésbbé föltehető, hogy az Oslok is ennek a nemzetiségéhez tartoztak.
Négy olyan hagyományos nevet találunk az Oslok nemzetségében, melyek szokottabb és általános használatban levő neveik sorában nem fordulnak elő, a magyar nyelvből meg nem fejthetők s így, ha eredetüket kimutathatjuk, magának a nemzetségnek a származására is világot vetnek. E nevek az Oslu, Suur, Belud és Hubcha.
Az Oslu (Osl, Osul, Ostel, Ost) névre* három magyarázat is kínálkozik. Pór úr magyarázatához, hogy t. i. a martyrologiumi Asellus név délszláv fordítása s megfelel az ó-szlovén «oszlu = szamár szónak, meg az enyémhez, mely szerint a m. a kún-török «uszlu», «usztlu» = értelmes, okos, bölcs, újabban egy harmadik is járult Ilie Ghergheltől, ki az oláh «oszul», macedóniai oláh «oszlu» azaz «a csont» szóval veszi egynek a nevet.*
A név változatai: Oslu (XII. sz. Árp. új Okm. VI. 222. és Kubinyi Árp. Okl. I. 9. – 1220. Oslw Arp. Új Okm. XI. 158. – 1222. Oslw. Árp. új Okm. VI. 407. – 1228. Árp. új Okm. VI. 455. – 1235. Árp. új Okm. II. 35. – 1239. Cod. Dipl. IV. I. 147. – 1240. Cod. Dipl. IV. 3. 552. – V. 3. 500. – 1322. Sopr. Okl. I. 92.) – Oslo (1220. Terra Oslonis Comitis. Árp. új Okm. XI. 158. 1322. Oslo-pech. Tkalčić: Mon. Civ. Zagrab. I. 101.) – Osli (1281. Osly. Cod. Dip. V. 3. 98. – 1292. Oschli. Sopr. Okl. I. 58. Cod. Dipl. VII. 2. 164.) – Osl (1227. Árp. új Okm. VI. 445. 449. – 1230. Sopr. Okl. I. 7. 8. – 1233. Árp. új Okm. I. 309. VI. 524. és ezentúl számtalanszor) – Osul (1290–1301. filii Comitis Georgii de genere Osul. Árp. új Okm. X. 417.) – Ozul (1269, Ozul iobagio Castri Zagrabiensis de gen. Bratona. Árp. új Okm. XI. 586. Tkalčić: Mon. Episc. Zagrab. I. 147.) – Ostel (1392. Johannes filius Ostel de Azzunfalua. Sopr. Okm. I. 507.) – Ost (1229. Ost. Cod. Dipl. VII. 1. 223. – 1266. Cod. Dipl. IV. 3. 326. – 1410. Osth. Sopr. Okl. I. 621. 630. s ezen időtájban más gyakran.)
Zur Geschichte Siebenbürgens. Wien. 1891. 37. l.
Az a kérdés már most, melyik fogadható el e három magyarázat közűl?
Úgy a délszláv, mint az oláh személynevek ezrével ismeretesek az oklevelekből, joggal föltehető tehát, hogy ha délszláv vagy oláh eredetű az Oslu név, nemcsak nálunk magyaroknál volt használatban, hanem még inkább divatozott azon népnél, a hol keletkezett. Ámde az oláhoknál egyáltalában nem fordúl elő,* a délszláv 76népek közűl pedig csakis a horvátoknál találjuk meg, egyszer mint egy zágrábi várjobbágynak,* másszor mint egy odavaló polgárnak a nevét.* Már pedig Zágrábban ugyanezen időtájt magyarok is laktak,* sőt mi több, a bessenyő elemnek is van nyoma* s ha az 1269-ben említett Bratona nemzetségbeli Ozul várjobbágyról nem mondható is, hogy magyar lett volna:* annál nagyobb valószínűséggel föltehető Oslopechről a magyar vagy esetleg bessenyő eredet,* a magyar hatás pedig az elébbi esetnél is számbaveendő körülmény.
I. Gherghel ugyan ilyennek említi Oslu szörényi bánt; «da nun – ezek a saját szavai – der Name überdies aus dem Romänischen ableiten lässt, so würde man in dem «Oslu, bano de Zeurino» allerdings einen Romänen vermuthen können»; de a magyar história tisztában van azzal, hogy ezen Oslu bán egyáltalában nem volt oláh, hanem a fertőmelléki idősb Oslu ispán fia s az Ostffy stb. család őse.
1269. Ozul. iobagio Castri Zagrabiensis de genere Bratona. Árp. új Okm. XI. 586. Tkalčić: Mon. Episcop. Zagrab. I. 147.
Johannes et Petrus, filii Mark dicti Oslopech Cives de monte Grech. Tkalčič: Mon. Hist. Civitat. Zagrab. I. 47.
Bizonyítják ezt a délszláv mellett előforduló magyar határnevek, pl. egy 1242-iki oklevélben a «circa montem Grech» körüli föld határleirásában ilyenek olvashatók: «portus Sawe, qui Kyralrewy dicitur», «magna via, que vulgo Ettewen dicitur», «fons qui dicitur Cubulkut.» Tkalčić id. m. 17.
1296. Civibus castri Grecensis Michaele Bisseno etc. Tkalčić id. m. 76. l.
A többi Bratona nembeli csupa szláv nevet visel, mint: Miroslaus, Ratk, Wlk, Otrochk, Torcha sat. Árp. új Okm. XI. 587. Tkalčić Mon. Episc. Zagrab. I. 147.
Márk dictus Oslopech fiai egy a Száva mellett fekvő sziget felét adják el a Zágrábiaknak. Ezt a szigetet, Oslopech fiainak a birtokát, az oklevél magyar néven említi. («Dimidietas unius insule Mortunus sciget nuncupate.» Tkalčič: Mon. Civ. Zagr. I. 47.) Az Oslopech név utórésze alighanem a török (bessenyő) «bek, beg = fejedelem, herczeg, úr» szónak felel meg.
De előfordúlt a név a kúnoknál is. Ezt a körülményt különösen kiemeljük, mert mégis csak hasonlíthatlanul nagyobb fontossága van annak, ha a legfölebb kétszáz – név szerint is ismert kún ember között egyet Osulnak vagy Oslunak neveztek, mintha az ezer meg ezer délszláv közt épp a magyarral, meg bessenyővel keveredett elemnél van a névnek kivételképen nyoma.
Már egyszer hivatkoztam a cserhalmi ütközet kún vezérének «Osul» nevére, mint a magyar Oslu mására, de a Képes Krónika mellett nem említettem a Budai Krónikát, holott ez utóbbi már egyenesen Oslunak nevezi Gyula kún fejedelem ezen vezérét.* A kún vezér nevének ezen váltakozását pedig a magyar nemzetségnél is megtaláljuk, mert az Oslu, Osl, Oszel stb. változatok mellett előfordul az Osul alak is.*
«Princeps milicie Paganorum nomine Oslu, qui fuit serviens Gyule ducis Cunorum», – alább néhány sorral: «Renunciaverunt Oslu Principi suo.» Chronicon Budense. Ed. I. Podhradczky. Buda. 1838. 128. l. Megjegyzendő, hogy a Budai Krónika Fancikának nevezi azt a vitézt, ki a kunok berontását hírül vitte Salamonnak és a herczegeknek, míg a Képes Kr. Fantiskának; de semmi kétségünk sem lehet, hogy amaz a helyesebb, az utóbbinál a másoló nyilván rosszúl olvasta az eredeti szöveg c betűjét, mert a Fanciska = Fancsiska (később Fancsika, Fancsuka) név az olasz Francesco = Francseszko megmagyarosodott alakja a szókezdő kettős mássalhangzó egyszerűsítésével, míg a Fantiska változat hangtanilag nem igazolható. A fertőmenti bessenyők fejedelmét is a Budai Krónika «Zoltá»-nak nevezi, a mi a névnek az eredetibb alakját tűnteti föl. (V. ö. Anon. Zulta, Konstant. Zaltas, karakirgiz: Szult.)
Árp. új Okm. X. 417.
Mind a két krónika ezen korszakra ugyanazt az egy forrást írta át csaknem egyező szavakkal. Közös forrásukról, a mely azonban a Budai Krónikában csak Salamon eltünéséig terjed s ott megszakad, már Pauler Gyula megjegyezte, hogy keletkezése nem lehet későbbi a XII. század második felénél; tekintve, hogy II. Gejza uralkodásának csak az elejét részletezi, az oroszországi és görögök elleni hadjáratokról pedig hallgat, még II. Gejza életében kellett készülnie. Hogy pedig azon száz esztendőnek a személyeiről, melynek történetét adja, elég jól volt értesülve, kitetszik abból, hogy a görögök elleni s a Salamon és a herczegek közti harczokban említett Nikota (Nikétasz), nándorfehérvári parancsnok, aztán Ottó cseh herczeg és Marchart német herczeg, valamint Zelemirus vagy Zoromerus horvát király s a Sz. László korabeli Sentapolug cseh herczeg csakugyan ezen időtájban élt történeti személyek,* Kálmán kortársáról, Monoch kún fejedelemről pedig tudnak az orosz, lengyel és byzanczi források is.* Az is fontos e krónika hitelessége szempontjából, hogy a XI. század közepétől II. Gejzáig terjedő korszak magyarjai közűl körülbelől harmincznak az oklevelekben is fennmaradt emlékük.*
Niketasz Dukasz Mihálynak volt a vezére, I. Ottó 1061–86. közt olmüczi herczeg, Markwart karinthiai hg. (1073–76.), Zvojnimir horvát király az oklevelekben: 1073. Suinimir bán, 1076–1087. Suinimir rex (Kukuljevič: Cod. Dipl. R. Croat. etc. I. 146, 153, 154, 160, 162, 165, 177, 180.) Szvatopluk pedig I. Ottó fia s 1107–1109. közt cseh hg.
Nestornál (Scherer ford. 159. l.) Bonjak, Dlugossnál: Maniak és Boniak, Anna Komnenánál Μανιακ. Megjegyzendő, hogy egy 1092-iki oklevélben (Cod. Dipl. I. 472–480. l.) Kutesknek és Kopulchnak a nevét is megtaláljuk; maga Sz. László említi Ditesc lázadását és Kopolchor berontását. Ámde ezen oklevél (Mattai Visa Márton donatiója) annyira magán viseli a kései hamisítás bélyegét, hogy Kutesk és Kopulch létezésének igazolására teljesen érték nélküli.
Igy I. Endre korából a németek ellen Pozsonyt védelmező Endrének és Mártonnak (1055. Andreas comes, Martinus comes. Cod. Dipl. I. 393. – 1067. comes Martinus. Árp. új Okm. I. 27.) – Salamon és a herczegek korából említi a krónika Desiderius érseket (1075. Desiderius archiepiscopus Colocensis. Mon. Strig. I. 60. A zastyi apátság alapító levelében említett Dersy érsek, ha esztergomi érsek volt, aligha egy személy ezzel), Frank püspököt (Francone episcopo. Mon. Strig. I. 60. ad ann. 1075), Vid bácsi ispánt s vejét Iliát (1055. Vitus comes, Helias comes. Cod. Dipl. I. 393–1067. Comes Wydus, comes Ilya. Árp. új Okm. I. 27.), Ernei ispánt. (1055. Ernei comes. CD. I. 393–1067. Comes Erney. Á. új O. I. 27.), Buger fiát Radvánt (1067. Palatinus comes Radoan. Á. új O. I. 27.), Athát Salamon nádorát (1067. Hetey comes. u. o.), Vathát Gejza hg. Salamonnál levő kezesét (1055. S. Wotteh comitis. CD. I. 393. – 1067. Vefa comes. Á. új O. I. 27.) és Pétert, a kit a krónika «Miles ducis (Geysae) audacissimus»-nak mond (1067. Petrus comes, a zastyi monostor alapítója. Á. új O. I. 27.). Abból a nemzedékből, mely már Sz. László korában szerepelt, okleveles emléke van a kúnok ellni hadjárat alkalmával kapott sebeiben Kálmán alatt elhalt Jula comesnek (1075 jula comite meo – t. i. Geysae regis – palatino. Mon Strig. I. 60. – 1093–95. Palatino comite Jula. Mon. Strig. I. 85. Kukuljevič: Cod. Dipl. Reg. Croat. Slav. Dalm. II. 28. Tkalčić: Mon. Civ. Zagr. I. 1. – 1095. kör. Dávid hg. oklevelében: Gula comes palatinus. Kubinyi Árp. Okl. I. 1.) s az ugyanezen alkalommal elesett Kuppan püspöknek (1093–95. Cupan capellanus regis. Mon. Strig. I. 85. Kukulj. II. 28. Tkalčić M. Civ. Zagr. I. 1.), a Kálmánnal Lengyelországba menekült Ugrának (1102. 1111. Vguranus comes, Vgarenus comes. Á. új O. I. 44. CD. II. 57. Endlicher Mon. Arp. 378. Kukuljevič II. 17.) és Márkusnak, a ki – úgy látszik – más személy volt, mint a Kálmán végéveiben az ő gonosz tanácsadói közt említett Syma fia Márk ispán, (már 1067-ben a zástyi apátság alapító levelében előjön egy comes Markuch. Á. új O. I. 27. – 1102. Marcus comes. Á. új O. I. 44. – 1111. Marcus CD. II. 57. Endl. 378. Kukulj. II. 17. – 1124. Marcus Kukuljevič id. m. II. 25.), azután Sz. László Kálmánhoz küldött követének, Marcellus prépostnak (1102. 1111. 1113. Marcellus Episcopus Vaciensis. Á. új O. I. 44. Endlicher 378. Haz. Okl. VIII. 7. Kukulj. II. 17., később esztergomi érsek), Kálmán egyik előkelő emberének Graknak (1093–95. Semegiensis comes Grab. Mon. Strig. I. 85. Kukulj. II. 28. Tkalčić: Mon. Civ. Zagr. I. 1.) A Kálmán és II. István korabeli nemzedékhez tartoznak: Saul, II. István testvére Zsófia fia (1102. Saulus comes. Á. új O. I. 44. Kukulj. II. 6. – 111. Endlicher 378. Kukulj. II. 17. – 1113. Saul Comes de Bychor. Haz. Okl. VIII. 7. Cod. Dipl. II. 43. 58.), Janus nádor, Vrosa fia (1102. Joannes palatinus. Árp. új O. I. 44. – 1108. Cd. 46. Endlicher 377. Kukulj. II. 14. – 1111. Endlicher 378. Kukulj. II. 17. – 1113. Joannes palatinus comes. Haz. Okm. VIII. 43. 58. Kukulj. II. 17.) s a Paznan nemzetségéből való Cosma (1102. Kukulj. Ii. 6. 1103–13. Cosm. CD. II. 42.). – II. István korában említi a krónika Pált püspököt, kit egy 1137-iki oklevélből ismerünk (Paulus Jauriensis episcopus. Á. új O. I. 54.) Az aradi gyűlés áldozatai közt Lampertus comest s fiát Miklós comest, továbbá az Acus nembeli Moynolthot nevezi meg a krónika, ugyanezek 1124–1135. közt fordulnak elő az oklevelekben (1124. Lambertus comes, Magnoldus comes. Mon. Strig. I. 82. Kukuljevics II. 85. – 1135. Lampetus comes Budrugiensis. Á. új O. I. 51. és lampertus comes cum filio suo Nicolao. Mon. Strig. I. 86. CD. II. 82.) A Boricspártiak egyik feje Sámson volt, kit a krónika Tamás és Turda ispánok apjának mond; Tamást egy 1173–75-iki oklevél említi, mint Sámson fiát. (Thomas comes, filius Samsonis. Á. új O. I. 69.) A II. Bélához hű maradt «principes regni»: János somogyi prépost s királyi jegyző, Otho fia nevét megtaláljuk 1138-ban a dömösi prépostság alapító levelében («Cancellarius, qui hoc privilegium regium consignavit sigillo, Johannes filius Woth fuit», alább: «Johannes notarius regis» Mon. Strig. I. 97. 99.); azután: Gab nevű vitéz, ki III. István 1162-iki oklevele szerint az általa megajándékozot Botusnak az apja volt s a kit II. Gejza hűségéért a kalocsai egyház szolgálatából átvett a kir. ház szolgálatába. (Haz. Okm. VI. 3.) A II. Béla uralkodása vége felé megöletett Saul nevű «vir religiosus»-t az 1138-ki alapítólevélben, mint dömösi prépostot találjuk. (Saulus S. Dymisiensis ecclesie prepositus. Mon. Strig. I. 88.). II. Gejza korából Gabriel-t említi a krónika, ugyanezt a nevet többször megtaláljuk az ezen időbeli főurak közt. (1157. Gabriel comes. Mon. Strig. I. 111. – 1158. Gabriel comes. U. o. I. 116. – 1162. k. Gabriel curialis comes. Haz. Okm. VI. 3. Sopr. Okl. I. 2.)
77Ugy látszik, hogy Oslu vagy Osul is előfordúl az orosz évkönyvekben, legalább Büdinger egynek veszi az 1061-ben említett Iszkalu nevű palócz fejedelemmel.*
Büdinger M.: Ein Buch ungarischer Geschichte. Leipzig. 1866. 28.
Ha csakugyan egy személyről van szó: akkor a kúnoknál is megkaptuk az Ostlu névváltozatot, mert ez esetben a talán már oroszosított Iszkalu névnek tulajdonkép Isztalu (v. ö. Ostel), Isztlu felelne meg.
De akár azonosítható a magyar krónika Oslu–Osul vezére a palócz Iszkaluval, akár nem: a mi Oslu–Ostel (Ostlu) nevünk ezen hangváltozásának magyarázatát csakis a kún nyelv adja meg, melyben a közönséges török «uszlu» szó, mint előző czikkünkben már felhoztuk, teljesen hasonló módon «usztlu»-vá változott.
Nem kell azonban azt gondolni, hogy az «uszlu» alak merőben ismeretlen volt a bessenyő-kún nyelvterületen. Az a törökség, mely a IX. század végétől a XIII. század közepéig majd bessenyő, majd pedig úz, kún, kumán és palócz néven szerepelt a Volga és Al-Duna közti vidéken, mindenesetre többféle törzset foglalt magában és különböző nyelvjáráson beszélt. Nem említve, hogy pl. a kún codexbeli «asztlan = oroszlán» vagy «tongusz = disznó» szónak «aroszlán» és «thonuz» vagy «thomiz» felel meg a Nesztor által felhozott palócz Jarozlanop s az Anonymusnál levő bessenyő Thonuz vagy Thomizoba nevében: a nyelvjárásbeli különbség magában a kún codexben is feltűnik.*
A kúnok nyelvét Radloff vette részletes vizsgálat alá (ismertetve Nyeltud. Közl. 1887. XXI. 73–80.) s kijelölte helyét a török-tatár dialektusok közt. Összehasonlításának eredménye az, hogy a kún codex nyelve a nyugoti tatár dialektusokhoz (irtisi tatár, kirgiz, baskir, volgai tatár) tartozik, legközelebb áll a miser (szaratovi, penzai, szimbiszki) tatárok nyelvéhez, úgy hogy szinte azonos vele. Ellenben különbözik a kazáni tatártól, melynek hangtani sajátságait Bálínt G. (Kazáni tatár nyelvtan. Budapest. 1877. 11.) abban foglalta össze, hogy önhangzói a többi törökség, nevezetesen az ozmanliéval szemben kevés kivétellel megfordítva állanak. E szerint: 1. a kún és a többi rokon dialektus u hangzójának a kazániban o felel meg s viszont, pl. kún, ozmanli, altáji tatár, kirgiz, krimi tatár: ot (tűz) = kaz. tat. ut, kún, ozm. urman (erdő) = kaz. t. orman, kún tongusz, ozm. donuz (disznó) = kaz. t. duniz, s viszont: kún, alt. kirg. krimi t. unut (elfeled) = kaz. t. onot, kún és ozm. turna (daru) = kaz. tat. torna sat. Vannak azonban eltérések is ezen általános hangszabálytól, pl. a kún buxau azaz buzau (borjú) hangtanilag a kazáni tatár bizaunak felel meg s nem az ozm. bozaunak; ilyen cobuxči = kobuzcsi (sonator, v. ö. kaz. tat. koboz = hegedű). Találunk aztán olyan szókat, melyekben a két hangzó váltakozik, pl. a tongusz előfordul tuguz (tugux) alakban is; a «tűz» neve ot, de már a «tűz-kő» utlu-tas (szó sz. tüzes kő); ilyen kettős alakok: boga és buga és bugday (a. m. buza, v. ö. ozm. bogdaj, kaz. t. bodaj), olu és ulu (a. m. nagy, v. ö. kaz. tat. olo), bosz és buz (a. m. ront, pusztít, v. ö. kaz. tat. boz = tör, ront) sat. – 2. Hasonló viszony van az ö és ü hangzóknál, pl. kún: köz, chox = khöz (a. m. szem, alt. kösz, kirg. köz, ozm. krimi: göz) = kaz. tat. küz, kún: ogus = ögüsz (a. m. ökör, ozm. öküz) = kaz. tat. kük (kék); viszont: kün, khün (kun, cun, chun, a. m. nap, dies, alt. kirg. kün, ozm. krimi: gün) = kaz. t. kön, kún: kücs, khücs (kuč, chuč azaz erő, ozm. güds) = kaz. t. köcs, kún: cumis = kümisz (a. m. ezüst, ozm. gümös) = kaz. tat. kömös. Itt is előfordulnak azonban a kettős alkok, pl. oba = öbä (convalles) és uwe = üve (vallis, excavatio), tub = tüb (fundus), tubinda = tübindä (inferius) és töbengiszi (infimus; v. ö. kaz. tat. töb = tő, fenék), börlendi és burlendi (geminavit) sat. – 3. Az e és i hangnál ugyanazt tapasztaljuk, hogy a kún egyezik az ozmanlival, krimi tatárral sat., ellenben a kazáni tatárral szemben megfordított viszony van, ott a kún e betűnek i s a kún i-nek e felel meg, pl. kún. szen (a. m. te, alt. krimi szän, kirg. szen) = kaz. szin, kún: bel (a. m. derék, alt. päl, kirg. bel, ozm. krimi: bäl) = kaz. bil, s viszont; kún: it (kutya, alt. ozm. krimi: it) = kaz. tat. et, kún. ozm. bil (tud) = kaz. tat. bel. Olyan szókban, melyekben mindkét hangzó előfordul: kún jemizs, yemisz, giemisz, ozm. jemis (gyümölcs) = kaz. tat. jimes, kún: temir (vas) = kaz. timer, kún: teli, ozm. deli (bolond) = kaz. tat. tile. Itt is találunk azonban kettős alakokat, ilyenek: chelecli és killihli (tisztességes, tisztességtudó, engedelmes), betichzi és biticči (scriba), egilic, egelik vagy eggilic és yigilik (jóság), chendir és kinadir (a. m. kender, v. ö. kaz. tat. kinder), vagy a tompa i helyett: kyz (alt. krimi, kazáni kiz) és chez (a. m. leány), kisz (alt. krimi: kisz, kaz. tat. kis) és chesz (a. m. tél) stb. Ugy látszik, a bessenyő-kún nyelvterületen az e-re hajló kiejtéssel olyan elemek éltek, melyek a magyarra is erős befolyást gyakorolnak; erre mutat pl. a tengely (tengëly, tengöly, v. ö. ozm. tingil) szó s neveink közűl: Ezelekh (v. ö. kún: iszilik), Ete (v. ö. kún. iti), Hecse (v. ö. kún: chiči, kaz. tat. kecse) stb. – Egyéb dialektusi nyomok: 4. a szókezdő, szóközépi és szóvégi k váltakozása a hehezetes ch vagy h-val, pl. kún és huun, katti és chati (kemény), kyče és chiči (kicsi), kučlu, kwčlu és chučlu (erős), katun és hatum (uxor), inak és inah (fidelis), opcha és öpkü (harag), killihli és chelecli (honestus, morigerus, obediens) stb. A magyarba a torokhanggal kezdődő török szók egy része ilyen hehezetes alakban jutott (v. ö. hajó, hangya) s hasonló kiejtés nyomait találjuk a bessenyő nyelv maradványaiban is, pl. Konstantinnál: χοπον, χαροβοη, χαβουξιγγυλα stb. – 5. A kún nyelvben a köz. török cs és s betűt a miser, irtisi, tobolszki, barabán és csolim-tatár dialektusokkal egyezően rendszerint cz (a codex orthographiája sz. z, míg a z hangot x jelöli) és sz helyettesíti, pl. jemisz (gyümölcs) = kaz. jimes, chiszi, kiszi, kyzi (ember) = kaz. kese, coxi azaz kozi (agnus) = magy. kos stb., de itt is váltakozik a vastag és vékony sziszegő, pl. zizak és csicsek (virág, kaz. tat. csäcsäk), ziray és csiray (arcz, kép, kaz. tat. csiraj), bizak és bicsak (kés, kard, tőr, bicsak), yz (inni) és ycsgan (ital) stb. A magyarba a vastag sziszegős alakok jöttek át (v. ö. gyümölcs, kos, bicsak); ezért felel meg az Uszlunak is Oslu, viszont ezért fordul elő a Sur-Sura név felhangu változata Zeure alakban; nyelvjárásaink között csupán a moldvai csángóban találunk a kúnhoz hasonló hangváltozást, tehát ugyanazon magyar elemnek a nyelvében, mely a bessenyők és székelyek összeolvadásából keletkezett s nevét is minden valószínűség szerint a bessenyő-kangároktól örökölte. – 6. Nyelvjárási eltérésre mutat a kúnban az e és ö vagy ü váltakozása is, pl. jengul és yungul (a. m. könnyű, kaz. tat. jinel), suruc = szürük és cseri, cseryii (sereg) eu és öw (ház, ujgur, alt. ozm. ev, kaz. tat. öj). – 7. Egyik jellemző hangsajátsága a kún nyelvnek a diphthongusok iránti előszeretet, minők: au (au, ao, av, avu, ov ow) és äü (eu, öv. öw, öü), ai és äi, oi és öi, ui és üi, különösen a szóközépi vagy szóvégi torokhang (k, g) helyett. Ilyenek: baxau (borju, csag. bozagu), öürän (tanulni, öuranirmen (disco, v. ö. csag. ögren, ozm. ögren, öjren, kaz. tat. öjrän) stb. Ide tartozik egy sereg – a magyarba is átjött szó, mint pl. tarló, régen thorlou (v. ö. kún: karlov, kirgiz: tarlau) s mag a bessenyő, besseneu (v. ö. byzanczi: patzinak, orosz: pecseneg) név is. Ámde a kún codex nyelve ez esetben is a legkülönbözőbb dialketusi változatokra nyújt példákat, így: a tog (születni) tő megvan gutturalissal is (togarmen = nascor), kétféle diphthongussal is (tuarmen = nascor, tuomis = natus est, ellenben tougam = natus), s ezenkívül a hangzó megnyújtásával is (tuurgon vagy tuurdacsi = genitrix, tuusz = ortus), sőt talán egy v-s változattal is (tuvdi = natus), ha ugyan az utóbbi uv-ja nem a. m. uu = ű; ilyen: ogul és oul, ovlu (fiu, kaz. tat. ul), ocsas = okszasz (similis) és ovsadi = ouszadi (similis fuit), boszak és boszov (remissio peccatorum, liberatio) vagy diphthongus helyett megnyújtott hangzóval: öürän és üren (ürengaymen = discam), töürä és töre (lex); a kazáni tatár hangváltozásnak felel meg a teg- (tegmac = valor) tő tej- (teyarmen = valeo) változata; hasonló eltérést tapasztalhatunk a szöün- (örül, szöuncs = öröm, szöuncslarmen = gaudes) és szöü- (szeret, soup = amans) tőnél is, melyek szöin (kaz. tat. szöjön, szöjen = örendez, v. ö. soynwp = gaudens) és szöi (kaz. tat. szöj, v. ö. soyuslih = amor) változatokban is előfordulnak. Nyelvjárásainkban az ao (au, ou) – eö (eü, oü) diphthongusok csupa olyanban fordulnak elő, melyeknél a kún elemmel való nagymérvű keveredés történelmileg is kimutatható.
78Arra nézve, hogy az Oslu név Ost, Ostel azaz Ostlu változata teljesen megfelel a kún uszlu–usztlu, aszlán–asztlánféle hangváltozásnak: Pór úr azt a kifogást tette, hogy az Oslu, Osl elébb tűnik fel, mint a másik s megfejthetetlennek találja, hogy az Ost alak csak évszázadok mulva érvényesűl először, holott az én föltevésem szerint már elébb is léteznie kellett. Hát e tekintetben elégnek tartom, ha egy analogiát hozok fel. Tudjuk, hogy némely nyelvjárásunkban az -rs-ből -ss lesz, pl. «orsó»-, «borsó»-, «korsó»-, «koporsóbul», «Pörzsiből» ossó, bossó, kossó, kopossó, Pözzsi; kétségtelen bizonyítékaink vannak arra, hogy ezen alakoknál az rs-es forma az eredetibb. Már most a Varsány névnél azt tapasztaljuk, hogy az egész Árpádkoron át, kezdve a gram szentbenedeki apátság 1075-íki alapítólevelével, több századon keresztül mindig a Voscian, Vosian alak fordul elő az oklevelekben. Talán a Varsány, 79Vorsán forma akkor még nem létezett? Az imént említett hangfejlődés menete egészen mást bizonyít s ha számba veszszük, hogy voscian-nak tulajdonkép egy népet hívtak s a Varsány nevű községek ennek a szállásai:* semmi kétségünk sem lehet, hogy egyik elemét képezte a honfoglaláskori kun–kabar népnek, de jöhetett a Bila és Boksu alatti bulárföldi bevándorlókkal is.
«Item super aruch, cum illis, qui Wosciani dicuntur, propter diuisionem fouea facta est. Circuit enim idem aruch totam, partem terre ex parte Woscianorum!» Mon. Strig. I. 58.
Föntebb elsorolt érveinket az Oslu név bessenyő-kún eredetéről kiegészíti egy magában véve esetlegesnek látszó, de a dolgok összefüggésébe nagyon is beleillő körülmény. Már a multkori czikkemben is czéloztam erre, de akkor csak hézagosan idéztem azon két adatot, melyből az tűnik ki, hogy a hasonnevű nemzetség tagjain kívül az Oslu nevet két olyan személy viselte nálunk, kiknek családjában a bessenyő Vata név* is használatban volt. Ez a két személy: az 1227 előtt élt Osl de Kesyu, kinek a fia volt Watha ispán* s az 1235-ben említett Koza fia Oslu, ennek meg a testvérét hívták Watának.*
Ειχον (t. i. οξ Πατζινακιται) αρχοντας... εξς δε το ϑεμα Τζοπον τον Βαταν. (Konstant. De adm. imp. 37. Akad. ért. Phil. tört. oszt. 1860. I. 98.)
Ezen Osl de Kesyu (Keszői vagy Keszii Osl) a Záh nemzetséghez tartozott; rokonsága az említett 1227-iki oklevél szerint (Á. új O. VI. 445.): Chozmas, Andreas, Mikou, Turda (v. ö. a kirgiz és turkomán Turdu-bek, Turdi-beg névvel), Yrasmeus és Barakun, Turdos fiai (v. ö. kún: turdacsi = szülő), Augustinus fil Gumb, Endre s fia Berend (v. ö. a tork Berendi névvel, melyet Nesztor említ Scherer ford. 161. l.), Kazemer és comes de Gerege. Mellesleg megjegyezve, az itt említett Záh nembeliek közűl Vatha 1244-ben, mint Zach apja említtetik, a nemzetség javainak elkobzásakor pedig Záh Felician rokonai közt találjuk Kázmér fia Feliciánt, Paulus de Kezwt vagy Kezyt s Berende fiát Pétert. (1335. 1336. Kár. Okl. I. 101. 117. 300.)
Árp. új Okm. II. 25. Oslunak és Watának még egy Chepan nevű testvére is volt. A Csepán név nem csupán a délszláv Styepánnak (István) felel meg, hanem mint martyrologiumi név a pogánykori Csubán, Csobán nevet is helyettesítette.
Részletesen megvizsgáltunk minden egyes körülményt, mely az Oslu névvel összefügg s egy vagy más tekintetben felvilágosítást nyújthat eredetére s láttuk, hogy a bessenyő-kún kapcsolatok minden irányban feltalálhatók, a név tehát a bessenyő-kún nyelvterületen keletkezett, annak a hangtörvényei szerint módosult Ostluvá, a bessenyő-kún nemzet tagjai viselték, azok honosították meg nálunk s a mennyiben a név a délszlávoknál is előfordul, nálunk is az ő hatásukra vezethető vissza.
A Súr nevet* Pór úr szintén szláv eredetűnek tartja, melynek jelentése annyi volna, mint: ferde, finta, én pedig a kún csura = fehér sólyom szóbul származtattam s a bessenyő Τζουρ név* elég alapot szolgáltat arra, hogy ennek az eredetét is a bessenyő-kún nyelvterületen keressem.
1256. nepotes Svvr. Sopr. Okl. I. 23. – 1258. Sur, fil. Petri. Á. új O. VII. 496. – 1277. Sur. fil. Petri, castellanus de Kapold vagy castri Kobolt. Á. új O. XII. 121. X. 367. – 1291. Sur, Jakab fia, Sur unokája. Á. új O. XII. 519. – 1312. Comes Suur. CD. VIII. I. 471.
ονομα... του δευτερου (ϑεματος) Τζουπ. Konstant. De admin. imp. 37. (Akad. Ért. Phil. tört. osztály. 1860. I. 98.)
Igaz ugyan, hogy a Τζουρ «tartománynak» volt a neve s nem személynek, de hisz a Γυλα is az volt s nálunk mégis személynévként fordúl elő.
A magyarázat nagyon egyszerű.
Nem helynevek ezek, meg a többi «thema» neve, a Hopon, Csopon, Harovoi stb., hanem a bessenyő törzseknek a nevei. Hogy pedig mint ilyen, a Τζουρ = Csur vagy Sur nagyon is magyarázható a csura, čura = fehér sólyom szóval: arra nézve hivatkozom Thúry Józsefnek a turulról írt tanúlmányára (Turul. IV. 124.), melyben török források után kimutatja, hogy az oghuz-törökök hat nemzetségének különböző sas- vagy sólyom fajta volt a «czímere» s éppen ezen okbul a χαποβοη = Harovoi törzsnévnek is alighanem lesz egy kis köze a csagataj «kirgaj», vagy a magyar nyelvben levő változat szerint: a karvaly szóval. A mi a szókezdő s (Súr) és cs (Τζουρ, Csur) közti viszonyt illeti, annak a megvilágítására felhozom a magy. sátor = kún: csater, tör. csatir, saru = tör. csaruk szókat, a melyek ilyen alakban a kirgiz hangsajátságokban találják magyarázatukat,* tehát egy olyan dialektusban, melyet Radloff a kún codex nyelvének egyik közelebbi rokonaként említ. A Sur-Sura, Csur-Csura változat analogiáját pedig a következő neveink szolgáltatják: Bod és Boda, Bos és Bosa, Bud és Buda, But és Buta, Tord és Torda, nem is említve azt az – isten neki – kétséges adatot, hogy egy német genealogiai munka szerint magánál az Oslu nemzetségnél is előfordult a Súr név Czura változata, a mi különben – igaza van Pór úrnak – megfelel az oklevelekben említett Zeure, Zewre* alaknak, 80a hogy I. Súr ivadékait nevezték a XIV–XV. században, csakhogy ez a «Szőre» sem egyéb ám, mint ugyanezen névnek a «rohan-röhen», «kavics-kövecs», «gomb-gömb» s már ilyenekben hasonló módosulása.
A «sátor» és «saru» szók a kirgizban: satir, sarik. Megjegyzendő különben, hogy a kún codexben levő ε jegy, melyet gr. Kuun G. č = cs-vel jelölt, nem egészen bizonyos, hogy cs-nek olvasandó-e? Radloff cz-nek veszi, épp úgy, mint a z-t, lehetséges azonban, hogy a magyar és kirgiz s hangot jelöli s ez esetben a kún čura szó nem csurá-nak, hanem surá-nak olvasandó.
Anthonius, fil. Petri dicti Zeure de Agyagus. Sopr. Ok. I. 482. 503. – Antonius dictus Zewre de Hewling. U. o. 630. – Condam Johannes Zeure dictus de Agyagas. U. o. 572.
A mi szempontukból tehát merőben közönyös, hogy «Czura gróf» alatt kit lehet érteni: a Wertner által föltételezett III. Súrt-e vagy esetleg Zewre Antalt? A kérdés ezen részének csakis genealogikus jelentősége van, de akár az egyik, akár a másik eset áll is, mindenkép azt bizonyítja, hogy a Súr névnek csakugyan volt egy Czura változata, a mi már egyenesen a kún codexbeli čura szónak felel meg.
Megvolt azonban a Súr név nálunk is, már a pogánykorban, nemcsak a bessenyőknél. Német krónikák említik, hogy az augsburgi csata egyik magyar vezérét Szurnak, Szurának vagy Asszurnak nevezték; Sur rexnek mondja őt a XIII. századbeli eberbergi krónika, Surának Aventinus és Assur rexnek II. Henrik XII. századbeli életírója, Adalbert.* Ez az adat azért is fontos, mert a Szur-Szura változat itt is előfordul.
Oefele: Rer. Boicar. Script. II. 7. – Pertz IV. 792. – Aventinus: Annal. Boior. V. 1. 22. (Idézve Szabó K. után).
A XIII. században a tolnamegyei szakadáti és bikácsi nemesek közt fordul elő a Sur név.*
Egy 1291. oklevél sz. Jakab fiai Péter, Sur és András s unokatestvéreik, Kylian fiai, bikaföldi birtokosok voltak, nagyapjuk Sur comes pedig zakadathi birtokos. A. új O. XII. 367.
Ezen adatokból kitetszik, hogy a Súr név megvolt nálunk, meg a bessenyőknél; arra azonban, hogy a délszlávoknál is használatban lett volna, sem Tkalčićnál, sem Kukuljevičnél nem találtam semminemű adatot.*
Ha csak ilyennek nem veszszük fel Surie Petrizo, vicecomes Iadrensis nevét. L. Kukuljević J. Cod. Dipl. Croat. II. 159.
Miért kellene tehát délszláv eredetű névnek tekintenünk?
A Belud (Belid, Beled, Beleud, Beliud) név* legelőször Beliud alakban a X. század végén fordúl elő, mint Gejza fejedelem egyik főemberének a neve, a kiről azt jegyzi még meg a krónika, hogy Keán bolgár fejedelem testvérének Kulánnak volt az ipa.
Belud (1220. Á. új O. XI. 158. – 1222. Á. új O. VI. 407. – 1233. Á. új O. I. 309. VI. 524. – 1238. Á. új O. VIi. 54. 64. – 1264. Á. új O. II. 254. – 1264. Á. új O. VIII. 111. – 1271. Á. új O. VIII. 362. – 1274. Á. új O. IX. 59. – 1290. Á. új O. IX. 535. – 1291. Sopr. Okl. I. 56. – 1309. Sopr. Okl. I. 70.) – Belid (1262. Sopr. Okl. I. 25. – 1276. Á. új O. IX. 149. – 1282. Á. új O. IV. 245. – 1347. Sopr. Okl. I. 194. – 1355. Sopr. Okl. I. 247.) – Belyd (1249. k. Sopr. Okl. I. 22. – 1259. Á. új O. XI. 466. Kubinyi Árp. Okl. I. 39. – 1262. Sopr. Okl. I. 25. – 1343. Sopr. Okl. I. 173. – 1351. Sopr. Okl. I. 227, 228, 229. – 1358. Sopr. Okl. I. 291. – 1381. Sopr. Okl. I. 457. – 1400. Sopr. Okl. I. 537. – 1409. Sopr. Okl. I. 607, – 1430. Sopr. Okl. II. 162.) – Belidius (1336. Sopr. Okl. I. 137.) – Beled (1272. CD. V. I. 255. – 1299. HO. VIII. 388. – 1382. Sopr. Okl. I. 461. – 1409. Sopr. Okl. I. 607. – 1410. Sopr. Okl. I. 612, 618, 620. – 1420. Sopr. Okl. II. 49. – 1421. Sopr. Okl. II. 60. – 1429. Sopr. Okl. II. 140.) – Beleth (1410. Sopr. Okl. I. 633.) – Beleed (1402. Sopr. Okl. I. 556.) – Beleud (1392. Sopr. Okl. I. 507.) – Belyud (1322. Sopr. Okl. I. 90. – 1341. Sopr. Okl. I. 159. – 1342. Sopr. Okl. I. 167. – 1355. Sopr. Okl. I. 248. – 1357. Sopr. Okl. I. 276.
Az Árpádkorszakban többen viselték nálunk e nevet, így 1254-ben az Opour nembeli Sándor fia, 1274-ben Both fia, 1276-ban Becse szili nemes fia, 1282-ben Buzád pozsony megyei nemes fia, 1290-ben egy szörcsóki nemes s 1299 előtt Lörente mester rokona.*
Árp. új Okm. II. 254, IX. 59, IX. 149, IV. 245, IX. 535. Haz. Okl. VIII. 388.
A név változatai, a Belid és Beled, meg a Beleud = Belöd, melyekhez csatlakozik a régi Belud falu* mai neve, a Beled, világosan mutatják, hogy a név felhangú, tehát Belüdnek és nem Beludnak ejtendő. Ennek a jelenlegi szegedvidéki, baranyai, somogyi, szórványosan fejérmegyei kiejtés szerint Belöd felelne meg, ép úgy, mint a Halotti Beszédbeli «zumtuchel» a. m. szömötökkel, «Vertus»* a m. Vértös. Ez az «őző» kiejtés volt az Árpádok korában az udvar nyelve s ha lehet ezt a kifejezést használnunk, az irodalmi beszéd; túlnyomóan ezt találjuk az oklevelekben. Mivel azonban ez a nyelv egy fokkal, néha kettővel is zártabb volt a mainál (pl. vogmuc = vagyunk, nopun = napon, Turzol = Tarczal, Sunad = Csanád, isemucut = ősünket, udvarhelyszékiesen: ősünköt, Hetu-Moger = hét-magyar, v. ö. székely: hetü-s = hetes): a mi ö helyett jobbára u = ü-t használtak, miként a Dunántúl ma is járja a «tülem» e h. «tőlem», «kü» e h. «kő» stb.
1230. villa, que vulgo Belud nuncupatur. Sopr. Okl. I. 7.
1237. Wertus. Haz. Okl. I. 16. – 1135. Vertus. Á. új O. I. 50. – Anon. Vertus.
A Rába mellékén azonban már nem divatozik az «őzés», ott már közép e-t ejtenek, ezért nevezik az oklevélben említett Belud = Belüd, Belöd falut Belednek s ezért fordul elő az Osl nembeli Beludök neve már a középkor folyamán Beled alakban is. A mi a «Belid» változatot illeti, arra a következő analogiákat hozzuk fel: Vertus és Wirthis;* gimilc (Hal. Besz.), gemissen-burgur* és gyümölcs; ig (Hal. Besz.), ma: eggy; mi, ti, kis és (székely) mü, tü, küs stb.
1146. Monti Wirthis. Árp. új Okm. I. 105.
1086. Árp. új Okm. I. 32.
A Belud név származására térve, már a multkor felhoztam, hogy a szláv (ó-szlovén) belu (új szl. bel, szerb. bijel) = fehér szóbul 81való származtatásnál a végső d értéke nincs megmagyarázva. Ebből a «belu» tőbül különben sem Belud (Beled), hanem Bélud (Beelud) származott volna, mely a soproni kiejtés szerint ma vagy Bilednek vagy Bielednek hangzanék.
Hogy volt egy szláv Belus = Bélus név is, az épp úgy nem szolgálhat bizonyítékul a Belud eredetére nézve, mint a hogy nem lehet származtatni a germán Theodorich (azaz ógerm. theodo, thiudo = nép, rîch = gazdag, hatalmas) nevet a görög Theodoroszbul (azaz: theosz = isten, dóron = ajándék) vagy az Albert, Adalbert (ógerm. adal = nemes, beraht = fényes) nevet a latin Albusból, Albinusból.
Ezzel szemben a kún bil-, bilü- tőbül való származtatásnál ízről-ízre igazolható a Belüd név. Ennek a bil-tőnek a kazáni tatár nyelvben bel- felel meg s már föntebb kimutattuk, hogy magában a kún codexben is találunk nyomokat arra, hogy a bessenyő-kún nyelvterület egy a kazáni tatárhoz közeledő e-ző nyelvjárást is foglalt magában. A mi a végső d-t illeti, az a -di, -dü (du) végzet kopása, mely már a magyar hangfejlődéshez tartozik s körülbelől a XII. század közepétől a XIII. század első két évtizedéig tartó időszak alatt tűnt el az i, u a szók végéről. A bakonbéli apátság javainak 1086-iki összeírásakor még megvolt teljes épségében a -di, -du végzet;* a dömösi apátság 1138-iki alapítólevelében is túlnyomóan ezt találjuk;* de már ugyanezen időtájban feltűnnek a kopott alakok is;* Anonymusnál felváltva,* ellenben a Váradi Regestrumban* s a tihanyi apátság javainak 1221-iki összeírásakor* már csak kivételesen fordúlnak elő.
P. Panniuadi, fons Tubut-sedu (m. Sed), introitus fagorum Bilezadu (azaz: Bikszád, tehát valószínűen: Bihczadu), Zalamadi, Zaczardi (v. ö. Szegszárd), Nandurdi, Borsodi, Sunadi, Keseydi, Waradi, Woiadi stb. (Árp. új Okm. I. 31. s köv.) – Hasonló alakok a pannonhalmi apátság alapító levelében: Temirdi, Chimudi; a tihanyi alapító levélben: Zigetzadu, fotudi sat.
Példáúl: Seregdi, Quesudi, Keseudi, Wasadi (1211. Vosod, Wosud. Á. új O. I. 109, 120, 121), Berendi. Halaldi (1211. Halald. Á. új O. I. 120), Sumadi (1211. Somod. A. új O. I. 120), Surandi, Wadadi, Buzaudi stb.
Például 1135-ből: Zalamad (1086. Zalamadi), Feled. (Á. új O. I. 49.) – 1086-ban még Waradi, 1152-ben már Warod. (Á. új O. VI. 72); a Sunadi név 1166-ban Chunad, 1171-ben Sunad stb.
Csakis teljes alakban: Cundu (cap. 6, Cundu-nec. cap. 40, 46) és Beuldu (cap. 40, 50), továbbá: Eudu (cap. 47), Caroldu (cap. 27), – felváltva: Ound (cap 6, 16) és Oundu (cap. 14, 15, 40), Zuard (cap. 7, 34, 36, 37, 45) és Zuardu (cap. 33, 35, 37, 44, 45), Ed (cap. 8, 10) és Edu-nec (cap. 17, 32), Ousad (cap. 8, 10) és Ousadu-nec (cap. 32), Arpad (igen sokszor), de latinosítva nem Arpadus, hanem Arpadi-us (cap. 14, 20, 33, 42), Eleud (cap. 6, 20, 56) és Eleudu-nec (cap. 50), Botond (cap. 41, 43, 53, 55, 56) és Botondu (cap. 55), Botondius (cap. 42, 56), Urcun, Urcund és Ircundius (cap. 56); csakis kopott alakban jönnek elő: Emeud (cap. 31), Sunad (cap. II. V. ö. 1086. Sunadi Á. új O. I. 36), Ogmand (cap. 25), Uarod (cap. 34, 35. V. ö. 1086. Waradi. Á. új O. I. 35), Borsod (cap. 18, 31. V. ö. 1086. Borsodi. Á. új O. I. 37), Zarand (cap. 52.)
Ilyen teljes alakok: Uhudu (cap. 27), Consudu (153, 154), Lazdi (160) és Lazdu (209), Bandu (195), Tiuandu (198), Scendu (234), Kemendu (239), Uadu (314), Galdu (323), Galaldu (324), Baldu (360). Ellenben már kopott alakban jönnek elő s egy-egy név többször is: Agad, Agard, Aruad, Babud, Bahud, Balad, Belud, Beseneud, Borsod v. Bursod (10, 79, 168, 248, 367), Buchud, Buchad, Chod, Choucad, Chubud, Chunad v. Sunad (43, 75, 254, 363), Chupud, Eded, Erded v. Herdeud, Eruhud, Euzud, Ferqued, Feud, Fiad, Fugod, Gyad, Hegud, Hyuad v. Hyued, Holosd, Honod, Ihad, Imurad, Ind, Joud, Kezed, Cochid, Comad, Kulqued, Culqed, Culqued, v. Quilqed, Curmusd, Currud, Cusyd többször, Lad, Lud, Mayad v. Moyad, Mocud, Mogd, Mogud, Mosud, Narad, Nogud, Obud, Orod, Pazturd, Sabad, Salad, Sashad, Scumud, Seud, Sicund, Sungud, Tegyegd, Tengurd, Tyuand (cap. 152, így is: Tyuandu), Ticud, Tord, Tyod, Ugud, Urcund, Usud, Ued, Uod, Uodad, Yled, Zarand, Zuord (An. Zuardu).
Például: Vosod, Wosud (1138. Wasadi), Halald (1138. Halaldi), Somod (1131–41. Sumudi), Wayad (1086. Woiadi), Saruld, Sorloud, Soncud, Satad, Keseyd (1086. Keseydi) stb.
Ez a -di végzet pedig, a mennyiben nem magyar kicsinyítés,* igékből alkotott török személynevekben szokott előfordúlni, minő pl. Berdi (a ber = ad tőbül), a kirgiz és turkomán: Turdi (a tur = megáll tőbül), Aj-togdi (aj = hold, tog = születik), Aj-toldi (tol = telni), Küntogdi (kün = nap, tog = születik) stb.
V. ö. apró-apród, kicsi, székelyeknél: kicsid, röv- (ebben a székely szóban: rövebb = rövidebb, rövid, száj-szád.
Tekintve már most, hogy a Belud, Belid, Beled név előrésze szintén egy török igével, a bessenyő-kún bil vagy bilü, bel, esetleg beli tővel hozható kapcsolatba; ellenben az ó-szlovén belu tőbül való származtatást úgy a felhangú alak, mint az első szótag rövid nyilt e hangzója kizárja: a -d, eredetibb alakjában -di végzetet a Berdi, Turdi stb. török nevek végzetével kell minden tekintetben azonosnak fölvennünk.
Hátra van a Hubcsa név, mely csak egyszer fordul elő az Osl nemzetségben.* Hogy összefügg a hét vezér közt említett Huba nevével, valószínű s ennyiben e névnél egy ősmagyar analogiára hivatkozhatunk. A mi eredetét illeti, multkori czikkemben a török kop, kup igéből a Jutocsa névhez hasonló képzésű igenévnek vettem föl. Itt csak az van hátra, hogy a Huba és Hubcsa nevekből elvont hub-alakot igazoljam. Az említett kop, kup tőnek a kún codexben a következő változatait találjuk: kop, kob és chop; föntebb több példát is hoztam fel arra, hogy a bessenyő-kún nyelvterületen nagyon gyakori a szókezdő k váltakozás a hehezetes ch- vagy 82h-val s így a hub alak kezdő h betűje semmi nehézséget sem okozhat; de ugyanott az 1. pont alatt is kimutattam, hgy az o és u váltakozott, illetőleg kellett lenni egy olyan kún dialektusnak, melyben a rendes kún o hangzónak a kazáni tatárhoz hasonlóan u felelt meg, tehát a kún codexbeli kop, kob, chop helyett kup, kub chub, chup alakot használt.
Haz. Okl. V. 30.
Részletesen megvizsgáltuk az Oslok hagyományos neveit s mindenféle szempontot számba véve, a következő eredményre jutottunk: ama nevek közűl kettő, az Oslu és Súr határozottan, a harmadik, a Belud, nagy valószínűséggel bessenyő-kún eredetre mutat, a negyedik, a Hubcsa, egy ősmagyar névre emlékeztet s ennek a kún származtatásánál sem ütközünk semmiféle hangtani nehézségbe.
Már most egészítsük ki a föntebbieket azzal, hogy az Oslu nemzetség egyik ága a XIV. század végén s a XV. század első felében Kun nevet viselt* s lehetetlen elzárkóznunk azon föltevés elől, hogy e különböző módon ismétlődő bessenyő-kún vonatkozásoknak mégis csak valami alapjuknak kell lenni s nem lehetnek merő véletlenségek. Utóvégre is az Oslok távol estek a speciális kún területtől, ha tehát mégis Kúnnak nevezik az egyik ágazatot, e melléknév eredetét én csakis úgy tudom megmagyarázni, hgy a családi tradicziók ezen ágnál élénkebbek voltak s talán szokásaikban is megőríztek olyan vonásokat, melyek alkalmat szolgáltattak arra, hogy talán félig fúnyképpen «kúnoknak» nevezzék őket.
1359. Johannes dictus Kun (fil. Emerici, de gen. Osl.) Sopr. Okl. I. 307. – 1370. Johannes dictus Kwn fil. Emerici de generacione Osl. U. o. 390. – 1398. Nicolaus fil. Georgii dicti Kun, osli birtokos. U. o. 528. – 1400. néh. Georgius Kun de Chorna. U. o. 537. – 1404. Georgius dictus Kun de Chorna fiai, mint Kanizsay János rokonai. U. o. 562. – 1409. Georgius dictus Kwn de Chorna fiai. U. o. 595.
Rövidebben végezhetünk a birtokviszonyokra vonatkozó körülményekkel.
Az Oslok valószínű bessenyő eredetére vonatkozólag megemlítettem, hogy a nemzetség feltűnésének színhelye olyan vidékre esik, hol a XI. század derekától bessenyők tanyáztak. Pór A. úr ezzel szemben azt hozza fel, hogy II. Osl bán a drávántúli Osl = Ozel falut bírta, föltehető tehát, hogy ez már I. Oslunak is a birtokában volt s ebből aztán, mint tényt, következteti, hogy I. Osl e szerint a Dráván túlról költözött a Fertő vidékére. A tény azonban csak annyi, hogy a nemzetség legrégibb emléke fertőmenti birtokosnak tűnteti fel az első ismert őst, I. Oslu ispánt; míg a drávántúli Ozelről, meg Raszináról föltehető ugyan, hogy nemcsak I. Oslunak, hanem esetleg őseinek is a birtokában volt, de nem bizonyos. S még ha úgy volna is? Mit lehet ebből arra következtetni, hogy ez volt az ősi fészek s nem pl. anyai örökség vagy esetleg valamelyik XII. századbeli királyunk adománya? Valamint talán mégis csak mond az a körülmény, hogy a legelső ismert két birtok, Farád és Kisseu Zaar (Szárföld) szomszédságában levő Csorna volt a «Caput dominii», ott volt a családi monostor és a család temetkezési helye, egyszóval a nemzetség központja.
Azt is felhozza Pór A. úr, hgy az Oslok környezetét hibásan mondtam bessenyőnek, mert a soproni bessenyők jó távol laktak Csornától és vidékétől.
Ámde tisztelt ellenfelem két dolgot egészen figyelmen kívül hagy.
A bessenyő nép s maga a magyarság is, a XI. század derekán, a mikor t. i. a fertőmenti bessenyők feltűnnek, még félnomád volt s abból, hogy a XIII. század elején hogyan voltak megtelepedve, korántsem következik, mekkora terűleten tanyáztak – mondjuk – a XII. század elején, a mikro még nem is fogytak meg annyira.
A másik dolog pedig az, hogy a bessenyőkbül várjobbágyság, határőr lett, XI. századbeli fejedelmük, Zolta vagy Zoltán nemzetsége pedig beolvadt a főúri osztályba s a dolog természeténél fogva egészen más körülmények közt történt az egyik és másik fél megtelepedése s az is világos, hogy az Oslok fertőmenti szállásukon nemcsak szabad bessenyőket, hanem szláv szolgákat is telepítettek le, különösen a XII. század második felétől kezdve, a mikor a régi nemzetségi közös birtoklást, mely a nomád életmóddal szorosan összefüggött, az egyéni tulajdonjog váltotta fel országszerte, a kevésbbé vagyonos nemzetségeknél is, s az egyes birtokosok, I. Oslu ispán módjára, hozzáfogtak «a berendezkedéshez.»
Egyáltalában nem szabad felednünk, hogy a XI. század derekától az Oslok szereplésének kezdetéig másfél század folyt le s ezen időszak alatt az egész magyar társadalom nagy átalakuláson ment keresztűl, a mi sok dolgot egészen másnemű összefüggésben tűntet fel, mintha magyarázatunkban szorosan a későbbi fejleményekhez ragaszkodunk s nem veszszük számításba, hogy az átalakulási korszak alatt a viszonyok nagyon megváltoztak.
Összegezzük föntebbi vizsgálatainkat.
Az Oslu nemzetség hagyományos nevei etymológiailag többféle magyarázatot engednek meg, de a különböző lehetőségek közűl határozottan a bessenyő-kún származtatás elmélete felé billenti a mérleget az a körülmény, hogy mint használatban levő nevek tényleg megvoltak vagy a bessenyő-kún népnél, vagy az ős magyarságnál. A birtokviszonyoknál is van egy 83olyan körülmény, mely a mellett szól, hogy a nemzetség ősi székelyét a fertőmellékére tegyük, tehát oly vidékre, hol a XI. század derekán egy saját fejedelme alatt élő nagyobb bessenyő csapat tanyázott. Ez pedig az, hogy a nemzetség monostora közös temetkezési helye Csornán volt s nem a Dráván túli területen, a hol – nagy valószínűséggel föltehető – szintén voltak már az első ismert ősnek birtokai.
Mindezeket számbavéve Pór A. úr kifogásai után is arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hgy az Oslok nem voltak délszlávok, hanem minden valószínűség szerint a fertőmenti bessenyőkbül vették származásukat.
NAGY GÉZA.
