II.
II.
Szerző határozottan kijelenti, hogy nem a genusok történetét írja és könyvének csupán az a föladata, hogy «az okiratokban számtalan helyen szétszórva előforduló, első pillanatra nem is egymáshoz tartozóknak látszó adatokat egyöntetű egészbe» összekötvén, áttekinthető kép alakjában további kutatások alapjává tegye. (XII. l.)
Czéljához képest azt az eddigelé talán szokatlan, de praktikusnak elég praktikus eljárást követi, hogy a tulajdonképeni földolgozás s az ennek folyamán szükséges forrás-idézések helyett az illető genusra vonatkozó okleveleket «rövid és magvas»* regesták alakjában chronologice mindenütt előre bocsátja, úgy hogy 327 lapra terjedő munkájának legalább is fele regestákból áll, a mi tagadhatatlanúl legkényelmesebb módja a könyvírásnak. Viszont azonban ennek is megvan a maga hátránya, mivel a regesták sokasága, a szemet kápráztató, elmét zsibbasztó datumok, személy- és birtoknevek (és micsoda nevek, uram Isten!) ezrei, szóval az egymásra halmozott adatoknak élettelen tömege, míg egyrészt sovány kárpótlást nyujtanak a földolgozásért, másrészt a «Magyar Nemzetségek»-et az irodalmilag művelt izlésű közönségre nézve, végtelenűl száraz, unalmas és fárasztó olvasmánynyá teszik. Minthogy azonban jól tudjuk, hogy ez a szempont valamely tudományos munka megitélésénél, ha az máskülönben megüti a mértéket, irányadó nem lehet, fontosságot mi sem tulajdonítunk neki, hanem egyszerűen csak konstatáljuk és rátérünk a dolog lényegére.
No bizony gyakran se nem rövidek, se nem magvasak!
Wertner művének beosztása tehát következő: I. Regesták. II. Birtok. III. Nemzedékrend. IV. Családok és czímer. Így menne ez következetesen végig mind a 80 nemzetségen, azonban – a genusczímerekről nem is szólva, minthogy a heraldika művelése nálunk tudvalevőleg csak mostanában vett nagyobb lendületet és szerzőnk jól-rosszúl egyszerűen csak fölhasználja a mások által konstatált eredményeket – gyakran megtörténik, hogy némely genus mellől a birtok, nemzedékrend és családok külön-külön vagy együtt véve is hiányoznak, úgy annyira, hogy a Wertner által nagy szorgalommal összegyüjtött nemzetségeknek több mint fele családok nélkül szűkölködik s még szerencse, ha elágazásaikat, töredékes genealogiájukat úgy a hogy ismerjük. Sőt az igazság érdekében meg kell jegyeznünk, hogy körülbelül 20 genus egy-egy regestával és abban esetleg puszta nevével szerepel minélfogva leghelyesebben cselekedte volna, ha ezeket «Függelék» gyanánt adja.
Ennek okai pedig korántsem maguk az illető nemzetségek, hanem jórészben dr. Wertner, a ki műve összeállításánál kizárólag a nyomtatásban megjelent oklevelekre szorítkozott* és nagyon téved, mikor azt állítja, hogy a nemzetségekről hasonló eljárás mellett is lehet «teljes és világos képet» nyujtani.
Saját vagy mások gyűjteményének történetesen fölhasznált egypár oklevele e tekintetben figyelembe se jöhet.
Könyve legalább határozottan az ellenkezőről tanuskodik, mert talán egyetlenegy – a diplomatariumokban föl nem található – lánczszem hiánya, gyakran nemcsak az összefüggést zavarja, de a mellett oly sötétséget okoz, hoy ebben szerzőnk minden jártassága daczára alig-alig botorkázik, sőt bizony néha még el is téved. 20Ennek tulajdonítható első sorban, hogy a «Határozatlan Tagok» nevével nevezett rubrica oly nagy szerepet játszik művében s a genusoknak valóságos Lymbusát képezi, a hová, mint már említettük, gyakran egészen ártatlanúl idegeneket is besoroz. Fattyúhajtásokkal különben helylyel-közzel még a genusok ágas-bogas családfáján is találkozunk, a mi arra figyelmeztet bennünket, hogy szerző adat-kritikáját s általában következtetéseit kellő óvatossággal fogadjuk.
Minthogy jó lélekkel senki sem követelheti tőlünk, hogy mind a 80 nemzetség genealogiai és birtokviszonyait tüzetes tanulmány tárgyává tegyük, mert hisz ezzel a fáradsággal a Wertnerénél valószínűleg vaskosabb könyvet írhatnánk, bele értve természetesen a regestákat is, leghelyesebbnek tartjuk általánosságban tenni meg észrevételeinket, concret eseteket hozván föl ott, a hol szükséges állításaink igazolására.
Első sorban is ki kell jelentenünk, hogy Wertner a nyomtatásban megjelent «okirati anyagot» sem használta föl teljesen s hogy többet ne említsek, a Magyar Történelmi Tár-t, az Erdélyi Múzeum-Egylet okleveleinek regestáit,* a Győri Tört. és Rég. füzeteket, a Székely Oklevéltárt, a Századok régi s a Történelmi Tár új folyamát figyelmére alig vagy épenséggel nem is méltatta, pedig helylyel-közzel bizonyára talált volna ezekben czéljához képest már eddig is haszonnal értékesíthető, vagy legalább hézagpótló adatokat. A regesták tehát már csak ezért is hiányosak, de még nagyobb fogyatkozása művének, hogy a tényleg használt és idézett forrásokat is felületesen, mint mondani szokás, csak úgy futtában vizsgálta át. Ennek legelső következése az, hogy többek között az Alap, Almás, Apuch, Augustin, Azan, Bala, Berény, Bozlig, Dem genusokat a «Magyar Nemzetségek» sorában hasztalanúl keressük, pedig hát forrásaink emlékeznek róluk, ha mindjárt egy-két oklevélben is.* Hát ez magában véve még nem volna olyan nagy baj, hogy segíteni ne lehetne rajta, hanem van a felületességnek egy súlyosabb beszámítás alá eső következménye, az t. i, hogy a regestákban föltétlenűl meg nem bízhatunk, mert szerző gyakran kritika nélkül vizsgálta át, néha helytelenűl értelmezte, máskor határozottan félre magyarázta az okleveleket,* minélfogva következtetései sokszor meg nem állhatnak s a genealogiai táblák merő valótlanságot tartalmaznak.
Megjelent a Történelmi Tárban, de külön lenyomatban is Szabó Károlytól.
Mindezeket föltalálhatta volna szerzőnk Fejérnél vagy Wenzelnél, az Almás genust pedig a Képes Krónikában, melyre szintén hivatkozik. A Dem genust a Bő nemzetségre vonatkozó egyik regestában említi, azonosoknak tartván őket, de alaptalanúl.
Ez alkalommal hely szüke miatt állításunkat csak kevés példával igazolhatjuk, de bármikor készek vagyunk bebizonyítani, hogy a regesták igen-igen tökéletlenek.
Kritika nélkül való felületes eljárását kitünően jellemzi a következő példa:
Az Aba nemzetségből származó Somosi Péterfia György 1280-ban testvéreivel megosztozkodván, az erről szóló levelet fia II. Péter 1291-ben az egri káptalanban ünnepélyes alakban átiratta. Mindkettőt föltalálhatjuk az Árpádkori Uj okmánytár X-ik kötetében, csakhogy a szerkesztő elkövette azt a hibát, hogy első helyen (57. l.) az átiratot közölte, utalván az alább (10. l.) következő osztálylevélre, melyet aztán – bár a szövegben világosan és félreértetlenűl «Anno domini M° ducentesimo octuagesimo» áll – 1291. datum alatt szerencsésen meg is találunk. Hát ez bizony nagy hiba, de azért van ám az embernek két szeme, hogy nyitva tartsa, mert szép dolog a jóhiszeműség, csakhogy néha fölöttébb veszedelmes. Lássuk azonban, mit mível Wertner? Legelsőben is regestát készít, nyugodt lélekkel besorozván azt – Wenzel X-ik kötete 70. lapjára való hivatkozással – az 1291. évhez, majd az osztálylevélben talált genealogiai adatokat másokkal egybevetve, megcsinálja belőlük a Somosi család nemzedékrendjét, ilyenformán:
Somosi I. György.; I. Péter 1284–1300. 1288 és 1300 Abaujvármegye főispánja.; II. György 1291.; Tamás 1291.; Mihály 1291.; Miklós 1291.; János 1291.; II. Péter 1291–1304. Abaujvármegyei főispán.
Csak egy pillantást kell vetnünk erre a táblázatra, hogy hamis voltát tüstént fölismerhessük. Wertner ugyan mindenképen combinálja a datumokat, hogy valószinűvé tegye előttünk azt, a mi úgy látszik előtte is valószínűtlen, de kevés szerencsével, mert nem igen hiszszük el neki, hogy 1284–1304 között két Somosi György fia Péter abaujvármegyei főispán mint nagyapa és unoka létezett. E sikertelen erőlködés helyett bizony jobban cselekedett volna, ha a tévedés alapjául szolgáló oklevelet figyelmesen átolvassa egész utolsó betűig, hol az évszám okvetetlenűl szemébe ötlött volna. Vagy ha már ezt az ügy és saját jól fölfogott érdekében elmulasztotta, egyszerűen Fejér Cod. Diplom. V. 3. kötetét kellett volna nyugodtan átnéznie, hogy világosság támadjon elméjében, mert hiszen a 66. lapon a Somosiak osztálylevele az 1280-ik évnél, tehát helyes datum alatt közöltetik, a mint utólagosan meggyőződhetik felőle, ha épen kedve tartja, 21sőt a következő kötetben annak Somosi György fia Péter részére 1291-ben kiadott átiratát is föltalálhatja.* Mindenesetre reméljük, hogy műve második kiadást érvén az Aba nemzetség Somosi ágának leszármazását következőképen rectificálja:
Fejér Cod. Diplom. VII. I. 173. Wertner is idézi ezt a helyet következő regesta kiséretében: «Az egri káptalan átirja Aba nb. Dávid fia Omodénak adományozását Aba nb. somosi György fia somosi Péter számára». Keresem ezt az adományozást a regesták között, hát nem találom. Előveszem Fejért s az idézett helyen az egri káptalan oklevele tünik szemembe, homlokán a következő sorokkal: «1291 Capitulum Agriense donationales Ladislai Chuni pro Petro de Sumus de genere Aba transscribit». Láthatjuk tehát, hogy Wertner szokása szerint kissé szabadon fordított, de mind a két regesta valótlanságot tartalmaz, mert az egri káptalan sem Omodénak, sem Kun Lászlónak adományát nem írta át ezen datum alatt, hanem igenis a Somosiak 1280-ik osztálylevelét. Wertner azonban a helyett hogy egy kis fáradsággal utána nézzen a dolognak, inkább hamis regestát közöl. No, egygyel több vagy kevesebb, már nem tesz számot.
I. Péter.; Somosi I. György 1280-ban testvéreivel megosztozik.; Miklós 1290.; Tamás 1280.; János 1280.; Mihály 1280.; II. Péter 1284–1304. Abaujvármegye főispánja.
Szinte röstelkedünk vele előállani, de az igazság érdekében nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy Wertner a sokat emlegetett 1280-ki osztálylevelet más tekintetben is alaposan félre értette. Könyvében ugyanis (7. l.) a következő regestát olvashatjuk:
«1291 sept. 8. W. X. 70. Az Aba nemzetség következő tagjai közti birtokosztály: a) Dávid comes fia Omode comes; b) Bodon fia Dénes; c) György fia Bodon és más Aba nb. nemesek; d) Somosi Péter fia György» stb. Pedig hát Omode, Dénes, Bodon és a többi névvel meg nem nevezett Abák korántsem mint osztozó atyafiak, de igenis mint egyezséget létrehozó választott bírák szerepelnek rokonaik a Somosiak között, s az oklevelet is ők állítják ki, miről Wertner csalhatatlanúl meggyőződhetett volna, ha az 1291-ki átirat bevezetését elolvassa, melyben az egri káptalan világosan mondja, hogy Omode nádor (időközben lett azzá) patens levele mutattatott föl előtte. No de ennyi fáradságot nem vett magának, meg is látszik munkáján, hogy gyárilag készült.
Az előszóban többek között még azt is olvassuk, hogy Wertner «biztos szemmel ismeri fel az egyes nemzetségek és családok összetartozását». Magunk részéről ezt nem mernők ilyen határozottan állítani, sőt épenséggel azt tapasztaljuk, hogy a hol a «de genere» világító mécse kialszik, bizony sokszor hamis nyomokra téved. Szokása a regestákban ott is megnevezni (zárójel között) az illetők nemzetségét, a hol az oklevél erre nézve fölvilágosítást nem nyujt. Tagadhatatlan, hogy ezzel jó szolgálatot tesz a kutatónak, csak az a kérdés, mennyiben bízhatunk meg kritikája és éles látásában? De ha tudjuk, hogy p. o. Csanád esztergomi érseket két ízben is a Boxa nemzetség tagjának tünteti föl, nem igen magas fogalmat alkothatunk magunknak ebbeli képessége felől, s még szerencse, hogy utóvégre is a Csanád genushoz sorozza be, a hova tulajdonképen tartozik.* Viszont helyesnek, sőt a dolog természetéhez képest okvetetlen szükségesnek tartjuk szerzőnknek azon eljárását, hogy egy és ugyanazon nemzetség különböző tagjait még olyankor is összekapcsolja, mikor nevük mellől a «de genere», a kétségtelen ismertető jel, hiányzik. Csakhogy hasonló esetekben nagy óvatosság s mindenek felett szigorú kritika szükséges ahhoz, hogy az ember meg ne botoljék, s puszta névazonosság alapján lelkiismeretes kutató, fegyelmezett genealogus bizonyára el sem indul. Wertnerrel azonban megtörténik ilyesmi, még pedig, sajnos, elég gyakran. Hogy töbet ne említsek, ott találjuk p. o. a Guth Keledek legősibb ágazatának fényes nemzedékrendjén Radoszláv bánt, mint az utolsó Árpádok alatt nagy szerepet játszott Joakhim, István és Miklós bános testvérét, pedig hát bizonyosan tudjuk, hogy egészen más nemzetségből származott: Babonec unokája s a Blagai grófok egyik őse vala. Csodálatos, hogy szerző erre nem tudott rájönni, ha Tkalčić Monumentáit s az Árpádkori Új Okmánytárt forgatta? de még Nagy Iván családtani munkája is nyomra vezethette volna őt! Az igaz, hogy Radoszláv atyját és testvérét történetesen szintén Istvánnak hívták, mint a Guth Keled testvérek atyját, de ki hinné, hogy Wertner ilyen ingadozó talajra lépjen, mikor munkája Bevezetésében nagy hangon hirdeti, hogy «a nemzedékrendi tábláknál lehetőleg arra néztem, hogy csak oly személyeket fűzzek össze függő genealogiai lánczolatba, melyekre nézve a czáfolhatatlan bizonyíték megvan». Üres phrasisok biz ezek, mert a «Magyar Nemzetségek»-nek igen sok lapja arról tesz tanúságot, hogy szerzőnk a források között különbséget nem képes tenni, s néha minden kritika nélkül, való tények gyanánt fogad el alaptalan combinatiókat, máskor saját maga állít vagy következtet olyan dolgokat, melyek nem az igazságnak, de még a valószínűségnek látszatával sem bírnak.
L. «Magyar Nemzetségek» 15., 16. l.
Néhány példával alább szolgálunk, most azonban még egy megjegyzéssel tartozunk Radoszláv bánra nézve. Wertner ugyanis őt egy 1293-iki regestában mint István bán fiát szerepelteti, 22ha azonban megnézzük az általa kivonatolt III. András-féle adománylevelet, láthatjuk, hogy abban «Radwslaus banus filius Stephani» említtetik, a báni méltóságot tehát szerzőnk adományozta atyjának, hogy annál könnyebben elhelyezhesse a felsorolt Guth Keledek között, a kik tudvalevőleg István tótországi bán fiai voltak. Ilyet azonban nem illik cselekedni, mert tévedhet valaki jóhiszeműleg akárhányszor, de önkényesen megtoldani az oklevelet, már ez az irodalmi tisztesség ellen való vétek!*
L. az adománylevelet Hazai okmánytár VII. 230. l.
A Guth Keled nemzetségnél is sajnosan tapasztalható szerző munkájának abbeli fogyatkozása, hogy kizárólag a nyomtatásban megjelent történeti emlékekre szorítkozik, sőt mint már említettük, ezeket sem használja föl teljesen. A Kusalyi Jakcsokat, rosályi Kunokat, Gacsályiakat stb. p. o. hasztalanúl keressük könyvében, pedig Adony ágát négy nemzedéken levezeti, mégis elmulasztja, hogy Bunyitaynak a Váradi püspökségről irott derék munkáját kellő figyelmére méltatván, más rendelkezésére álló oklevelek alapján a Kusalyi Jakcsoknak Adonyról (Odon), illetőleg a Guth Keled genusból való származását konstatálja.*
Nemzedékrendjüket a nyomtatásban megjelent s az Ujhelyi család t.-ujhelyi levéltárában őrzött eredeti oklevelek alapján következőleg állíthatjuk össze:
Odun.; Ivánka de genere Guth Keled. 1275–1321.; Miklós 1307–1362. Erzsébet királyné tisztje, felesége Feldruch fia, Beke leánya.; István 1327–1342.; Tamás 1327–1342.; Lőkös 1327–1352.; Jakcs de Kusal 1327–1365.; Péter 1352 «dictus Adon.»; Miklós.; András 1352.; János 1352.; Sebestyén de Mihályfalva 1410.; László de Jankaháza 1408 (Károlyi I. 505.) (ettől a kihalt Jankafiak.); György 1382–1410. (DL. 29456.) kincstárnok, beregi főispán, tárnokmester, szabolcsi főispán.; András 1385–1387 kincstárnok, főispán.; István 1385–1393 kincstárnok, főispán.; Dénes 1385.; Dávid 1385.; Mihály 1427–1441 székely ispán. Erdélyi vajda.; László 1430.; Dénes 1405–1432 váradi püspök.; László 1405–1440. Erdélyi vajda. (DL. 13558.); János 1410–1432 székely ispán.; Mihály 1410.; László 1435.; György 1435.
A további leszármazást Nagy Ivánnál is megtalálhatjuk, bár az sokszor félre vezet bennünket. Ott p. o. Kusali Jakcs János és Mihály székely ispánok mint testvérek szerepelnek, pedig csak unokatestvérek valának. – Érdemesnek tartjuk közölni még a Jakcsoknak a XVI. század első felében összeállított genealogiáját, melynek adatai, a mint erről meggyőződtünk, teljesen megbizhatók. (Orsz. Levéltár DL. 24605.)
Magister Jakch.; Georgium.; Stephanum.; Michaelem Dionisium Ladislaum Joannem. qui obiit episcopum (Helena Posonii. Váradiens. Báthory.); Michaelem comitem Siculorum.; Ladislaum parvum «Oláh» dictum, qui habuit.; Petrum (?) idem.; Franciscum.; Ladislaum qui obiit Transmare qui habuit.; Annam consortem Michaelis Országh.; Georgium; Joannem.; Stephanum. †; Joannem. †; Michaelem horum semen defecit. Filias: consortem Johannis, bani de Maróth, consortem Sigismundi Bánffy.; Ladislaum quem interfecerunt.; Andream.; Elenam consortem Frank bani.; Christinam C. Thomae Báthory.; Eufemiam C. Nicolai Drágffy.
(V. ö. Nagy Iván 5. k. 291. l. Székely Oklevéltár» Bunyitay id. m. I. k. 250, 251.)
A Rosályi Kunok ősét is föltaláljuk a «Határozatlan Tagok» között Tyba fia Miklós személyében, kit Wertner egy 1280-iki regestában említ, noha a Károlyi codex bizonysága szerint (I. k. 21. l.) még 1295-ben is életben van, ismeretleneknek állított testvéreit pedig – persze hogy egy kis fáradtsággal – az erdélyi múzeum okleveleinek regestáiban (26. l.) fölfedezhette volna. Még az sem tünik föl neki, hogy Miklós unokája Rosályi Gergely fia György Ungvármegye alispánja, 1345-ben Guth Keled czímerrel pecsétel s hogy a regesták szerint is osztályos atyjok fia volt a Guth Keledeknek és Rosály már 1293-ban a nemzetség ősi birtoka gyanánt említtetik (l. 249, 262. l.). Azért se lett volna szükséges levéltári kutatásokat eszközölnie, hogy megtudhassa, miszerint Rosályi Györgynek már 1373-ban élő Lukács fia volt az, ki a Kun nevet legelsőbben használta, melyet aztán maradékai a Guth Keled genus ősi czímereivel együtt állandóan meg is tartottak.*
Szabó Károly: Az Erdélyi Múzeum Eredeti Okleveleinek kivonata. 35. l. Zsigmond király 1396 febr. 9-én kelt meghagyását: «magistro Lucae dicto Kwn de Rosal» intézi. Sztáray okltár I. 540 l. Czímerükre nézve l. Csergheő Gézának jeles értekezését: A Guth Keled nemzetség czímere.» Turul 1891. évf. I. f.
23A Gacsályi család már kevésbbé ismeretes, tagjai csak a megyei életben szerepeltek, s országos hírre, névre, méltóságokra soha sem emelkedtek, egyenes ősüket Miklós fia Elleust azonban Wertner regestái között is megtaláljuk (1322–1337), csak az nem áll, hogy 1322-ben szatmári főispán volt, mert tudvalevő dolog, hogy akkor Debreczeni Dózsa nádor viselte a főispánságot, a kinek ő vicecomese lehetett.* Elleus fia 1368-ban már Gacsályi Lászlónak neveztetik, és szintén László volt a család utolsó tagja, kinek birtokai a XVI-ik század közepe táján a Rosályi Kunokra szállottak.*
Erre vonatkozólag Fejér Cod. Dipl. VIII. 5. 126. l. idézi Wertner, hol egy magyar oklevél regesta van, melyben Elleus határozottan alispánnak neveztetett. Ő azonban a következő lapon levő Szirmay-féle ismét magyar fordításban közlött oklevél alapján állítja Elleusnak főispánságát.
Szabó Károly id. m. 31. l. I. Ferdinánd 1550. jan. 20-án a Rosályi Kunoknak új adományt ad, azokra a jószágokra is, melyek Rosályi László magszakadása után szállottak reájuk. Orsz. Ltár N. R. A. fasc. 496. nr. 10.
Ugyancsak ebből az ágazatból származott az Atyai család is, melynek őse Tyba fia Péter volt (1341–1352). A Farkastól származó Detre fiainak (l. 282. l.) magvuk szakadván, birtokait a legközelebbi rokonok örökölték s midőn 1341-ben a Guthiak Tyba maradékaival peregyezségre léptek, nevezett Péternek a beregmegyei Atya helységből adatott ki osztályrésze. Maradékai az Atyaiak Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyékben az egész XIV-ik századon keresztül előkelő birtokosok voltak.*
Orsz. Levéltár DL. 29132. Dr. Csánki: Magyarorsz. Tört. földrajza. I. K. 420. 436. 490. 497. l.
Minthogy a Gacsályiak és Atyaik leszármazása eddigelé ismeretlen, a Rosályi Kunoké pedig csak Lukácson kezdődik, nem tartjuk feleslegesnek a rendelkezésünkre álló oklevelek alapján nemzedékrendjüket összeállítani.*
A nyomtatásban megjelent okleveleken kívül a b. Perényi és tiszaujhelyi Ujhelyi családok levéltárait is használtam. L. Szabó Károly id. m. 23, 31. l. Anjou okmt. III. és VI. k.
Tyba de genere Guth Keled él még 1280-ban.; Miklós. 1275–1295.; Tyba 1277.; Mihály † 1352 előtt.; Péter de Atya 1341–1357.; Tamás 1352.; István 1352.; Elleus 1322–1344.; Gergely † 1344 előtt; János 1365.; Tyba 1365.; János 1365.; László 1365.; Borcs 1344–1358 de Gacsály.; László 1344–1368 de Gacsály.; György 1334–1373 de Rosál ungvármegyei, később szatmári alispán. (Szerdahelyi) Erzsébet.; Gergely 1373 küküllői esperes.; Lukács 1373–1396. dictus Kun de Rosály.; Kálmán 1373–1382.
Hogy e táblázat homlokán álló Tyba egy személy-e azzal a Tybával (Tyba filius Tyba de genere Cletgud), a ki 1253-ban a poroszlói monostor patronusaitól birtokot vásárolt? határozottan nem tudjuk, bár a chronologia nem mond ellent e föltevésnek, mivel Tyba fia Miklós, már V. István király uralkodása alatt meglett ember volt, és hű szolgálataiért adományt nyert.* Az oklevelek csak arra tanítanak bennünket, hogy a Daróczy, Guthy, Kisvárday családok Tyba ágazatával közel rokonságban voltak, valaminthogy a guthi Országhok is elhelyezhetők a Guth Keledek törzsökének azon az ágán, melynek őse egy 1334-iki oklevél tanúsága szerint Farkas volt, ki valószínűleg még a XII-ik század végén, vagy a XIII-ik század elején élhetett.* Wertner ugyan nem mutatja ki ezt az összeköttetést, mert nála a nemzedékrend Guthi Mihályon megszakad (282. l.), mi azonban tudjuk, hogy ennek Pál és Gáspár nevű fiai maradtak. Pál utódjait nem kutattuk, az 1406-ban már élő Gáspár guthi Ország Mihály nádornak atyja lőn.*
Gr. Károlyi oklevéltár I. 1. 21. l. Miklós az ugocsavármegyei Fekete-Patakot nyerte V. Istvántól, melyet Salánkkal, Komjáttal, Karaszlóval együtt a XVII-ik század közepéig a Rosályi Kunok bírtak, magszakadásuk után a Károlyiakra szállott.
Guthi János 1334-ben negyediziglen való leszármazója volt Farkasnak (Anjouk. okmtár III. 88. l.)
Ország Mihály nádor nagyatyjáról mondja egy 1341-iki oklevél, hogy «in partibus remotis ad studium litterale animum applicasset» (Orsz. Ltár DL. 29132). Pál valószínűleg egy személy azzal a Guthi Pállal, a ki 1398-ban Szatmár vármegye alispánja volt (Zichy c. V. 79 l.) L. még Orsz. Ltár DL. 29456.
Sokat lehetne még beszélni erről a nemzetségről, de a hely szűk volta nem engedi, hogy részletekbe bocsátkozzunk s egyszerűen megjegyezzük, hogy az Anarcsi Tegzesek és Bacskaiak is kétségtelenűl Guth Keled ivadékok. Az utóbbiak őse András comes fia András, kinek nevével 1282–1293 között találkozunk az oklevelekben. Nemzedékrendjük így kezdődik:*
V. ö. Zichy okmtár I. k. 80. 321. 327. 344. l. Leleszi ltár B. fasc. 1 nr. 10 Hazai okmtár VIII. 225. l., hol András hibásan Buthkai-nak iratik.
András comes de genere Guth Keled.; II. András de Bachka 1282–1293.; Miklós 1330.; III. András 1332.; László 1330.
Igaz ugyan, hogy főképen a Tegzesekről a nyomtatásban megjelent oklevelek kevés tájékozást nyújtanak, de ismeretes birtokviszonyaik és czímerük alapján legalább fölemlíthette volna 24őket Wertner, mint a hogy megcselekedte ezt hasonló körülmények között a napjainkban is élő Guthy családdal, melynek – saját vallomása szerint – «Gk. nb. leszármazását okiratilag bebizonyítani nem tudjuk». Tapasztalhatjuk azonban, hogy nála az ilyesmi pusztán szeszély dolga, pedig egy kis következetesség soha sem árt. Mindenesetre többet ér azoknál a magasabb genealogiai combinatióknál, melyek szerzőnknek sehogysem sikerülnek.
Példa erre a többek közöt a sokat emlegetett László vajda, Ottó király megcsufolója, kinek személye körül már egész irodalom támadt s a kit erőnek erejével be akar oltani a Borsa genus nemes törzsökébe és nem régiben a mindenek felett álló igazság nevében meg is leczkéztette Pór Antalt, hogy a fattyúhajtás ellen protestálni mert. Pór megfelelt magáért, noha kíméletesen még takargatni igyekezett szerzőnknek egypár vastag tévedését, Puky Andor is meggyőzőleg kimutatta e vélemény alaptalanságát.* Wertner azonban szentül hisz saját csalhatatlanságában, s a «tengeri kigyó» ismét felüti fejét a «Magyar Nemzetségek» lapjain.
L. Pór Antal: «László erdélyi vajda és a Keán nemzetség» cz. értekezését (Turul 1891. évf. 3. füzet). Puky Andor: «László erdélyi vajda nemzetsége.» (U. o. 1891. évf. 1. füzet). Wertner Mór: László erdélyi vajda nemzetsége. (Századok 1890. 726. l.).
Szükségképen foglalkoznunk kell e kérdéssel, bár igyekezni fogunk mentül rövidebben végezni vele.
Ismételjük, hogy Wertnernek a Borsákra vonatkozó regestái mindössze is csak kétszer, illetőleg a Váradi Regestrumot is ide számítva, négyszer emlékeznek meg a genusról, és egyetlen egyszer László vajda nevével kapcsolatban, mikor t. i. a szolnoki várjobbágyok 1292-ben bizonyos földjüket eladták a Borsa nemzetségből származó László fia László volt erdélyi vajdának.* Az oklevél világosan és félreértetlenűl fejezi ki magát s pár sorral alább ismét a birtokvásárlót nevezi (volt) vajdának. Wertner azonban – ő tudja miért – sehogysem akarja megérteni az igazságot, hanem az atyát volt, a fiút pedig tényleges erdélyi vajdának tartja.
«Ladizlao filio Ladizlay de genere Borsa, quondam wajwode Transilvanie» (Wenzel id. m. X. k. 85. l.).
Ez ugyan magában véve nem volna valami nagy baj, mert hát mégis csak több hitelt adunk az egykorú oklevélnek, mint az ő combinatiójának, ha mindjárt esküt is tenne reá, csakhogy valóban létezett egy 1280 előtt már elhalt hasonló nevű erdélyi vajda, és – László ez is, László az is – Wertner hamarosan összekapcsolja őket s ügyet se vetvén a komoly ellenvetésekre, «megcsinálja» a nemzedékrendet ilyenformán:
I. László erdélyi vajda de genere Borsa.; II. László 1291–1313 erdélyi vajda.; Miklós esztergomi érsek.; Gyula bán.; III. László 1315.; IV. László 1315.; János.; Leány. (Uros István szerb királyfi.)
Ebből láthatjuk, hogy nem is olyan rossz társaságba került hősünk, csak az a kérdés, nem kakukfi-e, a kit tudvalevőleg a fészekből ki szoktak dobni?
Mert ha szinte valóságnak fogadjuk is el azt, hogy Miklós érsek és Gyula bán I. László erdélyi vajda fiai voltak, – a mihez véleményünk szerint még mindig kétség fér, – nem látjuk fötétlenül igazolva, hogy még egy harmadik, László nevű testvérük is volt volna, de hiszen lehettek a vajdának Miklós, Gyula és László fiai a nélkül, hogy neki szükségképen a Borsa nemzetségből kellett volna származnia!*
V. ö. Pór, Wertner és Puky Andor értekezéseit id. h. Pór fölhoz egy oklevelet annak bizonyítására, hogy Gyula bán, Miklós és László néhai László vajda fiai voltak, de ez annál kevésbbé döntheti el a kérdést, mert az idézett oklevélnek egy másik variansa nem II. Lászlóról hanem I. László vajda testvéreiről beszél. Mindkettő gr. Kemény József másolatából közöltetett, a mi annyit jelent, hogy vigyázz!! (Turul 1891. évf. 110. lap.) Puky Androank az a megjegyzése, hogy Gyulát inkább lehet az érsek unokaöcscsének mint testvérének tartani, igen indokolt és talpra esett (Turul 1891. évf. 44. l.) s már ez is arra int bennünket, hogy a Pór által idézett 1280-ik oklevelet kételkedve fogadjuk.
Wertnernek pedig az a legfőbb erőssége, hogy II. László a Borsa nemzetség tagjának s László volt erdélyi vajda fiának neveztetik. Minthogy azonban tudjuk, hogy a «quondam wayvoda» nem atyjára, hanem egyenesen az ő személyére vonatkozik, fönmarad még a Borsa genusból való származásnak puszta ténye. No ezt nem akarjuk elvitatni tőle, csakhogy ezen a réven bajosan juthat el az érsek és bán atyafiságához!
Mindezeknél fogva I. László erdélyi vajdát, továbbá Miklóst és Gyulát a Borsák családfájáról egyelőre törülnünk kell, sőt már azt is teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy László «de genere Borsa» nem egy személy azzal a László erdélyi vajdával, a ki az utolsó Árpád halálát követő pártharczok idején oly nagy hirre vergődött, hogy tudósok és nem tudósok még ma is veszekednek felette. Hogy a Borsa nemzetségű Lászlónak vajdasága 1292-ben megszünt, azt már Pór Antal kimutatta s nem kételkedhetünk rajta, hogy méltóságába többé vissza se került, bár a vajda titulust szokás szerint egész életében viselte. Mindazonáltal, mellőzve a közbeeső időt, egy kis bizonysággal szolgálhatunk 25Wertnernek arra nézve, hogy az 1292-ben és 1306-ban szereplő László erdélyi vajdák különböző személyek.
Történt ugyanis, hogy Mikud bán fiai pörrel támadták meg a Borsa nemzetségből származó Szent-Mártoni László vajdát Poklostelek Doboka vármegyében fekvő birtok miatt. Az ügy László erdélyi vajda és a szolnoki főispán elibe került, ki a feleket perdöntő bajvivásra kötelezvén, az eredményhez képest Szentmártoni László vajda javára itélt, s erről 1306 szeptember 16-án Ehelős vicze-vajdasága alatt oklevelet is adott ki, melyet a nyertes fél ugyanazon év november 18-án az erdélyi káptalanban átiratott. Az átirat határozottan Szentmártoni László vajda, a László fia «de genere Borsa» kérésére történt, s mi egyenesen Wertnerre bizzuk, hogy levonja ebből a consequentiát, magunk részéről csak annyit jegyezvén meg, hogy ez az oklevél nem feküdt ugyan észrevétlenül «hogy ugy mondjuk az utczán», mert az országos levéltárban őriztetik, de ez tudvalevőleg naponként 9–2 óra között mindenki számára nyitva vagyon.*
László vajda levelének 1306 november 18-án kelt átirata az Országos Levéltárban DL. 28574.
Ha tehát nem akarjuk föltételezni azt az Ezeregyéjszakába való kalandot, hogy Borsa László hirtelen, váratlan elüzze névrokonát az erdélyi vajdaságból, s Ottó királyunkat tömlöczre vetvén, ismét átengedte székét elődjének, be kell látnunk, hogy két különböző emberről van szó s a «Magyar Nemzetségek» 130-ik lapján tündöklő genealogia helyet ad egy szerényebb, de legalább igaz nemzedékrendnek, ilyeténképen:
László de genere Borsa.; II. László 1292-ben volt vajda 1306-ban «vajvoda de Sancto Martino».
Fölemlítjük még itt, hogy a Nadányiaknak a Borsa genusból való származását magunk részéről is csaknem bizonyosnak tartjuk ugyan, leszármazásukat azonban Wertner tévesen közli, mert Apa és Opoy (l. 130. lap), ki fölváltva Apaj-nak is iratik, tulajdonképen egy és ugyanazon személy, minélfogva a nemzedékrend következőleg rectifikálandó:*
V. ö. Wertner id. h. Dr. Csánki Dezső id. m. 661. l. Orsz. Levéltár DL. 29130. továbbá Ujhelyi cs. levéltára, illetőleg «A Hunt Pázmán nemzetség ugocsai ágazata» cz. értekezés (Turul 1889. évf. 4. füzet).
Apa (Apaj, Opoj) comes.; Miklós 1323.; Ugod 1323 körül.; I. János 1323 körül.; Borsa 1323 körül.; II. János de Nadán 1323–1346.; István de Nadán 1323–1346.
Általában véve elmondhatjuk, hogy a nemzedékrendek – könnyen megszámlálható kivétellel – teljes hitelt csak akkor érdemelnek, mikor szerzőnk földolgozott forrásokra támaszkodhatik, vagy a mások által constatált eredményeket veszi át könyvébe, legfeljebb az itt-ott mutatkozó hiányokat pótolván. De még ilyenkor is nagy vigyázattal kell élnünk, mert – a mint már megjegyeztük – a források között különbséget nem igen tesz s gyakran alaptalan combinatiókat meg nem érdemlett figyelemben részesít, máskor ellenben komoly számbavehető tudósításokat egészen mellőz.
A Dobra genusnál p. o. összesen 4 oklevélregestát s ebből hármat Nagy Iván ismeretes családtani munkája után közöl, mindazonáltal az 1265-ben élő Marczell bácsi várjobbágytól lehozza a nemzedékrendet egészen Frater György váradi püspökig, a kit ekkép a Dobra nemzetség, illetőleg a mai napig virágzó Frater család ivadéka gyanánt szerepeltet. De lapozgatván Bunyitay munkáját, ugy látszik maga is megsokalja a dolgot s következő jegyzettel könnyít a lelkén: «Okirati határozott adatok hiányában tehát nem lehet apodictie állitani, hogy az ippi, érkeserüi és bélmezei Frater család a Dobra genusból származik» (l. 229. l. jegyzet). Bizony hogy nem, csakhogy ezt előbb is meggondolhatta volna Wertner s az egész genealogiát elhagyhatta volna, mert hasonló eljárás «absolut tudományos becsre» igényt tartó munkában (l. Bevezetés XII. l.) legalább is szokatlan.
Ezzel szemben az Álmosdi Chyréknek és közel vérségük a Pocsajiaknak Ákos nemzetségből való származására nem is reflectál, pedig Bunyitay útmutatása nyomán* nem került volna valami nagy fáradságába tisztázni a kérdést, sőt egy általa is közölt 1342-iki oklevél világosan mondja Pocsaji Lászlóról, hogy Erne fia István nádor genusából származik.* Mellesleg megemlíthetjük, hogy az Ákosok nemzedékrendjének összeállításánál is kevés kritikát tanusított szerzőnk, p. o. a híres Micsk bán ágazatán (l. 69. lap) I. Ákost 1297–1314 között szerepelteti leszármazók nélkül, pedig még 1342-ben is életben találjuk, mint Nagy Ákost, Dénes meg László fiával és Ilona leányával együtt, az igaz, hogy végrendelkezik, de az nem tesz semmit.* Minthogy azonban 40 évvel később unokaöcscse Micsk bán fia II. Ákos is Nagynak neveztetik 26(persze mert már ifjabb Akos is volt a családban), Wertner szerencsésen összetéveszti őket, az említett Dénest és Lászlót II. Ákos fiai gyanánt tüntetvén föl.* Ily apró tévedésekkel azonban a «Magyar Nemzetségeknek» majd minden harmadik lapján találkozunk s az ember szinte nem is győzi számon tartani azokat, a mi bizony elég kellemetlen dolog; kisebb hiba ennél, de mégis hiba, hogy nehány genust kétszer is szerepeltet; mert talán elhiszi nekünk, hogy az Aga (Acha) és Atha, a Bathal és Gathal, a Csurla és Cyurla egy és ugyanazon nevek? Az is gyakori eset, hogy a genusoknál a hasonló nevű családokat mind egy kalap alá vonja, a nélkül, hogy birtokviszonyaik és ismeretes leszármazásuk ezen önkényes eljárását legkevésbbé is indokolnák. A Bő genusból eredő somogyi birtokosokat p. o. együtt emlegeti a hevesvármegyei bői vagy beji nemesekkel, noha egyetlen egy oklevelet sem hoz föl annak igazolására, hogy ezek is a Bő nemzetség tagjai volnának. Viszont az oklevelekben egy sereg Ajkai fordúl elő minden közelebbi meghatározás nélkül, Wertner azonban lelkiismeretesen elősorolja őket, beosztván kit-kit az Ajka genus ágazatai és határozatlan tagjai közé (l. 50, 51, 52. lap) s bár kétségtelenűl rokonok valának, de kettőről se lehet határozottan kimutatni, hogy «de genere Ayka» származott volna. Hasonlóképen jár el a Haraszt genusnál (313. l.), mindazokat, a kik történeti emlékeinkben a XIII-ik század elejétől kezdve a XV-ik század végéig Harasztiaknak neveztetnek, irgalom nélkül ide sorozván.
Bunyitay Vincze id. m. III. k. 288. l.
Anjou okmtár IV. 228. l. Ugy látszik Wertner figyelmét Bunyitay munkájának id. h. egészen elkerülte, mert ha az Álmosdi Chyréknek a Pocsajakkal való nexusát s az előbbiek czímerét ismerte volna, kutatásait valószinűleg az Ákos genus ezen ágára is kiterjeszti vala.
Zichy okmánytár II. k. 14. lap. A tévedést az is elősegíté, hogy II. Ákosnak szintén volt László nevű fia.
Zichy okmtár II. k. 14. lap.
Hát ahhoz mit szóljunk, hogy a Kapivári Kapyakat a Kókai Tétényiekkel együtt szintén ebből a nemzetségből származtatja? valószínűleg azért, mert bizonyos Haraszti János és László Tétényi Péter budai alvárnagynak «consobrinus»-ai voltak, és együtt kaptak czímert 1405-ben Zsigmond királytól. A ki nem tudja, hogy a Kapyak őse Zsigmond király alatt bokros érdemeket szerzett budai polgár vala, talán még hitelt is adhatna szerzőnknek! Érdekes, hogy a Kapy és Tétényi családot külön tárgyalja, egy 1328-ik oklevél alapján, melyben bizonyos Jakab tétényi nemes említtetik,* holott maga is mondja, hogy a Kapy nevet Tétényi András vett föl, a kit annak előtte Kapronczainak hívtak (l. 316. lap)! Bizony bizony ez az «értelmes kalauz» (l. Bevezetés XIV. lap) járatlan utakon, tüskén-bokron keresztül hurczol bennünket s a ki örökösen nyitva nem tartja szemét jobbra-balra figyelvén, pislogó mécsese mellett könnyen eltévedhet.
Anjouk, okmtár II. k. 357. l.
Szerzőnk egy ízben még komoly történetíró voltáról is megfeledkezik és combináló szenvedélye minden jobb ízlést sértő trivialis módon nyilatkozik. A Bór nemzetségnél ugyanis Bánk bánról szólván, véleménye szerint «igen érdekes» genealogiai combinatióval örvendezteti meg az olvasót. «Az Andechs-Merdáni herczeg által becstelenített Bánk bánné – úgymond – férje második neje lehetett, mert nehezen feltehető, hogy egy már férjnél levő nő anyja még annyi ifjúsági bájjal és szépséggel rendelkezett volna, hogy a nevezett herczeg előtt még kivánatos legyen» (117. lap). Erre mi egyszerűen azt felelhetnők Wertnernek, az ő modorában szólva, hogy: «ne sutor ultra crepidam», mindazonáltal beérjük azzal a gyöngéd figyelmeztetéssel, hogy nagyon emlékeztet bennünket azokra a vén asszonyokra, a kik üres óráikban, kávé mellett «gazdátlan közhírekkel» (vulgó pletyka) delectálják magukat.
Több hasznát veheti vala combináló képességének, ha az ócsai Balogh és Derencsényi családoknak a Balog, a nényei Dacsóknak a Dobak genusból való származását kutatja, vagy ha a Bees nemzetség ivadékaival megismertet bennünket, több figyelmére méltatván jeles elődjének néhai Bottka Tivadarnak munkálkodását.* A mint a hanvai Darvasokat, Hanvayakat, szkárosi Farkasokat, runyai Zsoldosokat stb. a birtokviszonyok és czímerek egyezése alapján a Hanva genusnál elősorolta, noha szakadatlan leszármazásukat vagy összeköttetésüket kimutatni nem képes, ép annyi joggal fölemlíthette volna p. o. a Derencsényieket és Baloghokat a Balog genusnál. A Hanva nemzetségre vonatkozólag különben megjegyzem, hogy az minden valószinűség szerint a Hunt Pázmán genusnak egy oldalágát képezte s az illetők csupán lakóhelyük után nevezték magukat (harminczegy regesta között mindössze kétszer) «de genere Hanva» származóknak. Legalább az a Hanvai Miklós (István fia), a ki Csák Máté és az Omode fiak ellen I. Károly király zászlója alatt a rozgonyi ütközetben vitézűl harczolt s 1312-ben hű szolgálataiért adományban részesült, határozottan a Hunt Pázmán nemzetség ivadékának neveztetik, a mit különben a Hanvay és ezzel rokon családok czímere is igazolni látszik.*
Ujabb családtani adalékok. (Magyar történelmi tár X. k. 221. l.) A Balogh és Derencsényi családnak Balog genusból való származására már Nagy Iván figyelmeztet (I. k. 136. l. III. k. 281. l.). A Dacsók ősét Dobákot és fiát Demetert Wertner könyvében is megtalálhatjuk (227. l.). További adatokat a Palásthyak (I. k.) és Kubinyi monumentái (I., II.) szolgáltatnak. Wertner mindkettőt használta.
Pajzs-alak egy ugró bakkecske, a sisakdísz azonban holdsarló hat ágú csillag kiséretében már határozott Hunt Pázmán motivum, megtaláljuk a Petri Derseknél is, a kik kétségtelenűl ebből a genusból származtak. Hanvay Miklós donatiója Róbert Károlytól az orsz. Ltárban DL. 33567.
27Arra nézve, hogy egy és ugyanazon törzsfőtől származó családok tagjai olykor különböző genusokhoz számították magukat, illetőleg ha szabad e kifejezéssel élnünk, eredeti nemzetségi nevüket megváltoztatták, több példát lehetne fölhozni.
Csaknem bizonyosnak tartjuk, p. o. hogy a Wertner könyvében előforduló Cserna (helyesebben Csorna, l. 209. lap) genus tagjai tulajdonképen az Osl nemzetségből származtak, de föltétlenűl igazolja állításunkat az Arland genus eredete.
A «Magyar Nemzetségek» 45. lapján ugyanis ott találjuk az Aga (helyesebben az Acha) genust, ennek nemzedékrendjén pedig Arlandot, János, Miklós és Acsk nevű fiaival együtt, a kik mindaddig míg ős jószágaikat osztatlanúl birtokolják «de genere Acha (Agha)» nevezik magukat, sőt egész az 1342 július 29-én történt osztozkodásig még utódjaik is ezt a megkülönböztetést használják. Ettől kezdve azonban az ősnemzetségi név csakhamar feledésbe merül, s három év múlván az illetők már mint az Arland genus tagjai szerepelnek. A szakadatlan leszármazást kimutathatjuk, s így a személyek azonosságához szó sem férhet. Arland egyik kis unokája János a Stubiczai, másik unokája «Tóth» Miklós 1345-ben Szomszéd várát nyervén adományba I. Lajos királytól, a történelmünkben szereplő szomszédvári Tóth, illetőleg fiusítás által a szomszédvári Henning család alapítója lőn és mindnyájan következetesen «de genere Arlandi» nevezték magukat, a mi igen jellemző és tanulságos dolog s más egyebek között arra figyelmeztet bennünket, hogy merev szabályok fölállítása által a nemzetségi kérdés megoldását ne tegyük még nehezebbé. Persze hogy Wertner könyvében – miután ő kizárólag nyomtatott forrásokat használ – az Arland genusról egy sort sem találunk.*
Az Arland = Acha genusból származott családok nemzedékrendjét az Országos levéltárban őrzött oklevelekből csaknem teljesen össze lehet állítani, birtokaiknak egész sorozatával együtt, melyek jobbára Zágráb környékén feküdtek. A Szomszédváry Henningek utódja lett szintén fiusítás útján a Teuffenbach alias Henningh család, melynek azonban a XVI. század közepén már magva szakadt. Lásd Orsz. Levéltár DL. 35852, 33593, 35853, 35881, 5030, 35882, továbbá N. R. A. fasc. 35. nr. 26. fasc. 497. nr. 25.
A munka heraldikai részéről is kevés jót mondhatunk, sőt szerzőnknek a forrás-idézések körül tanusított eljárása véleményünk szerint határozott megrovást érdemel. A czímereket majdnem mindig a Csergheő Géza által szerkesztett Siebmacher-féle «Wappenbuch» szerint írja le (bár helylyel-közzel Nagy Ivánt, néha a Turul-t, sőt még az Ung. Revue-t is citálja), de elég gyakran a forrás megjelölése nélkül, vagy plane az Országos Levéltára hivatkozva, pedig bizonyosan tudjuk, hogy ezt belülről nem igen ismeri s a Pecsét-mutatóban fölsorolt és könyvében sűrűen idézett okleveleket testi szemeivel sohasem látta.* Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy azok a czímerleírások, miket Siebmacher-ből kényelmesen átvesz, az érdemes szerkesztőnek néha sok fáradságba, fejtörésbe és hosszas tanulmányozásba kerültek s nem lett volna szabad az Országos Levéltárra hivatkozni akkor, mikor bizonyosan tudjuk, hogy a Csergheő által konstatált eredményeket használja föl könyvében.* De ha már megcselekedte, ezzel bizony csak magának ártott, mert a jóhiszemű embereket félrevezetheti ugyan, hanem a kit a dolog közelebbről érdekel, az igen könnyen meggyőződhetik arról, hogy az igazelvüség nem tartozik Wertner irói egyéniségének charakteristikus tulajdonságai közé.
«A magy. kir. Orsz. Levéltár diplomatikai osztályában őrzött pecsétek mutatója». Budapest 1889. Szerkesztette Dr. Csánki Dezső.
A Hedry, Keczer, Rédey, Sirokai, Zsegnyey, Hanvay, Darvas, Nadányi, Butkay, Málczai Ráskay családok czímerének leírásánál forrást egyáltalában nem idéz, pedig konstatlálhatjuk, hogy csaknem kizárólag Siebmachert használta. Az Amade, Dersffy, Maróthy, Garay czímereknél az Országos Levéltárban őrzött pecsétekre hivatkozik, pedig esze ágában sem volt, hogy azokat tanulmányozza, hanem egyszerűen csak kiírván az illető levéltári jelzetet, blazonálta Siebmachert. – A Daróczy család czímerét nem ismeri, pedig a Guthi Országh czímerrel együtt föltalálhatta volna azt Csergheő Gézának már idézett jeles értekezésében. Azt hiszszük, ennyi elég mutatványul.
És úgy látszik azzal sem vetett számot, hogy a Pecsétmutató, azokat az okleveleket is rendben felsorolja, a melyeken a pecsét már töredezett s ekkép meg nem határozható, vagy pedig teljességgel hiányzik. Az Aba genusból származó Fricsi és Gagyi valamint a Gyovád nemzetségű kányaföldi Kerecsényi családok czímereinek leírásánál p. o. szintén az Országos Levéltárban őrzött oklevelekre hivatkozik, pedig hát ha épen kedve tartja, utólagosan meggyőződhetik arról, hogy az idézett oklevelek pecsétjei, a mellett hogy gyakran felismerhetetlen maradványok, egészen más czimereket tüntetnek föl, mint a milyeneket ő könyvében leir. Honnan blasonálta tehát? Világos, hogy Siebmacherből; azt azonban egyszerűen elhallgatja és pávatollakkal ékeskedik. Ilyen farsangi tréfákat többször megenged magának a jóhiszemű emberek rovására, de a Nemezis végre őt is utóléri. Az Egerváry czímert p. o. az országos levéltárban található pecsétek alapján (?) következőképen írja le: «András-kereszt, sisakdísz; öt lándzsa ellobogó zászlókkal» (l. 242. lap), világos bizonyságáúl annak, hogy az idézett okleveleket sohasem látta, mert ezek, illetőleg a rajtuk levő pecsétek 28szerint az Egerváry család czímere egy égerfagalyat tartó emberi kar, s az András-keresztes czímer az Eszterházyak «Tropheum»-ból kerűlt Siebmacherbe!!*
L. Siebmacher 150. lap.
Ezzel tehát csúfos kudarczot vallott Wertner, tanácsoljuk is, hogy jövendőre kissé óvatosabb legyen. Általában véve pedig elmondhatjuk, hogy a czímerek közlésénél ép oly kevés kritikával járt el, mint az oklevél-regesták s az ezeken alapuló nemzedékrendek összeállításánál. Másodrangú forrásokat idéz elég gyakran, mikor pedig jeles tanulmányok, komoly figyelmet s elismerést érdemlő szakmunkák állottak rendelkezésre.* Wertner könyvét tehát egy máskülönben tehetséges ember elhamarkodott tökéletlen munkájának tartjuk, a ki, ha akarná s időt szánna reá, talán jobbat is tudna írni. Egyedül tőle függ, hogy ezt a «Magyar Nemzetségek» folytatásában minél előbb bebizonyítsa.
L. Csergheő Géza és Csoma József: «Régi magyar sírkövek». Csergheőtől a «Guth Keled nemzetség czímere» (Turul 1891. évf. 9. l.) A Pelsőczi Bebek czímernél az Ung. Revue-t idézi, a Csetnekiek czímerénél pedig az Országos Levéltárra hivatkozik, holott ezeknek első forrása az említett sírkő-munka. A Kisvárdai Szakolyi cs. czímerét Nagy Iván után írja le, pedig tudjuk, hogy ez hamis (v. ö. Nagy I. X. 790. l. Turul 1891. évf. 12. l.). Jellemző, hogy bizonyos Arbon nevű német család ékezetes czímerét mint valami nevezetességet mutatja be a Guth Keled ganusnál (283. lap, még rajzát is adja kivételképen!), pedig megtanulhatta volna Csergheőtől, hogy az oldalékek a germán heraldikában igen közönséges heroldkép.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
