I.
I.
Nagyszabású műnek első kötete fekszik előttünk, mely 80 magyar nemzetség genealogiai és birtokviszonyaival foglalkozik. Előszót Ortvay Tivadar akadémiai tag írt hozzá. Néhány sor az egész, de fölöttébb jellemző. Mindenek előtt megtudjuk belőle, hogy a művet, – mely a többek között arra van hivatva, hogy szerzője képességéről «fényes tanubizonyságot» tegyen, lelkes kiadójának pedig babérokat szerezzen – ő ajánlotta kiadásra. Hát ez bizony szép dolog, de megvalljuk, magunk részéről semmi különös fontosságot sem tulajdoníthatunk neki, sőt még azt sem láthatjuk be, hogy voltaképen miért szükséges ezt nekünk tudnunk? Ily aprólékosságok nem érdekelhetnek bennünket, s ezen az úton haladva végezetre oda jutunk, hogy még a szedő gyerek is halhatatlanságot követel magának! Hálánkra csak abban az esetben tarthatna számot Ortvay úr, ha az előszót – akadémikus létére – jobb magyarsággal írja vala meg, mert tisztelet becsület, kissé gyöngébb idegzetű olvasónak nem volna tanácsos ezt kezébe adni.* De már erről Wertner csakugyan nem tehet!
«A jelen művet és ajánlottam a nagyérdemű kiadónak kiadásra.» Ezzel a hangzatos kijelentéssel kezdődik a jeles előszó, melynek ezúttal csak nehány stiláris szépségét akarjuk bemutatni. Ortvay úr meggyőződése szerint «alig van a hazai historicusnak könyvre nagyobb szüksége mint a jelenre», mert az oklevelek felszaporodtak ugyan, «de ám azért annak daczára sem mondható», hogy a szakmivelés ezen ága valami nagy lendületet vett volna. Adatok lettek volna immár, de a kedv azok feldolgozására «mégis nem igen gyarapodott» Wertner Mór «egyike legképesitett genealogusainknak», munkája pedig a historikust «egyrészt hosszas s fáradságos kutatás alól fogja felmenteni, másrészt meg biztosan tájékoztatni ama téren, hol az egyes családok összekeveredéséből zavar támad.»
15A könyv iránt való érdeklődésünket, a tárgy kiváló fontossága mellett még az a körülmény is nagy mértékben fokozta, hogy szerző – a kit különben irodalmi reputatiója alapos reményekre jogosithatott volna – nem várta be az akadémiai pályázat határnapját s nem vágyott arra, hogy fáradságos munkájának erkölcsi sikerét Magyarország legelső tudományos foruma decretálja! De hát ez utóvégre is merőben izlés dolga s reánk tulajdonképen nem tartozik. Ugyan miért döngesse valaki a halhatatlanság kapuját, miért ostromolja meg a sokszor emlegetett chinai falakat, ha egyszer jobban szereti a téres szabad mezőt a sorompóknál, a nyilt sisakkal való föllépést a mysticus lovagjátékoknál? Sőt van a dolognak kétségtelenűl praktikus oldala is! Mert ha p. o. jóra való derék munkát végez valaki, akkor – ha csak különösen nem sóvárog utána – nyugodtan alhatik az Akadémia koszorúja nélkül is; ha pedig attól kell tartania, hogy művének esetleg hibái, fogyatkozásai lesznek, úgy bizony tanácsos kikerűlnie a könyörtelen birák itéletét, nehogy késő bánattal, szomorú megadással sóhajtson föl: «Oleum et operam pedidi»!
Wertner művét 8 oldalra terjedő «Bevezetés» nyitja meg, melyben elmondja, hogy mit tart ő a középkori oklevelekben előforduló nemzetségek s általában a «de genere» megjelölés felől. Majd beszámol azokkal a szempontokkal, melyek a munka megírásánál vezették, végezetre pedig az írói szerénység elnyűtt köpenyegébe burkolózva kijelenti, hogy munkája, «mint minden emberi mű, gyarló és tökéletlen» levén, megelégszik azzal, ha könyvében a genealogus értelmes kalauzra talál, «mely a genusok útvesztőjében itt-ott helyes nyomra tereli».
Örömmel konstatáljuk, hogy ezt a czélját el is érte, mert nem képzelhető oly szigorú, de elfogulatlan kritikus, a ki be ne vallja, hogy dr. Wertner műve – illetőleg annak genealogicus része – az olvasót «itt-ott» sőt több esetben helyes nyomra vezeti! Csak az a kérdések kérdése, hogy megoldotta-e ezzel föladatát s nem várhatunk-e jogosan valamivel többet attól a könyvtől, mely a «Magyar Nemzetségek» büszke czímét viseli homlokán s melyet a külföldnek is valóságos «irodalmi tünemény» gyanánt mutattak be?*
L. «Der Deutsche Herold» 1891. évf. 12. sz.
Mert véleményünk szerint az még korántsem érdeme valamely tudományos munkának, hogy az olvasót félre nem vezeti s igaz ugyan, hogy Wertner kitűzött czélja nem a genusok történetének megírása vala, de azon állítását, hogy kizárólag a nemzetségekre vonatkozó elszórt adatok csoportosítására, rendezésére törekedett volna, magunk részéről a szerzők chablonszerű mentegetődzésének tartjuk! A «Bevezetés» nyiltan elárulja, hogy a fontos kérdés tisztázásával is megpróbálkozott, a minthogy ki sem térhetett előle, a régi iskolának a nemzetségekről való megrögzött fölfogásával szemben kijelentvén: «hogy az okirati anyag felkutatása a genusok jelentősége ügyében határozottan más eredményre vezetett».
Hát épenséggel erre vagyunk mi kiváncsiak, ez az «eredmény» érdekel bennünket közelebbről; a könyv beosztásával, a tárgyalás módjával, rendszerével, a genusokhoz tartozó egyes családok elágazásával, birtokviszonyaival stb. majd alább tüzetesen foglalkozunk!
Lássuk tehát legelsőben is, mikép értékesítette szerzőnk a rendelkezésére álló roppant oklevél anyagot; sikerült-e tisztáznia a kérdést, vagy egyáltalában fedezett-e föl ezen a téren előttünk eddigelé ismeretlen igazságokat?
Wertner nemcsak a magyar, hanem a külföldi genealogiában is járatos lévén, párhuzamot von e kettő között s munkája «Bevezetés»-ét a következő érdekes fölfedezéssel nyitja meg:
«Különlegessége a magyar genealogiának, hogy a legtöbb hazai nemes családot valamely nemzetségtől (genus) le tudja származtatni, miből a tudományos élvezeten felül gyakorlati haszon is háramlik.»
Ennek a sententiának, mely talán az eredeti német szövegezésben igen szépen hangzik, nem az a legfőbb hibája, hogy a magyar ember fülét botrányosan sérti, az olvasóra pedig kissé komikus benyomást tesz, de sokkal fontosabb ránk nézve, hogy határozott valótlanságot tartalmaz. Meggyőződésünk szerint ugyanis Wertner theoriájának épen az ellenkezője áll, azaz sem a jelenleg élő, sem a már kipusztult magyar családok túlnyomó számáról nem lehetne bebizonyítani, hogy valamelyik genusból vették volna eredetüket. De hogy juthat eszébe szerzőnek ilyesmit állítani, ha a történelmet csak valamennyire is ismeri? És ha a társadalomnak koronként való átalakulásait figyelemmel kisérte volna, kellően mérlegelné a török hódítás terjedésének s a XVII. század vallásos háboruinak messze ható következményeit, szükségképen be kell vala látnia, hogy merőben hamis nyomokra tévedett!
Elméletének alaptalansága abban az időben is konstatálható, mikor még a genusból való származás föltüntetése országszerte divatban vala. Hiszen nehány sorral alább maga is nyiltan bevallja, hogy az oklevelekből «a középkor legkiválóbb 16családjai és kimagasló alakjai nemzetségéről fölvilágositást nem nyerünk». Nem bizony; ami pedig a magyar nemzet tulajdonképeni zömét, a köznemességet illeti, tudvalévő dolog, – mindig a középkort tartván szemeink előtt, – hogy ennek legősibb elemét a szabad birtokosokká lett egykori várjobbágyok, illetőleg utódjaik képezték, a kikről csak ritka esetben, kivételesen bizonyíthatjuk be, hogy az okleveleinkben előforduló genusok valamelyikéből származtak volna.
E kérdés látszólag lényegtelen, de ne feledjük, hogy ha Wertner elmélete megállana, a genusoknak szükségképen nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítanunk, mint a mennyivel meggyőződésünk szerint, valóban birtak s akkor a nemzetségi viszony szálai alkalmasint társadalmi és politikai intézményeinkben gyökereznének! Ezt azonban szerző velünk együtt határozottan tagadja.
Tovább olvasva a «Bevezetést», meglep bennünket az a határtalan naivság, melylyel Wertner a középkori állapotokat fejtegeti és csakhamar arra a következtetésre jutunk, hogy a «Magyar Nemzetségek» írója szenvedélyes genealogus ugyan, ki az okleveleket irgalmatlanul fölbonczolja, szétdarabolja s a bennük talált genusokat izek, ágazatok, határozott és határozatlan tagok szerint anatomizálja, a historiával azonban édes keveset törődik s annak tanulságait tételei fölállításánál, gyakran sajátszerű következtetései levonásánál figyelmére sem méltatja. Szóval himezés-hámozás nélkül kimondhatjuk, hogy a középkor szellemét, institutióit, erkölcseit, világnézletét, társadalmi viszonyait nagyon felületesen, vagy egyáltalában nem is ismeri s ebbeli fogyatkozásának természetes következésekép saját korának fölfogásával itéli meg a jelenségeket. És még hagyján volna, ha az úgynevezett régi jó táblabiró világ lebegne szemei előtt a Hármas könyvön alapuló patriarchalis jogviszonyaival, de sokkal rosszabb modell-t választott magának s valósággal Landes- und Oberlandesgerichtekre képzeli fölosztva Magyarországot, pléhgalléros beamterekkel, a kik – mintha csak épen akkor találták volna föl az ősiségi patenst – birtokügyekben a de genere megjelölés «hivatalosan konstatált jogczímén» ítéltek.
De a java még ezután következik. Fölfedezvén ugyanis, «hogy a de genere megjelölés az egész XI. században és a XII. század kezdetén épen nem, a tatárjárás után a XIV. század második feléig ellenben nagyon gyakran kerül elő», meg akarja nekünk magyarázni e sajátszerű tüneményt, mi közben pillantást enged vetnünk középkori ismereteinek gazdag tárházába. Alig hinné az ember, hogy egy tudományos műnek 8 oldalra terjedő «Bevezetése» ily mulattató olvasmány lehessen!
Mindenek előtt megtanuljuk belőle, hogy a tatárjárás előtt a birtokviszonyok rendezve voltak hazánkban (hogyne! kivált a várjavak visszafoglalása idején!) , a rokonsági összeköttetéseket nyilvántartották (!), a családi archivumok kifogástalanul kezeltettek (!!), s ennélfogva senkinek se volt szüksége arra, hogy nemzetségből való származtatását különösen hangsulyozza, mert «az igazság kiderítése okiratok felmutatása és tanuvallomás által könnyen volt keresztül vihető.»
Homályosan sejtjük, hogy az «igazság» alatt szerzőnk a tulajdonhoz való jogczímet érti, ennek kiderítése azonban a mongol pusztítás után, mivel sok fekvőség birtokos nélkül maradt, «az urak egy része családjok legtöbb tagjával az ellenség gyilkos keze alatt esett el», az okleveleket megsemmisítette a láng, «anya- és telekkönyvek» pedig – a modern genealogus kimondhatlan kárára – nem voltak, véleménye szerint már sokkal több ügygyel-bajjal járt.
Hanem a középkori ember praktikus esze (Wertner leleményességével egyesülten) csakhamar segített a bajon. Kitalálta ugyanis a sokat emlegetett «de genere» megjelölést, és ha a tatárjárás után «valaki azon volt, hogy vagy tulajdonát reklamálja vagy valamely uratlan birtokra törvényes vagy látszólagos igényeit érvényre juttassa», ennek segítségével egyszerűen bebizonyította, hogy olyan őstől származik, «kiről még köztudomású vala, hogy régi idők óta valamely nagyobb birtokcsoport szerzőjének, vagy legalább egyedüli tulajdonosának ismerték».* De még ez sem volt okvetetlenül szükséges, mert a jó lelkű birák megelégedtek azzal, ha az illető kimutatta, hogy az «egyedüli tulajdonos» családjához tartozik és gondolkozás nélkül oda itélték neki a «kérdéses birtokot». Az volt még ám a jó világ, valóságos Eldorádója a jószág nélkül szükölködő szegény legényeknek s magunk részéről épenséggel nem csodáljuk, hogy a de genere rövid idő alatt ugy elszaporodott hazánkban, mint eső után a gomba!
Tudom, hogy a szó szerint való idézés nem a legkellemesebb dolog, főleg azokra nézve, a kik már a «Bevezetés»-t olvasták, de megvallom, másként legjobb igyekezetem mellett sem volnék képes hiven visszaadni szerző gondolatmenetét. Tagadhatlan továbbá, hogy a szemelvények míg egyrészt kitünően illustrálják dr. Wertner fölfogását, másrészt megóvnak bennünket attól a méltatlan gyanusítástól, hogy talán szándékosan vagy ártatlanúl félremagyaráztuk volna őt.
Az egész dologban csak az nem fér a fejünkbe, hogy oklevelek, legközelebbi rokonok, matriculák és telekkönyvek hiányában, mivel igazolhatta a jámbor «valamely nagyobb birtokcsoport szerzőjétől» való származását, ha ez történetesen 100 vagy plane 200 esztendővel az előtt élt, a mi bizony könnyen megeshetett? 17Ily aprólékosságok azonban dr. Wertnert korántsem aggasztják, segít ő magán egy újabb sophismával, mondván, hogy «a nemzetségek tatárjárás utáni megjelölései oly személyek neveitől származnak, melyek nemzedékrendjét nem igen messze érő korszakba vissza tudták vezetni».* Ha jól sejtjük, ebből az következnék, hogy hasonló esetekben tehát a birtokkereső a maga leszármazását tanukkal is igazolhatta s igy a biróság egész nyugodt lélekkel itélhetett! A genialis elmélet ekkép semmi kivánni valót nem hagy fenn, sőt még az is megtörténhetik, hogy valaki elhiszi. Azzal bizony el nem kárhozik, sőt meg vagyon írva: Boldogok azok, a kik hisznek stb.
Föl nem foghatjuk, hogy azoknak a bizonyos személyeknek a nemzedékrendjét miért kellett volna valahová viszavezetni, mert magyar észjárás szerint épenséggel utódjaiknak kellett a maguk nemzedékrendjét azokhoz vissza vagy tőlük levezetni!
Eddigelé azt tartottuk, hogy a genusból való származás feltüntetése, szóval a «de genere», középkori okleveleinkben részint az állandó vezetékneveket pótolta, azaz egyszerűen csak megkülönböztetésül szolgált, minden más elvi vagy gyakorlati jelentőség nélkül, részint osztályos atyafiak között az egy törzsfőtől való származásnak praktikus kifejezése volt, mely azonban magában véve semmit sem bizonyított, használatát a szükség nem indokolta, a törvény vagy jogszokás fontosságot annak sohasem tulajdonított. Wertner azonban egy hatalmas lépéssel kijelenti, hogy az a birtokfoglalásnak «hivatalosan konstatált jogczíme» volt, sőt a tatárjárás után, mikor privát meggyőződése szerint, mindennapi esemény számba ment, hogy egyikmásik gazdátlan birtokra «valamely ösmeretlen, távoli rokonság ürügye alatt» vagy épen jogtalanúl «jelentkezett» – valóságos csodatévő hatalommal ruházza föl azt!
Erre csak annyit jegyzünk meg, hogy a gazdátlan birtok, az urafogyott vagyon tudvalevőleg a királyra szállott, a ki – ha épen kedve tartotta – ismét eladományozá, és ha valakinek történetesen kifogása volt ez ellen, annak rendje és módja szerint protestálván, törvényeink értelmében oklevelekkel be is bizonyíthatta a maga igazságát. Szabadságukban állott ezt megpróbálni az ismeretlen távoli rokonoknak is, minthogy azonban Wertner oly esetekről szól, mikor a «családi irományok elvesztek», aligha nem hamis oklevelekkel állottak elő s egyedűl maguknak tulajdoníthatták, ha rájuk bizonyulván a csalás, simpliciter hűvösre tétettek!
Azoknak a sorsa felett pedig épenséggel ne aggódjék Wertner, a kik tényleg «intra dominium» voltak ugyan, de okleveleik a tatárjárás alatt elpusztultak. Arra való volt a király, hogy mást adjon helyettük. Kár a középkori embert ugyan nagyon félteni, megtudott az élni az egyedül idvezitő «de genere» nélkül is, mely különben sem használt volna többet neki, mint az elveszett privilegium ládafiában őrzött selyemzsinóros pecsétje!
Persze, hogy ez a «Magyar Nemzetségek» írója előtt hihetetlen dolognak tetszik, mert 50–60 kötetre menő oklevél alapján «urbi et orbi» hirdeti, hogy e «megjelölést a személyazonosság és az örökösödési jogon alapuló összes igény törvényességének megállapítása czéljából» még az általa úgynevezett «nyilvános helyek»* is elfogadták! Már pedig merész képzelő tehetség s a középkori viszonyoknak teljes ignorálása szükséges ahhoz, hogy valaki ilyet mondhasson.
Valószinűleg szabad fordítása a «locus credibilis»-nek.
Nem vetjük szemére, hogy a birói eljárást s általában az igazságszolgáltatás történetét tüzetesebben nem tanulmányozta, de épen ezért joggal megkivánhatjuk tőle, mert könyve, tárgyánál fogva a szakférfiakon kivül a nagy közönséget is érdekli, hogy a jóhiszemü embereket komoly tudományos éppel félre ne vezesse!
Minden felesleges szószaporítás helyett legelsőben is azt kérdezzük, hogy sok ezer oklevelet átvizsgálván, rendelkezik-e szerző kétségtelen bizonyítékokkal arra nézve, hogy a káptalanok és konventek – mert a «nyilvános helyek» alatt valószinűleg ezeket érti – a különböző jogi cselekmények írásba foglalásánál a «de generé»-t az általa kifejezett világos czélzattal alkalmazták volna? Hiszen ez az állítás határozottan magában foglalja azt a föltevést, hogy a hiteles helyek az ország valamennyi ügyes-bajos nemesének leszármazását és összeköttetéseit nyilvántartották volna, a mi pedig nem hogy a középkorban, de a legtökéletesebb bürokratismus mellett sem képzelhető! Mert a kit Váradon vagy Egerben történetesen ismertek, annak bizony a Szepességen vagy Pozsonyban gyakran hirét se hallották és beirták a levélbe a nevét úgy, a mint saját jószántából bediktálta, p. o. Lászlófia György Boxa nemzetségből, boldoguljon vele, ha tud! Ha az illetőnek különös kedve tartá a jámbor káptalanbeli papokat félre vezetni – bár nem látjuk át miért tette volna – alakoskodásával másnak nem árthatott, magának még kevésbbé használt, mert őseinknek törvényalkotó bölcseségében szerencsére nem a dr. Wertner fölfogása érvényesült. Kijelentjük azonban, hogy ha csak egyetlen egy concrét esetet is mutat föl nekünk, mikor a biróság a «de generé»-t osztályos vagy más birtok pörökben «az örökösödési jogon alapuló igény» törvényes bizonyítékának declarálta és fogadta 18el: saját tudatlanságunkról vallást tévén, ünnepélyesen bocsánatot kérünk tőle!
Addig azonban ne vegye rossz néven, ha egy ujabb kérdéssel terheljük.
Véleménye szerint ugyanis, a középkori ember a birtokfoglalásnak ezt a sokat emlegetett hivatalos jogczímét két kézzel ragadta meg, hogy «mint netáni támadások elleni védő gátat» örököseire is átruházhassa. Mi az oka mégis annak, hogy a XIV-ik század második feléig kiadott oklevelek túlnyomó száma genusokról egyáltalában nem emlékezik, sőt a nemzetségből származó családok birtokügyeire vonatkozó okleveleknek is átlag véve csupán egy harmadában találhatjuk föl a «de genere» megjelölést? Erre pedig épenséggel a Wertner által összegyüjtött regesták tanítanak bennünket, ezekből látjuk p. o. hogy a Borsa nemzetségre vonatkozólag fölhasznált 37 oklevél közül csak 2 említi a genust, az Ákosok, ha nem csalódom, 80 esetben tizenötször, a Győr nemzetség tagjai 98 esetben tizennégyszer, a Becse Gregorok másfélszáz oklevélben ötször, az Abák több mint 200 oklevélben körülbelül 60-szor, a Guth Keledek csaknem 300 esetben meg hatvanszor sem említtetnek a genussal együtt!
Meggyőződhetünk pedig arról, hogy igen gyakran osztályos pörök s nagy fontosságú birtokügyek forognak szőnyegen, mikor a vérséget s a közös leszármazás tényét bizonyítani kellett. És bizonyították is mindannyiszor, a nélkül, hogy a «de genere»-re hivatkoztak volna, a mire maga Wertner is könnyen rá jöhetett volna, ha az okleveleket figyelmesebben átvizsgálja vala.*
A dolog annyira nyilvánvaló, hogy állításunkat bizonyítgatni szinte feleslegesnek tartjuk. Mindazonáltal a sok közűl egy jellemző esetet mégis elmondunk. – Az 1334-ik év folyamán Salamonfia János az országbiró előtt pörrel támadta meg János fiait: Lászlót és Fábiánt, részt követelvén tőlük az őseik által osztatlanúl használt Guth, Atya, és Aba birtokokból. (Tehát a közös leszármazáson alapuló jogok érvényesitéséről volt szó! Lásd Bevezetés IX. l.) Keresete támogatására előadá, hogy atyja Salamon fia Ekcsnek, a ki fia Eleknek, Elek fia Farkasnak; alperesek atyja János fia Lőrincznek, a ki fia Pálnak, ez fia Nándornak, Nándor pedig fia említett Farkasnak. Alperesek a közös őstől való leszármazást nem tagadván, egyszerűen azzal védekeztek, hogy János keresete törvénytelen, mivel őseik már régen megosztozkodtak s ennek következtében az országbiró leveleik fölmutatására határnapot tűzött ki. Az itéletben említtetik ugyan, hogy perlekedő felek «in proxima linea cognacionis et generacionis» állanak, az illető genust azonban az osztályos atyafiak nem tartották szükségesnek megnevezni, bár tudjuk, hogy a Guth Keled nemzetségből származtak s János a Guthy, László pedig Fábiánnal együtt a Balkányi család őse volt. Ennélfogva kétségtelen, hogy a birói fölfogásra nézve nem a «de genere Guth Keled», hanem az a körülmény bírt fontossággal, hogy mindannyian Farkastól származtak, kinek fiai az említett jószágokat osztatlanúl birták. (Anjou okm. III. 88.)
Már most mi következik ebből?
Legelsőben is az, a mit következetesen mindig hangoztattunk, hogy t. i. a genusból való származásnak az emberek semmi néven nevezendő fontosságot sem tulajdonítottak és annak az oklevelekben való kijelentése pusztán esetleges. Másodszor, hogy Wertner művének a nemzetségekről szóló «Bevezetés»-ét a tulajdonképeni genealogiai részt a helyett, hogy föladatához képest támogatná, egyenesen megczáfolja, minélfogva a «Magyar Nemzetségek» írója nem az általa fölhasznált oklevelek alapján, hanem saját dúsgazdag képzelet világából tart nekünk tudományos értekezést, melyből azonban – az ő classicus szellemében szólva – reánk nézve sem tudományos élvezet, sem gyakorlati haszon nem háramlik!
Az elmondottakra még csak azt kivánjuk megjegyezni, hogy szerző tanulmányozta ugyan a kérdés irodalmát, de szembetünőleg lázas sietséggel dolgozván, nem volt ideje az olvasottak felett gondolkozni, hanem egyszerűen rányomta azokra saját fölfogásának charakteristikus bélyegét, a nélkül, hogy másokra való hivatkozásával tudós önérzetén csorbát ejtett volna. Eljárásának megvan az a jó következése, hogy most az érdem egyedűl az övé!
Hogy szerzőnk mindenekfelett önállóságra törekszik, annak fényes bizonysága az az álláspont, melyet saját vallomása szerint, a «rokonsági fokoknak az okiratok által használt kifejezésével szemben» elfoglalt s melynek fonalán a vérséges összeköttetésnek legtöbb deák terminusát genealogice meghatározza. Hogy mennyi szerencsével? az csak concrét esetekből fog kitünni, annyit azonban már most is mondhatunk, hogy szabatosságot és szigorú következtetességet keresni a diplomatika középkori latinságában, már magában véve is öreg hiba, mely az embert könnyen hinárba juttatja a genealogiának különben is ingadozó talaján! Jellemzőül szolgálhat erre nézve a következő példa.
Wertner meghatározása szerint a cognatio és consanguineitas rendesen egy és ugyanazon nemzetségből való származást jelent.* Minthogy pedig egy 1274-ben kelt oklevélben Zyguy (szegi) Apa, a Guth Keled nemzetségből származó István comes cognatusának mondatik, Wertner fölállított tételéhez híven, habozás nélkül besorozza őt a Guth Keled nemzetség úgynevezett «határozatlan» tagjai közé, pedig hát egy kis utánjárással meggyőződhetett 19volna arról, hogy a jámbor a Hunt Pázmánok genusából származott. Hasonlóképen bánik el Vajda fia Langeussal, kinek birtokait magtalan halála után, 1279-ben a Guth Keled nemzetség némely tagjai IV. László királytól a rokonság jussán fölkérték. Ezt is megtalálhatjuk a határozatlan tagok között, pedig hát egészen ártatlanúl, mert csak sógorságában állott velük, a Báthory család ősatyjának Kopasz Andrásnak Katalin nevű leányát birván feleségül.* Most tehát azt kérdezzük, ki a hibás, az-e a ki irta vagy az a ki magyarázza az oklevelet? Minthogy azonban az író deákot nem vonhatjuk felelősségre azért, hogy affinis vagy proximus helyett kissé meggondolatlanúl cognatust írt, mert hát utóvégre is Wertner elméletét nem ismerhette, – szolgáljon ez szerzőnknek intő példáúl jövendőre nézve!
«A rokonságot egyáltalában in linea generacionis és in linea proximitatis, cognationis, affinitatis, consangvineitatis jelölik meg; hol a linea generacionisról van szó, ott minden kétséget kizáró módon csakis egy és ugyanazon nemzetségből való leszármazásról lehet szólni; még a cognatio és consangvineitas (Cognatus, consangvineus) rendesen egy ily leszármazással azonos».
Özvegyét még 1311-ben is életben találjuk. Orsz. Levéltár DL. 1776.
Ne higyjük azonban, hogy a «Magyar Nemzetségek» írója a Bevezetésben elfoglalt merev álláspontját következetesen megtartaná; a szükséghez képest módosít azon, mert hisz régi dolog, hogy okos ember mindig meg tud alkudni a körülményekkel. Egy 1294-iki oklevélben p. o. Egyed mester «de genere Thome Bani» nyilván mondja, hogy Mihály prépost és testvére Péter székely ispán «in linea consangvineitatis proxima sibi attinerent», mindazonáltal nevezettek nem Tamás bán, hanem a Bö nemzetségből származtak. (Wenzel XII. k. 557.), a minthogy meg is találjuk őket Wertner könyvében a Bő genusnál a «Határozatlan tagok» között (l. 142. lap Nemzedékrend). Pedig hát elmélete szerint a «linea consangvineitatis» rendesen egy és ugyanazon nemzetségből való származást jelent.
De most már csakugyan itt az ideje, hogy az «oklevelek által hitelesített nemzetségekre» térjünk!
