II. Gyejcsa és Gecse.
II.
Gyejcsa és Gecse.
Gyejcsa és Gecse.
Dr. Karácsonyi J. úrnak zokon esett, hogy a Geisa név helyes olvasásáról szólva, egyszerűen csak említést tettem az általa vitatott Gecse alakról, érveivel pedig nem foglalkoztam. Ha méltóztatik emlékezni, e helyett valami egyebet tettem. Kimutattam ugyanis a következőket:
1. A Geisa név kezdőbetűjét gy-nek kell olvasni, mert II. Geisa király-, fiai- és unokáinak okleveleiben a nevet mindig egyszerű g-vel találjuk, miként pl. a Halotti Beszédben a «gyümölcs»-öt gimilc-nek (eredeti alakja a török «jimis», «jemis») és sohasem gu-vel, a mi az Árpádkorban az e és i előtti g hangot szokta jelölni, sőt egy ízben eléfordul a «regis Gyesse» alak is s bár ezzel szemben K. úr azt a kifogást hozza föl, hogy nem eredeti oklevél, hanem 1363-ki átirat használja, e kifogást K. úr sem veheti komolyan, mert azt talán még sem képzeli, hogy a Nagy Lajos korabeli magyarságnak már egyáltalában ne lett volna sejtelme a Geisa név helyes kiejtéséről. De ha ez nem volna elég bizonyíték, hivatkoztam egykorú külföldiekre, a kik Geisa nevű uralkodóinkról szólva jól-rosszul a gy hangot igyekeztek a Joas, Joitsco, Jesse, Ιατζας-ban stb. visszaadni.
Hiába kicsinyli K. úr ezeket az idegeneket. Ha rosszul írták is a magyar neveket, ha tökéletlenűl adták is vissza, a mit hallottak s a hogy hallották: az az egy bizonyos, hogy a német, lengyel és byzanczi nem ugyanazt a hibát követi el és semmiesetre sem írják a nevet j-vel, ha gutturálist hallanak, hanem a német esetleg fölcseréli a g betűt k-val, a hogy különben is szokta tenni, a nyugoti szláv talán h-val írta volna olyan analogiák után, mint «grad – hrad», «gora – hora», a byzanczi pedig vagy κ-val, vagy χ-vel, nehogy az ε előtti γ (v. ö. ΓΕΩΒΙΤΖ, Γειτζας) rendes szabály szerint j-nek olvassák, esetleg az ε-t cseréli föl α-val (pl. Γαιτζας). De egyiknél sincs az ilyen ferdítésnek legkisebb nyoma is, pedig az idegenek sületlen ferdítéseinek is megvan ám a szabályszerűségük. Sőt ellenkezőleg, valamennyi használja a j-s változatot, köztük a jól értesült Kinnamosz is, a mi – bár tökéletlenűl – mégis csak a magyar kanczellária e előtti g betűjét, azaz a gy-t akarja kifejezni.
Könnyű ám a későbbi időből származó példákra hivatkozva gúnyolódni, hogy lám azok milyen rosszúl vannak írva, hogy lehet azokra valamit építeni? De tessék csak pl. a Hédervári névnél elképzelni, hogy amaz idézett olasz példán kívül egyéb adatunk nem volna, a miből a XIV. századbeli alakra következtethetnénk; 43bizony a «de Edrovar»-ból is láthatná, a ki épen akarja, hogy Heidrih várát akkor még nem Hédervárnak, hanem Hedrő- vagy Hédrővárnak mondták. Vagy tegyük föl azt az eshetőséget, hogy XVII. századbeli orthographiánkból nem lehetne kisütni: o-val vagy ö-vel ejtendő-e Thököly neve? úgy-e hogy a német «Teckeli» minden gyarlósága mellett is jó szolgálatot tenne, mert annyit mindenesetre bizonyítana, hogy a név felhangu volt, nem pedig alhangu?
Igenis nagy szükségünk van az egykorú külföldiek tanuskodására, midőn Geisa királyaink nevében az első betű helyes olvasását akarjuk megállapítani, mert kiegészítik azt a hézagot, a mit hazai adatainknál tapasztalunk, az azokból levonható eredménynyel nem ellenkeznek s a legkülönbözőbb eredetű és orthographiáju idegenek is találkoznak abban az egy pontban, hogy a jésített hangok valamelyikét akarják kifejezni, nem pedig gutturálist.
Királyaink nevéről beszéltem, erről van szó s nem azon nevekről, melyekre K. úr hivatkozik s a melyekről kimutatja, hogy azok csakugyan g-vel kezdődnek és Gecsének olvasandók. Mert, kérném alásan: hogy volt az Árpádkorban egy Gecse nevünk, melyet bizonyos személyek viseltek s a mely némely helynévben korunkra is átszállt, ez egy dolog; hogy pedig Geisa királyaink nevét Gecsének kell olvasni, ez meg egy másik dolog. Nem tetszik észrevenni, hogy ez a két dolog nem szükségkép tartozik együvé s ennélfogva mintha egy kis zökkenés volna a végkövetkeztetésben!
Én megfogadván K. úr tanácsát, kellő óvatossággal és kritikával így formuláznám a kérdés logikai menetét: az Árpádok alatt eléjönnek ilyen személynevek: Geisa, Geicha, Gecha, Geche, Gueche stb.; ez a sorozat ugyanazon egy névnek a változataiból is állhat, de foglalhat magában két különböző nevet is. Egyik részét, az 1279-ben és 1318-ban említett Guechének a nevét kétségkívül g-vel kell olvasni s ezt a kiejtésmódot támogatják Gecse helyneveink is. Ámde találunk ilyen alakot is: Gecha vagy másként Giecha (Vár. Reg. 108) s aztán: Yecha (1231. Péter, nuachi birtokos leánya. Árp. Új Okl. XI. 229), itt már a kezdőbetű határozottan gy, ez tehát más névnek látszik, s mivel az adatok Geisa vagy Geicha királyaink nevénél is a gy-s kiejtésre mutatnak, miként azon 1262-ben említett Geysa nevénél, a ki Pousa mosoni várjobbágynak volt az apja (Árp. Új Okl. III. 28), mert ugyanezen oklevél az e előtti g hangot gu-vel jelöli (v. ö. Michael, fil. Guestred): azt a nevet, melyet Gecsének kell olvasni, nem szabad összezavarni a Geisa, Geicha, Giecha, Yecha névvel, mely Gyejcsának, Gyécsának olvasandó. Meg tetszett érteni a két eljárási mód közötti különbséget?
Mert hiszen másnemű különbségre is hivatkoztam én, ha méltóztatik emlékezni, a Geisa névnél. Nevezetesen felhoztam, hogy
2. a Geisa névben többek közt egy i vagy y betű is volna. Ezt pedig nem hiába írták ám oda, hanem mindenesetre van valami jelentősége s nem lehet olyan könnyedén túltenni rajta magunkat, mint K. úr teszi a Gecse olvasásnál. Ez utóbbiban eredetileg sem lehetett meg ez a j, mert ha további hangfejlődéssel el is tűnik, nyom nélkül – és ezt tessék ismét megjegyezni – soha sem szokott elenyészni. A középkori rejf-ből «réf», «rőf» lett, a Heidrichből «Héder», a mezejtelenből «mezítelen», a székelyeknél ma is meglevő tetejből lett «tető», a Halotti Beszédbeli illezie ma «illeszsze», és így tovább. Tessék válogatni a lehetőségek közt. Nekem azonban úgy rémlik, hogy a Gecse alak egyikbe se illik.
3. Azt is megírtam, hogy a név végén se használtak csupa passzióból a betűt, hanem mert okuk volt rá. Hogy aztán a Geisa név, ha tovább is használatban marad, a mi korunkig miféle módosuláson ment volna keresztül, én se tudom, K. úr se tudja, legfölebb csak képzeli. Annyit látok, hogy a gyertya, deszka, széna, karéj, fazék és egy sereg más szóban a közép e, valamint az é megmaradhat az a betűvel, tehát a Geisa = Gyejcsa, Gyécsa névben sem kellett szükségkép e-vé alakulni a végső a-nak. De látok egy más dolgot is. Az olyan hangalak, minő a Geisa, a magyarban nem eredeti, hanem valami másból alakult.
Ha ezt az eredetibb alakot keressük, a következő analogiák szolgálhatnak felvilágosításúl: tanojt, később: tanejt, ma: tanít; szakajt és szakít; rajta, székelyeknél: rétta, ritta; karaj és karéj, karé; paraj és paréj, paré; kajabál és kiabál; Ajka, Oyka, a középkorban így is: Eyka stb. Ebből azt látjuk, hogy a Gyejcsa, Gyécsa névnél is kellett egy eredetibb Gyajcsa vagy Gyojcsa alaknak létezni. Már most azt is tapasztaljuk, hogy Geisa nevű uralkodóink nevét a legkülönbözőbb külföldi források emlegetik Joas, Gouz, Goviso, Jonotsa (azaz: Jouotsa), Joitsco, Γεωβιτζ, Ιατζας stb. alakban,* s a ki elfogulatlanúl vizsgálja ezeket a sületlenségeknek nyilvánított névváltozatokat, az végre is rájön, hogy 44a bizonyos szabályszerűséggel és többféle nemzetiségű idegen íróknál ismétlődő ú. n. ferdítéseknek talán valami reális alapjuk is lehet, miként föntebb az olaszos «Edrovár»-ban a mai «Hédervárral» szemben már utaltam ilynemű alapra, s a föntebbi alakok esetleg a nyelvészetileg különben is valószinű Gyajcsa- vagy Gyojcsa-féle formának felelnek meg. Mert kérném alásan, csakis azért, mivelhogy bizonyos elmélettel sehogy sem egyeztethetők össze az idegenek által leírt névalakok, nem szükséges ám szántszándékkal szemet húnyni az azokból levonható s nem épen megvetendő tanuságokra.
Már a multkori czikkemben megjegyeztem, hogy a Joas-, Gouz-féle alakok a név teljes alakjának fölvett Gyovicsa, Gyoucsa változatai s körülbelől a Gyoucs kiejtésnek felelhetnek meg. Ezen Gyoucs változatnak nálunk is van nyoma ama Jous «de genere nobilium prope Okur existencium» nevében, kit mint Tyna asszony apját egy 1274-ki oklevél említ. (Árp. Uj Okl. IX. 105.) Ebből az alakból származhatott a hevesmegyei Gyócs és a somogymegyei Alsó- és Felső-Gyócs puszta neve.
Végezhetnék a Geisa névvel, ha K. úr a Thietmar által említett Dewix vagy Deuuix alakot is föl nem hozta volna s kártyavárnak, szappanbuboréknak mondva az erre (no meg egyébre is) épített következtetéseimet, nagy diadallal nem hirdeti, hogy a lengyel Procui apjának, Zenomiszl vagy Zemomiszlnak a nevét zavarom össze utolsó fejedelmünk nevével.
Bocsánatot kérek, ez a Dewix = Zemomiszl-féle azonosság talán nem egészen olyan kétségtelen tény, mint a milyen föltétlen határozottsággal K. úr állítja, s ha meg nem sérteném vele, némi alapja annak a másik, a K. úr fölfedezése előtti felfogásnak is lehet, mely Deuuixben nem Procui, hanem a pannoniai király apját látja.
Nézzük csak, mit is mond Thietmar? Közlöm a szöveget egész terjedelmében,* hogy a midőn összefüggésére és logikai menetére fogok hivatkozni, ellenőrizhető legyen, a mit mondok.
Lib. VIII. 3. Pertz Mon. Germ. Hist. Script. Tom. III. p. 862.
«Habuit hic (t. i. a lengyel herczeg) quandam urbem in confinio regni suimet et Ungariorum sitam, cuius erat costos Procui senior, avunculus regis Pannonici, a suis sedibus ab eodem, ut modo, antea expulsus. Qui cum uxorem suam a captivitate non posset absolvere, gratuitu nepotis sui, quamvis inimici, suscepit eam ex munere. Nunquam audivi aliquem, qui tantum parceret victis, et ob hoc in civitate superius memorata, sicut in caeteris, sedulam Deus eidem concessit victoriam. Huius pater erat, Deuuix nomine, admodum crudelis et multos ob subitum furorem suum occidens. Qui cum christianus efficeretur, ad corroborandam hanc fidem contra reluctantes subditos sevit, et antiquum facinus zelo Dei exestuans abluit. Hic Deo Omnipotenti variisque Deorum inclusionis immolans, cum ab antistite suo ob hoc accusaretur, divitem se et ad haec facienda satis potentem affirmavit. Uxor autem eius Beleknegini stb. stb.»
E sorokra mindenki, ha csak nem hajhászsza a minden áron való eredetieskedést, legfölebb annyit mondhat, hogy a szöveg nem a legszabatosabb s nincs világosan megmondva, hogy ezek a szavak: «huius pater erat Deuuix» Procuira vagy a pannoniai királyra vonatkoznak-e?
Mind a mellett, ha egy kissé tüzetesebben vizsgáljuk a szöveget, találunk abban némi alapot arra a szappanbuborékos föltevésre, hogy Thietmar talán mégis csak a pannóniai király, nem pedig Procui apját értette Deuuix alatt.
Azt mondja ugyanis Thietmar, hogy Procuit unokaöcscse, a pannóniai király, elűzte a székhelyéről. Procui nem képes a fogságból kiszabadítani a feleségét, unokaöcscse azonban, bár ellensége volt, kegyelemből visszaadta neki. Eddig tehát a pannóniai királynak egy nagylelkű tettéről volna szó s most ehhez azt a megjegyzést fűzi Thietmar, hogy senkiről sem hallotta, a ki olyan elnéző volna a legyőzöttek iránt, mint – talán bizony Procui?
Már kérném szépen, azzal talán még sem szabad megsértenünk a jó merseburgi püspököt, hogy ilyen össze-vissza ugráló zavaros gondolamenetet tulajdonítunk neki. A kiről szóba hozta, hogy kegyelmes volt ellenségével szemben, csakis arra érthette azt az általános megjegyzést is, hogy nemcsak az említett esetben, de máskor is kiméletet szokott tanusítani a legyőzöttek iránt. Ez pedig a pannóniai király s nem Procui. Azt is róla, a pannóniai királyról mondja föntebb, hogy Procui fölött győzedelmeskedett s elkergette a székhelyeiről (a suis sedibus) és ezt a gondolatmenetet folytatja, a mikor azt a megjegyzést teszi, hogy az isten nemcsak az «említett városban» (in civitate superius memorata), t. i. Procui régebbi székhelyén, hanem a többiben is gyakori diadalra segítette. Ugyan hogy lehet ezt az «elüzött» Procuira magyarázni? Ekkor tér aztán Thietmar az apára, t. i. annak az apjára, a kiről elébb azt mondta, hogy kegyelmes a legyőzöttek iránt s ezért az isten győzelmet ad neki, és ezt az apát Deuuixnek nevezi. Róla meg azt írja, hogy ép ellenkezőleg, kegyetlen volt s hirtelen haragú, büszke ember, nem is valami buzgó keresztyén, mert a mindenható istenen kívül más isteneknek is áldozott stb. Hát a mi ezt a jellemzést illeti, úgy emlékszem, hogy nagyon, de nagyon hasonlít ahhoz, a mit hazai forrásaink mondanak a «szigorúságáról» emlékezetes Geisa fejedelemről, meg aztán «szent» fiáról, első királyunkról.
De hát nézzük magát a Deuuix nevet. K. úr csakugyan komolyan azt hiszi, hogy Thietmar a Zenomisl vagy Zemomisl nevet írta Deuuixnek? Talán el tetszett feledni, hogy a magyar koronán is valami ilyesforma név van s miként a Deuuix név egy nálunk Geisának vagy Geichának 45írt egyénre illik, ha annak a felfogásnak van igaza, mely Thietmar ama bizonyos sorait a pannoniai király apjára értelmezi: hasonlókép emez is egy másik Geisára vonatkozik. Ha netalán nem ismerné K. úr a Dukasz-féle koronának az akkori magyar királyra vonatkozó föliratát, itt közlöm:
Ehhez csak annyit fűzök magyarázatul, hogy a XI. századbeli byzanczi olvasásmód szerint a ΓΕΩΒΙΤΖ magyaros átírása: Jeóvics vagy Jóvics s egyszerűen azt kérdem, melyiknek az eltorzítása a Deuuix: a Zemomisl névé-e vagy pedig azé a magyar névé, melyet valamivel később egy másik szemszédunk ilyenforma alakban, Jeóvicsnak vagy Jóvicsnak hallott, egy harmadik pedig még később – II. Geisáról szólva – Govisoval fejezett ki?
De még ezzel nincs vége azon szempontoknak, melyek K. úr meglepő fölfedezését kellő világításba helyezik. Tegyük fel, hogy csakugyan az a helyes magyarázat, melyet K. úr ad Thietmar kérdéses sorairól. Ez esetben, a mint K. úr szépen össze is állította a családfát (Turul. 1890. Ii. f. 53. l.), Deuuix = Zemomiszl és apja Procuinak, meg aztán Mieskonak, Boleszláv apjának; Procui tehát anyai részről a pannóniai királynak, apai részről meg Boleszláv lengyel herczegnek a nagybátyja. Nem találja K. úr különösnek, hogy Thietmar ez utóbbi rokonságról egy árva szóval sem emlékezik? Azt megemlíti, hogy Boleszláv egy határszéli várost bizott Procui őrizetére s ez alkalommal azt is megmondja Procuiról, hogy ki volt: «avunculus regis Pannonici», de azt mélységesen elhallgatja, hogy Boleszlávnak is a nagybátyja lett volna vagy mi. Hasonlókép hallgat ezen állítólagos atyafiságról akkor is, midőn Deuuixről beszél, a ki Karácsonyi úr szerint Procuinak volt az apja, e szerint ugyanezen Boleszlávnak meg a nagyapja. Valóban csodálatos, hogy mindezekről K. úr előtt sem a magyar, sem a lengyel, sem a német histórikusok és genealogusok nem tudtak; de ép azért meg fogja engedni K. úr, ha egyelőre amaz ósdi felfogáshoz ragaszkodunk, mely Deuuixet Geisa fejedelemmel zavarja össze, habár a mi felfogásunkban van a kártyavárépítés, a szappanbuborék-fuvás, K. úr magyarázata pedig föltétlen igazság, melyhez kifogás nem férhet.
* * *
Térjünk át K. úr többi megjegyzésére.
Ki volt Anonymus s milyen értéke van a munkájának: arról sokat lehet beszélni, egyet s mást én magam is mondtam róla s mindenesetre abban a szerény véleményben vagyok, hogy nem lehet vele oly könnyű szerrel végezni, mint K. úr teszi.
Kétséget sem szenved, hogy az az anyag, melyet ád, már bizonyos költői átalakításon ment keresztül, csakhogy nem az ő kezében, hanem a magyar nép szellemében, mely a beköltözés körüli időszakból három vagy négy nemzedék tetteit és személyeit egy főalak körül kezdte csoportosítani s egy kimagasló nagy eseménynyel, a honfoglalással összekapcsolni. Szó sincs róla, a népszellem ezen működésének folyamata alatt a megtörtént dolgok összefüggésében és sorrendjében sokféle változás történt; de mint minden ifjukorát élő nép, a magyar is élő embereknek s nem költött alakoknak a viselt dolgait adta szájról szájra, azokról szóltak a joculatorok énekei s irodalmi szempontból alighanem több kár van abban, hogy a honfoglalás hagyományának Anonymusnál levő anyaga a mondai fejlődésnek még csak az első stadiumát érte el, mint ha történet és mese, hagyomány és mythos teljesen összeolvadtak volna nála. A szereplő személyek emléke azonban még nagyon is élénk a nemzet tudatában, midőn az Anonymus-féle hagyományokat – nem ő, hanem jóval ő előtte, alighanem a nép által Könyvesnek nevezett Kálmán korában valaki más a népénekek alapján összeírta. Mert hiszen Anonymus csakis egy ilyen régebbi följegyzés birtokában beszélhetett olyan fitymáló hangon a juculatorok mesériől, holott az ő anyaga is abból való. Csakhogy ez jelentékenyen különbözött az ő korabeli joculatorok énekeinek tartalmától, a midőn a mondai fejlődés már sokkal eléhaladottabb fokon volt. A mikor az Anonymus-féle hagyományokat írásba foglalták, még emlékeztek olyan egyénekre, mint a byzancziak után ismert Kurzán s a Liutprandtól említett Bugát, kiknek a monda nem juttatott szerepet s később egészen megfeledkezett róluk. Még emlegetik Tas vezért, bár az eredete felől már zavaros a hagyomány, csak annyit tudnak róla, hogy vezéri személy, de elfeledték, hogy Árpádnak volt az egyik unokája. Még nem beszélnek úgy a Konstantintól említett Lebedias = Eleud vajdáról, mint Árpád nagyapjáról. Még tudják, hogy Lél és Bulcsu tulajdonkép az Árpád utáni korszaknak a főemberei. Zoárdot, Liutprand Salardus nevű magyar vezérét még nem zavarják bele az Attila korabeli dolgokba. Még nem feledték el az erdélyi I. Gyuláról, hogy Árpád kortársai közé legfölebb a nagyapját lehet számítani s nem őt magát. Még emlékeznek a kabarok csatlakozására, kiket kunoknak, hunoknak neveztek s a kik nyilván a Kuvrát alatti hun-bolgár-hunugur népszövetség azon részét képezték, mely a VII. század 46közepe táján Kuvrát legidősb fiával a kozárok hatalma alá került. Még volt tudomásuk arról a Takson korabeli nagy bolgárföldi bevándorlásról, melyet a 969 körüli orosz hódítások idéztek elő, midőn a bolgárok és kozárok közt lakó burtasz nép eltűnik a Közép-Volga mellékéről stb., stb.
Mindezen nyomok elég alapot szolgáltatnak arra nézve, hogy az Anonymus által említett személyekben valóságos élő alakokat keressünk, a kik – ha nem is épen Árpád korában szerepeltek, mindenesetre az utána következő első vagy második nemzedékhez tartoztak; neveiket tehát csakugyan valódi ősmagyar neveknek tekinthetjük. Mert ne tessék feledni – a nevek megőrzésében csodálatos a primitiv népek emlékező tehetsége; Jasen (Aszen) czárt és Sismánt még ma, több mint félezred év eltelte után is emlegetik a bolgár népénekek.
De feledtem, hogy van Anonymusnak egy nagy, fölötte nagy hibája. Sejtelme sincs arról, hogy az erdélyi II. Gyula az Árpád-háznak a tagja, tulajdonkép az a Mihály herczeg, a ki Taksonnak volt a fia s így Sz. Istvánnak az apai nagybátyja és ama bizonyos Buát és Bucnát tulajdonítja fiainak, a kiket más krónikák a Péter alatti nemzeti párt fejei közt említenek; holott a mindennemű kártyavárépítéstől és szappanbuborék-fuvástól mentes kritika már kimutatta, hogy nincs igaza sem neki, sem azon krónikáknak, melyek a László fia Gyulát származtatják az ő nemzetségéből, mert II. Gyulának Vazul és Szár László voltak a fiai, tehát az Árpád-ház ifjabb hajtása tartozik az ő nemzetségéhez. (L. Turul. 1890. II. füzet. 53., 54. l.) Világos ebből, hogy a Bua nem lehet ősmagyar név ép úgy, mint nem lehet a Caroldu sem s hogy az utóbbinak a jelentése (karaldi = barna) nagyon odaillik a Sarolt (szaraldi =szőke) mellé: mindez merő esetlegesség, Anonymusnak a meséje.
Világos, hogy Ketel kun vezér nevénél is Anonymus követte el a hibát, mert – a mint K. úr megmagyarázza – ma is meglevő Keczel helyneveink, valamint a turóczi apátság alapító levelében említett Kechelpotok tanusága szerint Kecelt, Kechelt az az Kecselt kellett volna írnia.
K. úr különben e példával azt is meg akarta mutatni az én veszedelmes elbánásmódommal szemben, melyet Árpádkori személyneveink tárgyalásában követtem, hogy a helynevek analogiája milyen «pompás Ariadne-fonalat» szolgáltat régi személyneveink helyes kiejtésének meghatározására. No hát azt a «szavahihető tanut» ezuttal ugyancsak szerencsétlenűl találta megválasztani. Mert hát a Ketel név véletlenűl más adatok szerint is megvolt ugyanebben az alakban az Árpádok alatt, pl. a bakonbéli apátság javai közt 1086-ban volt egy Ketelloca nevű praedium (Árp. új Okl. I. 32), szolgái közt pedig egy Árpádon lakozót hívtak Ketelnek. (U. o. 35); a tihanyi apátság javainak 1093-ban Szent László által történt megerősítő oklevelében, a mely különben csak egy 1274-ki itélet 1399-ki átiratából ismeretes, a somogymegyei Kethel falut találjuk említve (Árp. új Okl. VI. 69) Magyari (Megyer), Zarozou (Szárszó), Baklar (Boglár), Zantod (Szántód) stb. környékén, a hol ma is van egy Kéthely nevű község; a dömösi prépostság 1138-ki jószágmegerősítő, egyébként szintén csak későbbi átiratból ismert oklevele egy babusai szolgát említ Ketil néven (Mon. Strig. I. 91.); 1211-ben a tihanyi monostornak fordul elő egy Keteul nevű beseneui agasoja. (Árp. új Okl. I. 116); egy 1231, s egy 1268-ki oklevél ismételten említi a somogymegyei Ketel vagy Kethyl, Kechyl községet (Árp. új Okl. XI. 226, 230. III. 186); 1244-ben Andreas de Ekly ispán testvérét nevezik Kethelnek (Mon. Strig. I. 358); 1275-ben a borsmonostori apátság egyik possessióját hivták Kethelnek, Kedhelnek. (Árp. új Okl. IX. 130, 142). A mint tetszik látni, Anonymus Ketelje nem áll épen magában. Ha pedig a név modern alakját keressük, annak alighanem lesz egy kis köze a komárommegyei, különben Fejér- és Veszprémmegye szélén fekvő Kethel, meg a már említett somogymegyei Kéthely, úgyszintén a Locsmándhoz nem messze eső sopronmegyei Kéthely községekhez.* Egyébként pedig a K. úr által felhozott Kechelpotokban sem kell mindenáron «Kecselpatakot» keresnünk, mert ha jól tudom, az Árpádok alatt néha-néha ch-val is írták a th hangot.*
Mellesleg megjegyezve, Anonymus Komárom vidékének megszállását Ketel vezérnek s Komárom vára építését a fiának, Olup-Tulmának tulajdonítja s szerinte pogány módra itt temették el mindegyiket. A bakonbéli monostor 1086-ban említett Ketelloca = Ketellaka nevű pusztája s a mai komárommegyei Kethel tehát nagyon is összefügg az Anonymus-féle Ketel névvel. Hogy a somogymegyei Kéthelynek is lehet hozzá valami köze, abból sejthetjük, hogy ennek a közelében szintén eléfordul a Komárom név, a Zalamegye szélén fekvő Kis-Komárom neve.
Az Árp. Új Okl. III. k. 186-ik lapján említett somogymegyei Kethyl (vagyis a mai Kéthely) neve is a múzeumi példányban Kechylre van javítva.
Ketel volt biz ama bizonyos kun vezér s nem Kecsel. Vagy ha egész pontosan akarjuk konstatálni a kiejtést, a mai Kethel és Kéthely, meg az Árpádkori Ketil és Keteul tanusága szerint Kętël, Kętöl, Kętül lehetett azzal a hosszú s nyilt ę-vel, mely a palóczok kiejtésében még ma is megvan.
K. úr nélkül is jól tudom én, hogy a helynevek bizonyos korlátok közt jó szolgálatot tesznek 47régi személyneveink kiejtésének megállapítására. P. csakis a Barok és Baracs helynevek alapján konstatálható, hogy az Árpádkori Baruch, Baroch tulajdonképen két különböző nevet foglal magában, melyek közűl egyik valószinűen megfelel a zsidó Barukhnak, a másikat pedig multkori czikkemben török eredetűnek magyaráztam. De – ismétlem – a helynevek analogiájának felhasználása csak bizonyos határig mehet, mert a már említett Edrovar a sületlen olasz orthographia daczára is közelebb áll a XIII–XIV. századbeli Hedruhvárhoz, mint a mostani Hédervár s vannak olyan nevek is, melyek későbbi módosulásai nem egy nyomon haladtak, pl. a Zulta, Zalta névnél az egyik: Solt, a másik pedig – a hogy Árpád fiát is nevezik a későbbi emlékek – Zoltán. Ennél még eléfordul mind a két változat személynévnek is, helynévnek is, de arra is van eset, hogy a helynév hangfejlődése más volt, mint a személynévé, pl. a kézdiszéki «ecclesia S. Catharinae» ma Sz. Katolna, holott a Catharina, mint nőnév, Katalinná változott. Mindezeknél fogva a helynevek analogiáját csakis addig a pontig tartom a név kiejtésében alkalmazandónak, a míg egy-egy többfélekép magyarázható betű mikénti olvasására szolgál felvilágosításul, pl. hogy a ch az illető névben gutturálist, th-t vagy cs-t jelöl-e, a g betűt g-nek avagy gy-nek, az u-t u-nak vagy ü-nek (mai kiejtéssel tájszólás szerint ö vagy ë), esetleg sehogy, az a-t a-nak vagy á-nak, az e-t e-nek vagy é-nek stb. kell-e ejteni? De már addig nem terjedhet a modernizálás – legalább ez az én nézetem – hogy pl. Ochtum nevét Ajton-nak olvassam, mert ha tényleg összetartozik is a két név, mégis csak olyanforma ez az eljárás, mint mikor az oláhok Gelouból, Gelliut, Gládból Claudiut, Moroutból Mariotut faragnak. Tehát a felhozot Ajton helynévnek is az Ochtum név kiejtésénél csak annyi szerepe lehet, hogy bizonyítékul szolgál az Ohtum- vagy Oktumféle (pontosabban: Oghtum, Oγtum) olvasására s kizárja az Ocstum alakra való esetleges hivatkozást. Azért hoztam fel ezt a példát, mert itt valóban ugyanazon névnek a régi és mostani alakjáról van szó, a mint épen K. úr mutatta ki. De már most ő a Geisa–Gecse-féle egybevetést is hasonló értékűnek tartja s emleget, mint legközelebb is, Gecse nevű magyar királyokat. Én véletlenűl bátorkodom másféle véleményben lenni s talán vannak mások is, a kik nem fogadják el K. úr nézetét. Ugyan kérem, tessék már most megmondani nekünk, miben különböznek a K. úr hasonló «szavahihető tanui» által rekonstruált nevek a történeti neveknek azon világos meghamisításaitól, mint az említett oláh példák vagy midőn egy tót író a Geisából Jesislávot faragott? K. úr bizonyára tiltakozni fog az ilynemű összehasonlítás ellen; de valószinű, hogy az az oláh, meg az a tót ép oly joggal hivatkozhatik a jóhiszeműségére, mint K. úr. Mi pedig, a kik sem az egyik, sem a másik fél következtetéseit nem tartjuk elfogadhatóknak, a Gecséket bizony egy kategóriába sorozzuk a Jesislávokkal, Claudiukkal, Gelliukkal stb.
Egészen egyéni véleménye K. úrnak, hogy a Geisa fejedelem kortársának említett Kulánt, kit a krónikák a bolgárok és szlávok Sz. István által legyőzött uralkodója Keán vagy Kaan testvérének mondanak, a XII. századbeli Kulin bosnyák bánnal azonosítja. Annyi igaz, hogy a hagyománynak egyetlenegy szála sem vezet Bosznia felé, hanem a mit az elmosódott nyomokból kivehetni, az a Kulánról fenmaradt emlékek szinhelyének az erdélyi vagy szörénységi hegyes vidéket vagy ennek a szomszédságát jelöli ki a bolgár szélek felé. S végre is ebben a kérdésben csakis a hagyományos emlékek azok, a mikre reflektálhatunk s ilyenkor az egyes töredékek közti összefüggést nézi az ember; ezekből pedig az tűnik ki, hogy nem ugyan maga Kulán, hanem a testvérének mondott Keán vagy Kaán a hagyománynak egy másik változatában is bolgárnak van említve. «Keanus magnus dux Bulgarie auus Salani ducis» – mondja Anonymus (cap. 11) s ha egyebet nem is, annyit mindenesetre valószinűvé tesznek ezen töredékek, hogy Keánban vagy Kaánban a X. századbeli bolgár kaghánok emléke maradt fen őseinknél s ezen az alapon a Kulán nevet is az ó-bolgársággal hozhatjuk kapcsolatba, nem pedig Kulin bánnal.
Még csak a krónikákban levő Árpád-féle genealogiára akarok nehány megjegyzést tenni.
K. úr különösnek találja, hogy én ebben is ősmagyar neveket keresek, holott az egész nem egyéb XIII–XIV. századbeli találmánynál. Úgy látom, K. úr nem akarja észrevenni azt a különbséget, a mi az ilynemű leszármaztatásoknál genealogiai s más szempontbeli használhatóságuk között van. Genealogiai értékük semmi, de – miként pl. törökség ősapáinak táblázata – becses históriai és ethnikai, vagy esetleg másnemű emlékeket foglalhatnak magukban. Az Árpádféle genealógiánál a nyomok arra mutatnak, hogy alapját a vezéri és más előkelőbb, az Árpádokkal talán rokonságban levő nemzetségek leszármazásáról fenmaradt hagyományok képezik, s ezekből, nem pedig csak úgy gondolom formán van összeszerkesztve. Erre mutatnak a genealogia olyan nevei, minők: Leel, Bulchu, Kadicha, Eleud, Ed, Zambur, Kulche, Chanad, Buken, Cadar, Keve, Bor stb.; egy közelebbi utalást pedig a Pozsonyi Krónikában találunk, mely amaz ismeretes sorok után, hogy nemcsak 48a hét vezér jött ki Scithiából, hanem mások is, ugyanolyan rendben sorolja el ezen most már Árpád kortársaivá tett előkelő magyarokat; Wgudot (Ugec helyett), Edet, Chabát, Tordát, Kadichát, Berendet, Wilchut (Bulchu), Zumburt, Leuenthát, Oinpudot (Ompud), Mikát (Mike), Chanádot, Wunkent (Buken), Othmart, Kewyt és Keladot, mint a milyen sorrendben a genealogia Árpád őseiként említi ugyanezeket. Már most az lehetséges, hogy rosszúl fogtam fel ezen genealogia keletkezését; de ha már egyszer ilyen véleményben vagyok, az ősmagyar nevekre igen is hasznavehető forrásnak tekintem, s meg merem koczkáztatni azt a szerény nézetet is, hogy az innen vett s a török-tatár nyelvekből értelmezhető nevek – tekintve, hogy a magyarság egyik főalkatrészét török-tatár elemek képezték – mégis csak nagyobb valószinűséggel tekinthetők ú. n. ősmagyar vagyis az őshazából magunkkal hozott neveknek, mint teszem föl a helynevek pompás analogiája és tanuskodása után ősmagyarnak fölvett Vászoly azaz Vazul név, melynek úgy mellesleg megjegyezve: 1. ismerjük a pontosan megfelelő s közvetlen a byzanczi Vaszilioszbul alakult szláv eredetijét, ellenben 2. mint ősmagyar névnek semmiféle alapformájáról nincs tudomásunk. S ha az említett Árpád-féle genealogiában fordulnak is elő olyan kétségtelenűl idegen eredetű nevek, mint a német Othmár, ezek is egy-egy hasonló hangzásu ősmagyar nevet helyettesítenek s ha az összehasonlításra több adattal rendelkezhetnénk, talán ép úgy rámutathatnánk a megfelelő ősmagyar névre, mint ahogy módunkban volt megtenni a Tomaj nembeliek Dioniz, Dienes nevében a régi Thonuz, Thonuzoba névvel.
* * *
Világért sem ringatózom abban a képzelődésben, mintha a Turul mult évi 3-ik füzetében megjelent tanulmányom ne szorulna sokféle javításra. Egyáltalában nem tulajdonítok magamnak csalhatatlanságot, a mint hogy a Kompold névnél saját magam megtettem a correctiót, a Kálmánnál egy másik felfogásnak is helyt adtam, több más névnél pedig az általam adott magyarázaton kívül egyéb lehetőségre is utaltam. Sokunknak a munkájára lesz szükség, míg középkori személyneveink minden irányban tisztázva lesznek. K. úr ilyen irányú működését sem kicsinylem én; de azt talán mégis csak megengedi, hogy nem épen minden állítása szentírás, ahhoz is fér egy kis kritika s lehetnek olyanok, a kik az ő felfogását nem mindenben osztják s következtetéseiknél másféle körülményeket is számba vesznek, nemcsak azokat, a miket ő szokott s így a végeredmény is esetleg külömbözni fog attól, mint a milyenre K. úr jutott.
NAGY GÉZA.
