I. A Gecse kiejtés védelmére.
I.
A Gecse kiejtés védelmére.
A Gecse kiejtés védelmére.
A Turul múlt évi (1891.) III-ik füzetében (121. l.) Nagy Géza úr az utolsó magyar fejedelem nevének kiírását és jelentését tárgyalván, engem is fölemlít, mint olyat, a ki az ő szerinte helytelen «Gecse» kiejtésmódot forgalomba hoztam. Csekély irodalmi munkálkodásomban valami nagyon nem hozhattam ugyan forgalomba a megrótt kiejtésmódot, de – a mint tudom – éppen én voltam az, ki a Turul 1889-iki I-ső füzetében 36–39. ll.-on közölt kis értekezésemben a Gecse-alakot többféle bizonyítékokkal igazoltam, vagy legalább igazolni törekedtem, s így annak helyes voltáért némileg kezeskedtem.
De nem ez késztet a fölszólalásra. Ha ez késztetne, akkor nagyon rövid volna. Minthogy Nagy Géza úr az én értekezésemben fölvetett bizonyítékokra ügyet sem vet, elég volna figyelmeztetnem őt azon kis dolgozatra azon fölhivással, hogy az ott fölsorolt bizonyítékokat vagy fogadja el, vagy czáfolja meg, mert különben hasonló az olyan gyermekhez, a ki a drága gyöngyöt, a nélkül, hogy ismerné, eldobja magától.
Ennél hosszabra csak azért terjed fölszólalásom, mert azon elbánásmódban, melyet N. úr Árpádkori személyneveink tárgyalásában követ, veszedelmet látok az egész magyar onomasticonra nézve.
A magyar onomasticon művelése magában véve szép dolog. Tudni azt, miféle neveket viseltek őseink? hogy ejtenénk ki azt a magyar nyelv mostani hangtani törvényei szerint, ha folytonosan használatban maradtak volna? kikutatni, miféle jelentésük volt a ma már érthetetlen ősmagyar neveknek? a magyar történelem egyik érdekes részlete. Csakhogy e kutatásban a szokottnál nagyobb vigyázatra és birálatra (kritikára) van szükség, mert a csalóka látszat, a kinálkozó névhasonlatosság stb., könnyen nagy tévedésekbe bonyolít bennünket, s távolabbra vethet az igazságtól, mint a kutatás megkezdése előtt voltunk. Óva int bennünket erre ama, különben annyira becsült, bámulatos ismeretkörű s a legtisztább hazafiui érzettől vezérelt magyar tudósnak sajnálatos esete, a ki magyarokat keresett Palesztinában, mert hisz ott is volt Arad város, – s magyaroknak tartotta a parthus-okat, mert hisz a nevük éppen annyi, mint pártos.
Ennélfogva itt még inkább, mint másutt, szükség van azon kritikai szabályokra, melyek a csapongó képzeletet megfékezik, a valót a mesétől megkülönböztetik, s az észt az igazság keresésében elősegítik.
I. Ilyen szabály először is az, hogy valódi neveket vegyünk föl a magyar onomasticonba, vagyis olyanokat, a melyeket őseink valóban viseltek.
Ne tessék, – kérem, – megütközni. Magam sem hittem volna azelőtt, hogy még e magától értődő szabályt is föl kell említeni, de mióta N. úr Árpádkori személyneveink cz. értekezése megjelent, kénytelen vagyok vele. – Mert ott látom, hogy N. úr egész komolyan értelmezi a Bondoford (Turul 1891. 116. l.), Budli (117. l.) neveket azon okadatolással, hogy azok Árpád genealogiájában fordulnak elő. – Ámde az egész Árpád genealogia mese, s csak a XIV. század elején, vagy a XIII-ik végén készült. Előfordulnak benne az Ámpod, Miske és Otmár nevek is* jeléül annak, hogy a készítője csakúgy gondolomra rakosgatta oda a neveket. – Ha Árpád genealogiáját elfogadnók, akkor elfogadhatnók az Eszterházy-féle hamisítványokban előforduló neveket,* vagy az Örs nemzetségről készített koholmányokat is.* És akkor hová jutunk?!
Hist. Hung. Fontes Dom. II. k. 122. l.
Fejér: Cod. Dipl. I. 489. l.
U. o. VII/I. k. 148. l.
Hasonlóképen török eredetűnek veszi N. úr a Kulánt, a ki a Képes Krónika szerint leányát Beliud-hoz adta nőül.* – Miféle nemzetségű volt e Kulán? azt a Képes Krónika nem mondja s azonkívül itt a Krónika alkalmasint másfélszázados anachronismust követ el, Kulant a bosnyák Kulin bánnal zavarva össze, hogyan lehet tehát e nevet ősmagyarnak tartani?
Hist. Hung. Fontes Dom. II. k. 126. l.
Azon nem is csodálkozom, hogy N. úr hűségesen beiktatja az ősmagyar nevek közé a Névtelen jegyzőnknél előforduló neveket, pl. Carold-ot, Bva-t stb. Pedig minden jóravaló történetbuvár tudja, hogy Névtelen jegyzőnk műve csupa költemény, s így könnyen eszébe juthat az is, hogy hátha a Névtelen úgy költötte a neveket, mint az eseményeket? A mi más költőnek szabad, neki is szabad! Az ő nevei közűl tehát csak azt lehet elfogadni, a mit oklevelekkel vagy helynévvel támogathatunk, de ezt is csak olyannak, a mely 1200 körül (nem pedig Árpád korában) divatozott. Ha ezt nem tartjuk szemelőtt, egész következtetésünk olyan, mint a szappanbuborék.
39II. Második szabály, hogy a nevek kiírására és kiejtésére nézve csak szavahihető tanúra hallgassunk.
Ennélfogva el kell vetnünk a külföldi írók különféle kiírásait; mert, ha rájuk hallgatnánk, akkor Tökölyt Theckeli-nek, Rákóczyt Ragoczy-nak, Zrínyi Miklóst Zirindsik kellene ejtenünk. – Hogy az ősmagyar nevekre nézve a külföldi írók mily megbizhatatlanok, példa rá Müglen, a ki Szabolcsot Tzebeloy-nak, Vászolyt Wantzille-nek, Keresszeget Zerezech-nek írja.* Vagy ott van azon olasz jegyző, a ki 1380-ban a magyar sereg és Flórencz közt kötött szerződést írta. Fölsorol a nagy jelentőségű, hártyára írt okiratban «quindecim ex maioribus caporalibus et conductoribus Ungharorum» s köztük ezeket: «Georgius de Edrovar, Johannes Petoni, Nicolaus Subegne Kun, Paulus de Purachox»* tessék rajtok eligazodni. Az elsőre még csak ráismerünk, hogy Héderváry György akar lenni, de a többire nézve csak tapogatódzunk. Hogy a görög írók közűl is említsünk egyet, ott van Skylitzes, az ő Bolosudesével; bizony ha másunnan nem tudnók, hogy ez időben a magyarok egyik főembere Bulcs vala, ebből ősmagyar nevet meg nem állapíthatnánk.
Kovachich: Sammlung kleinerer Stücke 22., 37., 84. ll.
Monom. Hung. Historica. IV. oszt. III. k. 387. l.
Tévedések kikerülése végett néha még egyikmásik oklevelet sem szabad elfogadnunk szavahihető tanunak. Tudjuk pl. hogy a Fejér: Cod. Dipl.-ban a nevek számos esetben el vannak rontva és ferdítve. Így pl. Fejérnél egy 1208-iki levélben e névre bukkanunk «Kus», s a kit e név jelöl, Somogymegyében Kapolyban lakott.* Én nem vagyok nyelvész, s így nem tudom, de N. úr értekezésében olvasom, hogy e név a törökben annyi mint madár. Kész volna tehát a következtetés, hogy e török nevet őseink használták. Igen ám, de az eredeti 1218. s nem 1208-iki oklevélben, a mint azt Knauz kimutatta, nem Kus, hanem «Geus» van írva,* s ekkép az egész következtetés halomra dől.
Id. m. III/1 67. l.
Monum. Strig. I. 219. l.
Vagy vegyünk föl egy másik esetet. N. úr a Kompolthy család első ismert tagjaképen Nagy Iván után fölemlíti Gompol-t, hivatkozva Cod. Dipl. IV. 2. 119. l.-ra. Itt is hiábavaló volna azonban minden erre épített következtetés, mert hiszen az eredeti oklevélben a székesfehérvári káptalan jegyzője «Gopol»-t* írt s nem Gompol-t.
U. o. I. 385. l.
III. A harmadik és fő szabály, hogy az ősmagyar neveket s azoknak mai kiejtését helyneveinkkel, vagy legalább a helynevek kiírásmódjaiból levont analogiával igazoljuk.
Tudvalevő dolog, hogy őseink egyes, megszállott pontokat a maguk nevéről neveztek el. Különben, ha szükséges volna, idézhetnők rá bizonyságúl Szent-László 1093-iki levelét, a melyben említi, hogy a pannonhalmi monostornak adott 7-ik birtokot: «dedit Karci, eodem etiam nomine appellatur locus. Octavum predium est, quod a colono accepit vocabulum, Weinic»* Éppen azért joggal föltehetjük, hogy az őseinktől sűrűbben használt nevek mindegyike meg van örökítve egyik-másik helynévben.
Wenzel: Árpádk. új Okm. I. k. 130. l.
De még, ha ez nem volna is, akkor is szemelőtt kell tartani a helynevek analogiáját. Mert honnan tudjuk pl. hogy a Toxun, Tocsun-nak írt ősmagyar nevet ma Taksony-nak kell kiejteni? Onnan, hogy pest- és pozsonymegyei Taksony falvakat a XII–XIII. században szintén Tocsun s Toxun-nak írták.* Vagy, honnan tudjuk, hogy a Zobulsu-nak írt ősmagyar nevet ma Szabolcs-nak kell írnunk és mondanunk? Onna, hogy a mostani Szabolcsmegyét a XIII. században szintén Zobulsu, Zobolch-nak írták.
Knauz id. m. I. k. 99, l. Wenzel id. m. VIII. 418; IX. 152, 173, 310 stb. ll.
Ha még szembetűnőbb bizonyság kell arra nézve, mily pompás Ariadne-fonál az ősmagyar nevek meghatározásában a helynevek kiírásmódja, szolgálhatunk azzal is.
N. úr értekezésében (125. l.) olvasom, hogy Kecsel török nyelven annyit tesz, mint kopasz. De arra nézve, vajjon használták-e e nevet a régi magyarok, nem tud mást idézni, mint egy Csanád nemzetségbeli Keczele-nevűt. Csakhogy ez nem tökéletes bizonyíték. Megy és megye közt is csak e betű a különbség, mégis egész más a jelentménye. Találunk helyneveinkben jobb bizonyítékot is.
Ismeretes, hogy a Névtelen jegyző Zalánhoz két követet küldet, Alap-Tolma atyját és Ond-ot, Ete atyját. Az első nevét Schwandtner a múlt században Retel-nek nyomtatta ki, s ezáltal nagy zűrzavart idézett elő; Tompa is így énekeli meg. Ma már Endlicher, Kubinyi és Mátyás Flórián vizsgálataiból tudjuk, hogy e név első betűjét hibásan olvasta Schwandtner R-nek, mert a kézíratban K van. De mivel a középkorban a t-t és c-t minduntalan fölcserélik, kérdés, Kecel-nek vagy Ketel-nek olvasandó-e az említett követ neve?
Tudjuk azt is, hogy ugyancsak Alap-Tolma atyja, a Névtelen szerint Tarczal felé menet beleesett egy patakba, s a magyarok azt róla elnevezték 40Kecel- v. Ketelpatakának, később pedig Árpád e patak vidékét Sátorhalomtól Tolcsváig a halálveszedelmében forgó követnek ajándékozta.
Már most nézzük okleveleinket. Mai nap is megvan az országos levéltárban IV. Béla királyunknak aranypecsétű levele a túróczi prépostság alapításáról. Ebben mondja a király, hogy «inter villam Patak et villam Oloz», vagyis Sáros-Patak és Olaszi között négy vinczellér telket (mansio) ád a prépostságnak. Fölsorolja egyúttal az adott telkek határait is. Kezdődött a határ a Bodrog balpartján, elvonúlt «iuxta congeriem sabuli» (Abaj-Homok), aztán átvonul a Bodrogon, behúzódik a Kálozér völgyébe, szomszédossá válik a Szent-Vincze most Szemincze egyháza földével, onnan a kőhídhoz ér, «post hec intrat in locum, qui Keckelpotok vocatur et ibi intrat iterum in Budrug», s visszatér a kiinduló ponthoz.* Ez oklevél tehát ugyanazon a ponton, melyet a Névtelen jegyző megjelöl, Sátorhalom és Tolcsva közt, szintén ismeri ama patakot, melyről a Névtelen beszél, és azt Kechelpotoknak írja. Mivel pedig ugyancsak ez oklevél a Turuch (Túrócz), Muchnuk (Mocsonok), Blatnicha (Blatnicza), Lypche (Lipcse), Chychou (Csicsó) stb. nevek kiírásában* a ch-t mindig cz, vagy cs hangok jelölésére használja, világos, hogy a Kechelpotok nevet is Keczelpataknak kell olvasni. A Keczel helynév ezenkívül négyszer előfordul hazánkban, s így a helyes kiejtésről nem lehet kétség.
Hazai okmánytár VI. k. 73. l.
U. o. 65–73. ll.
Árpád követe ennélfogva se nem Rétel, se nem Ketel, hanem Keczel volt, ha ugyan követ volt. De, ha nem is járt Zalánhoz, az bizonyos, hogy e név 1200 körül divatozott, és jobban megegyezik a török Kecsel szóval, mint Keczele. Kiejtésének meghatározása azonban csakis a főszabálynak, a helynevek analogiájának alkalmazásával dönthető el.
Ezek után lássuk már, mi kifogásai vannak N. úrnak a tőlem forgalomba hozott Gecse kiejtés ellen.
«Kétségtelen ugyanis – írja N. úr – hogy az első betűt gy-nek kell ejteni.»
Minden állítás, bármily nagyhangú legyen is, csak annyiban kétségtelen, a mennyiben kétségtelenek a mellette szóló bizonyítékok.
Én 1889-ben megjelent kis értekezésemben erre nézve ezeket írtam: «Bizonyítjuk ezt (hogy az első betű g-nek ejtendő ki), hogy eredeti oklevél a G betű helyett egyszer sem ír J-t; már pedig, ha a kérdéses név első betűjét őseink gy-nek ejtették volna, akkor annak, a kiírásában éppen úgy használták volna a J-t is, mint használták a Gyula és Győr nevek kiírásában. Tudjuk ugyanis, hogy ezeket sokszor olvashatjuk «Jula»* «Jeur»* alakban». És csakugyan fölsorolok ott 23 eredeti oklevelet, elvetem Fejérnek összes közléseit, tekinteten kívül hagyom még a közelkorú másolatokat is,* s íme most mégis egy valaki, a nélkül, hogy e bizonyítékot megczáfolná, az ellenkezőt hirdeti.
Knauz id. m. I. k. 232., 242., 246. ll.
Wenzel II. k. 306, 307. XII. k. 613., 624. ll.
Turul. 1889. 37–38. ll.
S vajjon miért?
Mert – írja N. úr – «a Jesse, Jessa, Gyesse, Joas, Jojas, Joitsco, Jonotso s a byzanczi Γεωβιτζ, Γειτζας Ιατζας tanusága szerint gy-nek kell ejteni.» (Turul. 1891. 121. l.)
Úgy! Hát a külföldiektől tanuljuk meg mi az ősmagyar neveket? S ezek kedvéért vessük el a magyar királyok jegyzőinek, kanczellárjainak tanuságát? A N. úrtól fölsorolt alakzatok mind külföldi íróktól származnak; az egy «Gyesse» alak fordul elő magyar oklevélben, de ez nem eredeti, hanem 1363-iki másolat.* Ennélfogva N. úr bizonyítéka már csak a fentebb említett második szabály szerint is elvetendő, s ha a bizonyíték nem kétségtelen, az állítás még kevésbbé az.
V. ö. Hazai Okmánytár. I. k. 1–2. l. Wenzel. Árp. Ok. VI. 148. l.
Én őszintén szólva csodálkozom, hogyan hivatkozhatott a külföldi írók sületlen ferdítéseire éppen azon N. úr, a ki előbb fölemlíti, hogy utolsó fejedelmünk nevét a külföldiek «Goviso, Gouz, Guotso, Guotscho, Guizo»-nak is írják, a miből éppen a «g» kiejtés következnék (Turul. 1891. 121. l.). Nem veszi észre, hogy ezáltal mekkora ellenmondást tüntet föl saját tanui között? S hogyan hallgathat ilyen ellenmondó, tudatlan tanukra?
De van még N. úrnak egy másik bizonyítéka is: «Ha g-nek kellene olvasni – írja – (az első betűt), nem j-s, hanem gu-es változatok (Gueycha, Keicha, Queicha stb.) fordulnának elő».*
Turul. 1891. 121. l.
No, ha csak ez a baj, azon könnyen segíthetünk. Ne járjunk külföldre magyar kiejtés tanulása végett, hanem tekintsünk körül hazai okleveleink tárházában és találunk gu-es változatokat. Erre nézve már 1889-ben ezeket írtam: «Okleveink nem ugyan a királyok neveit, de más, szintén e nevet viselő magyarokét Guecha-nak írják. Már pedig helyneveink révén kimutathatjuk, hogy a G után akkor tettek régi íróink u betűt, ha azt nem gy-nek, hanem g-nek kell kimodanunk. Pl. 1232-ben egy falut Guestanak írnak, ma Geszte (Nyitra m.), 1206-ik oklevélben egy barsmegyei falu Guerla-nak van írva, ma Gerle puszta. Még a XIV. században 41is előfordul, hogy egy veszprémmegyei falut 1319-iki oklevél Gueche-nek ír, ma pedig ezt Gecsének hivjuk.»*
U. o. 1889, 38. l.
Hivatkoztam ugyanott egy 1221-ben élő ölbői jobbágy nevére, a mely «Gueca»-nak* van írva; hivatkoztam arra, hogy 1318-ban két néhe-i gömörmegyei nemes «Michael et Nicolaus filii Gueche»-nek neveztetik.* Ezekhez hozzácsatolhatom most még azon somogymegyei nemesnek, Pósa testvérének, nevét, a kit Miklós bán 1279-iki eredeti levele négyszer egymásután «Gueche»-nek írt.*
Wenzel: Árp. Okm. I. 172. l.
Anjoukori okmánytár. I. k. 452. l.
Kubinyi: Árpádkori oklevelek I. k. 113–114. ll. V. ö. Fejér. VII/5. 594–5. ll.
Annyira biztosnak tartja N. úr, hogy utolsó fejedelmünk nevének kezdőbetűje gy, hogy már annak keletkezését is kezdi magyarázni. «Mely gy – írja – úgy látszik d-ből alakult (V. ö. Dewix), miként pl. a Gyód Diód névben.» És azonkívül egész komolyan fölemlíti, hogy az egykorú Thietmár merseburgi püspök Gejza fejedelem nevét Dewixnek írta. (Turul, 1891. 121. l.) – Írta ám, de nem a mi utolsó fejedelmünk nevét, hanem Procui lengyel herczeg apjáét, a kit Zemisl-nek, vagy Zenomisl-nak hívtak.* Kártya-vár, szappanbuborék ennélfogva N. úrnak egész magyarázata, hiszen egy ősmagyar és egy őslengyel név legalább is akkora távolságra állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
L. Turul. 1890. 53. l.
Második kifogása N. úrnak a Gecse-féle kiejtés ellen, hogy az utolsó betű szerinte A és nem E. «Az utóbbi (Gecse alak) mellett – mondja N. úr – különben csak egy adatot, a genitivusi Geche (Stephanus filius G. regis 1166. Hazai okl. VII. 1.) formát lehet csak fölhozni».* «A végső a nem fölösleges kihangzás – írja másutt, – hanem szerves része a névnek; hazai emlékeinkben általában megvan ezen a, s csak néhány genitivusi alakot találunk e-vel.»*
Turul 1891. 121. l.
U. o. 1891. 122. l.
Éppen ezen idézetek árulják el legjobban, hogy N. úr az én 1889-iki kis értekezésemet nem méltatta figyelmére. Nagyon jól tudom én, hogy III. István 1166-iki levelében előforduló Geche genitivusi alak. Tessék megtekinteni kis értekezésemet, hivatkozom én arra a levélre még pedig e szavakkal: «III. István 1166-iki levele egyszerűen Gecha-t ír».* Tehát nem ebből, hanem egész másból következtettem én, hogy nekünk ma (ezt tessék figyelembe venni) az utolsó betűt e-nek kell kiejtenünk.
U. o. 1889. 38. l.
Mi volt az a más? Ha nem untatom a szíves olvasót, még egyszer elmondom.
«Más valamit és tán érdekesebbet mondanak helyneveink erről az a betűről. Azt, hogy valahányszor a magyar nyelv hangtani törvénye úgy kivánta, vagyis a megelőző e, i, ö magánhangzók után, idővel ő maga is e-re változott át. Számtalan példával igazolhatnók ezt, de elég lesz a következők fölemlítése. 1181-ben egy veszprémmegyei falut Merita-nak ír az oklevél,* s az most Merite puszta; a régen Debrenta-nak írt falu* most Döbrönte, Scemera* most Szemere, Enezka* most Enyiczke. A kéttagú helynevekben is éppen így változott át az utolsó a betű idővel e-re. Pl. 1093-ban egy komárommegyei birtok neve Dinna,* ma Dinnye; 1229-ben egy somogymegyei falut Keccha-nak írnak,* ma Köttse; 1261-iki oklevél egy csallóközi falut Techna-nak ír,* ma ennek neve Tönye. Egy 1311-iki oklevél párjával is adja a példát: «Geberyan monustura, Thepa, Derechka» falvakat emleget,* ma pedig Gáborján, Tépe, Derecske azoknak neve. Mivel pedig a Geythsa névben is a megelőző magánhangzó nem más, mint e, azért az utolsó a betűnek a magyar nyelv törvényei szerint e névben is e-re kellett változnia».*
Wenzel I. k. 77. l.
Szintén Veszprémmegyébe esik. 1240-iki levél. U. o. II. k. 112. l.
Komárommegyében 1210-ben. Knauz id. m. I. k. 195. l.
Wenzel VIII. k. 173. l.
U. o. I. k. 131. l.
U. o. VI. k. 471. l.
U. o. XI. k. 503. l.
Wenzel VIII. k. 173. l.
Zichy család okmánytára I. k. 133. l.
Íme tehát nem egy elvétve előkerülő genitivusi alakra, hanem a magyar helynevek kiírásmódjaiból levont hangtani törvényre építettem én azon következtetésemet, hogy a Geythsa név utolsó betűje ma e-nek ejtendő ki. Mivel pedig e hangtani törvényt eddigelé senki sem czáfolta meg, véleményemet most is fentartom.
Fentartom azon állításomat is, hogy utolsó fejedelmünk neve helyneveinkben meg van örökítve. Ha kezdve Álmostól az Árpádkor végéig minden nevezetesebb magyar nevet föltalálunk helyneveink között, a legkedveltebb ősmagyar nevek egyike, utolsó fejedelmünk neve sem hiányozhatik abból. Mivel pedig Gyécsa, Gejcsa stb. alakú helyneveink nincsenek, – s ez alakok a helynevek írásmódjaiból levont analogiából sem igazolhatók, – elvetendők, s minden hozzá kötött következtetések hiú ábrándok.
Említettem 1889-iki értekezésemben, hogy a helynevek írásmódjaiból levont analogiával igazolható Gecse alak három helynévben is meg van örökítve. Ezek közűl az abaújmegyei és a 42beregmegyei Gecse falut az oroszok most is Geća-nak hivják,* nem más okból, mint azért, mert a magyaroktól először így hallották, s mivel az ő nyelvük hangtörvényei megengedték, ez alakot napjainkig megtartották. Ámde a magyar nyelv hangtani törvényei szerint az alhangú a összeférhetetlenné vált a felhangú e-vel, s így lett a magyarok ajkán a régi Gecsaból Gecse. A mi a helynévvel is, s így a régi XII–XIII. századbeli Gecsa név ma már Gecse-nek ejtendő ki.
Lipszky: Repertorium Locorum Hungariae. 196. l.
Azt hiszem, ezekben eléggé megfeleltem N. úr kifogásaira. Nem lévén nyelvész, hanem csak egyszerű történetíró, a kinek mindig vigyáznia kell, ne quid falsi dicat, tovább már nem követhetem őt. De mégis szabad lesz talán figyelmeztetni N. urat egy kis adatra, a mi figyelmét elkerülte. Ha már meghonosíttatja a Gecse (Geythsa) nevet a Balkánon s egynek veszi ezzel a Krescimir horvát fejedelem 1059-iki levelében olvasható Goyzo bánt, vegye föl még a külföldi Gecsék sorába azt a «Gebizo» nevű pápai követet, a ki előtt 1076-ban Zvoinimir horvát király eskűt tett.* Így aztán eljutunk oda, hogy a pogány Gecse nevet a XI. században már a római pápa udvarában is használták.
Fejér. C. D. I. 440. l.
Ne bántsa N. urat az sem, hogy a scardonai püspöknek 1183-iki levelében azt olvassuk: «De Sclavis autem testes fuerunt hi: Vilzarius filius Goysae, Milonia cum filio de genere Chrisciza»* Szittyiából jöttek ezek mind, s egyenes rokonai Gecse fejedelmünknek.
U. o. VII/1 179. l.
Sőt, ne menjünk olyan messzire, biztos tudomásom van róla, hogy tót atyámfiai között most is vannak, Dójcsák nevűek, ez pedig, ha a Petrák, Paulák neveikből jól sejtem, Dojcsafit jelent. Ha tehát utolsó magyar fejedelmünk neve és a bolgár Dojcsa – N. G. úr szerint – egy, akkor ezek a Dojcsákok büszkén számíthatják magukat az ősmagyarok közé.
Én különben nem erőszakolom véleményemet senkire sem. Sőt kész vagyok azt alkalomadtán megváltoztatni is, mert hisz sapientis est consilium mutare in melius. E megváltoztatáshoz pedig nem sokat kivánok. Csak azt kivánom, hogy bizonyítékaimat, melyek egyik vagy másik véleményre juttattak, megczálfolják s jobbra, igazra tanítsanak. Ez nem túlságos követelés. De azt, a ki még ennyit sem tesz meg, a ki nem csak hogy nem czáfolja meg bizonyítékaimat, de még nem is ismeri azokat, tanítómúl el nem fogadhatom.
Dr. KARÁCSONYI JÁNOS.
