A HUNT PÁZMÁN NEMZETSÉG UGOCSAI ÁGAZATA.
145A HUNT PÁZMÁN NEMZETSÉG UGOCSAI ÁGAZATA.
A Gejza vezér alatt hazánkba költöző Hunt és Pázmán német lovagoknak, Szent István királyunk állam alkotó törekvéseinél krónikásaink igen jelentékeny s mint az újabb történelmi vizsgálódások bizonyítják, – talán meg sem érdemlett szerepet tulajdonítanak.* De ha a többi bevándorolt idegenekkel együtt szinte nem is voltak oly nélkülözhetetlen tényezői a monarchia megalakulásának s a kereszténység elterjedése nélkülök is megtörténhetett volna, kútforrásainknak a részletekre nézve egymástól többé-kevésbé eltérő, de lényegileg egybehangzó tudósítása után nem lehet okunk abban kételkedni, hogy maradandó érdemeket szereztek maguknak, és szolgálataik bármily természetűek, de mindenesetre elég fontosak voltak arra nézve, hogy szent királyunk bőkezűleg jutalmazhassa őket. – Tény, hogy Istvánt a Garam vize mellett ők ütötték német szokás szerint lovaggá s a lázadó Koppány somogyi vezér leverésében is tevékeny részt vettek.*
1 Ezzel foglalkozik Dr. Pauler Gyula: «Szent István és alkotmánya» cz. jeles tanulmányának némely részében. Századok 1879. I. 101. 1.
2 Ösmeretes kútfőink részletezése helyett legyen szabad e helyen Majláth Bélának a Hunt Pázmán nemzetségről írott alapos dolgozatára hivatkoznom, melyben minden forrás felhasználásával, Hunt és Pázmánnak beköltözését, társadalmi állását, czímerét stb. a legnagyobb valószínűséggel meghatározza. «Turul» I. 69. 1.
A mint az ivadékaira vonatkozó s nagy számmal fenmaradt oklevelek is bizonyítják, szent István a Garam és Ipoly folyók között s azok mentében elerülő földeket adta nekik szállásul. Így látjuk feltünni a Hunt Pázmánokat a letelepedésükről, illetőleg az őseik által épített várról Hontnak nevezett megyében, ezzel egyidejűleg a szomszédos Esztergom és Pozsony vármegyék területén, valamint Barsban és Nyitrában. A XIII. század közepén pedig már nagyon elszaporodván, Somogyban és Biharban találkozunk velük, honnan aztán rövid idő alatt Ugocsa vármegyébe s az ország különböző részeibe is elszármaztak.
Kétségtelen dolog azonban, hogy birtokaik eleinte egy tömegben, vagy legalább is összefüggőleg csoportosultak, mert általában véve a nemzetségi javak, akár az első foglalás alapján bírt szállások (descensus), akár Szent Istvántól adományozott s amazokkal egyenjogúaknak tekintett örökségek (hćreditas) voltak is, lehetőleg egy helyen vagy terjedelmükhöz képest egymás közelében feküdtek, mert úgy kivánták ezt a nemzetségi osztatlan birtoklás érdekei, a föld birtokkal járó kötelezettségek és a vagyonbiztonság szüksége.
Számtalan példát lehetne felhozni ennek bizonyítására, nem csak a bevándorlott, de az ős nemzetségeknél is, kik az első foglalás alapján megszállott földeket birtokukba véve, ott vérségük, rabszolgáik, barmaikkal együtt letelepedtek s bármennyire szétágaztak is utódaik, még századok múltával is volt azon a földön, legalább egy nemes udvarházuk vagy jobbágyhelyük.* 146Annak azonban nincs nyoma történeti emlékeinkben, hogy a honfoglalás befejezése után valamelyik törzsfő, részben a Duna mentén, részben a Királyhágón túl, vagy akár a Tisza mellett foglalt volna nemzetségének szállást, de el sem lehetne képzelni, mikor tudjuk, hogy az álladalmi és társadalmi élet hazánkban a törzsszerkezet alapján fejlődött, melynek sarkalatos elve az osztatlan közös birtoklás volt.
1 Tapasztalhatjuk ezt különösen a Csák és az Aba nemzetségből származó családoknál.
Épen ezért, jóllehet a Hunt Pázmán nemzetség birtokai már a XIII. század folyamán az ország legkülönbözőbb vidékeire kiterjedtek, teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a nemzetség tagjai a Garam és Ipoly folyók környékén valamikor mind együtt laktak s az őseiknek Szent István által adott földeket, de még azokat is, miket a nemzetségnek egyes kiváló tagjai Kálmánnak a tulajdonjogot szabályozó törvénye előtt, jó szolgálataik fejében más királyainktól kaptak, ágazatról-ágazatra osztatlanúl birtokolták. – Mondanunk is alig szükséges tehát, hogy minden más jószágaiknak jogczíme újabb keletű s a hol nem tudunk arra határozottan rámutatni, bátran elhihetjük, hogy abból az időből származnak, mikor még nem tartották okvetlenűl szükségesnek írásba foglaltatni az adományozásokat, mert a király szava és akaratának kijelentése tökéletesen elégséges volt jogaik és szabadalmaik biztosítására.
Alig lehetne tagadni, hogy a törzsszerkezet felbomlását Kálmán királynak a tulajdonjogot szabályozó nagy horderejű intézkedése idézte elő, mely a fiúnak atyja s a testvérnek testvére után való örökösödését biztosította. – Ennek következményei azonban csak idő múltával lettek észrevehetők, mert a nagyobb mérvű osztozkodások a XIII. század elején kezdődnek, ekkor lép fel okleveleinkben sűrűbben a «de genere» kifejezés, melynek értelme ebben az időben még, alig egy pár kivétellel, a legszűkebb körű vérségi együvé tartozást jelenti. A mint ugyanis egy apának gyermekei a közös vagyont egymás között felosztották, maradékaiknak saját érdekükben nyilván kellett tartani leszármazásukat s rendszerint megnevezték azt az ősüket, ki mint legelső önálló birtokos föltétlen tulajdonjoggal hagyta rájuk jószágait, a ki talán nagyatyjuk vagy épen atyjuk volt. Ennél feljebb nem mentek s ha valami jogos igényeik támadtak idő múltával az ősük után maradt birtokhoz, egyszerűen azt bizonyították, hogy attól származnak, illetőleg annak nemzetségéből valók. – Innen van az, hogy az oklevelekben előforduló legtöbb nemzetség, ritkán régibb annál az oklevélnél, mely legelsőben felemlíti.
A Hunt Pázmánoknál azonban, bár e tekintetben nem állanak egyedül, épenséggel az ellenkezőt tapasztalhatjuk, mert jóllehet a nemzetség okleveles említését, körülbelűl 200 esztendő választja el őseiknek a történelemben való megjelenésétől, következetesen és kizárólag a «de genere Hunt Pázmán» elnevezéssel éltek, még akkor is, midőn már egy talpalatnyi földet sem bírtak az ősnemzetségi javakból. Ez pedig nem puszta véletlen, nem is egyedül a hírneves német lovagoktól test és vér szerint való leszármazásukat jelentették általa, bár annak emlékét is kétségtelen büszkeséggel őrizték, de volt valami fontosabb oka, s ez véleményem szerint a nemzetségi vagyon megosztásának módjában rejlett.
Több mint valószínű ugyanis, hogy a Hunt Pázmánok a Csákok, Kalánok és Abákhoz hasonlóan, már a XII-ik század végével hozzá fogtak a törzsvagyonuk feldarabolásához s ha a Szent István által őseiknek adományozott földeken kívül az ország más részeiben is voltak birtokaik, azok is közös osztály alá mentek, a nélkül azonban, hogy egyik vagy másik birtoktest, a nemzetség egyik vagy másik ágazatának kizárólagos tulajdonát képezte volna. Ily módon bármily gyakran ismétlődtek is az osztozkodások, nem gyengíthették meg a nemzetség tagjai között fennálló szorosabb kapcsolatot és együvé tartozás tudatát, ha szinte az egyes ágazatok az idők folyamán tényleg külön is váltak. Így péld. a nemzetségnek Hont vármegyei ágazatából származó Kázmér comes fiai: Ugrin, Péter és Lampert 1288-ban még Borsod vármegyei jószágokat bírnak;* Hont comes fia Gergely, ugyanebből az ágazatból némely Borsod vármegyében fekvő birtokokat cserél el a Kállay 147nemzetség őseivel;* a bihari ágazathoz tartozó Lampert 1303-ban Hont vármegyében fekvő örökségét nemzetsége több tagjának adja el;* az Ugocsa vármegyei ágazat alapítója Mikó 1304-ben Esztergom vármegyében fekvő örökségéről intézkedik.*
1 Horvát István: Verbőczy emlékezete II. 15. 1.
1 Horvát István: Verbőczy emlékezete II. 11. 1.
2 Kubinyi Ferencz: Magy. tört. Emlékek II. 53. 1.
3 L. alább.
Látjuk tehát, hogy a Hunt Pázmán nemzetség kebelében, jóllehet már a tatárjárás előtt különböző ágakra szakadt is az, az osztatlan közös birtoklásból eredő jogviszonyok csak lassan enyésztek el, s legfőképen ez magyarázza meg, hogy a nemzetség tagjai évszázadok múltán is, a Gejza vezér idejében hazánkba költözött őseikre való hivatkozással szereznek érvényt jogos igényeiknek. Pedig ha ez már rájuk nézve gyakorlati értékkel egyáltalában nem járt volna, bizonyára ők is, mint az ország más nemesei, már csak az egyénnek a köztől való függetlensége, saját szűkebb körű érdekeik megoltalmazása tekintetéből is, sokkal gyakorlatibb megkülönböztetésről gondoskodnak.
Az önállóságra való törekvés, az egyéni képességek érvényesítése ebben a korban már sokkal határozottabb alakot öltött, semhogy az emberek egy oly kihaló félben lévő állami és társadalmi szervezet bilincseit, mely már a gyakorlati életben haszonnal többé nem bírt, önkényt, czéltalanúl vették volna magokra. És mikor a föld a közös helyett egyesek kizárólagos tulajdonába ment át, bizonyosan sietett mindenki mennél zártabb körbe csoportosítani a maga érdekeit, részint, hogy könnyebben megvédelmezhesse, részint, hogy erősebb, elvitázhatatlanabb jogczímet szerezhessen a maga tulajdonához.
Tapasztalhatjuk ezt a nemzetség pozsonyi ágazatánál is, mely úgy látszik leghamarább vállott el a törzstől és tagjai csak kivételes esetekben, igen ritkán használják nevük mellett a «de genere Hunt Pázmán» megkülönböztetést, mert közös vagyonuk, valószínűleg a XIII. században sem volt. Ebből az ágazatból származtak, mint tudjuk, a Szentgyörgyi és Bazini grófok (mind a két nevet adó jószág újabb adomány, nem ősnemzetségi birtok), kik a XIII. század utolsó tizedeiben, a Hunt Pázmán nemzetség ősi czímerét sem használták többé.*
1 A Hunt Pázmánok ősi czímere: veres mezőben ezüst kutya feje; a Szentgyörgyiek ellenben már 1278-ban, kék mezőben aranynyal és veressel szelt csillagot viseltek. B. Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala. 71. 139. 1.
Tagadhatatlan tehát, hogy midőn e nemzetség tagjai szétszóródtak az ország minden szegletébe, úgy hogy vérségükkel még Erdélyben is találkozunk, sokkal könnyebb dolog lett volna rájuk nézve is, ha pöreik és osztály-egyességeik alkalmával egyszerűen arra a közvetlen elődjükre hivatkozhatnak, ki, mint legelső önálló birtokos, föltétlen tulajdonjoggal hagyta rájuk javait. – Másfelől azonban a nemzetség birtokviszonyait általában tekintve, nem ritkán saját kárukkal járt volna ez s épen azért helyesebbnek tartották egy a gyakorlat és szükség folytán még mindig érvényben álló régibb vérségi kötelékhez számítani magukat, minek következtében aztán utódjaik is, a «de genere Hunt Pázmán» elnevezéssel a szükséghez képest mind az ideig éltek, míg ezt az állandó vezetéknevek használata jogaiból tökéletesen ki nem szorította.
Nem czélom ez alkalommal a Hunt Pázmán nemzetség különböző ágazataival, s az azokból származó egyes családokkal tüzetesen foglalkozni, csak azt említem meg, hogy ős fészkükben, a Garam és Ipoly folyók környékén vertek leginkább gyökeret a német lovagoknak rövid idő alatt, szívvel lélekkel magyarrá váló sarjadékai. E tekintetben talán egyedül a Szentgyörgyi és Bazini grófok képeznek kivételt, de ott áll velük szemben a Forgáchok jeles hada, továbbá az eddigelé jobbára ismeretlen: Csalomjai, Fődémessy, Jánoky, Kováry, Jákóffy stb. családokban szerepelt Hunt Pázmánok, kik, ha nem is emelkedtek oly magasra mint az előbbiek, de egyszer-másszor érdemes emberek kerültek ki közülök s a püspöki széket is dicséretesen betöltötték.*
2 Az utóbbiakra nézve l. Kubinyi i. m.
A nemzetség bihari ágazata a XIII. század közepén szaporodott el. Úgy látszik, egy őstől származtak, kinek jószágai a Körös és Berettyó folyók környékén terültek el s minden bizonynyal a XII. század végével telepedett oda és újabb adományozások által is szaporítá javait.
A Hunt Pázmánok azonban még jobban szaporodtak 148mint birtokaik, úgy hogy a XIII. század végével már több ágazatra oszolva, igen feldarabolták egymás között az őstől maradt vagyont, pedig már előbb egy tekintélyes főpap is támadt közülök, Achilles mester pécsi püspök, ki mint IV. Béla alkanczellárja, nemcsak maga gyűjtött, de valószínűleg atyafiainak is elősegítette boldogulását. Nyilván az ő befolyásának lehet tulajdonítani, hogy rokona hasonlóképen Achilles a papi pályát választotta s a XIII. század utolsó tizedében, az Árpádok korában igen előkelő és gazdag javadalmazású pataki plébánián találkozunk vele.* Négy testvére volt, Pázmán, Fancsuka vagy Foncska, Mihály és Márton, Felicián comes fiai, közülök, Mihály magtalanúl halt el, Pázmán ivadékait nem ismerjük, Foncska Erdélyben fekvő jószágára költözött, Márton pedig Ugocsa vármegyébe, s ősatyja lett a XVIII. században elenyészett Fancsikay illetőleg Fancsikai Lázár családoknak, mint ezt alább következendő táblázatunk tünteti elő.
1 Eredeti oklevél 1294-ből a tisza-ujhelyi Ujhelyi család levéltárában.
A nemzetség bihari ágazatához tartoztak még Marczellus vagy Marczal comes három fiával, Ders Pázmán fia, kinek csak leány gyermekei maradtak, Miklós Lampert fia, ki 1274-ben Bolcshidát az Ér mellett Dersnek Várad mellett fekvő Felfancska nevezetű birtokáért elcseréli. Említik még az oklevelek Pósa fiait Felicziánt és Derset, de sem ezeknek, sem Lampert fia Miklósnak maradékairól nincs tudomásunk.
Hogy a Hunt Pázmán nemzetségnek most előszámlált tagjai, minő közelebbi vérségi viszonyban állottak egymáshoz, azt az oklevelekből megállapítani nem lehet; annyi bizonyos, hogy Pázmán fia Ders, Marczell comes fiaival (kiknek leszármazása második táblázatunkon szemlélhető) igen közel rokon, valószínűleg unokatestvér volt, mert birtokain egyedül ők osztozkodnak. Nagyon valószínű, hogy az örök emlékezetű Pázmány Péter ősatyját is, ezek között találhatnók fel, mert a Panaszi Pázmánok a XIV-ik század folyamán több alkalommal perlekednek az ősi javakon Marczel comes ivadékaival, s még Pázmán fia, Ders után maradt örökséghez is jogot formáltak.
Feliczián comes fia, mint épen említettük, átszármazott Ugocsa vármegyébe, s minthogy jelen alkalommal a nemzetség ezen ágazatával foglalkozunk kiváltképen, nemzedékrendjét töredékesen ekkép állíthatjuk össze:
Feliczian comes de genere Hunt Pázmán; Pázmán 1278. maradékait nem ismerjük.; Fancsaka comes de Peturd 1278–1303. maradékait nem ismerjük.; Achilles mester pataki plebános 1294–1310.; Mihály 1294. magtalan.; Márton 1204–1303. Ugocsa vármegyébe költözik.; László 1334. de Fancsika, felesége Kisvárday Erzsébet «de genere Guth Keled».; I. Domokos 1370–1396.; György 1356.; János 1356.; Margit (Surányi Sebestyén).; II. Domokos 1399-ben Ugocsa vármegye alispánja.; I. István. 1396-ban javait elveszti.; Mózes 1396–1414.; Lázár, 1423-ban ugocsai alispán, a fancsikai Lázár család alapítója.; II. György.; II. János 1401-ben ugocsai alispán.; II. István 1396–1414. a Fancsikay család alapítója.; Áron megöletett 1396.
Hogy a táblázat homlokán álló Feliczián comes, egy személy-e azzal a Felicziánnal, ki 1271-ben Ugocsa vármegye főispánja volt valószínűnek tartjuk ugyan, de határozottan nem állíthatjuk. Szirmay habozás nélkül a Hunt Pázmánok közül valónak mondja, de az ő tanuságtételén más bizonyítékok hiányában elindulni nem merünk, sőt az az 1294-iki oklevél-kivonat, melylyel állítását támogatja, határozottan meg van hamisítva.* Maradékaival e sorok folyamán még találkozni fogunk.
1 Szirmay: Not. Comit. Ugocs. 31. Idéz egy oklevelet az Ujhelyi család levéltárából, hol Feliczián «comes de Ogosa» néven jön elő, az előttem fekvő eredetiben azonban egyszerűen Feliczián comes. Mint más alkalommal be fogom bizonyítani, Szirmay ily módon igen sok oklevelet hamisított meg.
Ezzel áttérhetünk a már többször említett Marcell comes ágazatára, kinek nemzedékét szakadatlan összefüggésben a mai napig levezethetjük, jóllehet ivadékai jelenleg már csak egyetlen család tagjaiban élnek.
Maga a törzsfő kevés gondot okoz nekünk, s csak annyit tudunk felőle, hogy jószágai Bihar vármegyében, hasonlóképen a Körös és Berettyó folyók mentén terültek el, s három fiút hagyott maga után, Achillest, Mikót és Csépánt (István), kik halála idején már emberkort értek.
149A testvérekre nem valami dús örökség nézett, de nem is akartak megvénülni, mint atyjuk az ősi tűzhely mellett, hanem kardot kötvén, híven követték V. István zászlaját, s az Ottokár cseh király ellen vívott harczokban mind a hárman kitüntették magukat.
De a háborúból már csak ketten tértek haza, mert Achilles a Rába és Rábca között 1271. május 14-én vívott ismeretes ütközetben vitézül elesett. V. István azonban nem volt háládatlan hozzájuk, jóllehet föltehetjük, hogy a kor rendes szokása szerint maguk is sürgették jutalmukat s hogy testvérük vére ne omlott légyen hiába, az Ugocsa vármegyei királyi prćdiumhoz tartozó Visk földét ajándékozta nekik, a Tiszán levő vámjával s egyéb hasznaival.
Ez az adomány forduló pontot jelez a testvérek életében. Megmaradtak ugyan még egy ideig Biharban, de minthogy ott nemzetségük már igen elszaporodott, ősi javaik ellenben a gyakori osztályok következtében megfogyatkoztak, s elegendő terük sem lehetett azon a vidéken birtokaik növelésére: ezután már legfeljebb csak arra volt gondjuk, hogy jószágaikat – nehogy elköltözésükkel teljesen elpusztuljanak – lehetőleg egy helyen csoportosítsák. E végből Mikó 1278 október 6-án az erdélyi részekben fekvő Hasadát nevű örökségét elcserélte Feliczián comes fiaival, azoknak a Berettyó mentén elterülő Fancsuka nevezetű földükért.* Ezt megelőzőleg pedig még 1275-ben Ludányi Gotthard comessel oly szerződésre lépett, hogy a Berettyó vizén Mikó birtokán, közös erővel malmot építenek s annak jövedelmét egymás között egyenlőképen felosztják.*
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában, T.-Ujhelyben.
2 U. o.
Egy közbejött esemény azonban nagy akadályt gördített az Ugocsa vármegyébe való költözködés útjába, melynek elhárítása nem csekély utánjárásuk és fáradságukba került. A tatárok 1285-iki betöréséből ismeretes Leó ruthén herczeg népei ugyanis már ebben az időben Bereget, Ugocsát s a szomszédos földeket pusztítván, rablásaik közben V. Istvánnak Viskre vonatkozó adomány-levelét is kézrekerítették. Hogy és mint történt a dolog, azt forrásunk nem adja elő, meglehet, hogy Mikó és Csépán épen akkor Ugocsa vármegyében jártak, vagy fontosabb leveleiket már Viskre vitték, elég az hozzá, hogy az említett oklevél eltünt s azt minden igyekezetünk daczára sem tudták többé visszaszerezni. Most tehát mitévők legyenek? Ugocsának nagy része még királyi birtok volt, melynek területén a vármegye ispánja meg az erdők őrei csaknem korlátlanúl uralkodva, a király érdekét még a nemesség sérelmével is előmozdították. Ezek tehát könnyű szerrel kiforgathatták őket Visk birodalmából, hiába voltak abba már törvényesen bevezetve; de ha egyelőre szinte békében is hagyják, mivel védelmezhetik magukat a hatalmaskodó szomszédok ellen, mikor határaikat háborgatják, vagy hova forduljanak panaszukkal, ha valamelyik ragadozó főúr megsejtvén az ügyek állását, titkon felkéri Visket a királytól s mint jogtalan bitorlókat kiveri onnan? Aggodalmaik bármikor is alaposak lettek volna, de soha inkább, mint Kun László alatt, mikor minden rend fenekestől felfordult az országban.
Szerencséjükre – mint már említettük is – már be voltak vezetve a jószág birodalmába, elsőben is a hiteles helyekhez fordultak tehát, s beszerezték onnan a szükséges bizonyítványokat; majd a vármegye nemességét szólították fel tanúság-tételre, s így felkészülvén megjelentek a király előtt és előadták a maguk baját. Kun László pedig tekintetbe véve, hogy valamint neki, úgy atyjának is sokat szolgáltak: V. Istvánnak Viskre vonatkozó adományát megújította, s erről a kérelmezőknek 1281-ben kiváltság-levelet állíttatott ki.*
1 Ezen oklevél eredetije nincs meg a család levéltárában, de részint egész terjedelmében, részint kivonatosan többször átiratott.
Ettől az időtől kezdve Visket, melynek határa termékeny s tiszai vámja jövedelmező volt, állandó lakásuknak is választották, és saját kárukon tanulva, a falu felett emelkedő magaslaton erős várat építettek,* hogy az a Kun László uralkodása alatt napirenden levő pártharczok idején személyük és vagyonuknak biztos menedéket nyújthasson. Így elhagyván bihari véreiket, Ugocsa vármegyében raktak maguknak maradandó fészket s tagadhatlan, hogy itt sokkal 150függetlenebb urak voltak s nem kellett vesződniök osztályt kivánó peres atyafiakkal. Határaikat sem szántották el a szomszédok, mert nagy járó földön egyedüli birtokosok voltak. Várukat Szathmár és Máramaros felől rengeteg őserdők védelmezték, alatta folyt a Tisza, megoltalmazván azt az országút felől jövő minden véletlen támadástól. Ez pedig annál fontosabb rájuk nézve, mert mint említettük, a Tiszán vámjogot gyakoroltak s a Máramarosból jövő só biztonsága felől saját érdekükben gondoskodni kellett.*
2 Ma már romjai sem láthatók, de a helyet Várhegynek hívják s látogatott fürdőhely.
1 E só vámot a Rákóczy forradalomig bírták is az Ujhelyiek.
Tudjuk pedig, hogy a középkori kereskedelmi útvonal, a Szepességről Abauj, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa vármegyéken keresztül Nagy Szőllősnél ágazott kétfelé s míg a déli ág Királyházán keresztül vezetett Szathmár felé, addig a keleti Husztnál Máramarosba jutván, Visket is érintette, illetőleg közel hozzá a Tisza mellett vezetett el. Minthogy pedig az útféli rablók, kiknek vezetői Kun László alatt kiváltképen maguk a garázdálkodó főnemesek voltak, nem csak az árúikkal utazó kalmárokat fosztották ki, de a sót is bizonyára gazdag zsákmánynak tartották, Mikó és Csépán jövedelmüknek épen legtekintélyesebb részétől esnek el, ha a Tisza partját biztonságba nem helyezik. Állandóan fegyveres népet kellett tehát tartaniok a vám sorompónál, de még ebben az esetben is csak egy jól megerősített vár nyújthatott nekik teljes menedéket.
Ugocsában különben – melynek területe akkor hasonlíthatlanúl nagyobb volt mint jelenleg – az ország más vidékeit tekintve, még elég rend és nyugalom uralkodott, mióta Kún László a Kállay család őseit küldötte oda főispánoknak, a kik aztán ott és a szomszédos vármegyékben tűzzel-vassal elnyomták a lázadást. – Nyaláb vára a király kezén volt, a nem rég épült Tamás várát a Kún Lászlóhoz feltétlen hűséggel ragaszkodó Káta nemzetség tagjai bírták, Viskről a Hunt Pázmánok védelmezték maguk és a király érdekeit, különösen a máramarosi telepítvényeseket Huszt és Técső környékén. A kisebb nemesség pedig a nagyok után indult s míg ezek hűségben maradtak, nekik sem jutott eszükbe a lázadókhoz állani. Minthogy pedig Kún László ebben az időben már külső háborúkat nem folytatott, Mikó és Csépán is ráértek birtok-ügyeiket rendezgetni.
Valószínűleg ez alatt szerezték meg Verbőczöt, mely azonban már régibb idő óta nemzetségük tulajdonát képezte. 1251-ben ugyanis Achilles mester pécsi püspök a királyi kanczellárián szerzett érdemeiért, oly módon nyerte azt IV. Béla királytól adományba, hogy halála után tetszés szerint rokonaira hagyhassa. Hogy ez az Achilles a Hunt Pázmán nemzetségből származott, már csak nevénél fogva is valószínűnek tartjuk, mert az Achilles név oly jellemző a Hunt Pázmánoknál, hogy nyugodtan elindulhatunk rajta.* De ha tudjuk azt, hogy a püspök halála után Verbőczöt a Hunt Pázmán nemzetség bihari ágazatából való Ders bírja, sejtelmünk igazsággá emelkedik. Ennek magtalan halála után Mikó és Csépán kezére került Verbőcz, állítólag megvásárolták tőle, valószínűbb azonban, hogy kezök ügyébe esvén, felfogtak rajta, mielőtt a távolabb lakó Feliczián, Ders testvére, jogait érvényesíthette volna.*
1 Achilles volt Marczell fia, ki az Ottokár elleni hadban esett el; Achilles volt a pataki plébános, s ezeken kívül még többen viselték e nevet a nemzetség más ágazataiban. Verbőcz adománylevele eredetiben az Ujhelyi család levéltárában található.
2 L. alább. III. Endre 1300-ban kelt oklevelét.
Úgy Mikó, mint Csépán családos emberek voltak, de nem tartották szükségesnek, hogy birtokaikat egymás között feloszszák. Mikó volt az idősebb s Debreczeni András comes leányát, a később nádorrá lett Debreczeni Dózsa testvérét vette nőűl, kinek hozományát azonban az akkori zavarteljes viszonyok között nem kaphatta kezéhez s a dolog már-már feledésbe ment, midőn egy század múlva, maradékai felléptek követelésükkel. Csépán feleségét nem ismerjük, de neki is voltak gyermekei s a két család békességben lakozott Visk vár falai között, míg egyszer csak hatalmas ellenségük támadt, maga a király személyében.
Nem Kún László, III. Endre az utolsó Árpád volt e hatalmas ellenség. Nem is hadsereggel ostromolta a várat, csak intézkedéseivel döngette annak kapuját, de az ellen aztán hiába is védekeztek.
A tagadhatlanúl jeles tulajdonságokkal megáldott, 151jobb sorsra méltó fejedelem különös gondot fordított Máramarosra, melyet elődjei következetesen elhanyagoltak s mely már ebben az időben lassanként hódolni kezdett a terjedő kulturának. A rengeteg erdők írtásain virágzó telepeket találunk, templomokat emelnek a hívők Isten dicsőségére, a sóaknák művelése lerakja a művelt társadalom alapjait, melynek súlyt és jelentőséget a naponként szaporodó nemesség kölcsönöz. A király figyelemmel kíséri a fejlődést s belátja, hogy Máramaros földjén már mindazok az előföltételek megvannak, melyeknél fogva az önálló területté alakulhat, beakarja tehát vinni az álladalmi és társadalmi élet kötelékeibe. A dolog könnyen menne, de íme egy fontos akadály merűl föl: Máramarosban nincs vár. A király Viskre gondol, de az a Hunt Pázmánok birtoka, nem ő adta nekik, maguk építették, nem is tartozik Máramaroshoz, Ugocsa a földjén áll, nehéz dolog lesz tehát elvenni tőlük, ha önkényt nem adják.
A közbe jött események azonban egyelőre más irányba terelték a király figyelmét. Apósa Habsburgi Albert osztrák herczeg ugyanis az 1298. év tavaszán hadat indított Nassaui Adolf német császár ellen, s Endre magyar és kún vitézekből álló tekintélyes sereget küldött segítségére. A testvérek közűl Mikó már ebben az időben élemedett ember lévén, nem szívesen mozdult ki nyugalmas fészkéből s a hadakozásnak reá nézve már fárasztó kötelességét öcscsére bizta. Csépán tehát Demeter zólyomi főispánhoz csatlakozva, nemcsak végig harczolta e győzelmes külföldi hadjáratot, de az 1298 év júl. 2-án a Rajna mellett vívott s Albert diadalával végződő véres ütközetben, vitézsége által igen ki is tüntette magát.*
1 Szalay: Magyarország története, I. kötet. Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
Minthogy pedig a testvérek úgy látszik korán értesültek III. Endrének ama szándékáról, hogy Visket elakarja tőlük venni, vagy talán a király már nyiltan is felszólította őket váruk átengedésére, a háborúból hazatérő Csépánnak első gondja volt, hogy ezt, ha még lehetséges, megakadályozza. E végből tehát megjelent az 1298. év október havában Pesten tartott országgyűlésen s a rendek színe előtt hivatkozván Demeter zólyomi főispán tanúbizonysága által is megerősített hű szolgálataira, egyenesen arra kérte a királyt, hogy Visk vára és tartományának birodalmában testvérével együtt erősítse meg őt, ugyanazon jogok és szabadságok mellett, mikkel azt nekik Kún László, különösen Achilles testvérük haláláért adományozta volt.
Valószínűnek tartjuk, hogy a király megütközhetett Csépán váratlan kérelmén, de mivel János kalocsai érsek és az egybe sereglett nemesség hathatósan támogatták ezt, kívánsága különben is jogos lévén, nem tehetett egyebet, minthogy a Hunt Pázmánokat továbbra is meghagyta Visk birodalmában, de hogy nem örömest cselekedte, legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy az erről szóló oklevelet csak a következő 1299-ik év augusztus 4-én állíttatta ki, valószínűleg a testvérek sürgetésére.*
1 Szalay: Magyarország története; I. kötet. Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
Ezzel azonban csak rövid időre lett elhalasztva Visk várának visszavétele. Endre nem könnyen mondott le előbbi tervéről s napról-napra jobban be kellett látnia, hogy Máramaros földje az akkori hadi és politikai viszonyok között ezen vár nélkül megyévé nem alakulhat. Úgy látszik, hogy ebben az időben még nem ismerték föl Huszt fekvésének a védelem tekintetéből fontos voltát,* de más okai is lehettek a királynak arra nézve, hogy Visket minden áron megszerezze. Mert egy ehhez hasonló fekvésű s a természet által kitünően védett erősséget, már csak azért sem lett volna tanácsos magán tulajdonnak hagyni, mert a földesúri hatalom már magában véve is természetes ellensége volt a városi elem kifejlődésének és gátolta annak felvirágozását. Látni lehetett azt is jó előre, hogy a Hunt Pázmán nemzetség tagjai a váruk közelében elterülő, úgy szólván még gazdátlan földeket, akár királyi adományozások, akár a meddig karjuk elért, erőszakos foglalásokkal rövid idő alatt hatalmukba kerítik, mi által a máramarosi telepítés közvetve pedig a király érdekei örökös hátrányt fognak szenvedni.
2 A Huszti vár legelső okleveles említése tudtommal 1351-ben történik. L. az Ujhelyi család levéltárában.
Másfelől pedig a királynak nemcsak az állott érdekében, hogy Visket magán tulajdonból a 152korona birtokává tegye, hanem az is, hogy Ugocsa vármegye testéből kiszakítva, Máramaroshoz csatolja s ezáltal azon különben is roppant területnek geographiai egységét némileg tökéletesebbé tegye.
Minthogy azonban a Hunt Pázmánokat, csak az imént erősítette meg az ország rendeinek akaratából Visk birodalmában, oly módok és eszközökről kellett gondoskodnia, melyek által annak visszaszerzése egyfelől a törvényesség színezetével bírjon, másfelől pedig a tulajdonosok beleegyezését is megnyerhesse, mert erőszakot nem használhatott, de bizonyára nem is használt volna ellenük.
Volt még Ugocsa vármegyében elegendő királyi birtok, cserét ajánlott tehát nekik s a mint 1299-ben az országgyűlés közbevetésére erősítette meg őket Visk birodalmában, most is az ország báróival egyetértőleg intézte el az ügyet. A Hunt Pázmánok tehát, mint azt az erről szóló 1300-ban kelt oklevél bizonyítja, «de bona el spontanea voluntate eorum ob favorem regium et ad petitionem nostram ac baronum» azaz a király és az ország bárói kérésére, önkényt mondottak le Viskről, melyre Endrének főkép a máramarosi telepítvényesek érdekében volt szüksége, illetőleg elcserélték azt, az ugocsai királyi prćdiumhoz tartozó Fekete Ardó, Rakasz és Nyirtelek nevű földekért, azzal a világos kikötéssel, hogy ha akár Endre, akár az utána következendő királyok ezt a csereszerződést megszegnék, Mikó és Csépán illetőleg utódjaik, Visket V. István adománya erejénél fogva ismét birtokukba vehetik.*
1 Eredetije az Ujhelyi család levéltárában, honnan Horvát István i. h. s utána Fejér Cod. Dipl. VI. 2. 253. kiadták.
Így lett Visk nemzetségi birtokból királyi várrá s maga a helység rövid idő múlva a máramarosi öt koronavárosok egyikévé. Történetünkben azonban alig szerepel, mivel mint erősség Huszt felépítése után csakhamar háttérbe szorúlt.
Az oklevél különösen hangsúlyozza, hogy Mikó és Csépán önkényt mondottak le birtokukról, a mi különben is magától értetődik. De bizonyos, hogy nem örömest cselekedték, főleg oly időben, midőn a megingott királyi hatalom, kellő védelmet sem biztosíthat számukra, ha erős várukat elhagyva, a kárpótlásúl nyert földeken jogtalan megtámadtatásoknak lesznek kitéve. Tény azonban, hogy haladéktalanúl leköltöztek a viski bérczek közül a Tisza túlsó partjára s megszállották új birtokaikat.
A csere-szerződés megkötése czéljából a Hunt Pázmánok személyesen fölkeresték a királyt Budán, ki 1300. jan. 20-án egy másik ügyökben is intézkedett. Feliczián mester a Pósa fia ugyanis Verbőcz birtokáért pörrel támadta meg őket, s most a király közbejöttével akkép egyeztek meg, hogy Verbőcznek fele az övék, hasonfele pedig Feliczián mesteré legyen.*
1 Eredetije az Ujhelyi család levéltárában.
Mikó és Csépánnak, ha már egyszer kénytelen-kelletlen meghajoltak a király akarata előtt, gondjuk volt arra, hogy legalább ne károsodjanak a cserével, és ha leszámítjuk a nehezen pótolható várat, nem is lehetett okuk panaszolkodni Endre bőkezűsége ellen.
Fekete Ardó és Nyirtelek a Tisza mentén, termékeny síkságon terültek el. Határos volt velük egyfelől Verbőcz, másfelől Fancsika, melyet hasonlóképen a nemzetségükből származó Feliczián comes fiai bírtak. Rakasz határai a szász telepítvényesek által népesített s a vármegye közepén fekvő Szőllőstől, Bereg és Maramarosig terjedtek, innen levonultak egész a Tiszáig, hol a testvérek mint annak előtte Visken, vámszedési jogot gyakorolhattak. Szóval Mikó és Csépán a csere következtében Ugocsa vármegye akkori területének körülbelül 1/3 részét foglalták el. Igaz ugyan, hogy e földek jobbára lakatlanok s nagy részét rengeteg erdőségek borítják, de a Hunt Pázmánok, mint a megye túlsó felén a Káta nemzetség, csakhamar beviszik és meghonosítják ott a kulturát, s alig telik bele tíz esztendő, már népes községek állanak az őserdők írtványain.
Mikó, mint idősebb testvér, túlélte Csépánt, ki János és Zowárt nevű fiai hátrahagyásával, úgy látszik már 1304 előtt meghalt. Előbb azonban megosztozott bátyjával, illetőleg nagyjából elkülönítették javaikat, de erről oklevél nem maradván fenn, csak annyit tudunk, hogy Nyirtelek Mikóé lett, Rakaszt és Fekete Ardót pedig továbbra is közösen használták. Mind a 153mellett bizonyos, hogy ez alkalommal a bihari jószágokon is megosztoztak, mert ivadékaiknak az említetteken kívül osztatlan birtokuk többé nincsen.
Visk elcserélése után Mikó még körülbelől 10 esztendőt élt s ez az idő épen elégséges volt neki arra, hogy felnőtt fiai segítségével, a letelepedésekor teljesen néptelen Nyirtelek határán Ujlak, Ujhely és Karácsonyfalva községeket alapítsa. Úgy látszik, hogy elsőszülött fia Miklós ebben az időben már maga is családos ember volt, mert az öreg 1304-ben a leleszi convent előtt megjelenvén, a Tisza mellett fekvő Ujlak helység egy harmadát, Bykosku nevű örökségét Esztergom vármegyében, továbbá az erdélyi részekben fekvő Hasadát földet birtokába bocsátja.* De nem sok idő múlva ezután meg is halt s 1310 nov. 3-án két fia Miklós és Lőkös már osztozkodnak javain.*
1 «Miko de genere Hund Boznan» mondja az Ujhelyiek levéltárában található oklevél.
2 U. o.
Ezt megelőzőleg történt, hogy Feliczián comes fia Peterdi Fancsaka az Ugocsa vármegyében fekvő Fancsaka nevezetű birtoknak azt a részét, melyet Mihály testvére magtalan halála után örökölt, atyafiságos indulattal viseltetvén, Márton öcscsének ajándékozta, ki az erdélyi káptalan által 1303-ban be is vezetteté magát annak birodalmába. Ott lakott-e már azelőtt is Márton, nem tudjuk, de bizonyos, hogy ezután állandóan megtelepedett Ugocsában s maradékaival e sorok folyamán még találkozni fogunk.
Az elmondottakból láthatjuk tehát, hogy Ugocsa vármegye legnagyobb birtokosai már a XIV. század elején a Hunt Pázmán nemzetség tagjai voltak, de az Árpádok magvaszakadtával bekövetkezett dynastia változás emelkedésüknek egy időre határt vetett. Az a mozgalom, mely az utolsó Árpád halála után Róbert Károly trónfoglalásával szemben a nemzet tekintélyes részét magával ragadta, hamarább, mint gondolni lehetett volna, Ugocsában is elterjedt, s rövid idő alatt nagy hullámokat vert föl. 1307 szeptember 3-án történt, hogy Károly az ugocsamegyei Szőllőst a Borsa nemzetségből származó Tamás fia Beke mesternek adományozta,* meg nem gondolván, hogy ezáltal, mint mondani szokás, saját fejére gyújtja a házat. De hogy is gondolhatta volna? Beke egyike volt legelső híveinek, ki testvére Loránt vajdával már III. Endre ellen is pártot ütött érdekében, bejövetele idején pedig, másik két testvére János és Kopasz nádor társaságában Csehországba rontott, tűzzel-vassal pusztítván versenytársa Venczel birtokait, majd Buda ostrománál tünteté ki magát, egy szóval érdemes ember, nagy befolyású nemzetség sarja, ki minden tekintetben méltó a jutalomra. Azt azonban elfeledé a király, hogy Beke mester ereiben a Tamásfiak örökösen lázongó vére folyt, mely nem ismer korlátokat, ha egyszer az indulatok felkorbácsolják. Úgy történt most is, egy darabig csak hű maradt a királyhoz s az általa épített szőllősi várból* megvédelmezte Károly érdekeit, de a mint bátyja Kopasz nádor Biharban fegyvert ragadott a trónkereső ellen, őt is magával ragadta lázadó vérének hatalma. Kibontott zászlaja alá csak úgy sereglett a nemesség, hatalmukba kerítették Nyaláb várát s diadallal verték onnan vissza a király meg-megujuló támadását.* Végre önkényt átadja a várat s a király nem késik őt kegyelmébe fogadni, mert még mindig veszedelmes ellenség válhatott volna belőle. Nem állott azonban érdekében, hogy a föllázadt nemességgel szemben is hasonló eljárást kövessen s bizonyára súlyosan érezték bosszúját azok, kik kardot vontak ellene s nem akarták őt uroknak ismerni.
3 Anjoukori okmánytár I. k. 132.
1 1308. május 19-én Mihály fia István szőllősi várnagy u. o. I. 149. 1.
2 U. o. II. 264.
Ezek közé tartoztak pedig a Hunt Pázmán nemzetség tagjai is, illetőleg Miklós és Lőkös a Mikó, János és Zowárd a Csépán fiai, kik már csak azért sem maradtak távol a mozgalomtól, mert jószágaik Biharban és Ugocsában, tehát épen azon a vidéken feküdtek, mely a Tamásfiak hatalmát rettegte. Úgy látszik azonban, hogy saját jószántukból kötöttek kardot, és sokat véthettek a már harmadízben is megkoronázott s a nemzet által elismert törvényes király ellen, mert midőn Róbert Károly büntetésűl Rakaszt és Ardót elfoglalta tőkük – a maguk igazait máskülönben körömszakadtig védelmező 154nemes urak, nemhogy felemelték volna az ellen szavukat, de még örvendtek, hogy ily olcsó áron szabadulhattak a veszedelemtől.
Mikor azonban már kissé tisztult a levegő s a király és a nemzet lassanként megszokták, megkedvelték egymást, 1322 jún. 18-án Miklós és Lőkös megjelentek a várad-előhegyi convent előtt s írásba foglaltatták abbeli nyilatkozatukat, hogy mikor a király Ardót, Rakaszt és Nyirt* elfoglalta tőlük, eljárása ellen csak azért nem tiltakoztak, mert attól féltek, hogy vagy megöleti vagy bebörtönözteti őket.*
1 Anjoukori okmánytár. II. k. 21. 1. A régi Nyirtelek nevét megőrző birtokrész Szőllős közelében a Tisza mellett.
2 U. o.
Ezzel természetesen mitsem értek el s valószínűleg tettek ugyan lépéseket birtokaik viszszaszerzésére, de minden igyekezetük sikertelen maradt. Hasztalan hivatkozhattak III. Endre oklevelének záradékára, épen Róbert Károly respectálta azt legkevésbbé, Visk pedig ezalatt virágzó, gazdag helységgé fejlődött s 1329-ben a többi máramarosi városokkal együtt, jeles kiváltságokat ajándékozott neki a király.
Rakasz és Ardó elfoglalása tagadhatlanúl érzékeny veszteség volt a Hunt Pázmán ivadékokra nézve. Csépán fiai visszatértek Biharba, hol, valószínűleg anyjuk után vagy talán házasságuk által, mégis csak tekintélyesebb jószágokat bírtak. Ugocsában nem volt többé keresetük, mert Ujlakot, Karácsonyfalvát, Verbőczöt és Ujhelyt már kizárólag Mikó maradékai birtokolták s ezekhez többé a Csépánfiak semmi jogot nem formálhattak.
Szerencséjükre ez időtájban nemzetségük tagja Pázmán Ders meghalt, s mint már említettük, csak leánygyermekeket hagyott maga után. Vagyonát tehát, mint legközelebbi rokonok, Mikó és Csépán fiai örökölték. Ders pedig megbecsülte őstől maradt örökét s bírta a többek között Bolcshidát, Szt.-Jánost, Szt.-Mártont, Szt.-Dénest, Tarnát, Derspalotát, Bonczot és Kovácsit Bihar vármegyében s e jószágok körülbelől felértek Rakaszszal és Ardóval, nem számítva ide természetesen a tiszai vámot, mely egymagában is többet jövedelmezett volna nekik, egész uradalmuknál.
Magától értetődik, hogy az örökséggel pörök is jártak. Már 1320-ban István mester Gergely fia Szent-Mártont követelte tőlük, állítván, hogy azt néhai Ders hatalmasan foglalta el s bitorolta atyjától. Mikó és Csépán fiai ellenben azt vitatták, hogy nevezett birtok Bolcshidához tartozik, s ők bizony nem adják senki fiának. Meg nem tudván egyezni, perdöntő bajvívással kívánták elintéztetni ügyöket. Már a király jelenlétében lóra kaptak a bajnokok s egymásra akartak törni, mikor Lampert országbíró, hasonlóképen a Hunt Pázmán nemzetség tagja, közbe vetette magát s a perlekedő felek lemondván a bajvívásról, abban egyeztek mg, hogy ha István mester állítása hiteléűl, a Szt.-Márton tiszteletére épült egyházban nemes harmad magával esküt tesz le, Mikó és Csépán fiai ellen nyert ügye lesz.* A dolog azonban ezzel még nem ért véget, István mester úgy látszik megijedt az eskütől s oklevelekkel jelent meg az országbíró előtt, minthogy pedig a Hunt Pázmán ivadékok továbbra csökönyösen védték a maguk álláspontját, az országbíró 1323-ban a várad-előhegyi conventre utasította őket, hogy tanúkat gyűjtvén, egymás ellenében kölcsönösen bizonyságot tegyenek.* Mi történt tovább, nem tudjuk, Szent-Mártont azonban állandóan Ders örökösei bírták.
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
2 U. o.
Rövid idő múlva az Apa comes fia Miklós, támadta meg őket Bolcshidáért (ma Bócs), de minthogy ennek követelése jogos volt, 1323 jún. 28-án barátságos egyességre léptek vele, nevezett birtok felét átengedvén neki. Azon 95 márka fejében pedig, melylyel Ders felperesnek adósa maradt, a Berettyón túl fekvő bizonyos földet bocsátottak birtokába.*
3 U. o.
Igy megszabadulván pöreiktől, minden gondjukat jószágaik rendezésére fordították. Otthon ülő falusi nemesek voltak, a királyi udvar fénye nem vonzotta őket. Fel sem kötötték az ősi kardot, legfeljebb ha szomszédaikkal torzsalkodtak, mert határaikat keményen védelmezték s minden tevékenységük e térre szorítkozott. Mit is kerestek volna ők a visegrádi sorompóknál, mikor a király ellenségük volt, legalább annak tartották. Dicsőség, hír, név, előmenetel, nem a 155hozzájuk hasonló emberek számára termett. Idegen arczok, idegen szokások, büszke zászlósurak környezék a királyt, csillogó ruhás apródok őrködnek az előtermekben, az egyszerű falusi nemest, talán be sem eresztenék már, ha panaszra jönne. Bezzeg minden máskép volt az Árpádok alatt, miről apáik regéltek, megbecsülték akkor az embert, ha nem is viselt pajzsán tündöklő czímert, nem is utasították fűhöz-fához, ha szomszédjával vagy atyafiával összeháborodott, ismerte a király színről-színre őket s egyességet tett közöttük. A jó vitézségnek sincs már oly kelete mint régen, játékmódjára viaskodnak a leventék, szóval megváltozott a világ s csak ők maradtak a régiek.
Nem is hagyták el egész életükben az ősi tűzhelyet, pedig már felserdűlt fiaik voltak, kiknek jövendőjéről gondoskodniok kellett volna; nem is szereztek szolgálatukkal egy talpalatnyit sem apáik örökéhez, sőt még abból is elveszítettek. Nem volt rájuk hatással rokonuk Debreczeni Dózsa példája, ki az ország legfőbb méltóságára, a nádor ispánságra emelkedett saját érdeméből, mialatt ők udvarházaikban zsörtölődtek a király ellen, ki Rakaszt és Ardót sehogysem akarta nekik visszaadni.
Csépán fiai Bihar vármegyében örökös viszálkodásban éltek szomszédjaikkal. 1334 május 3-án azt panaszolják Péter alispánnak, hogy Becsek, Acsi, Thobul és Besenyő, Gyarán birtokukat hatalmasan elfoglalták.* Majd Laczk székely ispánnal gyűlt meg a bajuk, ki a két Berettyó között fekvő Nagysziget nevű birtokukat Margitához foglalta, holott az Királyi és Terebes nevezetű örökségük tartományát képezi, miről Bihar vármegye nemessége, a Drugeth Vilmos nádor által Püspökiben tartott gyűlésen egyező értelemmel tanúságot is tett.*
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
2 U. o.
Az 1334-ik év folyamán Mikó fiai között is új osztály-egyesség jött létre, miután Pázmán fiai bolcshidai Ders halálával rájuk szállott jószágok, birtokviszonyaikat megváltoztatták. Kérelmükre tehát az egri káptalan küldetett ki az osztály megtételére, királyi emberek gyanánt Csépán fia Zoárd és Fancsikai László szerepeltek, mint a kik a szóban forgó jószágokat tökéletesen ismerhették.
Az 1334-ik augusztus 15-én írásba foglalt osztály levélben a következő birtokok soroltatnak fel: Boncz, Fancsal, Bolcshida, Fancsaka, Ujlak és Wéd a Berettyó vizén lévő malmaival együtt Biharban; Verbőcz, Ujlak, Karácsonyfalva és Ujhely Ugocsa vármegyében. Az előszámlált birtokokat a testvérek határjárás után két egyenlő részre osztották. Két részre ment a wédi Sz.-Gál hitvalló tiszteletére épült kőegyház is, kegyúri jogával együtt. Két részre ment Ujhely, hol már szintén állott egy kápolna ebben az időben a helység északi részén, míg a nyugati oldalon Mikó rakatott magának udvarházat, mely most Lőkösnek jutott.*
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában. A kápolnának ma már csak csonka tornya a régi.
Az Ugocsa vármegyei Ujlak területén azonban Szent-Ilona szigetét, valamint egy nemes ülést a Tőtelek rév mellett, továbbra is közösnek hagyták.* Az említett szigeten később Sz. Ilona tiszteletére templomot építettek.
2 U. o.
Láthatjuk tehát ebből, hogy a testvérek, jóllehet kiterjedt határú, virágzó községeket bírtak, még állandó lakhelyüket sem tartották szükségesnek elkülöníteni. Az osztatlan közös birtokláshoz való ragaszkodás azonban ebben az időben még csaknem általánosan jellemzi nemzetségeinket, illetőleg azoknak szorosabb vérségben álló egyes csoportjait, úgy hogy az osztály egyességeknek alig volt más czéljuk, minthogy az osztozkodók maradékaik érdekében a tulajdonhoz való jogczímet megállapítsák, erősebbé tegyék. A Hunt Pázmánok ezen ágazatánál pedig igen ki volt fejlődve az együvé tartozás érzete és századok múltával sem váltak ivadékaik egymásra nézve idegenekké.
Az 1334-ik évi osztály után Mikó fiai Lőkös és Miklós úgy látszik rövid idő múlva elhaláloztak, mert az oklevelekben nevükkel többé nem találkozunk s 1341-ben maradékaik már új, de az előbbihez mindenben hasonló osztály egyességre léptek egymással 50–50 márka bírság terhe alatt.*
3 U. o.
Miklós volt az idősebb testvér és négy fiút hagyott maga után névszerint: Istvánt, Mártont, Felicziánt és Jakabot.
Lőkösnek csak három fia maradt, de úgy 156látszik az utolsónak már nem talált a kalendáriumban megfelelő nevet, mert azt is Jánosnak kereszteltette, mint a középsőt, a mi ugyan nem szokatlan dolog ebben a korban, ha valamelyik szentnek különös tisztelője az illető apa, de annál több vesződséget okoz a genealogusnak.
Legidősebbik fia Bertalan volt, kit az oklevelek lakóhelye után gyakran Wédinek említenek.
Csépán fiai közül János már korábban meghalt, egyetlen, hasonlóképen János nevű fiu hátrahagyásával, Zovárddal azonban még gyakran találkozunk az oklevelekben. Állandóan Bihar vármegyében Királyi-ban lakott s pörös ügyeiben Királyi Zovárdnak nevezteti magát. 1347-ben a váradi káptalan előtt nemessége több tagjával együtt Bolcshidai Ders két leányát, illetőleg ezek maradékait, hitbér és leány negyed iránt való követelésükre nézve kielégíti,* majd 1356-ban rokonai nevében is Czibak fiai: János és Mihály s több megnevezettek ellen tiltakozik, mivel Ders után maradt Szt.-János, Ders palotája és Tarna nevű birtokait hatalmasan elfoglalták.* 1358-ban pedig Bihar vármegyében fekvő Csikostó nevű örökségét tizenegy arany forintért az Olaszi Beke fiainak három évre zálogba veti.* Ezután nyomtalanúl tűnik el szemünk elől s valószínűleg nincs is többé életben. Hét fia maradt, ú. m. György, János, István, László, Tamás, Dávid, Benedek s egy leánya Margit, kit a Gut-Keled nemzetségből származó Rakamazi Pócs, a Báthoryak fényes nemzetségének egyik őse vett nőűl, kitől azonban úgy látszik gyermekei nem származtak.
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
2 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
3 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
Ennyire elszaporodván már a Hunt Pázmán ivadékok, a leszármazási bonyodalmak lépten-nyomon kísérik az embert s maguk a birtokviszonyok is oly zavarosok, hogy csak ügygyel-bajjal lehet rajtuk eligazodni. Ez alább következő nemzedékrend azonban mind az olvasó, mind az író dolgát határozottan könnyebbé teszi:
Marczellus comes de genere Hunt Pázmán.; Achilles mester elesett a Rábcza és Rába között 1271-ben; Mikó 1271–1310. 1281-ben Visket új adományba kapja. 1300-ban Visk várát elcseréli III. Endrével. Ujhely községet alapítja. Felesége Debreczeni Dózsa nádor testvére.; Csépán 1271–1300. 1298-ban Nassaui Adolf német császár ellen harczol a Rajna mellett, 1299-ben megújítja Visk adományozását, 1300-ban elcseréli azt.; I. Miklós 1304–1334. Ujhelyben és Verbőczön lakik, Róbert Károly alatt rokonaival együtt Rakaszt és Ardót elveszíti.; Lőkös 1310–1341. rokonaival együtt örökli Pázmán Ders ősi javait.; Zovárd de Királyi 1321–1358. egyidőre Biharba költözik. Ardó és Rakasz visszanyerése után Ugocsában lakik.; I. János 1321–1323.; Bertalan 1341–1380. de Wéd, 1347-ben Lajos király birtokait exemptálja. V. János 1380. a Wédi Ujhelyi család alapítója, kihalt.; II. János 1341–1408. dictus «Nagy».; Dorottya 1408.; Ilona 1408.; III. János 1341–1400.; II. Miklós 1426-ban megöletik.; Mátyás † 1426. a Wédi Ujhelyi család alapítója, kihalt.; IV. János de Maghfalva 1351–1399. 1365 Bulgáriában Viddinnél harczol.; I. László 1409. magtalan.; István 1352–1410. magtalan.; Margit 1370-ben Rakamazi Pócs özvegye.; György 1350–1388. előbb István erdélyi herczeg, később Nagy Lajos «aulae juvenise», 1352. Ardót és Rakaszt visszaszerzi, 1365-ben nemzetségének pallosjogot szerez, magtalan.; VI. János 1352–1411. az ardai Zowárdffy család alapítója.; II. László 1350–1399. a werbőczi Zowárdffy család alapítója.; Tamás 1359–1420. felesége Borsvai Marianna. az endrédi Zowárdffy család alapítója.; Dávid 1359–1399. a maghfalvi Zowárdffy család alapítója.; Benedek de Királyi † 1474.; Orsolya.; Apollónia.; Feliczián 1341. magtalan.; Jakab 1341. magtalan.; I. István 1327–1397. de Ujhely.; Márton 1341–1390. dictus «Nagy» 1361-ben rokonaival együtt Ardóban vásárjogot nyer. 1365-ben megkegyelmez neki a király.; III. Miklós dictus Nikos † 1410. 1388-ban Zowárdffy György jószágát megveszi.; Demeter, ágazata elenyészett.; VII. János 1399. dictus Nagy Márton, magtalan.; II. György 1410-ben Szatmár vármegye alispánja, felesége Csarnavoday Zsuzsánna, a tiszaujhelyi Ujhelyi család alapítója.
157Lajos trónra léptével a Hunt Pázmán ivadékokra is derűltebb napok következtek. A «nagy» király örömest látta maga körűl az ősnemzetségek ifjú sarjadékit, az ügyes-bajos falusi nemes panaszát is meghallgatta s az igazságot egyformán mérte szegénynek, gazdagnak. Udvarába magyarosabb szellemet hozott be, tudta legyezgetni nemzeti hiúságunkat s azzal a tettével, hogy a nép által rajongó lelkesedéssel ünnepelt Szt.-Lászlót választotta mintaképeűl, országszerte népszerűvé lett s rövid idő alatt megvette a nemzet szívét, bizodalmát. Csak úgy sereglettek udvarába a szerencsét próbáló ifjú leventék s az «aulae juvenis»-ekből nem ritkán ország-zászlósok, magas méltóságok viselői lettek. Lovagias jelleme, regényes hadjárataival fokozta fajunk harczi kedvét s bőkezűsége által kiengesztelte maga iránt azokat is, kik atyjának zsarnok hajlamait, Zách Feliczián kiontott vérét nehezen tudták feledni.
Mikó és Csépán maradékai is odahagyogatták lassanként udvarházaikat s megjelentek a visegrádi porondon. Bertalan, a Lőkös fia járt elől jó példával s hasznos szolgálatai fejében a király az ő és két testvére Bihar vármegyei jószágain tartózkodó összes jobbágyait az ország valamennyi hatósága alól – a szokásos kivételek mellett – fölmentvén, saját bíráskodása alá helyezte.
Az erről szóló oklevelet 1347 május 11-én állította ki Lajos, mikor épen nápolyi hadjáratára készült s meglehet, hogy Bertalan úr is vele ment Olaszországba, a szerencsétlen Endre halálát megboszúlni.*
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
A szerencsés kezdet felbátorította a többieket is. Zovárd fia György, a király öcscse, István erdélyi herczeg udvarát kereste föl, ki mint előkelő ifjat apródjának fogadta, csakhamar követte őt unokatestvére János s míg ezek serényen forgolódván urok szolgálatában, érdemeket gyűjtöttek, addig az otthon maradtak nem szüntek meg örökös kéréseikkel ostromolni a királyt, hogy atyja által elkobozott jószágaikat adná vissza nemzetségüknek. Egyesült fáradozásaiknak végre meg is lett a kívánt sikere, mert Lajos legfőképen Zovárdfi György érdemeiért Rakaszt és Ardót «kegyelemből» visszaadta nekik s 1352 január 4-én Thuron kelt rendeletével Synka és János apródokat küldötte ki, hogy haladéktalanúl vezessék be őket e jószágok birodalmába.* A királyi kegyelem azonban megelőzte az oklevél kiállítását s mint az rendesen történni szokott, a Hunt Pázmánok is birtokukba vették visszanyert javaikat, sőt már ugyancsak pöröltek a határok felett szomszédjaikkal, mielőtt «igazságuk» megérkezett volna.
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
Rakasz és Ardó ugyanis határosok valának Szőllős várossal, melynek polgárai földesurok Erzsébet királynéban bizakodva, javíthatlan határbontók voltak s azalatt, míg Rakasz és Ardó gazdátlanúl, illetőleg a huszti és nyalábi várnagyok gondviselése alatt állott, annak területéből egyszer-másszor sokat elszakítottak. Szőllős, mely jeles kiváltságait 1264-ben kapta,* az utolsó Árpádok alatt igen alászállott, már Kún László, sőt mint említettük, a pártharczok idején Róbert Károly is magánosoknak ajándékozta. Utóbb azonban felkarolván a városok ügyét, Szőllőst is visszaállította régi jogaiba, sőt a máramarosi koronavárosok polgárait is hasonló kiváltságokban részesítette. Ettől az időtől fogva Szőllős, mely az oklevelekben most már következetesen «Civitas» néven fordúl elő, a királynék birtoka lett s Erzsébet értesülvén az ő kedvelt szász polgárai és a Hunt Pázmánok között folyó versengésről, természetesen nem hagyta a maga híveit. A határkérdés eligazítására Lajos a váradi káptalant küldötte ki s velök együtt Pál királynői tárnok itélő mesterét Mihályt (a János fia, a ki fia Olivérnek), hogy úrnője érdekeit képviselje.
2 A b. Perényi cs. levéltárából kiadta Wenczel: Árpádkori új okmánytár.
A küldöttek szerencsésen megérkeztek Ugocsa vármegyébe s a helyszínére menvén, már ott találták a szőllősi polgárokat a Hunt Pázmánokkal együtt, kik aztán megmutogatták rendre a határokat s azok felett barátságosan ki is egyeztek. Ily módon Rakaszt és Ardót elkülönítvén Szőllőstől, a határpontok megállapítása után, mint a kik dolgaikat jól végezték, nyugodtan haza tértek. Feltűnhetett ugyan a káptalani embereknek, jártasok lévén az effélékben, hogy az imént még torzsalkodó szomszédok oly 158békeszerető módon intézték el az ügyet, de már ezen tusakodni túl ment volna megbizatásuk körén, különben is gyakran tapasztalhatták, hogy a szomszédok bele únván az örökös pörpatvarba, egyszerre csak igen modestusok lesznek, hogy már vége szakadjon a kellemetlen dolognak.
De talán még meg sem írhatták jelentésüket a királyhoz, midőn Miklós és Kuncz Tamás Szőllős városi bírák felmenvén Budára, keservesen panaszolták a királynak, hogy a Hunt Pázmánok saját szolgáikat és jobbágyaikat szerepeltették a tatárjárásnál s a küldöttek nem ismervén őket, minden gyanú nélkül ezek bevallása és kijelölése után állapították meg a határokat, az ők kimondhatatlan kárával. Könyörüljön tehát rajtuk a király, mert a nemes urak Szőllős területének nagy részét már bitorolják is.
E vád következtében Lajos 1351 jún. 2-án rendeletet küldött a váradi káptalanra, hogy a helyszínén megjelenvén, szigorú vizsgálatokat indítson s a kiderülendőkhöz képest a polgárokat elfoglalt határaik birodalmába helyezze vissza. Hogy pedig a dologban ismét csalárdság ne történhessék, György beregszászi plébánost rendelte melléjük. A kiküldöttek, mint 1351 júl. 8-án kelt jelentésükben olvassuk, mindenek előtt Ugocsa vármegyének Nagy-Szászon (in villa Nogzaz, jelenleg Szászfalú) tartott közgyűlésén jelentek meg s felhívásukra az alispán, szolgabírák és összes nemesség bizonyította, hogy a Hunt Pázmánok hamis határok által csakugyan bitorolják a polgárok földjét. Minthogy pedig a helyszínén tanúságtételre szólított szomszéd birtokosok is hasonlóképen vallottak, a kiküldöttek Miklós fia István tiltakozása daczára a szőllősi polgárokat a jogtalanúl elfoglalt terület birodalmába bevezették s egyszersmind nevezett birtokokat is elkülönítették egymástól.*
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
Érdekes, hogy Rakasznak egyik határpontját Máramaros felől a Borsa vize mellett álló Baranka vár romjai képezték, mely V. Isván és Kún László alatt dühöngő belháborúk idején a pártütők tanyája volt, míg végre Csák Péter kiostromolta, maga is megsebesülvén alatta.* Ma már romjai sem láthatók, egy 1725-diki térképen azonban mint «arx deserta» még föl van tüntetve Bereg és Máramaros vármegyék határán, míg Branyka nevű község ugyancsak a Borsa mellett, jelenleg a Máramarosban fekszik.
2 Wenczel, i. m. IX. k. 13. 71.
A polgárok meg lehettek elégedve az 1351-iki határjárással, de a Hunt Pázmánok, vagy a mint ebben az időben rendesen nevezni szokták őket, «ardai nemesek», korántsem nyugodtak bele a dologba, hamis vádlóknak állítván a szőllősi polgárokat. Tiltakozásuk következtében tehát az országbíró elébe idéztettek a perlekedő felek, hol a királyné érdekeit ez alkalommal is Mihály ítélőmester védelmezte. Szőllős városát Miklós bíró vezetése alatt, Mihály Sobur veje, Hannus Telmann fia és Nagy Balázs esküdt polgárok képviselték s most már nem általánosságban az ardai nemeseket, de egyenesen Ujhelyi Mártont Miklós fiát s az öreg Zovárdot vádolták a csalárdsággal, fölmutatván a váradi káptalan, leleszi convent s az ugocsai alispán, valamint a négy szolgabíró bizonyság-levelét, hogy csakugyan hamis határokat állítotak Rakasz, Ardó és Szőllős város között.
Alperesek maguk helyett Zovárd fiát Györgyöt küldötték, s ez köteles tisztelettel fogadta ugyan a hiteles helyek s a vármegye bíráinak levelét, de kereken tagadta, hogy atyja és Márton a csalárdságban s a hamis határok felállításában részesek lennének. Minek következtében az országbíró akkép itélt, hogy Zovárd és Márton külön-külön nemes ötvened magukkal esküt tegyenek arra, hogy az ellenük emelt vádakban ártatlanok.*
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
Ezzel aztán a pörnek nehány esztendőre vége is szakadt, mert nem olyan könnyű dolog volt 100 nemes embert találni, kik elesküdjék a szőllősi polgárok határait s alkalmasint valami más egyesség jött létre a felek között, mely azonban, mint látni fogjuk, nem volt tartós.
Míg Rakasz és Ardó a királyok kezén volt, nagy változások történtek azok határain. Elsőben is Máramaros földe III. Endre törekvései által előkészített talajon vármegyévé alakult. Huszton várat építtetett a király, az odasereglő hontalan népek védelmére; a huszti polgárok tetszésük szerint terjesztették határaikat a szomszédos Rakasz rovására.
159Majd a máramarosi és beregi oldalon a szláv és oláh betelepedés kapuja nyilt meg, halomra dőltek a rengeteg erdőségek a hazát kereső jövevények fejszecsapásai alatt, s alig pár évtized elteltével népes községekre akadunk a hegyoldalokon, s Borsa folyó völgye egész szláv gyarmattá alakul. A királyi birtokok mindenütt vendégszeretőleg fogadják a beköltözőket, megkezdhetik az erdők írtását, ott, hol épen nekik tetszik s övék lesz a föld minden hasznával. Vajdáik és kenézeik vezetése alatt megszállják Máramaros és Bereg területét, mert hiszen ott királyi birtok még csaknem az egész föld, de átjönnek Ugocsa vármegyébe is, hol Karacsin bilkei vajda, Szerecsen vagy Szaraczén, Miklós, Balacsin és Rugas nevű fiaival a rakaszi erdőségeket írtatja, mert most az is a királyé és ha a huszti várnagynak nincs a dolog ellen kifogása, a Hunt Pázmánok ugyan meg nem gátolhatják letelepedésüket.
De egyszer csak a király visszaadja ezeknek elkobzott javaikat s beletekintvén régi leveleikbe, követelik a bilkei vajdafiaktól, hogy Csongva, Sárd, Rákócz, Misticző, Dabócz, Két-Kápolnamező nevű birtokaikat jogtalanúl ne bitorolják tovább, mert azok – bárha oláh* telepítvényesek laknak is rajta – Rakasz és Ardó tartományát képezik. Ugyanekkor a huszti és szőllősi polgárokat vádolja Ujhelyi István a nádor színe előtt, hogy többek között Nyiri nevű birtokát is elfoglalták, s Halászföld név alatt Szőllőshöz csatolták. Miután pedig Miklós nádor által Szathmár és Ugocsa vármegyék részére Gelyénes mellett 1351 augusztus 1-én tartott gyűlésén, az alispán, szolgabírák s a jelenlévő összes nemesség egyező értelemmel bizonyságot tettek állításának igaz volta felett,* bizonyára nem is késlekedett jobbágyai által kiveretni határairól a bitorlókat, a mi aztán újabb meg újabb pörökre szolgáltatott okot.
1 Az oklevelek rendesen oláhoknak nevezik őket (vlachi), de az elősorolt helységek lakói ma tisztán rusznyákok.
2 Az Ujhelyi cs. ltárában.
Ebben az időben történt az is, hogy Macska Domokos nyalábi és huszti várnagy, meglehet saját fejétől, valószínűbb azonban, hogy ura Laczkfi András macsói bán és Ugocsa vármegyei főispán meghagyására, a rakaszi vámot elfoglalta a Hunt Pázmánoktól, minthogy arról külön nem intézkedett a király, midőn elkobzott jószágaikat visszaadta. A sokfelől zaklatott ardai nemesek azonban nem engedték, hogy feledésbe menjen a dolog, mert a sóvám, mint már említettük is, jövedelmüknek legtekintélyesebb részét képezte s ahhoz III. Endrével kötött csere-szerződés értelmében, kétségtelen joguk is volt. Nyilván való, hogy a király emberei örömest kiforgatták volna őket kiváltságukból, hogy urok jövedelmeit szaporítsák, de Zowárdfi György, mint nemzetsége igazainak buzgó védelmezője kieszközölte annak visszaadatását s Lajos király 1353 jún. 22-én Budán kelt rendeletével megparancsolta a macsói bánnak és Domokos várnagynak, hogy György urat és rokonait helyezzék vissza a szóban forgó vám birodalmába.
Ennek megtörténte után minden igyekezetöket arra fordították, hogy harmincz esztendőt meghaladó időn keresztül közprédának tekintett birtokaikat eredeti határaik közé helyezhessék vissza. De ez sokkal nehezebben ment, mint jogosan remélhették, mert a szőllősi polgároknak természetesen igen zokon esett, hogy a Hunt Pázmánok úgy Ardó mint Rakasz felől szorgalmasan vigyáznak, sőt ha szerit tehetik, vissza is foglalgatnak régi határaikból s panaszkodtak a királynak szüntelen, hogy tegyen már igazságot közöttük, ki az 1357. év folyamán ismét meghagyja az egri káptalannak, hogy vizsgálatot tartson az ügyben s mindenek előtt kisértse meg a barátságos kiegyeztetés módját. A meghagyáshoz képest maga László prépost jelent meg a helyszínén s miután perlekedő felek az egyesség ellen határozottan tiltakoztak, a király megbizottjai Marochuk Bereg vármegyei főispán és Darai Péter a királyi udvarnokok comese közbe jöttével megállapította a határokat, a vitás Nyiri helységet a szőllősi polgároknak ítélvén oda.*
1 Eredeti oklevél u. o.
Ezzel azonban még nem ért véget a dolog, mert a polgárok Róbert Károly bizonyos oklevele értelmében kívánták megállapíttatni határaikat s tényleg úgy is történt, az ardai nemesek ellenben ragaszkodtak régi kiváltságaikhoz, s nem nyugodtak bele a király küldöttjeinek 160eljárásába. Tuladjonképen mindkét félnek igazsága volt a maga szempontjából, mert Szőllős határainak növekedése, kétségtelenűl Rakasz és Ardó kárára történt, s így a Hunt Pázmán ivadékok követelése jogosnak tetszett, ámde Károly, ha már egyszer megfosztotta őket birtokaiktól, korlátlanúl rendelkezhetett azok felett s akár az említett polgároknak, akár másnak tetszése szerint eladományozhatott azokban, úgy hogy Lajos király csak annyit adhatott vissza a régi birtokosoknak, a mennyi tényleg az ő kezén volt.
De épenséggel ez nem fért a középkori emberek fejébe, főleg mikor tudták, hogy őseiknek az utolsó Árpád minő garantiát nyújtott e birtokokra nézve, s ennek következtében örökösen háborgatták a jámbor polgárokat s Lajos király végre megunván ezek panaszát, 1358 decz. 2-án Visegrádon kelt rendeletével utasította a váradi káptalant, hogy Rakasz, Ardó és Szőllős határait ismét különítse el s egyszersmind a maga részéről Pál szebeni prépost mellett Héderváry Miklós (Miklós fia) csongrádi főispánt és szegedi várnagyot küldötte a helyszínére. Ezek aztán Róbert Károly levele alapján meg is járták a határokat és közeledvén Karácsony ünnepe siettek hazafelé. A káptalan a következő 1359. év január 7-én már jelentést tesz Lajos királynak az eredmény felől, de talán még útnak sem indíthatá követét Visegrád felé, midőn Bertalan, Lőkös fia megjelent a jól ismert falak között s még ugyanazon a napon minden rokona nevében írásba foglaltatá tiltakozását, a király küldöttjeinek eljárása ellen, eltiltván egyszersmind a szőllősi polgárokat is jószágaik bitorlásától.*
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
A tiltakozásnak azonban úgy látszik nem lett foganatja, mert a polgárok kérésére Lajos 1365-ben átírja és megerősíti a váradi káptalannak most említett határjáró levelét,* s így az ardai nemesek végre is kénytelenek voltak bele nyugodni, egyszer-másszor véres elégtételt szereztek azonban maguknak a határvillongások közben s gyűlöletüket Szőllős későbbi birtokosaira is átszállították.
2 U. o.
Mióta Lajos király visszaadta jószágaikat, a Hunt Pázmán ivadékok közűl mindig volt egynehány környezetében; örömest részt vettek dicsőséges hadjárataiban, hűségüket, nem egyszer vérük hullásával is bebizonyították. A királyi kegyelem nem is fogyatkozott meg rajtuk s mindenesetre kiváló bizonyítékát adta ennek Lajos már 1361-ben, midőn nemzetségük tagjainak Ardóban vásárjogot engedélyezett.*
1 Kiadatott Kövesden 1361. feria 2-a proxima ante festum nativitatis b. Johannis Bapt. (U. L.).
Meg kell jegyeznünk, hogy Ugocsa vármegyében a legrégibb időktől foga két Ardó nevű község létezett s létezik ma is. Egyik Fekete Ardó mezőváros a Tiszán túli járásban, másik Szőllős-Vég-Ardó a Tiszán innen, Szőllős város tőszomszédjában. Az eddig elmondottak után azt hiszszük, nem kell bizonyítgatnunk, hogy a Hunt Pázmán nemzetség birtoka az, a melyik Szőllőssel határos; érdekes azonban, hogy az egész középkoron keresztül, már az 1300-ban kelt csereszerződésben is, melyben legelőször tétetik róla említés, ez neveztetik Fekete Ardónak t. i. a jelenlegi Szőllős-Végardó, s csak a XV. század vége felé kezd divatba jönni vele szemben a Szőllős Ardó (Zeles Ardo) elnevezés, mikor a Tiszán túli Ardót – mely régi szász telepítvény – már Fekete Ardónak emlegetik. E névcserét többé-kevésbé positiv alapokon magyarázgatni s a valószínűség határai között, megfejteni is lehet, én azonban most a puszta tény konstatálására szorítkozom, mert már eddig is tapasztaltam, hogy komoly szakavatott tudósokat is félrevezetett a dolog s a tévedést különben egyedül az kerülheti el, a ki a határjáró leveleket ismeri.*
2 Rómer F.: Régi falképek Magyarországon 74.
A vásárjoggal tehát a mai Szőllős-Vég-Ardót ruházta fel a király, mely a nemzetség Ugocsa vármegyei birtokainak abban az időben központja volt s már a század végén javadalmas plébániát alapítottak ott a Zowárdffy és Ujhelyi családok ősei, a freskókkal díszesített ódon szentegyháznak azonban ma már csak puszta falai meredeznek az égre.
Nehány év múlva a fentebb elbeszélt események után Lajos király Palćologus görög császár sürgetéseire, de saját érdekében is hadat vezetett Bulgáriába, melynek fejedelme a törökkel 161szövetkezvén, annak hódító czéljait nagyban elősegítette. Fel akarta tehát újítani a magyar korona jogait e régi hűbéres tartományra, s kiszorítani onnan a törököt, mielőtt befészkelhette volna magát az erősségekbe. Hadai gyorsan nyomultak előre s minden ellentállást levervén, 1365 tavaszán már Viddin város előtt táborozott a király, s azt az egyesült török és bolgár hadaktól elfoglalván, az egész tartományt hatalma alá hajtotta. A Hunt Pázmán ivadékok híven követték zászlaját s Ardai János és Zovárdfi György, kik már eddigelé is minden vállalatban kitüntették magukat, ez alkalommal is méltóknak bizonyultak királyi kegyelmére. Hogy tehát érdemeiket illendően jutalmazza, nemzetségüknek Bihar és Ugocsa vármegyében fekvő összes birtokaira pallosjogot adományozott, illetőleg 1365. máj. 30-án Bodon város előtt kiállított oklevele által uradalmaikat «szabad ispánság»-gá emelte, saját személyüket és jobbágyaikat a vármegyék hatósága alól fölmentvén.*
1 Eredeti oklevél az Ujhelyi család levéltárában.
Érdekes, hogy ez oklevélben Zovárdfi Györgyöt még mindig «aulae nostrae juvenis»-nek nevezi a király, mint 13 évvel ezelőtt, pedig György úr ebben az időtájban nem lehetett oly ifjú legény, mint a minőknek mi a vén Toldyval incselkedő «apró kölykek»-et képzelni szoktuk.
Míg az ifjak a királyi udvarban s jobbára a harczmezőn tartózkodtak, addig az öregek otthon ülve birtokügyeiket rendezgették. Ekkor már lassanként feltünedeztek a később állandóvá lett vezetéknevek a nemzetség egyes tagjainál. Így Miklós fia István, midőn 1349-ben a várad-előhegyi convent előtt Was Tamás Ugocsa vármegyei alispánnal, annak egy Dési István nevű famulusa vérdíja felett 24 márkában kiegyezik, már Ujhelyinek nevezi magát, s ezt a nevet állandóan meg is tartja.* Lőkös maradékait Bihar vármegyei jószáguk után Wédieknek emlegetik az oklevelek, s a két János testvér közül pedig az idősbik «dictus Nagy» megkülönböztetéssel él. Ujhelyi István egyetlen testvére, mert Feliczián és Jakab korán elhaltak, Márton, hasonlóképen «dictus Nagy», de az Ujhelyi nevet – bár a család jelenleg élő tagjai egyenes vonalban tőle származnak, csak fiai kezdik állandóan viselni. Egyszerűen Nagy Mártonnak nevezi őt Lajos király, midőn 1369-ben azon főben járó vétkeért, mit a nádor jelenlétében Farkasfalvi Lászlón elkövetett, élete és javaira nézve kegyelmet ad neki.*
2 U. o.
1 Az Ujhelyi család levéltárában.
Zovárd fiai heten lévén a legnagyobb következetlenséggel, hol egyik, hol másik birtokuk után nevezik magukat, atyjukat azonban mindig megemlítik saját nevük mellett, s a Zovárdffy családnév későbbi használata innen magyarázandó.
A nemzetség tagjai azonban, ha igaziak védelmére testületileg lépnek föl, mint már említettük is, ardai nemeseknek mondják magukat. A «nobiles de Ardow» kifejezés alatt tehát Mikó és Csépánnak összes ivadékai értetnek, de az Ardai név, bár prćdikatum gyanánt a Zowárdffyaknak egyik ága használta is, mint családnév sohasem vált örökössé közöttük.
A nemzetségnek Feliczián comestől származó ágazata is feltűnik lassanként az oklevelekben.
Az Ugocsa vármegyébe költöző Mártonnak egyetlen fia volt László, ki 1334-ben mint «homo regius» említtetik s a Guth-Keled nemből származó Kisvárdai Erzsébetet vette nőűl. Ettől Domokos, György, János nevű fiai születtek s egy leánya Margit, ki a Káta nemzetségből való Surányi Sebestyén felesége lett.*
2 Zichy cod. V. 314. 1.
Maradékai 1356-ban osztják fel egymás között Francsika és Bölény helységeket,* 1372-ben pedig pörrel támadják meg az ardai nemeseket, osztályt követelvén tőlük minden javaikból. A pörnek volt is jogos alapja, mert Mikó és Csépán ivadékai nemcsak Verbőczöt, de az annak határában később települt Dob helységet is kizárólag birtokolták, holott 1300-ban mint említettük, őseik úgy egyeztek meg Feliczián mesterrel a Pósa fiával, hogy Verbőcz két részre oszlik s ha annak határai idő múltával növekednének, közösen fogják használni. Ennek magtalan halála után úgy látszik feledésbe merült a dolog, míg a fancsikai nemesek, megtudván valahogy a régi kötést, követelik osztályrészüket az őket is illető nemzetségi javakból.
3 Ujhelyi levélt. eredeti oklevele.
Többet követeltek azonban, mint a mennyihez 162joguk lett volna, mert ágazatukat tulajdonképen csak az említett Verbőcz és Dob illette. Az ardai nemesek tehát felvették a pört s minthogy a leszármazást kétségtelenűl igazolták, 1372-ben több nemes férfiak közbenjárására Opuliai László nádor előtt barátságos egyességre léptek a fancsikai nemesekkel s rá következőleg a leleszi convent előbb Dob, Verbőcz és Ujlak helységek felének átadására kötelezték is magukat. Hogy az Ugocsa vármegyében fekvő Ujlakhoz menő jogczímet formáltak a fancsikai nemesek, alig lehetne megmondani, mert azt Mikó alapította Nyirtelek földjén, valószínű azonban, hogy kárpótlásúl engedték át osztályos atyafiaiknak, Dob helység feléért, a mely viszont őket nem igen illetheté.
Az ardai nemesek azonban valószínűleg megbánták a kötést, pedig 50 márka bírság volt szabva a visszavonóra és a pör tovább folyt, míg végre abban egyeztek meg, hogy Dob helysége egészen, Verbőcznek pedig negyedrészét átengedik a fancsikai nemeseknek, kiket aztán a leleszi konvent ellentmondás nélkül be is vezetett azok birodalmába.*
1 Horvát István id. m. 41. 1.
Míg Zovárd fiai Ugocsa vármegyében fekvő közös jószágukat védelmezték a bilkei nemesek ellen, kik Makszém fiai János és Kelemen vezetése alatt Ardóra törtek s azt felprédálván, a jobbágyokat seregestől hajtották el és minden módon hatalmaskodtak,* addig Mikó ivadékai egy már-már végkép elfeledett dolgot újítottak fel, követelvén Dózsa unokáitól ősanyjuk hozományát. Magától értetődik, hogy a dolog pörre került közöttük, mert Dózsa unokái Debreczeni Gergely és Jakab fia István azt vitatták, hogy már régen ki lett adva a leánynegyed s erről nekik nyugtatványuk is van. A pör 1373-ban már folyamatban vala, de minthogy alperesek az állítólagos nyugtatványt sem az Opuliai László sem az Imre nádor által kitűzött terminusra föl nem mutatták, elhúzódott egész 1380-ig, a mikor is ügyvédjük Garay Miklós nádor előtt kijelentette, hogy felperesek nem is hajlandók azt fölmutatni, ellenben Mikó utódainak ősanyjuk leánynegyedi illetőségét Dózsa nádor ősi javaiból kifogják adni. Ennek következtében Garay nádor utasította a váradi káptalant, hogy alpereseknek őstől maradt javait irassa össze és határjárás után becsültesse meg s erről neki jelentést tegyen.*
2 Eredeti oklevelek az Ujhelyi cs. ltárában.
1 Eredeti oklevelek az Ujhelyi cs. ltárában.
A további fejleményekről nincs tudomásunk, úgy látszik azonban, hogy Mikó ivadékai készpénzzel lettek kielégítve, mert birtokaik közül Dózsa nádor általunk ismert javaira nem találunk.
Mióta Lajos király az ardai nemesek és a szőllősi polgárok között fennálló határvillongásokat kiegyenlítette, a szomszédok békességben éltek egymással. A körültekintő polgárok tanácsosabbnak tartották a fejedelem által kedvelt Hunt Pázmán ivadékok elől kitérni, főleg miután ezeknek birtoka szabad ispánsággá lett s a vármegye bíráskodása megszűnt rájuk nézve. De különben is tapasztalhatták, hogy ők húzzák a rövidebben s mindig akad a Hunt Pázmánok közül egy-kettő az udvarnál, ki rokonait szükség esetén megvédelmezze. Mikor azonban Lajos lehúnyta szemét, ismét elkezdtek berzenkedni, mert földesurok Erzsébet királyné hathatósan védelmezte őket. Hozzá fogtak tehát újból a határbontáshoz, s nemcsak az ardai, de a velük rokon fancsikai nemesek birtokait is háborgatták.
Az osztályos atyafiak más különben nem valami jó egyetértésben éltek, s csak 1381-ben is Fancsikai Domokosnak nemes huszonötöd magával kellett esküt tenni a leleszi konvent előtt arra, hogy az ardai nemeseknek bizonyos privilégiális leveleit Bánóczi János feleségétől és Balázs bári nemestől csalárdúl hatalmába nem kerítette.* A közös ellenség megboszulása végett azonban egyelőre félre tették a haragot s Domokos úr Zowárdffy Jánossal szövetkezve, jobbágyaikat és fegyveres szolgáikat összegyűjtvén, Szőllősre törtek s a város bíráját felesége és fiával együtt összevagdalták, a polgárok közül is sokat megsebesítvén. Ezek panaszára aztán Erzsébet anyakirályné 1384-ban a leleszi konventet küldötte ki az ügy megvizsgálására.* A Hunt Pázmán ivadékoknak azonban úgy látszik semmi bántódásuk nem lett, mert az ily napirenden lévő hatalmaskodások meggátlása és megfenyítése 163Mária gyenge kormányának nem állott hatalmában.
2 Ujhelyi cs. ltára.
3 Horvát i. m. 44. 1.
A biharvármegyei szomszédok ellen pedig nekik volt panaszuk, mert gyakori távollétüket felhasználva, el-elfoglalgattak határaikban, s mikor tisztjeik és jobbágyaik ellenszegültek, egyik hatalmaskodást a másik után követték el jószágaikon. Kiváltképen az Olaszy, Kecheti, Almosdi Chyre és Nadányi családok őseivel állottak örökös perpatvarban.
1383-ban Telegdi Miklós Bihar vármegye alispánja és bírótársai bizonyítványt adnak ki arról, hogy Olaszi Beke fia Domokos, a Wédi Lőkös fia János jobbágyain elkövetett hatalmaskodási ügyben megigért elégtételt megadni nem akarja.*
1 Ujhelyi cs. ltára.
Ugyanebben az esztendőben Zovárd fiai Kecheti Vörös Lászlóval Gyarán és Kecsét határai felett perlekednek s a királyné Panaszi Demetert (Pál fiát) bízta meg, hogy egyességet hozzon létre közöttük. Választott bíróság ült tehát össze, melynek tagjai voltak Kecheti László részéről: Bori János, Septeli Péter, Les János és Miklósfia János; Zovárd fiai részéről pedig: Mindszenti Benedek, Panaszi Pázmán fia Miklós, Bors Mihály, Ugrai Lukács, kik aztán közös elhatározással a perlekedő feleket kölcsönösen esküre kötelezték.*
2 Ujhelyi cs. ltárában.
Még jóformán be sem fejezhették ezt az ügyet, midőn ugyancsak 1383-ban Mária királyné Haranghy Kozma «homo regius» és a váradi káptalan által Nadányi László panaszára maga elébe idézteti a Hunt Pázmán ivadékokat,* kik meg is jelennek Budán s ezt a kedvező alkalmat felhasználják arra, hogy fontosabb leveleiket a királyné által megerősíttessék.*
3 U. o.
4 U. o.
De nem időznek az udvarnál sokáig, nem érnek rá az örökös perpatvar miatt. Ha legalább derekas hadat indítana a királyné, hogy érdemes lenne kardot kötni az embernek, mint Nagy Lajos idejében, de most csak asszonyi ármányokat szőnek és a palota körül vagdalkoznak, a miért bizony nem érdemes Ugocsa vármegyéből Budára vagy Visegrádra lovagolni. A trónkövetelőhöz pedig nem állanak, egy csepp lázadó hajlam sincs bennök, mióta Róbert Károly Rakaszt és Ardót elkobozta atyáiktól, úgy hogy jóformán két harmadát sem nyerték vissza régi birtokaiknak, de a hűség is kötelezi őket Nagy Lajos véréhez, kinek annyi sokat köszönhetnek.
Majd Zsigmond osztozkodik sz.-István trónján Máriával s 1387 márczius 31-én Székes-Fehérváron megkoronázzák. Ujhelyi István fia Miklósnak történetesen valami dolga akad Budán. Miklós úr szőllőbirtokos odahaza, s valószínűleg szereti is a jó bort, de bizonyos, hogy a vámot nem örömest fizeti utána a kapzsi polgároknak. Erzsébet magyar és lengyel királyasszony már 1355-ben meghagyta tárnokmesterének és a szőllősi exactoroknak, hogy a város hegyén lévő szőllők után csak 12 garas vámot szedjenek a külső birtokosoktól s ne egy forintot, mint annak előtte jogtalanúl, és ha valamelyik szőllő a rokonok között megosztatik, csak egyszer vegyék meg a vámot rajta. Hogy tehát a birtokosok rövidséget ne szenvedjenek, Ujhelyi Miklós tarsolyába teszi Erzsébet levelét, s Budára érvén, az ugocsavármegyei nemesség képében kéri az új királyt, hogy erősítené meg azt, mit Zsigmond 1387 november 19-én oklevele által teljesített is.*
1 Mind az eredeti, mind az átirat u. o.
Még a következő év tavaszán is az udvarnál mulat, vele van Zovárd fia János. Nagyon sok dolguk lehet, vagy talán szolgálni akarnak az új királynak, mert Visegrádon is közelében találjuk őket. 1388 márczius 30-án Nagy Lajosnak Rakasz és Ardó visszaadására vonatkozó oklevelét kérésükre átírja és megerősíti Zsigmond, s ugyanezen a napon a mag nélkül elhalt Zovárd fia György, Lajos király egykori kedvelt apródjának rakaszi és ardai birtokait nekik adományozza, s meghagyása következtében a váradi káptalan Szirmai Miklós «homo regius» közbejöttével be is vezeti őket, azok birodalmába.*
2 Eredeti oklevelek az Ujhelyi cs. ltárában.
Zovárd fia János a nyár kezdetén már otthon van biharvármegyei jószágán. Rossz hírek várják odahaza. Míg az udvarnál szorgalmazta ügyeit, a szomszédok hatalmasan elfoglalták Bolcshidai Ders után maradt birtokait. Palotai László Derspalotát, Pázmán fia Miklós, Kató László és Szentmártoni Pázmán Szent-Dénest és 164Szent-Mártonfalvát, végre Nadányi László Kovácsit kerítette hatalmába. Első dolga tehát, hogy a váradi káptalannál eltiltsa őket azoknak bitorlásától* s aztán megindul a pör közöttük, de a király hadba szállása miatt csakhamar félbeszakadt, nincs tehát más hátra, mint erőszak ellen erőszakot használni. Ez a középkor általános jelleme.
1 Eredeti oklevelek az Ujhelyi cs. ltárában.
Több szerencsével perlekedtek az ardai nemesek a Bilkei és Lipcsei rokon családok tagjai ellen, kik az Ugocsa vármegyében fekvő Rákóczot és Misticzét maguknak követelték.
Említettük már, hogy mielőtt Lajost a Hunt Pázmán ivadékok elkobzott jószágait visszaadta volna, azok határaira oláhok telepedtek, Karacsin bilkei vajda népei, és királyi birtoknak tartván, – tényleg az is volt – községeket alapítottak az erdők írtásain. Karacsin vajda ivadékai tehát, jelesen Bálint (Balacsin) a Bilkei, Saraczén a Lipcsei család őse, kifogást emeltek a Hunt Pázmánok visszanyert földesúri jogai ellen s a Rakasz közelében fekvő Misticzét és Rákóczot a maguk örökének vitatták.
Pörre kerülvén a dolog, Szentgyörgyi Tamás országbíró 1385-ben felpereseket elutasította keresetükkel s az ítélet jogerőre emelkedvén, a leleszi konvent Mária királyné meghagyására már épen be akarta vezetni az ardai nemeseket a szóban forgó jószágok birodalmába, midőn a bilkei és lipcsei oláh (vlachi) nemesek megjelenvén a helyszinén, ellenmondásokkal a további eljárást megakadályozták.
Ekkor az országbíró állítólagos okleveleik felmutatására határnapot rendelt, a min azonban alperesek meg nem jelentek. Szentgyörgyi Tamást Kaplai János s ezt Bebek Imre váltotta fel az országbíróságban s minek utána alperesek okleveleiket előadni nem tudták, mert természetesen soha sem is voltak okleveleik s mint hazátlan jövevények telepedtek meg azon a földön, sőt a törvényes határnapokat mindannyiszor elmulasztották: az országbíró Csamafalvi István (Gál fia) és László mester leleszi pap által, Bilkei Györgyöt és Lipcsei Sandrit Munkácson, Beregszászban és Váriban nyilvánosan kikiáltatta s minthogy a végsőképen 1389 feb. 9-ére kitűzött határnapra sem jelentek meg előtte, az ardai nemesek ellenben a pör tárgyát képező birtokokhoz való jogaikat oklevelek által tökéletesen igazolták: Bebek Imre országbíró meghozta ellenük a marasztaló ítéletet, melynek alapján a váradi káptalan Kökényesdi Bereczk országbírói jegyző jelenlétében 1389 június 13-án az aradi nemeseket, illetőleg Ujhelyi Miklóst, Mártont, Wédi Jánost stb. Rákócz és Misticze birodalmába, alperesek ellenmondása mellett be is vezette.*
1 Eredetije az Ujhelyi cs. ltárában.
Rövid idő múlva ezután Egres birtokosaival gyűlt meg a bajuk, kiknek ősei Swng comes fia János és Teke 1284-ben kapták adományúl. Kún Lászlótól nevezett földet s a váradi káptalan Otmár «homo regius» közbejöttével határjárás mellett be is vezette őket annak birodalmába. Egres határai szomszédosok valának Ardóval s bármily békés természetűek voltak is az előbbinek birtokosai, nem kerülhették ki, hogy egyszer-másszor össze ne tűzzenek a Hunt Pázmán ivadékokkal. Egy régibb határvillongásnak 1374-ben barátságos egyességgel vetettek véget, de azóta az ardai nemesek sokat elfoglaltak Egres földjéből s még ők idéztették törvénybe a birtokosokat a határok megállapítása végett.
Nem lehetetlen, hogy e dologban egy kis ravaszság, sőt határozottan rossz akarat is nyilvánult. Az egresi nemesek udvarházait ugyanis valami rossz emberek felgyújtották s ez alkalommal összes okleveleik odaégtek, köztük Kún Lászlónak Egresről szóló adománylevele, mely mint tudjuk a határjárást is magában foglalta. A Hunt Pázmán ivadékoknak valószínűleg tudomásuk volt erről, mert ha az Egresiek titokban tartották is fontos irataik megsemmisülését, még is csak kiszívárgott az lassanként s természetes, hogy legelsőben a szomszédok füléhez jutott el annak híre.
Nem is lettek volna méltó szülöttei ama kornak, ha ily «kedvező» véletlent hasznukra nem kívánják fordítani, soha jobb alkalom Ardó megcsonkított határainak növelésére! Az Egresiek illetőleg a család képviseletében Egresi Gergely megjelenvén az országbíró előtt, azzal védekezett, hogy ők régi határaik között bírják jószágaikat, a mint őseiknek IV. László adományozta, mire nézve fel is mutatta a kői káptalannak bizonyos 1651360-ban kiadott oklevelét, melyben az 1284. eredeti Kún László-féle adomány 1354-ben készült hiteles átirata ismét át lett írva.
Természetes dolog, hogy az ardai nemesek nevében Ujhelyi Miklós rögtön kijelentette – mintha csak erre számított volna – hogy a kői káptalannak átiratról készült átiratát nem fogadja el, hanem követeli az eredetinek felmutatását, melyet, mint említettük, a tűz emésztett meg. Várakozásában azonban nagyon csalódhatott, mert alperesek képviselője e támadásra Zsigmondnak egy privilegialis levelével válaszolt, melyben a király, miután az Egresi családbeliek hitelesen igazolták, hogy okleveleik elégtek, jóllehet Mária királynétól javaikra új adományt nyertek, mit ő is megerősített, mindazonáltal jogaiknak nagyobb biztosítására elrendeli, hogy László király eredeti adománylevelének megsemmisülése miatt, soha senki az ország bármely hatósága vagy bírói széke előtt ellenük és maradékaik ellen keresetet ne támaszthasson és jószágaiknak békességes birodalmában ne háborgathassa.*
1 1389. in festo corporis Christi.
Ily körülmények között az országbíró a király tekintélyének nyilvános megsértése nélkül a dolog lényegére nézve ítéletet nem hozhatott, hanem Egres határait IV. László adomány-levele, illetőleg annak átirata, Ardó határait pedig az 1374-iki egyezség értelmében megjáratván, az így származó vitás területre nézve feleket rendes per útjára utasította.
A Hunt Pázmán ivadékok azonban, daczára, hogy a határjárások után fenmaradó föld választott bíróság által mindössze is két holdra becsültetett, nem nyugodtak bele az ítéletbe, de a kői káptalannak László adományleveléről 1354-ben készült hiteles átiratát kívánták látni. Ennek következtében Szirmai János, Bekényi Mihály és a bácsi káptalannak egy papja küldetett ki annak beszerzésére s a kitűzött határidőben meg is jelentek az országbíró előtt, egy záros ládát hozván magukkal eljárásuk eredménye gyanánt. Az országbíró a felek képviselői s az országbárók jelenlétében felbontván a ládát, abban egy hártyára írott oklevelet talált, selyem zsinórral, de pecsét nélkül. Minthogy pedig az oklevél szövege több helyen olvashatatlan volt s azt nem lehetett kétségtelenűl megállapítani, hogy hiteles helytől származik-e, az ardai nemesek, jóllehet az alperesek birtokában lévő átirattal megegyezett, nem akarták azt elfogadni, de ragaszkodtak az 1374-iki egyezséghez. Egresi Gergely azonban ez ellen emelt kifogást, minthogy ő akkor a határjárásnál jelen nem volt. Erre az országbíró mindkét okiratot mellőzvén, akkép ítélt, hogy a határok járassanak be ismét a felek kölcsönös kijelölése szerint, a fenmaradó területre nézve pedig indítsanak vizsgálatot, hogy tulajdonképen melyik fél birtokához tartozott az eredetileg.
Ítélete jogerőre emelkedvén, a leleszi konvent küldöttje mellett Csarnavodai Gábor, Lőrincz és András, Fejércsei Miklós, Péterfalvi László, Szirmai Miklós, Csamafalvi János, Oroszi László és Bekényi Gergely jelentek meg a helyszínén s már épen be akarták járni a határokat, midőn a perlekedő felek testületileg jelen lévén választott bíróság közbevetésére megegyeztek abban, hogy Egrest és Ardót továbbra is régi határai között bírják, s nyomban elkülönítvén, a hosszú perben keletkezett iratokat kölcsönösen megsemmisítették. Ennek megtörténtéről pedig az országbírónak e leleszi konvent 1391 aug. 6-án jelentést tett.*
1 Ujhelyi cs. ltára.
A XIV. század vége felé már nem a Hunt Pázmánok többé a környék legnagyobb birtokosai. Hatalmas versenytársuk támadt a moldovai Balk és Drág Szász vajda fiai személyében, kik mióta 1378-ban Nyaláb várát tartományával együtt megszerezték Nagy Lajos királytól, rövid idő alatt Máramaros vármegye tekintélyes részét hatalmukba kerítik s az Iza völgyétől az erdélyi havasokig, a Tisza mentén Ugocsa és Szathmár vármegyék termékeny rónáin, minden fontosabb ponton ők uralkodnak.* A máramarosi öt koronaváros Zsigmond könnyelműsége folytán kezükre kerül s három felől is szomszédosok lesznek a Hunt Pázmán ivadékokkal. Ez pedig veszedelmes szomszédság, kivált Huszt felől, mert övék a vár, övék a megye főispánsága, hatalmaskodnak mindenfelé a környéken s 1393-ban Rakasz határait is Huszt várához foglalták. Az 166ardai nemesek tiltakoznak ez ellen a váradi káptalan előtt, de nem sokat érnek vele. A pör elhúzódik éveken keresztül, erőszakot használni ellenük nem volna tanácsos, mert fegyveres szolgáik Nyaláb várában őrködnek, kezükben van a Tiszán való átkelés s az esetleges összeütközés nyilván az ő kárukkal járna. Ha legalább nekik is volna váruk, de még az őseik által épített Visk is elpusztult azóta, tartományát az ellenség bírja, a ki napról-napra közelebb férkőzik hozzájuk, s rövid időre Szőllős városában is gyökeret ver.
2 Dr. Csánki Dezső: Máramaros vármegye és az oláhság Századok 1889. VIII. f.
Az ardai nemesek nyakra-főre sietnek megerősíttetni a királylyal határjáró leveleiket, védje legalább a törvény őket, ha már maguk nem tudnak elégtételt szerezni sérelmeikért. Ha vétettek egyszer-másszor a jámbor szőllősi polgároknak, most búsásan visszakapják a kölcsönt hatalmas szomszédjaiktól, a kik úgy szólván közre vették őket s ha kedvük tartja három felől is pusztíthatják örökségüket. Leggyakrabban Huszt várából támadtak, mert a Nyaláb alatt elfolyó Tisza természetes határvonalat képezett a két uradalom között s itt nehezebben is boldogulhatnának, mert a rakaszi vámsorompót a Hunt Pázmánok is fegyveresekkel őríztetik. 1397-ben Két-Kápolnamező, Csongva, Rákócz, Misticze birtokukat foglalják el hatalmasan, hogy talán elégtételt szerezzenek ez által véreik a bilkei vajda maradékainak, kik ebben az időben ismét fölvették a pört az ardai nemesek ellen, s a mennyiben annak befejeztekor «intra dominium» voltak, nagyon valószínű, hogy épen Balk és Drág ültették vissza őket e jószágokba.
Nem tudjuk azonban egykönnyen megmagyarázni magunknak azt a körülményt, hogy midőn a Hunt Pázmánok a váradi káptalan előtt «cum gentibus» tiltakoztak a hatalmaskodó főispánok ellen, egyszersmind Visk jogtalan bitorlásától is eltiltották azokat, pedig nyilván lehetett előttük, hogy Visket Mária királyné 1390-ben nevezetteknek adományozta,* de különben sem volt már ahhoz semmi jogos igazuk. Mi czéljuk lehetett tehát e tiltakozással, ha annak idején elmulasztották? a fenmaradott oklevelekből ki nem tűnik s legfeljebb is feltevésekre szorítkozhatunk. Nem lehetetlen, hogy szenvedett sérelmeiket visszatorolni óhajtván, Visk elfoglalását forgatták elméjükben s talán azt remélték, hogy tiltakozásuk által némi jogos színezetet fog nyerni a dolog, de az is meglehet, hogy törvénybe idézés által csak boszantani akarták ellenségüket.*
1 Dr. Csánki i. h.
1 Ujhelyi cs. ltára.
Sokkal nyugodalmasabb életük volt ezalatt a fancsikai nemeseknek, kik, úgy látszik, nem örömest mozdultak ki falujokból, s a deáki tudományok művelését már ebben az időben is elébbvalónak tartották a perlekedésnél. Az 1395. vagy 1396. év folyamán azonban nagy dolog történt közöttük, mert István János fia, unokatestvérét Fancsikai Áront «diabolo instigante» megölte. Az előzményeket nem ismerjük, de a meggyilkolt Áron testvérei és atyja Domokos nem nyugodtak addig, míg István törvényeink értelmében fő- és jószágvesztésben el nem marasztalták, s a koronára szálló javait pedig ennek megtörténte után felkérték Zsigmondtól, a ki csakugyan oda is adományozta ezt nekik.*
2 Eredetije az Orsz. Ltárban DL. 8148.
Meghagyására az egri káptalan Fancsikai Domokost, a meggyilkolt Áron atyját, nem különben testvéreit Mózest, Györgyöt, Jánost, István és Lázárt az 1396. év folyamán Fancsika, Verbőcz, Dob és Kérő helységek részeinek birodalmába ellenmondás nélkül bevezette.*
3 Horvát i. m.
Az öreg Domokos 1399-ben Ugocsa vármegye alispánja volt, követte őt az alispáni széken már 1401-ben fia János, majd ennek testvére Lázár s ettől az időtől kezdve századon keresztül csaknem örökössé vállott utódjaiknál az alispáni tisztség, a min aztán a XVI. századtól fogva az Ujhelyiekkel osztozkodnak.
Most említett János és testvére Mózes, nemkülönben a táblázatunkon álló I. György fiai a Fancsikay, illetőleg a fancsikai Nagy család alapítói lettek, míg Lázártól a fancsikai Lázárok vették eredetüket, kik Ugocsa vármegye közéletében jelentékeny szerepett vittek s magvuk szakadtával őstől maradt javaikat részben a rokon Ujhelyiek örökölték.
A XV. század hajnalán a Hunt Pázmán ivadékokat a Zsigmond király által magasra emelt Perényi nemzetség egyik legkíválóbb ősével Péter 167székely ispánnal látjuk perlekedni. A Perényiek még új emberek Ugocas vármegyében, de Zsigmond kegyelméből csakhamar törzsökösökké válnak ott, s a Drágffyak őseit Nyaláb várából, Szőllősről kiszorítják. A kisebb nemesség bizodalmatlanúl fogadja, később ellenségnek tekinti őket, mert még az oláh jövevényeknél is ragadozóbbak, s ugyan jól védelmezze tőlük mindenki a maga örökét. De nem mernek velük szembe szállani s csak kedvező alkalom adtán boszulják meg jobbágyaikon sérelmeiket.
Az ardai nemesek azonban nem tartják magukat alábbvalóbbaknak a Perényieknél s védelmezik jószágaikat, miknek jogczíme ősibb, dicsőségesebb is, az örökös pénzzavarában fűhöz-fához kapkodó Zsigmond zálogos adományainál. De Ugocsa vármegyében még különben is ők az első birtokosok, nincs ugyan annyi falujok, mint a Perényieknek, de határaik jóval felül múlják azokéit. Ardóban vásárokat tartanak, Rakaszon megvámolják a király sóját, birtokuk szabad ispánság, nemzetségük ősnemes, egy idős a királysággal, miért vonulnának tehát félre a hirtelen felemelkedett, az igaz, hogy magasra emelkedett család előtt. Ámde azoké a jövendő, a Hunt Pázmán ivadékoké csupán a múlt. Nincs egy kimagasló ember közöttük s mióta mindent elértek a mire vágytak, megülnek naphosszat udvarházaikban s csak akkor mozdulnak ki, mikor határaik forognak veszedelemben.
Az 1400. év kezdetén azonban épen ez az eset adta elő magát. Perényi Péter jobbágyai ugyanis, meg a vérszemet kapott szőllősi polgárok Rakasz és Ardó határait városuk felől lerontották s az ardai nemesek kérésére Zsigmond király a váradi káptalant bízta meg, hogy tartson vizsgálatot ez ügyben. A káptalan küldöttje tehát a király emberével megjelent a helyszínén s meggyőződvén arról, hogy a kérdéses határok csakugyan le vannak rontva, Lajos király privilegialis levele értelmében, hozzá fogott azok visszaállításához.
Tudvalévő dolog, hogy a határjáráshoz egész sereg ember kellett, részint munkások a földhányások és határdombok elkészítésére, részint szomszédok, tanúk, bizalmi férfiak s más hivatalos személyek, kiknek száma a körülményekhez képest változó s néha igen nagy volt. Úgy történt ez a jelen esetben is. Maguk a Hunt Pázmánok egész haddal jelentek meg a helyszínén s nem maradt odahaza, csak a beteg meg a gyermek. Eljöttek a Zovárdffyak László, Tamás, Dávid, Benedek és János a maga három fiával; a Wédieket Lőkös maradéki: Mátyás, Miklós és István képviselték s végre három Ujhelyi: Demeter, János és György növelte számukat. Úgy látszik, el voltak készülve minden rosszra s valószínűleg fegyveres szolgáikat sem hagyták el kiséretükből.
A dolog lefolyása azonban igen csendes volt. Mikor a hivatalos személyek a határok kiigazításához fogtak volna, megjelent Perényi Péter szőllősi tiszttartója Tamás, a polgárok képviselője Hunchalmus bíró, másfelől pedig a Szőllőshöz szintén jogot tartó Drág máramarosi főispán küldöttje Csapó István s ünnepélyesen tiltakoztak az eljárás ellen, mire a gyülekezet szétoszlott, az ellentmondók pedig a király személye elébe idéztettek.*
1 Ujhelyi cs. ltára.
A pör folyamata a XV. századba vezetne bennünket, de mi nem követjük tovább a Hunt Pázmán ivadékok történeteinek sokfelé ágazó útját. Megállapodunk ezen a ponton s egy pillantást vetünk előre, mikor a XIII. század első felében élő Marczell comes ivadékai már névleg is különvált családokban szerepelnek.
Zovárd fiai megtartják atyjuk nevét s csak a prćdikatumokkal különböztetik meg magukat. János az ardai, László a verbőczi, Dávid a maghfalvi,* Tamás az endrédi Zowárdffyak alapítója.
2 Jelenleg Mátyfalva Ugocsa vármegyében.
Leghamarább elenyészik Tamás ágazata s az utolsó leányt Margitot a biharvármegyei ősnemes Szepesi család sarja István veszi nőűl, s nagy birtokaival együtt örökli vele az endrédi prćdikatumot is.
Ezután következik a sor László ágazatára s a Werbőczi név Kerepeczi Barla utódjára a nagy törvénytudó Istvánra száll, a ki örök időkre bevési azt nemzetünk történetébe. Azonban vérét nem, csupán egyetlen zálogos jószágát örökölte a Hunt Pázmánoknak s onnan vette nevét. Miután pedig János ágazatának ardai Zovárdffy Istvánban 1505-ben magva szakad, egyedül Dávid terjeszti ki a maga nemzedékét a XVI. század 168közepéig, de maghfalvi Zowárdffy Istvánban az ő ágazata is elenyészik.
Az utolsó Zovárdffy leányok közül Annát Ráthonyi Gáspár, Klárát Szirmay Lajos, Fruzsinát Dolhay György, Katalint pedig Ujhelyi Gábor vette nőűl. Ős jószágaik visszaszállottak az Ujhelyiekre, de a leányággal hosszú ideig perlekedtek azok felett.
A Visk várát elcserélő Mikó ágazatából, tulajdonképen csak két család származott: a Wédyek és Ujhelyiek, bár az első helyen nevezettek, kiknek már 1446-ban magvuk szakadt, felváltva az Ujhelyi nevet is használták. Minthogy pedig a táblázatunk egyik vonalát bezáró Demeter utódjai a XVII. század elején kihaltak, legalább is az oklevelekben nyomukra többé nem akadunk, a Hunt Pázmán nemzetség bihari, illetőleg Ugocsa vármegyei ágazatából jelenleg egyedül a tisza-ujhelyi Ujhelyi család tagjai élnek. Egyenes ősük György 1410-ben Szathmár vármegye alispánja, ősanyjuk a Káta nemzetségből származó Csarnavoday Zsuzsanna.*
1 Eredeti oklevelek és genealogiai táblák a család levéltárában.
Czímerükben, melynek adományozó levele azonban nem maradt reánk s talán soha sem is létezett – két egymás ellenében ágaskodó vadászeb, markolatánál fogva meztelen pallost tart s ez határozottan a Hunt Pázmán nemzetség ősi czímerére vezethet vissza bennünket, mely – mint az újabb heraldikai vizsgálódások bizonyítják, akár beszélő czímer – vonatkozással a «Hund» német szóra, –akár a sváb lovagok általános hadijelvénye, de minden valószinűség szerint egy vadászeb feje volt.*
2 L. Majláth Béla i. m. B. Nyáry i. m.
DR. KOMÁROMY ANDRÁS.
