III.
66III.
I. Pálban, az országbíróban a Nagy-Martoniak nemzetsége tetőpontját érte el. Ő legtöbbre vitte. Ő az egyedűli, ki nemzetsége tagjai közől elsőrendű országos méltóságot viselt, az ország sorsa rendezésébe hatalmasan befolyt és akkora gazdagságra tett szert, milyennel a két század múlva a Nagy-Martoniak örökébe lépett Esterházyak világra szóló vagyona vetekedhetett csak.
I. Pál halála után a negyedik nemzedék, II. és III. Miklós, vagy miként ők magokat nevezték: a két Nikl alatt a nagyság, tekintély, hatalom és gazdagság rohamosan alászállott.
Oka e hanyatlásnak, mint minden pusztulásé az vala, hogy az utódok megtagadták múltjokat; hűtlenek lettek a hazához, mely őseiket szeretettel fogadta, nagyra becsűlte és magasra emelte. Ott a osztrák határon, a hol birtokaik főtömege hosszan elterűlt és rendesenlaktak, sok alkalmok kínálkozott a külfölddel érintkezniök, s ők nem tudtak ellen állani a külföldieskedés kisértésének.
Mintha csak korunk elzüllött vagy elzüllendő nagyjainak példáját látnók bennök!
Büszke, de szegény német leányokat vettek feleségűl; ezeknek «osztrák módra» nagy jegyajándékokat biztosítottak; gyermekeiket németeknek nevelték; sógoraik és rokonaik, az osztrák és stájer urak társaságába vegyűltek; köztök, hogy a magyar uraságokat megmutassák, derűre, borúra költekeztek; ez úton «keresztény és zsidó» uzsorások hálójába kerűltek; a hazafiakkal gyűlölködtek és perlekedtek; tönkre jutottak; végre minden fekvőségök idegen kézre ment át (mint ezt a következőkben látni fogjuk).
A két Nagy-Martoni Miklós, ifjú gavallér urak, nagy név és birtok örökösei levén, úgy kezdették meg nyilvános életöket, mint a kik eddig nem szereztek semmit, s azt hiszik, hogy örökölt dús vagyonuk kimeríthetetlen. Midőn Lajos király leendő sógornéja, István herczeg menyasszonya, Bajor Lajos római császár Anna nevű leánya elé küldé országa nehány nagyját, a két Miklós saját pazar költségén követte díszes küldöttséget Passauba (1350.). Ugyanezen lakadalmas szolgálatot végezték röviddel utóbb is, midőn Lajos király rokona, István bosnya király nővére, Mária herczegnő ment feleségűl Helseneer úrhoz.* Ekkor is feleségestűl, nagy kisérettel vettek részt a nászútban, szintén Passauig kisérvén a menyasszonyt. De III. vagyis a Lőrinczfia Miklós vitézi szolgálatot is végzett, 1351. év tavaszán szép számú magyar fegyveres néppel vevén részt Lajos király litvai hadjáratán, e szeszélyes vállalatban, melyet János, a hőbörtös cseh király indítványozott.*
1 Másutt (Fejér, CD. IX. 2, 218.) Helphstayrnak van írva e név.
2 Anjoukori Okmt. V, 576.
E nagyzó életnek az lett a következése, hogy tömérdek adósságba verte magát a két Nagy-Martoni. III. Miklós azon ezer talentumot, melyeket nővérének, Katalinnak, hozományaképen készpénzben, atyjától és Pál országbírótól kezéhez kapott, az utolsó dénárig elköltötte. És midőn a leány Imréhez, a királyi lovászok mesteréhez feleségűl méne, kénytelen volt Pordányt és a kövesdi vám felét zálogba adni az új házaspárnak.* De ezen, akkor csaknem fejedelmi kincs nem volt elég III. Miklós pazarlásai födözésére: még Izrael nevű pozsonyi zsidótól is kölcsön vett hetven talentumot, s úgy látszik, nagy uzsorás kamatra; mert midőn rokonai, Csornai János és Benedek mesterek ez adósságát kifizeték, nagy hálálkodva megismerte, hogy «édes testvérekként» segítettek rajta, noha a Csornaiak is biztosítékúl leköttették III. Miklós esztergomvármegyei birtokait.* Hanem azért e kellemetlenségek nem térítették észre a pazarlót. Nem sokkal később úgy látjuk, hogy Ikrényt Győr vármegyében a Kanizsayaknak és Széleskút jövedelmét is kényszerítve volt zálogba vetni.* És hozzá vethetjük, hogy ez eseteknek folytatása is következett.
3 Fejér, CD. IX. 3, 315.
4 U. o. CD. IX. 2, 218.
5 U. o. CD. IX. 3, 383.
Unokatestvére példáját botorúl követte a Miklós fia II. Miklós is, ki magát megkülönböztetésűl «magyar Miklós»-nak hítta, míg a másik magát tüntetőleg «német»-nek nevezte.* Azonban úgy tetszik, ez utóbbi se volt különb német a «magyar»-nál; legalább a közönség nem tudta megkülönböztetni, és nem ritkán összetévesztette őket, és hol az egyiket, hol a másikat czímezte 67«német»-nek.* Tehát ezen Miklóstól is birunk különb-különb kötelezőket, melyek arról tanúskodnak, hogy hol az egyik, hol a másik zsidótól vett föl kölcsönt. 500 font dénáron kezdette, de utóbb 12 fontnál nem becsűlték többre hitelét.*
6 «Wir Graf Niclas von Merteinsdorf der Teutsch» így kezdé leveleit. (Fejér, CD. IX. 4, 650.)
1 Példák Nagy Imrénél, Győri tört. és régész. füzetek, IV, 276.
2 1363-ban «500 phunt phennig wienner müncz... von Steuzzen den iuden cze Wyenn» vett kölcsön; 1374-ben pedig «Hintz, Smerlein, Euerlein den Juden Eysacks sun ze Odenburch» 12 fontot hiteleznek neki. (Fejér, CD. IX. 3, 383. IX. 4, 652.)
A király ugyan iparkodott segíteni rajtok. Nagy-Martonnak hetivásárt engedett; megvette visegrádi, immár nélkülözhető házokat, úgy tetszik, esztergomvármegyei birtokaikat is, mert midőn Zsigmond király 1388-ban Nyerges-Újfalút, Bajótot, Csenkét és Pélt az esztergami érsekségnek adományozá, ezek – úgymond – már régen vannak a király kezén.* Sőt mintha ez időben kerűltek volna a többi, Sopron vármegyén és szomszédságán kívűl fekvő javaik is új birtokosok kezébe – legalább nagy részint, mert említés felőlök ezentúl alig történik.
3 «Apud manus regias ab antiquo habitas.» – A beiktatásnál se találkozott senki, ki ellenmondott volna. (Fejér, CD. IX. 2, 311. 382. X. 1, 454. 461. 499. X. 2, 264.)
Ez elzüllött existentiának másik rossz következménye az volt, hogy a Nagy-Martoniak számos ellensége, kiket talán Pál országbíró mértéket nem tartott birvágya megkárosított, pert indítottak ellenök, és nem egy birtokukat elfoglalták. A király kezdetben itt is segélyökre sietett.
Mindazon, habár törvényszerű rendelkezéseket, melyeket 1352. évi április 26. napjáig ellenök végrehajtottak, megsemmisítette, elrendelvén: ha kinek panasza van a Nagy-Martoniak ellen, az kezdje meg újra a király, illetve a nádor vagy országbíró előtt perét, sőt a győrmegyei Ikrényt, melyet Kónya mester elfoglalt, rövid úton visszavétette; azonképen a sopronmegyei Egeredet, melyet Köcski Kacsó Tamás elfoglalva tartott, egyszerűen visszafoglalta. Azonban hatalomszóval az elzüllendő nemzetség hanyatlását meggátolni nem lehetett. Egyik per a másikat érte. A Nagy-Martoniak vagy nem jelentek meg a kiírt határnapra, és e miatt bírságokban marasztalták el őket, vagy erőszakoskodással akarták ellenfeleiket megfélemlíteni;* minek következménye az lett, hogy Bebek István országbíró Nagy-Martoni Lőrincz fia Miklóst hatalmaskodás miatt, melyet Ostfi János ellen elkövetett, összes javai elvesztésére ítélte; ezeket fölbecsültetni és elkoboztatni rendelte, kivevén ha a rokonságból az érdeklettek azokat magokhoz váltani akarnák.*
1 Fejér, CD. IX. 2, 462. 609. IX. 3, 678. – Anjoukori Okmt. V, 597. – Hazai Okmt. II, 120. III, 182.
2 Fejér, CD. IX. 7, 525. – Volt viszályok a Nagy-Martoniaknak a Szent-Györgyi grófokkal is, melynek kiegyenlítésére Bajor Otto herczeg Magyarországban járt. (Mittheilungen des Instituts für österr. Geschichtsforschung. 1888. évf. 590. 1.)
Hogyan és miként menekűlt e hinárból a «német» Miklós? nem tudjuk; de aligha tévedünk gyanítván, hogy Albert osztrák herczeg segélyével, mely segélynek a Nagy-Martoni részéről – hazaárúlás volt az ára. Fönmaradt, ugyanis, a «német» Miklós egy levele, melyben a maga, fia és minden maradéka nevében kötelezi magát, hogy «szeretett és kegyelmes urának, Albert osztrák herczegnek» Fraknó várával és minden hatalmával szolgálatra áll – mindenki ellen, kivéve a magyar királyt. Ha azonban Albert herczeg netán hadat izenne Lajos magyar királynak, akkor ő nem segíti a magyar királyt;* azon esetre, ha Lajos király elhúnyna, a Nagy-Martoni és fia híven szolgálandják Albert herczeget – senkit se véve ki – minden ember fia ellen. Egyébiránt nem szerződik Lajos királylyal se, nem kötelezi le magát neki se, hanem csak az ő osztrák urának tudtával és akaratjával. Sőt felségi jogot engedett az osztrák herczegnek saját magyarországi jószágain, midőn felhatalmazta «urát», az osztrák herczeget és «minden övéit», hogy a rablókat, kik Ausztriában kárt okoztak, a Nagy-Martoniak magyarországi birtokain üldözhessék, elfoghassák, vagyonukban és éltökben megbüntethessék.*
3 Sollen wir in dem Kriege still sitzen.»
4 Fejér, CD. IX. 4, 650. IX. 5, 236. – A tanúk, kik e honárúló kötelezőkön kezeskednek: Graf Iban von Pernstein, Herr Rudolf von Stadegg és Herr Haygenreich von Meissav.
Hanem már e hazaárúláson szerzett pártfogás se birta a Nagy-Martoniakat, – kik kezdék immár magokat vároktól, melyben rendesen laktak, Fraknói grófoknak nevezni, – lábra állítani. Birtokaiknak, 68még a sopronmegyeieknek is legtöbbjét «keresztény és zsidó hitelezőik» zálogjogon birták. Családi tanácsot ültek tehát: a «német» Miklós, fia Pál és unokaöcscse János, a «magyar» Miklós, ki – úgy tetszik – már nem élt, fia, és a győri káptalan előtt 1378-ban fölhatalmazták és megkérték sógorukat, a «német» Miklós leányát, hogy minden zálogban levő birtokukat kiválthassák és birhassák, sőt másoknak újra zálogba adhassák.*
1 Fejér, CD. IX. 5, 280.
Ime ezen kétségbeesett állapotra jutott a kevesebb, mint harmincz év előtt teljes virágjában pompázott nemzetség, midőn immár ötödik nemzedékbe lépett előtérbe: II. Pál, a III. Miklós fia, Johanna, ugyanannak leánya és Móriczhidai János felesége* és II. János, vulgo Jensul, II. Miklós fia.
2 E Móriczhidai család némely viselt dolgait lásd Rómer Flóristól a Győri tört. és régészeti füzetek II. kötetében és Fejérnél, CD. X. 8, 379.
Ezen Fraknói Jensul első ténye, melylyel a történet terén találkozunk, az volt, hogy Aszszonyfai Ostfi János moróczi (márczi) és egeredi (wandorfi) jobbágyait megtámadta és kifosztotta (1379.).* Fraknói II. Pál grófot is, kit ezer vörös forint fizetéssel udvari tisztjei (Hofgesinde) közé fogadott (1385.), meginti Zsigmond király, hogy ugyanazon Ostfi János szerdahelyi birtokát, melyet unokafivérével, János gróffal szövetkezve elfoglalt és elfoglalva tart, adja vissza,és ha valamilyen kresete van ellen, azt törvényes úton keresse.*
3 Hazai Okmt. II, 138. III. 205.
4 Fejér, X. 1, 227. X. 8, 217.
Látjuk tehát, hogy a fiúk atyáik nyomdokain jártak a hatalmaskodásban úgy, mint egyebekben.
Fraknói II. Pál gróf megnősűlt és elvette a szintén elnémetesedett Bazini János gróf leányát a hirhedett Sebős unokáját; kilenczszáz font bécsi denárt móringolt neki és lekötötte ennek fejében Schadendorfot, a mai Somfalőt Drawstarffal (Traisdorf, másként Trauensdorf, magyarúl Darázsfalva) együtt.*
5 «Graf Pawl graf Niclas sun ze dem Vorchtenstain.. han meiner Hausfrawn, Frau Annen graf Hensen tochter des Zavisch von Pössing 900 phunt wiener Pfennig ze rechten Morgab versag» etc. Tanui: Albrecht von Potendorf és Hans von Schadendorf. (Fejér, CD. X. 1, 396.)
Ezen új sógorsággal járt, hogy Fraknói Pál és János grófok Szent-György Péterrel egyetemben jót állottak 500 font bécsi dénárért, mely összeget Bazini Sebős özvegye és fiai tartoztak fizetni Potendorfi Frigyesnek nászhozományúl (Haymste), a melylyel Bazini Sebős gróf leányát feleségűl vette.*
1 Fejér, CD. X. 1, 312.
Pedig magok is hitelre szorúltak, mi kitetszik abból, hogy Pál gróf egy telket adott zálogba tizennyolcz font bécsi dénárért bizonyos Lintzer János gazdának,* mely aránylag csekély összegért lekötötte összes fekvőségeit.
2 «den Gnecht Hannsen den Lintzer und Frau Ursula seiner Hausfrau» és leköti minden birtokát «daz wir haben in Ostereich, in Steier, in Ungarn.» (Fejér, CD. X. 3, 91. X. 8, 274.)
Mégis úgy látszik, mintha II. Pál gróf,* azóta hogy megnősűlt jobb gazda lett. Erre mutat, hogy Agyagosi Antalnak sopronmgyei Nagy-Heflán (Heufling) nevű birtoka háromnegyed-részét, – azonképen a Wolfart fiainak egy negyedét ugyanott megvette. Sőt örökölt is Pothly Angela után, ki leánynegyedi birtokrészeit Martonban (Merth), Potlin és Bideskúton, merő atyafiságos indulatból neki engedte át.*
3 «Magister Paulus, dictus Groff, filius Nikkel de Fraknow», így czímezi őt a vasvári káptalan.
4 Fejér, CD. X. 1, 315. 319. 422. X. 2, 149. – Érdekes az indokolás, melylyel Agyagosi Antal birtokát II.Pál grófnak elörökíti: «pro illis magnis rerum quantitatibus et usurarum speciebus, quibus ipse (Antal t. i.) quamplures possessionarias portiones suas in diversis temporibus retroactis quibusdam duobus iudeis Smerel et Ewal vocatis olim in civitate Suproniensi, nunc vero in regno Austriae in civitate Uyhel appellata commorantibus, obligasset, et idem Paulus.. ab eisdem iudeis, ne in maius dampnum et periculum ammisionis ceterarum..incurrere posset.. de gravamine prćdictć pignoris redemisset.. Universć etiam literć super inpignoratione.. confectć.. quć per praedictos iudeos fraudulenter reservatae.. prorsus viribus (cariturć)» etc.
Ezen Pál a XV. századot már nem érte meg, de két fiút hagyott maga után: III. Pált és IV. Miklóst, kiknek a föntebb érintett II. János Fraknó várában, betegágyán, 1400. febr. 19-én kelt levelében elzálogosította – mint írja – «szükségből» Fraknóvár és tartozékai felét, melyek az ő vagyonát képezték, továbbá mindazon birtokait, melyek «keresztényeknél és zsidóknál» vannak elzálogosítva vagy másként elidegenítve – 692000 font bécsi denárért.* János fiának tehát, Fraknói Vilmos grófnak nem sokja maradhatott atyja után.*
1 Fejér, X. 2, 809.
2 S e kevésből is elvesztette Vilmos gróf 1424-ben Athynai Zsigmond ellenében meg nem jelenés miatt Lánzsér vára és tartozékai két részét. (Teleki, Hunyadiak kora, VI, 40.)
E hatodik nemzedékről, mely szereplését a XV. századdal kezdette meg, nem sokat jelentenek eddig kiadott történeti emlékeink. IV. Miklósról épen csak annyit tudunk, hogy létezett.* – Ellenben III. Pál gróf valóságos kalandornak tűnik föl, midőn 1430 körűl azt állította, hogy Carrarai Marsilius évek előtt neki ajándékozta az állítólag a salzburgi érsekséghez tartozó Glaneck-várat és sanct-veithi vámot Karinthiában, melyekért – mi jogon? nincs említve – kárpótlást kért a salzburgi érsektől. Hasztalan adta a salzburgi érsek írásban, hogy se Glaneck, se a sanct-veithi vám soha sem tartozott birtokához; arra sem emlékezik, hogy akár a Carrarainak, akár a Fraknóinak valamivel is tartoznék: Pál gróf és czimborái tőrt vetettek az érsekség tisztjeinek, és azokat megkárosítani iparkodtak. Zsigmond császár és király tehát, ki elé a salzburgi érsek panaszszal járúlt, igen röstellette a dolgot, és megintette Pált, hagyjon békét az érseknek, ha nem akar hűtlenségbe keveredni és minden jószágától megfosztatni. Ha pedig panasza van az érsek ellen, ám láttasson törvényt róla.*
3 Bonfin (Rerum Hungaricarum decas III. liber X.) említi, hogy Frigyes császárt pártolta Mátyás király ellenében bizonyos Grafnitzer. Liszty János veszprémi püspök így javítja ki e nevet: «Graf Nickel, qui alias Graffenecker dictus, arcem Lanser possidebat.» (Kovachich, Scriptt. Minor. I, 336.) Ha ugyan e nevezet alatt nem IV. Miklós lappang?
4 Fejér, X. 8, 326.
Pál grófnak 1437. tavaszán történt haláláról szintén Zsigmond király leveléből értesűlünk, ki nehézkesen visszahagyott özvegye, Potendorfi Anna és két gyönge korú leánya, Margit és Valpurgis iránti könyörűletességből elhalasztja az Ostfi János és László által az elhúnyt gróf ellen folyamatban levő pert Nagy-Höfling miatt.* E pörnek további halasztások után végre békés kiegyezés vetett végett. Az Ostfiak 1438. jun. 1-én lemondottak nyolczszáz arany forintért igényeikről Nagy-Höflingre, és átengedték e birtokot néhai Fraknói Pál* özvegyének, Anna asszonynak és szülötteinek: a kisded Pál gyermeknek, Margit és Valpurgis leányoknak.*
5 Hazai Okmt. II, 266. III, 371.
1 «Paulus Growff.»
2 Fejér, XI. 35. 37. – Hazai Okmt. II, 284.
Tehát, mint íme értesűlünk, fiú volt III. Pál gróf méhben hagyott gyermeke. Hanem ezen IV. Pál sokáig nem élhetett, mert nagybátyja, Fraknói Vilmos gróf mint felperes örökösödési pert indított Fraknói III. Pál özvegye és leányai ellen az alapon, hogy Pál fiutódok nélkűl halván el, az általa bizonyos egyesség mellett bírt Fraknó őt illeti. Mivel pedig Hédervári Lőrincz nádor Fraknói Vilmos grófot az egész fraknói és kaboldi uradalombirtokába visszahelyezé, kétséget nem szenved, hogy a Nagy-Martoniak II. Simontól leszármazott ága kihalt.*
3 Győri tört. és régészeti füzetek, IV, 281. – E per ítélete szövegébe a Vilmos gróf által bemutatott német períratok föl nem vétettek «propter ignota idiomata.» Tagjai voltak ez ítéletet hozó bíróságnak: György esztergomi érsek, Kelemen győri, Mátyás váczi püspökök, Hédervári Lőrincz nádor és Báthory István országbíró.
Vilmos gróf nem sokáig bírta a neki odaítélt birtokot, mert Fraknó, Kabold és Lanzsér várait minden tartozékaikkal együtt Albert osztrák herczegnek adta zálogba. Albert herczeg a Nagy-Martoni leányok, Margit és Valpurgis jogait is magához váltotta, kik neki az imént nevezett várakat szintén átengedték. Viszont Albert herczeg a pozsonyi káptalan előtt arra kötelezte magát, hogy a leányok mindegyikének kiházasításúl egyszer mindenkorra kétezer arany forintot ad, vagy pedig évi kétszáz arany forint jövedelmet biztosít.*
4 Teleki, Hunyadiak kora, X, 155. 221.
Miután pedig a leányok anyja 1453-ban elhala, IV. Frigyes római császár, kire időközben e birtokok átszármaztak, utasította Sopron városát, hogy az özvegy irományait őrizet alá vétesse és ki ne adja senkinek.* Ez úton kerűltek ez iratok, melyekből e vázlatot nagyobb részben merítettük, a bécsi udvari levéltárba és osztoztak annak viszontagságaiban; honnan aztán egy részök a magyar országos levéltárba jutott.
5 Hazai Okmt. IV. 371.
Az 1463. évben a IV. Frigyes császár és 70Hunyadi Mátyás magyar király közt létrejött békekötés első pontja pedig azt rendeli, hogy Fraknó és Kabold várak tartozékaikkal együtt maradjanak a császár kezén halálaig. Halála után a magyar király negyvenezer arany forinton visszaválthassa azokat. Azonban már 1488-ban visszakerűltek a magyar szent koronára.*
1 Teleki, Hunyadiak kora, VI, 32. XI, 65. V. ö. Szalay, Magyarország tört. III, 196. – Hazai Okmt. V, 272.
PÓR ANTAL.
