IPOLYI ARNOLD EMLÉKEZETE.
145IPOLYI ARNOLD EMLÉKEZETE.
(Felolvastatott a Társaság 1887. évi decz. 3-án tartott nagygyülésén.)
Mióta az emberiség önmagának tudója, szakadatlan küzdelemben áll a halál mély gondolatával, de e küzdelemben előre nem halad, mert az embernek szemei az enyészet hajnaltalan éjszakájának sötétségét soha meg nem szokhatják s kedveseinkről, szeretteinkről lemondani akkor sem tudunk, midőn a sír göröngyei eltakarják előlünk a hatalmas elmének, a lelkesen dobogó szívnek földi sátorát.
Az, a ki egyszer gyönyörűséget okozó rokonszenve által s a hétköznapi élet tényei felett ragyogó tehetségei által lelkünknek részét képezte, része marad örökké s az ő élete semmiképen sincs bevégezve, míg bennünk lüktet a szív, míg minket az ő elmúlhatatlan életének emlékei lelkesítenek s míg tekintetünket reszkető vágyakkal függesztjük az örökkévalóságnak, a viszontlátás reményével ékesített változhatatlan kék egére.
Csodálatosan, pedig a logikai lánczolatosság törvényei szerint függ öszsze az egymást követő nemzedékek élete s kiváló emberek életének nincs vége a romlatag test szétbomlásával, sőt képtelenek vagyunk társaink nélkül képzelni magunkat és a kört, melyben élnünk kell; ah, mert úgy fáj nékünk a fennálló világ, ha annak fogalmát az ő hiányukkal kell megalkotnunk.
Nem azért jöttem tehát e helyre, hogy illetékesebb testületek, illetékesebb szónokainak nagyszabású gyászbeszédeit megelőzni törekedjem, oh nem – a nagy feladatokat nagyobbakra bízva, elégségesnek fogom tartani, ha igénytelen társulatunk tagjai előtt egykori alapító és választmányi tagunk emlékezetét néhány egyszerű szóval szellőztethetem, s habár a közvetlen érzések gyakran akadályai a szépen szólásnak, ezt én is megtehetem, mert hiszen a volt nagyváradi püspök, néhai Ipolyi Arnold, oly élénken áll lelkem előtt, mintha most is látnám magas termetét, aristokratikus nemes alakját és jóságos arczát, mintha hallanám buzdító, lelkesítő hangját s mintha most is hatnának rám ép oly fellengős, mint hősies és nemzeties érzelmei s mintha egész lényemmel lelke tisztaságának s baráti érzései jótékony melegségének közvetlen hatása alatt állanék. De hát van-e másként valaki? Érez-e másként valaki? Nem úgy a mienk-e ő most is, mint évek előtt? Szereti őt valaki kevésbbé, mint évek előtt? Vagy elfelejtette-e őt valaki? Nem, a kik őt ismertük, a kik őt szerettük mindnyájan oly viszonyban állunk hozzá, mint eddig állottunk, sőt a halál sok homályos érzést, gondolatot megvilágított és ha valaki e felfogásomban kételkednék, azzal bizonyítanám, hogy – régi ellenfelei ma is ép oly szenvedélylyel s ép oly mohósággal bántják és támadják, mint évek előtt.
Itt van ő ma is közöttünk, velünk él tovább, velünk küzd az igazságért, a tudományért, a tisztúlt nemzetiségért s hiába zárják el őt Nagyvárad és Beszterczebánya sötét sírboltjai – itt van ő közöttünk, szakadatlan folytatja működését s hatását, a társadalmi élet, a tudomány és művészetek mezején egyaránt.
146Kimagyarázhatatlan az öszszetartozandóság érzete mindazok körött, kik egymás iránt rokonszenvet éreznek, nem szünteti meg azt a hoszszú idő, a nagy távolság, a sír, a temető s az együttesség érzete a sötét koporsó rejtelméin túl is egész erővel fentartja magát. «Heten vagyunk, uram, heten!» feleli a kis gyermek, midőn a testvérek számát kérdik, pedig kettő azok közül a temetőben pihen. És valjon mi, ha tanítóinkat, pártfogóinkat, barátainkat, kérdenék, nemde odaszámlálnók mindig és mindannyiszor Ipolyi Arnoldot? Mert kiket mondhatunk tanítóinknak? Mindazokat, kik életöket, tehetségöket, az igazság keresésére szentelték s a feltalált erkölcsi, történeti és realis igazságokat nekünk önzetlenűl hirdették, tanítóinknak nevezhetjük. Tanítók a tudósok, tanítók a papok, tanítók, a jámborok és valjon van-e tudósabb tanítónk és jámborabb papunk, mint volt Ipolyi Arnold?
Ki a mi pártfogónk? Az a ki szükségünkben megsegít, az a ki tanulásunkat, mívelődésünket minden kitelhető módon előbbre viszi, a ki nem arra törekszik, hogy tanuló társait lenézze, kigúnyolja, nevetségessé tegye, hirhedt nagy elméjét rajtuk tánczoltassa, hanem mindyájokat az igazság – saját vére szerint való bajnokának tekintvén, a gyengét ápolgatja, az erőset nemesíti, fínomítja és valjon van-e valaki köztünk a kitől a jó tanácsot, a jó akaratot, az igaz rokonszenvet Ipolyi megtagadta volna?
Hát ha elgondolom, hogy mikor az általa annyira kedvelt tudományos társulatok havi vagy heti gyűlésein s egyletünk ülésein is köztünk megjelent; vagy, mondhatom, ártatlan vendégségeinken velünk társalkodott, – mulatozott, vagy ajtaja küszöbén úgy a fővárosban, mint vidéki lakhelyein pályatársait fogadta, valjon lehetett volna tisztább, lelkesebb barátra találni, mint ő vala?
Oh, bizonynyal ő volt a mi legbölcsebb tanítónk, ő volt a mi leghívebb pártfogónk és ő a mi legkedvesebb barátunk. De ne gondoljátok, tisztelt halgatóim, hogy én tökéletesnek, hibátlannak akarom rajzolni őt, nem, néki is voltak gyengeségei, hibái, hisz ha nem lettek volna, nem lett volna oly szeretetre méltó. –
És ha rövid életpályáján végig tekintünk, mindjárt a kezdetnél megtaláljuk azt a jótékony áldást, mely annyi nagy ember életsorsára gyakorolt befolyást, az édes anyai forró szeretetet a pótolhatatlan kedves gondoskodást.
«Hogy Ipolyinak oly jó, oly nemes és minden magasztos eszmékben oly termékeny szíve volt – mondja egy jeles életírója* – ebben az anyai nevelésnek szinte oroszlányrésze volt. Ezt én nem mondom életírói után, hanem saját élményeim és tapasztalásom után állítom, mert nem egyszer volt alkalmam ifjú koromban az atyai háznál, saját szemeimmel látnom, mikép a boldogultnak édes anyja, a fenkölt és művelt szellemű született Szmrecsányi Arzenia a még csak 13 éves, de már talárban levő növendék Arnus fiát, anyai ölébe véve, nem csak áhitatra és keresztény jámborságra szoktatta, hanem az akkori magyar írók remekeit elibe téve, így ösztönözte nemde, édes Arnusom, elszavalod nékünk eme vagy ama gyönyörű költeményt? és látni, hallani kellett volna, mily tűzzel, mily lelkesedéssel oldotta meg feladatát! De volt is Isten áldása ily keresztyén szellemű nevelési rendszeren, mert megélte a boldog anya ama szerencsés élvezetet, hogy anyai szívéhez püspök fiát szoríthassa. Így keletkezett a boldogultban a tudomány és az irodalom utáni vágy, kedv, mely folytonos gyakorlás által szenvedélylyé nőtte ki magát, így lett belőle oly híres szónok és író!»
Lásd: Ipolyi Arnold Szívemléke – czímű gyászbeszédet – melyet a beszterczebányai egyházmegye nevében, mint volt felejthetetlen püspökének, 1887 márcz. 29. szívtemetése alkalmával emelt Kamaszy Mátyás apát-kanonok. Beszterczebányán 1887.
Az utolsó órájáig mindig kegyelettel és tisztelettel környezett édes anya, ki lelkébe csepegtette a jóságot, a kegyességet, az emberszeretet és vallásosságot, úgy szólva egész életén át a leggyöngédebb anyai szeretettel és figyelemmel kisérte melegkeblű fiát.
Szülei* elsőbben a hívságos katonai pályára készültek adni, de aztán a kis fiu növekedvén, mind komolyabb vonzalmat mutatott a tudományok iránt s édes anyja örömére nagy buzgósággal szentelte magát a papi pályára. Pozsonyban, Nagyszombatban s végre Bécsben a Pázmáneumban végezte iskolai és papi tanulmányait 21 éves korában, de ifjúsága miatt még felszentelhető nem lévén, Kopácsi esztergomi érsek, az ország primása rendeletéből nevelőségre ment a tudós báró Mednyánszky Alajos fia, Dénes, mellé. Igen természetes, hogy a tanári testületek között mindig akad egy-két kiváló férfi, ki nagy tehetsége, a tudományok iránt való szenvedélyes szeretete, hazafi lelkesedése vagy végre gyöngédsége, jó szíve által az egész ifjúságot magával ragadja s az egyes ifju egyikének vagy másikának befolyása alá kerül s mint egy öntudatlanúl követője, tanítványa lesz az idősebb tanárnak szívben, lélekben; boldog aztán az olyan, ki további életében az eszményiség szolgálatába szegődvén, a mint előbb a kiváló egyént, később ezt követi hittel, bizalommal. Ipolyinak is több tanárát, Mészáros Imrét, Gáli Lőrinczet emlegetik, kik első lelkesítői voltak s aztán mindenek felett báró Mednyánszky Alajost, kinek tudományosan képzett, hazafias lelkesedésben tündöklő egyénisége nagy hatással volt az ifjú papra s kinek házánál míg egyfelől a főúri társaságok külsőségeivel megismerkedett, másfelől világnézlete is sokkal szélesebb alapokat nyert s különösen a történet-tudomány különböző ágaiba nyert mélyebb bepillantást. Tanítványával, az ifjú báróval pedig egész életökre kiterjedő benső barátságot kötött.
Édes atyja volt Ipolyi Stummer Ferencz, hontvármegyei főszolgabíró, vármegyei jeles szónok, † 1848-ban.
Mikor azonban a felszentelés ideje, a kanonszerű kor bekövetkezett, az esztergomi egyházmegyei hatóság a Mednyánszky háztól visszahívta őt s 1847 julius hó 26-án áldozó pappá szenteltetett és Szentpéterre (Komáromvármegyébe) káplánná neveztetett ki. Itt alig egy évet töltvén, visszahivatott s innen a gróf Pálffy Nándor családjához, Stomfára, küldetett mint udvari káplán s az ifjú grófok Lipót és Vilmos nevelője.*
Lásd ily czímű munkát: «Ipolyi Arnold váradi püspök élete és munkái vázlata», írta Pór Antal, apát-kanonok s a m. t. akadémia lev. tagja. Pozsony-Budapest 1886. Nagy 8-ad r. 133 l. A legterjedelmesebb s legtartalmasabb mű Ipolyi Arnoldról. (Többször használjuk.)
Fél év múlva azonban a gróf mint pátronus az üresedésbe jött s csak negyedórára fekvő Zohorra plebánossá nevezte ki, de a szünidőkön úgy is tanította az ifjakat, kik közül az idősebb, Lipót, Bécsujhelyen s az ifjabb, Vilmos, a tengerészetnél tanúlt. Ez időben aztán Ipolyi előbbi növendékét, báró Mednyánszky Dénest, megismertette a Pálffy fiúkkal, kik közt halálig tartó szíves barátság szövődött, melynek kötelékébe tartozott gróf Zichy Nándor is, s ez ifjaknak közös mentori barátjuk volt Ipolyi Arnold.
Mintegy tíz évre terjedett a zohori tartózkodás, mely különben hazánk legszomorúbb korszakára, az 50-es évekre, a Bach-korszakra esett s a mily sajátságos, ép oly bátorító és lélekemelő körülmény, hogy Ipolyi, úgyszólva, az elcsüggedés legszomorúbb korszakában szenteli magát a legmunkásabb tudományosságnak, mintegy példát adva, hogy ép akkor, midőn a politikai élet mezejéről le vagyunk szorítva, egy perczet sem szabad tétlenűl töltenünk. Más felől e korba, esnek a stomfai szép napok, társaságok, kirándulások, estélyek s más tréfás és komoly falusi időtöltések, mikor Ipolyi a herczegi s grófi vendégeknek előadásokat tart a régi egyházi építészetről Magyarországon, a környéken fekvő régi várakról, sőt igen gyakran magyar történeti részletekről, mik által a tudós ifjú pap még az idegen vendégeknek is kedvenczévé lesz; mert mulatságos maradt mindig, habár tiszta öntudatos czélja volt Magyarország és a magyar nemzet ismertetése. A mit kirándulásaiban tanúlt építészetről, mezei gazdaságról, régészetből, szokásokról, a mit a magyar eredetű népfajok közt gyűjtött, a mi gondolatai érlelődtek s a mi eszmék szívét izgalomba hozták, az mind megfordúlt a stomfai közönség előtt s annak a közönségnek hol fínom míveltsége, hol cynismusa, hol eszessége s néha rokonszenve, s olykor lelkesedése által is érlelődött; míg az ifjak rajongása s jó magyarsága mint egy ragyogó zománczczal vonta be Ipolyinak minden működését.
Hogy azonban Ipolyi nemcsak az úgy is gyorsan lelkesülő ifjakat tudta megnyerni, hanem az idősebbeket is, magát a nagy aristokrata családfőt s a herczegi édes anyát is, bizonyítják ezeknek a sokkal későbbi időkből kelt s a benső családi viszonyokra vonatkozó levelei, melyeket a legnagyobb bizodalommal intéztek Ipolyihoz, mint török-szent-miklósi lelkészhez, egri kanonokhoz; s végre megindító volt az a fiúi bizodalom és szeretet, melylyel ifjabb gróf Pálffy-Daun Lipót a már püspöki méltóságra emelkedett egykori mentorát, kitüntette.
Valóban csak egymást értő, mívelt és nemesszívű egyének képesek oly eszményi, önzetlen 148barátságra, mint a milyen gróf Pálffy és Ipolyi közt kifejlődött, melynek egykor a múlt idők kellemes óráiban, olykor én is tanúja lehettem.
Minthogy azonban Ipolyinak a társas élet kellemei s a társas élet terén való működése csak másod-harmad sorban tartoztak lelki szükségei közé, vessünk egy pillantást működésének első mezejére.
Ipolyi Arnold mindenek előtt első sorban pap és püspök volt. Egyszerű, alázatos, tiszta és munkálkodó volt. Mintha nem is élt volna magának; hanem másoknak és eszméknek. Magával nem is törődött, áldozár volt, feláldozta életét egyházának, híveinek, hazájának, a tudománynak, a művészetnek. Megvolt lelkének amaz ártatlan tisztasága, mely által az ember a fényes mennyországba jut, s szívének ama kételkedés nélkül való rendíthetetlen hite és bizodalma Istenben, melynek nyugalmát sem a kiváncsiság mardosásai, sem a tagadás, sem a kétségbeesések romboló vihara soha meg nem zavarja. A felebaráti szeretet ama boldogító nemes érzete hatotta át egész lényét, mely a Jézus Krisztus parancsának teljesítése, hogy egymást úgy szeressük, mint önmagunkat. Megvolt benne az emberi nagy elmének fejet meghajtó alázatossága, parányiságunk tudata s mégis a lételünk felett való öröm és megelégedés, mely e földön boldogító lelkesültséggel vezérel, – a bármi nehéz alakban jelentkező kötelességnek érzése, elfogadása, vígan teljesítése és az örök boldogságnak kiolthatatlan reménysége, azok az alaptulajdonságok, melyek az Ipolyi Arnold egyéniségét alkották s felyül emelték a mindennapiság színvonalán, hogy legyen tanító, oktató, bölcs tanácsadó; hogy legyen ékesen szóló minta-kép, világító torony; hogy legyen meszsze tündöklő ragyogó csillag! Ilyen volt ő mint pap és püspök!
Mikor élt ő magának? Soha. Mit tett ő magáért? Semmit, vagy felette keveset, de erős meggyőződésem, hogy semmi esetre sem tett eleget. Akár a fővárosban, akár a vidéken, ha korán felkelt, imádkozását s vékony reggelijét végezte, jöttek legelől az egyház ügyei, a különféle papok, templomok, iskolák, tanítók; a jótékony intézetek jelentései, a humanitarius-, tudományos-, irodalmi- művészeti társulatok ügyei, hát a háztartási, családi dolgok, a helybeli szegények, a kéregetők, kik üres kézzel nem távoztak színe elől, meg a kimagyarázható és főként a kimagyarázhatatlan, de mindig szívesen látott vendégek, – mily kimerítő, fárasztó sorozat; s ha mindez órák hosszú sora példátlan türelemmel leőröltetett, akkor a még fenmaradt egy pár óráig magának élhetett. Talán olvashatott valami szép franczia vagy olasz egyházi munkát, valami pompás angol tanulmányt az irodalom, politika, társas élet mezejéről, vagy egy másik feltünőbb magyar történelmi munkát, hogy szemmel tarthassa a hazai irodalmat? Oh vajmi ritkán! Írnia kellett az elnöki beszédeket, melyekkel országszerte annyi embert tanított és gyönyörködtetett, aztán még politikai szónoklatokat is a felső házba, írni a Mythologiát, írni a Korona történetét, írni ezt, írni azt s azok mellett még, rejtett munkákat folytatni, mint Rimai élete, Hajnal Mátyás kora, Nyári Krisztina stb. stb. Valjon nem lett volna-e jó néki is eljárogatni a derült estélyekre, fényes szalonokba* szórakozni, pihenni; forró nyáron fenyvesek, erdők közé vagy a keleti tenger partjaira, zord időkben Nizzába, San-Remóba s megfelelő idényekben Biaritzba, Trouvilleba rándulni, magát ápolgatni, gyógyítgatni, hiszen ezt bármi szigorú fegyelem megengedte volna, de nem tette s nem tette azért, mert önmagával nem törődött s bár évek óta készülődött, hogy magát megvizsgáltassa s rendszeresen gyógyíttassa, ilyesmit csak akkor tett, mikor már minden késő volt.
Fővárosi életéből tudom, hogy igen sok felé volt hivatalos, kezdve az udvari bálokon sok jó háztartó ismerőséig, de a néhai püspök udvarhoz, ministerekhez felette ritkán ment s szalonokba is ritkán járt, kivételesen gróf Károlyi Sándor – néhai gróf Pálffy-Daun Lipót – néhai gróf Rédei Jánosné s még egy két előkelőség szalonjába. de csak felette ritkán és kis körbe.
De más tulajdonságok is vannak, melyeket ez alkalommal figyelmen kívül nem hagyhatunk, s ilyen az is, hogy a püspök legyen a legjobb hazafiak közül s a magyar püspök a legjobb magyarok közül. Voltak olyan idők, mikor régi püspökeink a pánczélokból kivetkőzve s a harczi ménekről, a fényes díszparipákra átszállva, az ország dolgaiba minél kevésbbé elegyedve vagy a quietismusnak, vagy a terméketlen üres szemlélődésnek vagy néha ép a vigadozásnak szentelték éltöket, s vagy visszavonultak kastélyaik 149fényes, de elzárt termeibe vagy nagyon is kirohantak a világ kétes zajába, nem törődtek az ország s a nemzet bajával s viszont egy-egy országgyülési ritka jelenséget kivéve, azt se tudtuk, hogy egyik-másik papi fejedelmünk, püspökünk létezik-e ezen a világon. De most más időket élünk, számba veszszük, számban tartjuk embereinket. Most édes hazánk s drága nemzetünk rá van utalva, hogy oly fontos állomások képviselői mint a püspökök, lelkes, tevékeny polgárok, nemzetiségünknek várai, hatalmas védői, pártolói, előmozdítói legyenek s követelésekkel állunk elő gyakran a legkisebb részletekig s megkivánjuk, hogy a püspök: legyen jó hazafi, jó gazda, okos emberbarát; érdeklődjék hazája alkotmánya, szabadsága, jogai és kötelességei, törvényei és kiváltságai iránt. Értse országa, nemzete hivatását s a reábizott szellemi és anyagi talentumokat a törvények, a törvényes szokások, hagyományokkal összhangzólag okosan, bölcsen, lelkiismeretesen használja fel.
Magyarországon fejedelmi vagyonnal felérő javadalmazások vannak, melyeknek adományozása felséges urunk királyunktól függ, de ő felsége akár a legelsőt is bátran s jó lelkiismerettel bízhatta volna Ipolyira, hívebb kezek közt nem lehetett volna.
Ő oly bensőség teljes igaz magyar volt, mint «Szent Istvánnak» bármely papja volt valaha; oly tiszta, oly egyszerű s oly ártatlan egyéni életet élt, mint akármelyik szent, de észrevett, meglátott s enyhíteni és segíteni igyekezett minden szükséget, nyomorúságot, mely a földi életben előfordúlt, különösen pedig azokat, melyek hazája, nemzete életében az erkölcsök, a mívelődés, az előhaladás állapotán mutatkoztak.
De nemcsak a legjobb magyar püspökök egyike volt Ipolyi Arnold, hanem egyszersmind egyike a legtudományosabbaknak is.
Ipolyi általában magyar tudós volt, sőt közelebbről meghatározva, magyar történettudós s mint ilyen egész tárgyát felölelte úgy tanulmányaiban, mint feldolgozásaiban. Mikor kezdte az irogatást s mikor támadott benne az első írói mozgalom, adatok hiányában meg nem mondhatom, de azt tudom, hogy ifjúkori első műveit álnevek alatt s másod, harmad kézen át juttatta a sajtóba s midőn első ismeretes kis munkáit a Pázmáneumban megírta, úgy mint a «Vallás és művészet», meg a «Magyarok ős vallása» cziműeket; már ezekből bizton lehete számítani, hogy történetíróvá lesz.
A Ráth Károly felett tartott emlékbeszédében érdekesen s mondhatni typikusan írja le, hogy önmaga hogyan készült e pályára: «Mint hazánk Isten áldotta sík mezeinek vad virágai, a legtöbbször úgy nőttek fel irodalmunk terményei. Csak úgy magunktól, saját szorgalmunkból jöttünk reá, tudás és tanulás-vágyból vagy épen véletlenűl. Végtelen fáradsággal, lassú és nehéz munkával ismertük meg históriai kútfőink bibliografiáját, tanultuk a paleografiát és diplomatikát, mindenikünk külön magunk gyűjtöttük az okiratokat, egyre küzdve a naturalista és mester nélkül való magántanuló nehézségeivel.
Éjjelek és nappalok, hónapok és évek munkája után alig jutottunk annyi eredményre, a mennyit szerencsésebb körülmények közt a tehetséges tanuló jó mester útmutatása mellett nehány órai leczke által megszerezhet vala magának».
Fáradtsággal jutott tehát még a segédeszközökhöz is, mégis egész szenvedélylyel szentelte magát a hazai történettudománynak; szándékozván azt felölelni és feldolgozni a maga teljes összességében. Sőt meg vagyok győződve, hogy már első ifjuságában, ha tán nem is egészen tisztázott, de már bizonyos tervek szerint járt el, midőn először a Magyar Mythologiát írta meg, azaz az ősmagyarok eszmei világát, vagy más szókkal, hogy milyen volt értelmi felfogásuk, milyenek érzéseik s mily sajátságos képzeleti világuk; azután megírta az építészet, szobrászat és festészet történetét, azaz azt a miként az eszmeiség a külvilágban alakot öltött. Azután sok egyebek közt megírta a Magyar nemzetegység és államnyelv történeti alakulását, melynek igazán megfelelő társa, s mindnyájan egy nagy elmében fogamzott eszményi épületnek organikus részei, a Szent István birodalma egységének symboluma a szent korona, melynek történetét és műismertetését szintén mesteri kezekkel hajtotta végre. Ars longa, vita brevis. Mennyi ilyen munkára lett volna még szükségünk! És ki hitte volna még az 1885-iki év nyarán, midőn innen körünkből oly jó kedvvel, fényes kilátások közt, s oly boldogan távozott a boldog Szent-Keresztre, hogy a koronáról írt 150s ép akkor megjelent szép műve utolsó munkája lesz az életben?
Szóval, minden munkája előre gondolva, mint egy kész tervbe illesztve jelent meg; s mindjárt az első a Magyar Mythologia oly magasra emelte s oly népszerűvé tette nevét, a milyen ez mai napig maradott. Pedig jól mondja Barna Ferdinánd egyik közelebbi értekezésében, hogy «nálunk most is van olyan ember, a ki nem érti» s azt gondolja, hogy a munka súlypontja azon forog, hogy az emberiség fejlődése folytonos-e, vagy pedig, hogy egykor sülyedés, vagy hát legyen esés, vagyis eset állott be s kegyelem útján akkor kezdődött az új emelkedés stb. stb. Oh, bizony vegyék ki a könyvből az erről szóló részt – feltéve, hogy ez elmélet helytelen – akkor is megmarad nekünk a teljes magyar mythologia, irodalmunk drága kincse stb.
Úgylátszik egy irodalmi pantheont akart építeni, melynek alapja lett volna a magyarok ős vallása, aztán a honfoglalás, a keresztyén vallásra térés, a keresztyénség hatása a művészetben, az építészetben, ezek ismertetése a különböző korszakokban stb. e munkák jó részét el is készítette s ha a már megjelentek teljes czímsorozatát akarnám elszámlálni, egész lajstromot kellene felolvasnom. Azok a tanulmányok, melyeket ő véghez vitt, megdöbbentik a legerősebb vállúakat is. Csak egy oly munkát, mint a Mythologia, hogy megírhasson, «átkutatta összes nemzeti krónikáinkat, koriratainkat, legendáinkat, meséinket, a néphagyományokat, nyelvünk öszszes kincseit» és a külföldi irodalom ezer apró adatait s csak így lehető, hogy «minden hagyományunk, minden regénk, mondánk, népmesénk, nemzeti szokásunk megtalálja benne jelentőségének és alapjának megmagyarázását, hozzá még összehasonlítva más népek hasonló hagyományos vonásival.»
Időközben a kormány a régi műemlékek conservatorává nevezvén ki, nagy elhatározásokkal adta magát a régészeti munkák tanulmányozására. Rendszeres kirándulásokat tett Knauz Nándor, Csaplár Benedek barátai társaságában, hol jeles építészek is kisérték s így történeti, régészeti, nyelvészeti s népismei úton egyszerre tanulmányozták a különböző vidékeket. Egyik évben a Csallóközt, másikban a Fehér-hegység vidékét Pozsonytól Szakolczáig, máskor a Mátyus földét járták be s ismét Pannonhalmát tették központtá s onnan tettek tanulmányútakat.
«Hanem Ipolyiban – írja Pór Antal – a műrégészet nem csupán meddő régiség-tudományképen élt. Lelke egész lángjával azon volt ő, hogy hazája műemlékeit, műtörténetét megismerje, megismertesse, hogy a műérzék jobban hassa át a nagy közönséget, életszükséggé váljék, gyakorlati tudomány legyen és hogy egyházi műemlékeink, templomaink helyreállíttassanak» stb.
Így lépett fel aztán a csallóközi és fehérhegységi egyházi építészet ismertetésével hazánk legnépszerűbb ismeretterjesztő lapjában a Vasárnapi Újságban (1858. és 1859. évi folyamokban) czikkeit találó képekkel kisérve.
Több önálló székesegyház, templom, zárda és más kitünő épületek leirásával, szintúgy az egri régi székesegyház s Heves vármegye hajdankori egyházi építészetének bemutatásával s mindannyiszor benépesülnek tolla alatt a puszta vidékek. A száraz avaron s a kietlen tájakon magas tornyok ragyogó keresztekkel, csillagokkal, gazdagon díszített egyházak, templomok, fényes ablakaikkal egymásra tekintő zárdák, eklézsiák, apátságok mint egy varázslatra tünnek előnkbe, a mint hajdan ott állottak, bizonyítván vallásosságunkat, mívéltségünket, jóízlésünket.
Persze, a ki ily tárgyak leirásával foglalkozik s a ki ezek részleteit a sok százados romok alól maga keresi elő, maga állítja össze; úgyszólva, maga alkotja újra, más véleményben van a magyar ízlésről és magyar stilusról, mint azok, a kik Lipcse, Drezda, München stb. parókás professorainak kathedráiból tanulták az építészeti stilusokat és motivumokat. Ha az építészeti, festészeti motivumokban úgy, mint a megalkotásban magyar stilusról van szó, az ilyen uraknak legkönnyebb így dönteni: «Magyar stilus nem létezik.»
Pedig ez nem áll. Olyan nemzetnek, mely Szent István kora óta – sőt tán korábban is – egész a XVII. századig a legfelségesebb kathedrálékat, templomokat, apátságokat, zárdákat, várakat, várkastélyokat, városházakat stb. építtette s annyi templomot, kápolnát, oltárképet festetett olajban és alfresco, lehetetlen, hogy bizonyos formák iránt előszeretete ne támadt 151volna bizonyos sajátságos változatokat ne kedvelt volna meg. Lehetetlen, hogy minden építészét, szobrászát, művészét Rómából, a Rajna mellől vagy Nürnbergből hozatta volna, s habár ezek tanították az itthon való művészeket, ismét teljes lehetetlen, hogy akár a román, akár a csúcsives, vagy a renaissance stilű épületeket úgy készítették s végezték volna, hogy abba több-kevesebb hazai sajátság helyet ne talált volna, mely idővel aztán ne javúlt, ne fejlődött volna. Szóval, teljes lehetetlen, hogy a magyarnak saját stilusa ne állott volna elő. Csak szem, éles szem kell hozzá, hogy az egyes motivumokat észrevegye s ész és tanulmány, hogy construálni tudja. Az életrevaló magvat csak el kell hinteni, kicsirázik, kizöldül s a maga idejére virágot s zamatos gyümölcsöt termel. Csak egy példát említek néhai tagtársunk eseménydús életéből. Egy külföldi tudós a zománczos ékszerek tanulmányozása közben némely, hazánkban talált ékszerek zománczain bizonyos sajátszerűséget észlelvén, arra a következtetésre jutott, hogy van a zománczkészítésnek bizonyos magyar modora. De minél vékonyabb magyarázattal és elmélettel állott elő, mintha ő maga sem bíznék feltevésében, mintha állítása csak gyanítás volna. Ez egyszerű, de alapos tétel azonban, ez első mag, termékeny talajra hullott az egyházi ékszerekkel és a zománczozással is tüzetesen, szakszerűleg foglalkozó Ipolyi Arnold értelemvilágába s ő sok évi lelkiismeretes tanulmányozás eredményéül megdönthetetlenűl állapította meg a magyar és erdélyi zománcz létezését.
1876, azaz azon évi ékszer-kiállítás előtt keményen megtámadták ez elméletet s lenéző mosolylyal szóltak a magyar zománczról, annak főtámogatójáról s nehány buzgó követőjéről. Ép mint most azokról, a kik az építészetben magyar motivumokról, magyar stilusról stb. beszélnek. Azonban az idő haladott előre, mind-mind több tárgy került elő, mely a hazai zománcz létezését bizonyította s előbb elismertetett, hogy ezeknek a praetendált magyar és erdélyi zománcz készítményeknek van bizonyos sajátságos hangulata, aztán jön a többi, hogy például van 40–50 darab ékszer, mely biztos magyar zománcz (s több nincs?) stb., pár év múlva meghalljuk még abból a táborból, hagy Magyarországon és Erdélyben milyen kitünő sajátságos magyar zománczot készítettek századokon át.
Így lesz ez nemsokára az építészettel, a festészettel s minden lépés, melylyel ez úton előre haladunk, elénk tanúságot fog tenni arról, hogy e téren s ennek minden részletében mily előrelátó, biztosan itélő bölcs vezér volt Ipolyi püspök.*
Ha a lelkes Myskovszky, Huszka, Szendrei, Boncz stb, stb. ifjú seregét látom, teljesen meg vagyok győződve, hogy még a jelen nemzedék teljes tudatában lesz a magyar építészeti, művészeti, szobrászati, festészeti, ruházati stilusnak, annak történeti kifejlődésével együtt stb.
És ha a Magyar Mythologia írója az ifjú magyar festő művészektől azt követelte, hogy a görög és római mythologia már untig variált s untig csépelt alakításai után kezdjenek egy-egy igaz magyar motivumot is másolgatni, egy-egy magyar regét vagy legendát is festészetileg és szobrászatilag construálni, divatba hozni s ott a hol módjukban van, alkalmazni, csak makranczos önhittségnek, megkérgesedett előitéletnek vagy alaptalan hánya-vetiségnek kell tartanom a visszatetszést és ellenmondást, mely ez ügyben annak idején mutatkozott.
De sem a könnyűfejű támadók, sem a nehézfejű tömeg ellentmondó zajgásai Ipolyit meg nem tántoríthatták.
Egymásután írta szebbnél szebb munkáit, hirdette a tudomány, az igazság s az igaz hazafiság szent igéit s míg ellenfelei terméketlen rágódásokban töltötték (s töltik) napjaikat, addig az ő élete fényes diadalút volt, melyet a szeretet, a jótékonyság tettei, remek irodalmi művek, országra szóló beszédek mint fényes szobrok ékesítenek.
Kettős pályáján, t. i. a papin és íróin egyaránt gyorsan emelkedett a magasabb czélok felé. Általában a zohori plébánia a világért sem volt oly szegény, mint azt némely életrajzírók az újabb időben elhitetni akarják s különösen a gróf Pálffyak közelsége és értékes patronatussága, a község népének vagyonossága, áldozatkészsége, patriarchalis világnézete egyikévé tették a kellemetesebb papságoknak, nem is említve jó szomszédságait, gyönyörű vidékét.*
Zohor lakossága nagyon értelmes és szorgalmas föld- és kertmívelő nép volt; a bécsi piaczra vitte minden termékét, mint zöldség, vetemény, gyümölcs, tej, vaj, tojás, csirke, liba s más baromfi, bárány, bornyú stb. szóval a kertnek és mezei gazdaságnak minden adományát, a forgalom nagyon élénk volt s a nép ily viszonyok közt biztosan gazdagodik s a mellett a zohoriak erkölcsös, vallásos, egyszerű nép volt, s Ipolyit nagyon szerették.
152Legfeljebb viszonylagosan lehetett keveselni Ipolyi számára, de ezen sokat segített a jó édes anya, ki úgy a mezei gazdaságban, mint a háztartásban páratlan ügyességet fejtett ki; szemtanúk elbeszélései szerint azon időben valóságos paradicsom volt a zohori plébánia. Vagy azt lehete ellene felhozni, hogy félreesett az irodalmi központtól, s ezt mind gróf Pálffy, mind a bölcs érsek, Bartakovics, felemlítik leveleikben, de Ipolyinak ez ellen is volt enyhítője. Közelében volt nehány jó barátja, mint Rómer, Knauz, Ráth Károly, többen Bécsből, Gindely s mindenekfelett Csaplár Benedek, ki mint tanár a közeli Szent-Györgyön működött, szenvedélyes nyelvész és kutatója volt a magyar mondai hagyományoknak, babonáknak, ős-vallási elemeknek s már a Mythologia adatainál tetemes anyagot szolgáltatott Ipolyinak, a mellett vígkedvű, derült világnézetű, törhetetlen igyekezetű tanuló s melegszívű, jó barát volt. Sőt mások is gyakran keresték fel zohori távolában, hol oly szorgalmatosan működött, s felkereste végre a világi szerencse is; mert Egernek ama felejthetetlen emlékű nagy érseke, Bartakovics Béla, Toldy és Danielik által értesülve elhozta Zohorról s egy hatalmas magyar plébániába Török-Szent-Miklósra helyezte. Ennek hírére írta gróf Pálffy-Daun Lipót Anconából 1860 jul. 17-én,* «Török-Szent-Miklós hát Ipolyinak, ő szentsége kamarásának új lakhelye s elmondhatja Petőfivel mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vad regényes tája, képzeletem hegy völgyedet nem járja stb., de mind e mellett a zordon Kárpátok vidékén visszahagyott egy embert, ki ha Isten is úgy akarja, jobb időben ismét visszatér hazájába, szorúlt kebellel Zohor felé nézend, mert nincs ott többé annyira kedvelt mentora, barátja, ki felfogta szívének hibával telt legkisebb redőjét is. Senki sem örült inkább szentmiklósi áttételének, mint én, mert most mindinkább napfényre derül az elhagyott szűk zohori lakba szorúlt Ipolyink, de mint minden e világon, végtére a rabság is megszünik, s hogy Zohor némiféle deportatiohoz hasonlított, ezt a legnagyobb ellensége sem vonhatja kétségbe.»
Lásd: «Ifjabb gróf Pálffy-Daun Lipót, teanoi herczeg emlékezete» Irta egy jó barát. Budapest, 1886. 117. lap.
Ipolyinak lelkes barátja s mondhatni bámulója volt Toldy Ferencz, ki egyike volt azoknak, kik őt legkorábban felismerték s ismertették másokkal is, szintúgy Danielik püspök s ezek által aztán a többi akadémikusok is figyelmessé téve, csak várták az alkalmat, hogy az akadémia tagjává választhassák, s előbb 1858-ban levelezővé, pár év múlva 1861 rendessé* választották.
Az 1885-ik évi nagy gyűlésen tiszteleti taggá akarták választani, de nem fogadta el, mondván: «én megmaradok rendes tagnak, a míg élek, dolgozni akarok!»
A m. tud. akadémia és Ipolyi egymásban hű szövetségesekre találtak, együtt aratták a hírnév mezején legszebb diadalmaikat, Ipolyi legszebb emlékbeszédeit Lonovics és Prokesch-Osten felett, valami legtökéletesebb értekezéseit, pl. «Magyarország középkori emlékszerű építészete», valamint az erőszakolt tétlenségből akkor ébredő m. t. akadémia is az ő előadásaival tartá erősen látogatott legfényesebb gyűléseit. És később is, midőn a 60-as évek lelkesedési órái a csendesebb s nyugodtabb munkálkodásnak adtak helyet, Ipolyi szorgalmas, munkás vezértagja volt az akadémiai bizottságoknak s különösen az archaeologiai és történelmi bizottságok jegyzőkönyvei hosszú éveken bizonyságot tesznek Ipolyinak ép oly sikerteljes, mint fáradhatatlan tevékenységéről.
Török-szent-miklósi lelkészkedésének idejét emlékezetessé teszi az a konstantinápolyi út, melyet két társával, Kubinyi Ferenczczel és Henszlman Imrével tett a Mátyás király könyvtára maradványai felfedezése érdekében. E fölötte érdekes utazásának élményeit a gróf Prokesch-Osten Antal felett tartott emlékbeszédében adta elő. Megkapó közvetlenséggel írván le azt a sok fáradozást, kitartást, melylyel az előítéletes, tudatlan törökök közt, a látszólagos előzékenység és jóakarat mellett is csak nagy későre jutottak ama helyiségbe, hol a Corvin-codexeket tartották, s hogy még akkor is mindenféle ravaszságot vettek elő, hogy kutatóinkat czéljok elérésében hátráltassák. Végre csakugyan elejükbe rakták a Corvin-codexeket, s a mily lázas izgalommal vették 153ők kezökbe a négyszáz éves ereklyéket, ép oly lelkesülő örömmel értesült a m. t. akademia s az összes magyar világ a három kutatónak szerencsés útjáról.
Ipolyi szerencse-csillaga emelkedőben volt, alig érkezett haza keleti útjáról, a boldog emlékezetű Bartakovics Béla (1863, márcz. 8-án) egri kanonokká nevezteté ki, s ezáltal olyan anyagi helyzetbe juttatta, hogy ezentúl nemes szenvedélyei s nagyratörő hajlamainak élhetett. Gyűjthette képeit, könyveit, régi egyházi- és zománczos ékszereit, szóval a mikben gyönyörét lelte.
A ki az életben valaha Ipolyival találkozott, vele beszélt s tán meg is ismerkedett, soha se fogja őt feledni; ő, a kivel érintkezett, mindenkire csak derüt, jó kedvet és fényt árasztott – így a helyeken is, a hol megfordúlt, mindenütt fényes nyomát hagyta ott jártának. Mint egri kanonokot megválasztották a Szt-István-társulat és a Szt-László-társulat alelnökének, a központi papnövelde igazgatójának és ő az egri káptalannál mint az összes mezei gazdaság és a pénzügyek kitünő vezetője, a Szent-István-társulatnál mint a pénzállapotok rendbe hozója tette nevét feledhetlenné. A budapesti központi papnöveldénél a pompás kápolna fogja fentartani emlékét.
Már csak idő kérdése volt püspökké kineveztetése, a hetvenes évek elején s már néhai báró Eötvös is szándékozott volt ajánlani ő felségének, de aztán 1872-re maradt, mikor is Beszterczebánya püspökévé nevezték s kineveztetésének hírét örömmel fogadta az ország minden intelligens embere; valóban e devasztált, elszlávosodott egyházmegyének s a rondaságba, tisztátalanságba sülyedt püspöki laknak, nagy szüksége volt ilyen emberre, hol Beszterczebánya városát a néhai b. Radvánszky Antal, akkori főispán és Grünwald Béla kedves barátja közreműködésével csaknem egészen újjá alakította. S jó ízlésének legbeszédesebb bizonyítványait adta a Sz. Barbara kápolnának bőkezű és nemes ízlésű restauratiója s főleg az által, hogy az elpusztúlt, elhagyatott szentkereszti püspöki lakot és körülte a burgonya-földeket fejedelmi tanyává s paradicsomi kertté változtatta, akár az idylli parkot, akár a stilszerűleg berendezett termeket tekintsük.
Ez időben már teljes virágzásban volt a m. tört. társulat is, melyet gróf Mikó Imre, Horváth Mihály, Toldy Ferencz, Csengeri Antal, Thaly Kálmán s mások társaságában alapított és oly virágzó állapotra emelt, s e társulat körében aratta legszebb diadalait. A kassai, rima-szombati, pozsonyi, maros-vásárhelyi gyűléseken mondott nagy beszédei, mint történelmi alkotások, de általában mint irodalmi tények, legszebb darabjai a magyar ékesszólásnak, melyeknek koronája beszterczebányai szónoklata volt, hol azonban nemcsak mint szónok és tudós, hanem mint vendéglátó gazda is mély rokonszenvét nyerte meg minden jelenlevőnek. De ha szép mezőt, tért nyitott a tört. társulat Ipolyi tehetségeinek, egyszersmind ő volt annak példánya a szorgalomban és munkásságban, ő volt annak szelleme, vezére, fénye, dicsősége, s ha ő székvárosában és püspöki kastélyában azzal a jelszóval fogadta a nemzeti történelem barátait, hogy «dicsőség a magyar történetnek!» mi ez alkalommal jogosan viszonozhatjuk: «dicsőség a jeles történetiró emlékének!»
Meg vagyok győzödve, hogy e viszonyokat teljes világításba helyezve és méltányolva fogjuk nemsokára a maga illetékes helyén meghallani, itt csak annyira szorítkozom, hogy Ipolyi, a hol csak fellépett, mindenütt dísze szerencséje volt annak a társulatnak, melyben résztvett. Csak például említem, hogy tüzetesen a czímerészettel nem foglalkozott, de teljes ismeretével bírt, s a mit a polgári czímerekről írt és feldolgozott, a legértékesebb heraldikai termékeink közé tartozik.
Ipolyinak fő törekvése a szép élet volt, a mindennapi házi- és társas élet apróságaitól kezdve a tudományos elme és hatalmas képződés legnemesebb alkotásáig, ő mindenben és mindenütt az eszményi szépre törekedett. Arra igyekezett, hogy szépek legyenek a szenthelyek, székesegyházak, templomok, kápolnák, melyeknek szentelte életét, hogy szép legyen környezete, lakása.
Szent-Kereszten minden terem valami bevégzett egész volt; oratoriuma ódon, de stilszerű felszerelésével, dolgozó szobája, képes vagy könyvtári szobái, régészeti gyűjteményei, a régi ékszerekkel, drága porczellánokkal, gobelinekkel; pompás ebédlője az érsekek és püspökök arczképeivel, 154sőt még a vendégszobák is mind széppé kényelmessé téve; a gondozott kert szép rózsáival, vízöntőivel, tavaival, ananász házaival s óriási virágházakkal; hát fővárosi kis szállása, melyben a legzajosabb nagyvilág közepette a legegyszerűbb módon élte tanuló és munkás napjait, s mely alig volt több, mint két szoba – két kis antik kabinet volt, melyekben nem tudtuk, hogy a felhalmozott kincseket, vagy a történeti nemes ízlést bámuljuk-e?
Csak a jó társaságot szerette, s ős ellensége volt mindennek, a mi trivialis, s a mily erélyes, hatalmas volt irodalmi stilusában, oly fínom, gyöngéd volt társalgásában, soha senkit meg nem bántott, s habár az elmés, szellemes észrevételeket kedvelte; az oknélkül való evődést, értelmetlen élczelést alantjáró elméknek tulajdonította. Szép vidéken gyönyörködni, nyugodt lélekkel és elmével elgondolkozni, mívelt emberekkel együtt lehetni, mívelt módon társalogni, – a történettudomány, a magasabb politikai, a társadalmi tudományok, a szobrászat, festészet, építészet mezejéről vett tételekről beszélgetni odaadással szerette.
Általában a csodálatos harmonia, összhangzatosság, mely egész életén át zengett volt, az a meglepő tulajdonsága, mely figyelmessé tette, magához vonta, lebilincselte a jó és nemes gondolkozású embereket.
A miről elmélkedett, gondolkozott, azzal foglalkozott a gyakorlati életben, s a mit jónak, üdvösnek látott a politikában, a közoktatásügy terén, a társaséletben stb. azt tette, eszközölte az életben. Ideáljainak valósításán működött egész pályáján s a sikernek ama sorozata, melyet mint tudós, mint egyházi- és világi szónok, mint régész, mint történetíró, mint pap, mint kormány kezelő, mint ember és jó barát felmutatott, egyaránt biztosítják számára a halhatatlanság fényes koronáját.
Nem volt Ipolyi közönséges, hétköznapi ember, rendkívüli volt személyisége, tudománya, pályája, egész élete s halála, melynek váratlan bekövetkezése mindnyájunkat megdöbbentett, még ellenségeit is, mert a rágalomban, rágalmazásban gyönyörködő elmék elvesztettek egy mocsoktalan tiszta tárgyat, mely nékik folytonosan alkalmas terül szolgált.
Valóban; ha Ipolyi életére gondolunk, első pillanatra el se gondolhatjuk, miként történhetett hogy neki is támadtak ellenségei, pedig az emberek természetét tanulmányozva tudhatjuk, hogy az önálló eredeti gondolkozású embereknek van legtöbb ellenségük, kit nem tűrhetik el, hogy ízlése nemesebb, nemzetiesebb mint övék, hogy itéletei alaposabbak, következtetései szabatosabbak, egyszerűebbek és világosabbak voltak, mint sok máséi, a nélkül, hogy minden egyes felszólalásáért külön oltárt, külön tüzet követelt volna. De épen ezért volt, hogy ellenségeinek meg kellett hátrálni, s hogy általában élete folyamán legtöbbnyire elismeréssel és szeretettel találkozott s tanítványainak, híveinek nagy serege megelégedéssel, sőt gyönyörködve nézte mesterét, ki tárgyát, miről beszélni vagy írni akart, kiválasztva, körvonalozta a határokat, a meddig terjeszkedni szándékozott, kigondolta, sőt fel is jegyezte az osztályozást, aztán bepillantott egy pár munkába, hol ugyanazon dologról volt szó s végre szobájába bezárkózván, 4–5 órát egymásután szakadatlan tudott dolgozni.*
Irásmódjában jellemzők a nagy, kikerekített mondatok; festő jellemző szavak; igeragozásban, szóvonzásokban, szórendezésben olykor magyartalanságok is fordulnak elő, de ezt leszámítva, vagy hogy úgy mondjam, megszokva, stilje világos, erőteljes s különösen pathosza mindig igazi, megnyerő, magával vonzó. Munkáit – a beírt lapokat – felolvasta hangosan s javított a jó hangzás kedvéért s más okokból is pl. ha szót felejtett ki. Ha másnak olvasta, szívesen vette a tanácsot s nem sokat, felette kevés lényegest – de még a második revisiónál is módosított, általában a dolog főérdemét illetőleg már kezdetben teljesen tisztában volt magával. Csak egy ponton szegült bíráló barátai ellen, ha t. i. apróbb vagy terjedelmesebb episodjait támadták meg, azokat erősen védte. Az episodot nem csak tartalmáért oltalmazta mint a dologhoz tartozó részletet, de formailag is, mondván, hogy: «a művet szépíti, változatossá teszi, gazdagítja s az olvasóra nézve könnyűvé teszi a hosszabb művek olvasását is.» «Ez előszeretete okozta aztán, hogy egy pár művében az episodok érdekesebbek s értékesebb tartalommal bírnak, mint maga a főtárgy. Így például a Veresmartyjában a Bellarmin és Forgách Ferencz rajzát többre becsülik, mint magát a Veresmartyét.
Akár elnökölt, akár maga olvasott a gyűléseken, feltétlen csendességet és figyelmet követelt s ugyan csak megnézte a ki későn jött, vagy a ki a teremben sétált, conversált. Mint főnök, vagy elnök, a legszigorúbb rendtartó volt s a hivatalos teendők körül nem ismert rokont, barátot 155vagy más idegen tekinteteket, csak a jó, a pontos szolgálatot kereste, de aztán a hivatalos órákon kívül ő volt a legszeretetreméltóbb társ, a legkedvesebb jóbarát s a legbarátságosabb grandseigneur. Mikor egy-egy munkája megjelent, lelkiörömet érzett s naiv gyönyörűséget okozott neki, ha látta, hogy olyan ember szól rólok, ki el is olvasta, pedig e munkáknak senki sem volt szigorúbb bírálója, mint önmaga.
És a milyen visszahúzódó, igénytelen ember volt fiatal korában, ép olyan maradt egész életében, ritka az olyan ember, a ki a szerencse külső ajándékait oly változhatatlan szerénységgel fogadta volna. Sem a sikeres működéssel – a – legmíveltebb körökben szerzett népszerűség, mely ölében hordozta, sem az uralkodó ráözönlő kegy sugárai, közoktatási tanács elnöksége, titkos tanácsosság, nagy rendek fényes csillagai meg nem zavarták őt, s ép oly egyszerű maradt észjárásában, modorában, élet módjában, mintha még mindig zohori plébános volna s egykori tanulótársa és barátja, Hyross Mihály prépostkanonok s két fiatal papja társaságában oly szeliden vonzó, oly zajtalan, oly szép életet folytatott Szent-Kereszten, mely igazi lelki megelégedéssel s gyönyörrel tölté be a szemtanúk szívét. A fővárosban egyik nap nagy beszédet mondott a felsőházban, máskor az akadémiában vagy a képzőművészeti csarnokban kötötte le az ország figyelmét, vagy végzett angyali szolgálatot, midőn korunk legnagyobb festőjét babérral koszorúzta s ime Beszterczebányán és Szent-Kereszten a kis gyermekek vizsgálatát hallgatja, fogadja a vidéki papokat és szegény tanítókat. Korán kel, imádkozik s aztán dolgozik, később háztartása tagjai s egy pár vendége társaságában költi el rövid ebédjét, kellemes, felemelő igénytelen társalgást folytat, ezt üdítő séta követi a parkban vagy a szomszéd erdőben s ismét elmélkedés, ily szép életet folytat éveken át, mintha soha vége se lenne, mintha soha semmi meg se zavarhatná, s hiszszük, hogy ez a földi boldogság képe! . . .
Pedig a dicsőség és boldogság e zenithjénél, egész váratlanúl a legtisztább égben meglebbenti szárnyát a halál fehér angyala s Ipolyit az enyészet szele érinti – – de kevesen veszik észre, nem is hiszi, a ki hallja, legkevésbbé az ország az a minisztere, ki oly sokat bizott benne s még oly sokat várt tőle – «csalfa álom az egész rémhír, Ipolyi még nagyobbakra van hivatva» s felajánlja ő Felségének, hogy nevezze ki nagyváradi püspökké. Ipolyi nehezen válik meg megszokott s megszeretett kedves tanyájától s kis társaságától, nincs már lelkében nagyravágyás, nincs amaz öröm, ama derültség, melynek az előmenetellel együtt kellene járnia, nem akart távozni, mintha félt volna ott hagyni a boldog csendes hajlékot, félt a felindulásoktól. Végre két hű barátját* egyenesen felkérte, hogy úgyszólva minden ünnepélyes búcsú, minden feltünés nélkül kisérjék el Szent-Keresztről. De hát ez alig volt lehető, a könnyes szemekkel s reszkető ajkakkal búcsúzók, a zokogva hátrahúzódó jó barátok és cselédek, a távolban egy-egy könnyező kertész, az enyhe tavaszi délután a már-már pompázó, de néma kert, a szótalan távozók s az egész környezet olyan levert, olyan szomorú volt, mintha nem is lakodalomra, hanem temetésre mentek volna.
Fraknói Vilmost és Deák Farkast.
Szerk.
Ipolyi eljött Szent-Keresztről 1886. május havában; elfoglalta új püspöki székét Nagy-Váradon, tán Szent László napján s ugyanott éppen most egy éve, deczember hó 2-án meghalt; tíz év óta nem hangzott szomorúbb halálhír ez országban.
Nem is igyekszem, hogy saját érzéseimet merőben háttérbe szorítsam, mert untalan előtérbe lép a bánat s nem titkolhatom, hogy midőn a néhai Ipolyi Arnoldra gondolok, nekem a fájdalom most is könnyeket facsar szemembe és megindulásomért se túlgyengeséggel, se túlérzékenységgel ne vádoljanak, mert ő a nagyok közt is egyike volt a legritkább embereknek.
Nem a fényes ész jeles termékei, nem a ragyogó fantasia szüleményei, hanem a nemes lélek és szív fenséges érzelmei és hajlamai által volt ő igazi nagy s minden értelmi tehetsége és sok tudománya csak eszköze volt ama lángoló szeretetnek, melylyel az emberiség és hazája iránt viseltetett.
De a mindenható bölcs gondviselés örök végzései előtt neki is meg kellett hajolni s neki 156is bizonyságot kelle tenni földi létünk gyarlóságáról s emberi testünk mulandóságáról.
És most midőn már ő is az eltávozottak közt van s én e sorokat a heraldikai társaság nevében a gyászba vont Ipolyi-czímer alá helyezem, egyszersmind mint a történetírásnak igénytelen munkása, nektek jó hazafiak, lelkészek, főpapok, tudósok, igaz barátok, pályázatot hirdetek az Ipolyi Arnold megüresedett helyére s a ki a pályázaton győztes leend, a ki az ő helyét be fogja tölteni, annak jutalma leszen Ipolyi hagyatékának legértékesebb része: kortársai változhatatlan tisztelete és szeretete, a fény koszorúzta dicsőség s e nemzetnek soha el nem múló hálás emlékezete!
DEÁK FARKAS.
