A VAY ÉS IBRÁNYI CSALÁDOK CZÍMERÉNEK BŐVÍTÉSE 1507-BEN.
A VAY ÉS IBRÁNYI CSALÁDOK CZÍMERÉNEK BŐVÍTÉSE 1507-BEN.
(Két czímerrajzzal.)
II. Ulászló király 1507. évi febr. 3-án Budán kiadott oklevelével, melynek szövegét alább adjuk, az Ibrányi és Vay családok több tagjának ősi czímerét, melyet még Zsigmond királytól nyertek,* bővítette, illetőleg javította, még pedig egy harántgerendával, megrakva ezt egy rózsával Vay László nicomediai püspök, és liliommal Ibrányi István érdemeiért. Ez oklevél, melynek eredetijét az országos levéltár őrzi, elég bizonyítékot nyujt arra (a mi e folyóiratban egyszer már említve volt),* hogy az Ibrányi család egy 79a XV. században bekövetkezett fiúsítás* alkalmával a Vayak czimerét vette föl, illetőleg az ősi, előttünk ismeretlen* czímert letette.
Zsigmond király czímerújító oklevele, kiadva Constanzban 1414. évben, megvan a gr. Vay család berkeszi (Szabolcsm.) levéltárában.
Turul, 1885. 43. l.
Margit, ibrányi Ibrányi Gergely és nagykállói Kállay Erzsébet egyetlen leánya ugyanis 1414 körül férjhez ment vajai Vay Istvánhoz; e Vay István az Ibrányi nevet vette föl és e néven folytatta családját.
Úgy értesültem, hogy egy értekezésben arról van szó, hogy az Ibrányiak és a Károlyiak közös eredetűek s így közös ősi czímerök is volt; tehát sas vagy karvaly.
Ha továbbá a fent említett II. Ulászló-féle oklevélnek a Vay és Ibrányi családokat illető ezen kifejezését: «ad ipsorum avita et paterna arma u, valamint azon tényt, hogy az abban említett Ibrányiak férfiősei egész a fiúsítás pillanatáig a Vay nevet viselték, kellő figyelemre méltatjuk: kétségtelen lesz előttünk, hogy az oklevélben említett ősök alatt csak a Vayak őseit, az ősi czímer alatt pedig csakis a Vayak ősi czímerét érthetjük.
Minthogy minden egyéb az oklevél szövegéből kivehető, a czímeres levélben látható festett czímer szakszerű leirásához látok.
A czímer: aranynyal szegélyzett pajzs kék mezejében zöld alapon természetes szarvas, arany agancscsal, jobb szeme fölött ferdén fejébe fúródott nyilnak arany tollai látszanak; a szarvast fönt jobbról hét ágú arany csillag, balról ezüst holdsarló kíséri; az egész fölött aranyszegélyű, fönt vörös rózsával, lent arany liliommal megrakott baloldali ezüst harántgerenda, melyet lenn egy természetes fatörzs (vagy kő) kisér. Sisakdísz: zárt fekete szárny-pár; takaró: vöröszöld-kék (és fekete?).
E leiráshoz még szükségesnek tartom a következőket megjegyezni.
A szakember, ha nem is tudná pontosan az évet, mikor e czímer adományoztatott, rögtön felismeri, hogy itt oly czímer-termékkel van dolga, a mely a heraldika első korszakának vagy végéről, vagy a másodiknak elejéről való. A czímer festője nem elégszik meg azzal, hogy azt csupán pajzs és sisak, a két leglényegesebb alkatrész ábrázolásával állítsa elénk, hanem annak határozott decorativ jelleget ád; ez leginkább a végein össze-visszahajtott és csipkézett díszítményként kezelt, lombszerű sisaktartó ábrázolásában nyilvánul; általában igen tetszetős, vonzó hatással van a szemlélőre. A takaró e czímernél négy főágra oszlik; s én részemről teljesen osztakozom a tudós Pettenegg báró nézetében, a ki a takarónak ezt a sajátságos, «négy részre való osztását» a késői csúcsíves stil jellemző vonásának hirdeti a heraldikában s megjegyzi, hogy ez a felosztás egyszerűség daczára is az architektonikus szépség minden követelményének megfelel; ezt ugyanis a dolog természete hozza magával. A sisaktakaró két felső részének fölfelé irányuló rövid foszladéka hivatva van a sisak és a sisakdísz érintkezési pontjánál többé-kevésbbé előálló hézagot kitölteni; a két alsó lefelé nyúló hosszú ág pedig a pajzst öleli körül s annak tetszetős kerekdedséget ád, akár kifelé irányulnak e négy főág hajlásai először s aztán befelé, vagy megfordítva.
A sisaktakaró színeit illetőleg megjegyzem még a következőket: a takaró az előttem fekvő, az országos levéltár által kiállított, nagy gonddal és pontosan ábrázolt másolaton négy színűnek és mindkét oldalán egyenlőnek tűnik föl. A több mint kétszínű sisaktakarók első fölléptéről s e heraldikai szempontból nem szép ábrázolás okairól más alkalommal leszek bátor nyilatkozni összehasonlító tanulmányok alapján.* 80Ez alkalommal csak annyit említek meg, hogy meggyőződtem a felől, hogy ott, a hol legrégibb időkben a takarónak három vagy több színt adtak, legtöbbnyire nem azt akarták jelezni, a mit fölületes vizsgáló benne látott. Határozott szándékkal, öntudatosan ábrázolják azonban a sisaktakarót többszínűnek a XVI. század némely évtizedeiben, valamint későbbi időkben, ép úgy mint a (szigorúan heraldikailag véve) elitélendő zöld színt, mely úgy látszik egyszerre kedvencz színné válik.
A XV. század még következetesen a mindkét oldalon egyenlő, kétszínű sisaktakarókhoz ragaszkodik; ebből a korszakból csakis két czímert ismerek, melyeknek takarója látszólag háromszínű. Azt hiszem, egyik czikkemben (Turul 1886. 146–149. l.) eléggé kiemeltem, szigorúan véve mily tarthatatlan a takarók meghatározásánál e kitétel «háromszínű» (illetőleg «egyszínű»); sőt tovább megyek és a néhány évtizeddel utóbb föllépő, határozottan háromszínű takarókról azt hiszem, hogy ezek értelmetlenség következtében ezen látszólag háromszínűeknek tetszőkből eredtek. Még világosabban lehet ezt a későbbi korbeli több-sisakos czímereknél kimutatni. Az Ung. Revue-ben a marmarosi Liber amicorum-ból közölt Minkwitz czímernél erre nézve kézzelfogható bizonyítékot nyújtottam; utalok még a Turul 1886. IV. füzetében közölt Laszberg czímerre, s még a laikus is át fogja látni, mit kell e négyszínű sisaktakaróról tartani. Nem más az, mint a belső szomszéd sisakról a külsőig a pajzs háta megett előnyomuló takaró foszladéka. A mi az Ibrányi czímer sisaktakarójának négy színét illeti, erre nézve megjegyzem még a következőket: mindaddig, a míg az eredeti oklevél nincs kezeim között, határozott véleményt nem nyilvánítok a takaró felső foszladékában előjövő fekete szín felől. Lehet, hogy a festő ez eljárással a pajzsban és a sisakdíszben előjövő valamennyi színt a takaróban ismételni akarta; e föltevés mellett szól az előjövő zöld szín is. Ez esetben tehát a fekete szárnypár színét adja vissza a fekete foszladék. De másrészt, ha ez lett volna a czímer szerkesztőjének szándéka, miért nem ismételte a takaróban a harántgerenda ezüstjét, a liliom és rózsa aranyát? Részemről a takarót csak háromszínűnek tartom, s az ott előjövő fekete színt a kék sötét árnyalatának nézem. Hogy a zöld foszladék a pajzsban előjövő zöld alapnak reminiscentiája, ez kétségtelen; hasonló ismétlésre későbbi, sőt egyes korábbi czímereknél is akadunk. Szigorúan véve ez eljárást nem is lehet elitélnünk; mert a zöld mező eredetileg a pajzsnak zöld lába, s csak téves felfogásból vált a heroldalak természetes tárgygyá, gyeppé vagy mezővé; ebbe a változásba és felfogásba azután a jó heraldika is egészen beleélte magát. Minthogy azonban a zöld mező eredeti «pajzsláb» jelentőségét teljesen el nem vesztette, nem szabad azt a rajzban természetes módon ábrázolni, hanem annak határát egyenes, élesen elválasztó vonallal kell jelezni.
A tárcsaszerű pajzsról és a sisak formájáról (mely kétségtelenül csőrsisakot akar ábrázolni) csak annyit jegyzek meg, hogy úgy egyiknek, mint másiknak ábrázolása sok kivánni valót hagy maga után. De ki kell különösen emelnem a sisak elhelyezésének természetellenes és a szépérzék hátrányára történt módját.
Mily okok működtek közre az iránt, hogy ebben a még jó korszakban oly értelmetlenséget árult el a festő, hogy a pajzs alakját jobbfelé, míg a sisakot a sisakdíszszel együtt balfelé forditá? nem tudjuk. Ily hibás ábrázolás csak hazánkban fordul elő; s hogy a festőt ily elhelyezésre, nem csupán a hiányzó czímerismeret készté, ezt bizonyítják a többször előforduló esetek, különösen a Hernált-Mestery-féle, az általunk ismertetettnél hét évvel korábbi armalis,* mely általában véve szép, sőt a mi a sisaktakaró elrendezését, ornamentikaszerű ábrázolását illeti, gyönyörű czímer. Ennél is fordítva van a sisak a pajzsra téve, a sisakdísz azonban megfelel a pajzs-alak irányának (tehát ismét meg van fordítva a sisakon). Még később is találkozunk ily «megfordított» sisakokkal és sisakdíszekkel, melyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy külföldön oly elitélőleg nyilatkozzanak heraldikánkról.
Kiállítva II. Ulászló által Budán 1500. feria quarta proxima post festum b. Dorothee virg. et mart. (febr. 12.) Blasius de Hernalt-Mestery, valamint testvérei Ferencz, Bernát és Imre számára. Eredetije a marczaltői levéltárban. A mi a czímer színeit illeti: a pajzs kék, fehérrel damaskolva, a kar öltözete vörös, a kalapács ezüst, nyele arany, a felhő és csillag arany. Takaró: kék, vörös, arany, zöld. Ez érdekes czímert Páur Iván kir. tanácsos úr szívességéből ismerem.
81Az érdekes czímeradományozó oklevél szövege a következő:
Wladislaus dei gratia rex Hungarie et Bohemie etc. etc. Quamvis omnium eruditorum, bene sapienterque sentientium, gravi et locupleti testimonio ipsa virtus se ipsa contenta sibi met pulcherrima merces sit; nullis incendiis, naufragiis, casibus et periculis subiecta, ubique evadat, elucescat, et splendore ac ornatu suo omnia illustret condecoretque, omnesque mortales dulcedine sua alliciat et cunctis se, cum eternorum bonorum possessio sit, opus eius semper laudabile reddat,… prebeat, tum quoniam ad omnes, quorum ratio semper ad scopum optime et speciosissime ipsius virtutis dirigitur, tum precipue ad ipsos reges et principes, qui rerum potiuntur et ceterorum habenas moderantur, iure optimo pertineat, ut ipsam virtutem amarissimis radicibus propagatam, cacumine suo celum pulsantem, cuius fructus dulces et amenos in summo fastigio sitos non nisi maximis laboribus capere possunt, summo loco honoretur et amplissima premia eidem proponant, ut subditorum animi alioquin amore et pulchritudine ipsius virtutis concitati, videntes ipsam, summo et primario loco constitutam dignis et meritis honoribus ornatam nee laudes et premia adesse, eo magis, ut vehementius ad eam comparandam adipiscendamque accendantur. Proinde ad universorum notitiam harum serie volumus pervenire, quod nos tum intuitu fidelitatis et multiplicum meritorum fidelium nostrorum nobis dilectorum reverendi domini Ladislai de Vaja episcopi Nicomedensis ac archidiaconi cathedralis et suffraganei ecclesie Agriensis, nec non prepositi ecclesie de Jaszow etc. etc. ac nobilis magistri Stephani Ibranj de eadem Vaja conservatoris minoris cancellarie, nepots scilicet eiusdem domini episcopi, tum vero virtutum ipsorum, quas nobis, sacro nostro diademati et regnis nostris in variis negotiis et servitiis fidei ipsorum demandatis affatim declaravere, eisdem et per ipsos honorabilibus magistris Emerico de prefata Vaja Varadiensi ac Georgio Ibrani de eadem Tituliensi ecclesiarum canonicis, nec con nobilibus Ladislao similiter Ibrany de iam fata Vaja patri, et Nicolao, Mathie, Petro, Paulo, ac Thome carnalibus, nec non Joanni similiter Ibranj de dicta Vaja et Sigismundo condam Francisci iterum Ibranj de predicta Vaja ac Casparo nec non Balthasaro ipsius Joannis Ibranj filiis, patruelibus fratribus eiusdem magistri Stephani Ibranj, preterea Michaeli ac Benedicto condam Pauli et David, Nicolao, nec non Francisco olim Blasii, ac Andree, Vincentio, Gregorio et Petro condam Joannis, Bartolomeo nec non Ambrosio condam Nicolai de prefata Vaja; item Stephano, Paulo, Blasio et Georgio prefati David, ac Demetrio predicti Michaelis Vaj filiis, fratribus scilicet generationalibus eorundem domini episcopi ac magistri Stephani Ibrany ipsorumque heredibus et posteritatibus universis, ad ipsorum avita et paterna arma, virtutis scilicet et nobilitatis eorundem insignia: puta ad scutum bifariatum divisum, cuius suprema pars aëreum infima vero viridem instar campi viridantis colorem representat; in quo est cervus cornibus ramosis et curvatis gradiens, cuius caput sagitta in cuspide alas ferreas bifurcatas habens traiectum est; ante eius frontem est stella aureo fulgore rutilans, post vero luna colore suo depicta. Supra scutum stat galea erecta, argenteo colore irradians, a cuius cervice flores hincinde, veluti flato violentiori agitati circumfunduntur. Supra verticem galée sunt due ale aquilee, crispantibus pennis conspicue, ab angusto inferiori in altum difuse. Quibus scilicet hucusque ex beneficia collatione serenissimi principis condam domini Sigismundi regis etc. etc. predecessoris nostri usi sunt: fluvium per transversum scuti stagnantem, in cuius superiori angulo rosam rubram ob meritum et specialem virtutem prenominati domini episcopi, quibus ipse apprime preditus est; in inferiori vero lilium aureo colore distinctum ob servitia merita et virtutes memorati magistri Stephani Ibranj, nepotis scilicet eiusdem domini episcopi, – animo deliberato et ex certa nostra scientia, gratia, benignitate et plenitudine potestatis addendum duximus et concedendum. Imo addidimus, concessimus, dedimus et contulimus, damusque et conferimus perpetuo, prout hec omnia in capite seu principio presentium litterarum nostrarum distincte, lucide arte et ingenio pictoris effigurata et expressa sunt. Decernentes, ut ipsi ac prescripti fratres eorundem ipsorumque heredes et posteritates universe prescripta arma et virtutis insignia a modo in posterum ubique in bellis, preliis, hastiludiis, duellis, torneamentis ac aliis quibuscunque rebus et exercitiis bellicis et militaribus, nec non sigillis, anulis, velis, cortinis, tentoriis, domibus, papilionibus, et generaliter in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub mere et sincere nobilitatis titulo ferre, gestare, omnibusque et singulis gratiis, honoribus; libertatibus, privilegiis; immunitatibus, quibus ceteri nobiles regni nostri armis utentes quomodolibet de iure vel consuetudine fruuntur, uti, frui et gaudere perpetuis semper successivis temporibus valeant atque possint. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam presentes litteras nostras secreto sigillo nostro, quo ut rex Hungarie utimur, inpendenti communitas, eisdem domino episcopo et magistro Stephano ac aliis predictis duximus concedendas. Datum Bude, feria quarta proxima post festum purificationis beatissime Marie virginis, anno domini millesimo quingentesimo septirno, regnorum nostrorum Hungarie etc. etc. anno decimo, septimo, Bohemie vero tricesimo septimo.
CSERGHEŐ GÉZA.
