MEGJEGYZÉSEK A „CHONTOS CSALÁD CZIMERE 1418-BÓL, ÉS NÉMI HERALDIKAI ÉSZREVÉTELEK” CZÍMŰ CZIKKRE.
32MEGJEGYZÉSEK A „CHONTOS CSALÁD CZIMERE 1418-BÓL, ÉS NÉMI HERALDIKAI ÉSZREVÉTELEK” CZÍMŰ CZIKKRE.
Valamint minden eddigi heraldikai és sphragistikai czikkeimben, melyeket tudományos szaklapjaink jónak láttak közölni, úgy egyik legutóbbi munkálatomban is* az volt a vezéreszmém, hogy bel- és külföldi előkelő szerzők közleményeinek gondos (nem egyszer szószerinti) felhasználásával és sok évi összehasonlító szaktanulmánynyal hozzájáruljak ahhoz, hogy részint előmozdítsam még jelentékeny számú, fel nem derített mozzanatok megismerését, részint pedig hogy a «modern iskolának» nálunk is létező számos hívéhez még többet hódítsak, nemkülönben egyúttal, hogy hadat üzenjek az elavult nézeteknek, bárhol találtassanak is azok.
Kritikai megjegyzések a folyóiratunkban közölt XV. századi czímerekre. Turul IV. 1886. 146 – 149. l.
E törekvésemben (mindenkor csak a dolog érdeméhez szólva és soha sem személyeskedve, – mit munkálataim eléggé bizonyítanak) úgy véltem, hogy számíthatok nem csupán a mi tudós világunk támogatására, hanem még a nagyközönségére is. Sajnos, hogy ezúttal csalódtam.
Azon czikknek – mely szives volt egyik rövidebb dolgozatomról kevésbbé hizelgően megemlékezni – czíme kitűnik a jelen közlemény czíméből; s minthogy az e folyóirat lapjain* látott napvilágot, azt hiszem, helyén való, hogy válaszom szintén e helyen jelenjék meg.
Turul IV. 1886. 162 – 166. l.
Gyanítom, hogy a kérdéses czikk inkább azért látott napvilágot, hogy Csergheő Gézát megtámadja, mintsem a végből, hogy Chontos Péter stb. czímeréről ismertetést adjon, s úgy látszik, hogy e véleményhez mind számosabban csatlakoznak. De e czikknek még más sajátsága is van. A «Kritikai megjegyzések» kevés, alig pár sorból álló bevezetésében megakadva s miután azt eléggé tönkre tenni iparkodott, nagy hirtelenséggel átcsap egy másik – a mint látszik, általa szintén kevéssé kedvelt – íróra, azután úgy tér ismét vissza az első «ingrata personá»-hoz, hogy a «Kritikai megjegyzések» éppen csak 12 sorra terjedő zárszavainak (nézetem szerint) sikertelen megtámadásával czikkét kényelmesen befejezze.
Hanem a tulajdonképeni, harmadfél lapra terjedő munkára, t. i. magára a «Kritikai megjegyzésekre,» – arra a munkára, melylyel czikkírónak – saját szavai szerint – «szembeötlő tájékozatlanságomat» kimutatnia és ekként annak legalább részleges megczáfolása által a «hazai tudományt megmentenie» kellett volna, – erre a munkára egyetlen egy szót sem fordít. Vagy talán az képezné a kérdéses czikk velejét, a mit a szerző úr közvetlenűl befejezése előtt mond «Nem akarván ezúttal a csekélyebb érdekű részletek méltatásába merülni stb.»*
Olv. figyelemmel br. Nyáry Albert «Heraldikai vezérfonalának» birálatát a «Turul»-ban (1886 95 – 97. l.) ugyanazon szerzőtől.
Valóban, ez különös eljárás, ép oly szokatlan, mint kényelmes. És most áttérek az ellenem emelt vádak megczáfolására.
Az első kifogás ellenem az, hogy elég merész voltam a XV. századi czímeres levelek mellett még a XVI. század elejéről valókat is olyanoknak állítani, a melyek alkalmasak hazai reputatiónkat a külfölddel szemben visszaszerezni és megtartani. Megjegyzem, hogy a szerző által idézett szövegemből ezen speciális jelzés «a XVI. század elejéről» kihagyatott s helyébe «czímerlevelek a XVI. századból» tétetett. Részrehajlatlan szaktársakra bizom ezt az eljárást megitélni, melylyel czikkíró, az én pontos meghatározásomat* egy tollvonással megsemmisítette; egy a tudomány által fölállított korszak végét (illetőleg elejét) pedig ignorálta. Az ily eljárás ellen határozottan tiltakozom.
«S tán még a XVI. század elejéről való eredeti czímeres leveleink» – ezek a saját szavaim.
De térjünk vissza a czikkíró véleményére a XVI. századi czímereket illetőleg, hogy II. Ulászló király uralkodása óta «a királyi levelekben kiadott czímerek képírásában, vagyis leábrázolásában hazánkban a czímer-ízlés vagyis a heraldikai mintaszerűség hanyatlásnak indulván, ezen ok miatt a XVI. század heraldikai alkotásai semmiféle reputátió megépítésére (ha arra szükség volna is) alapúl nem szolgálhatnak», – azután folytatja és azzal végezi, hogy a mi későbbi czímereinket illeti, ezeknél úgy, mint az előbbieknél megengedve még azt is, hogy a rajzolás tekintetében a külföldnek jobb erői voltak, mint nekünk – szín színre és ércz érczre csak oly gyakran alkalmaztattak, mint a külföldieknél, – «és így – mondja czikkíró – nem lévén e tekintetben egymásnak mit szemére hánynunk, – a reputatiószerzés és megtartás üres elmélete magától elenyészik».
E szerint tehát a szerző úr itélete szerint a magyar armálisokban a szabálytalanságok sőt képtelenségek légiói, melyekről magukról egész könyvet lehetne írni, mindössze ebben culminálnának: szín színen, ércz érczen.
Hivatkozhatnám arra, hogy elég XVI. századi czímert ismerek, hogy azokról véleményt 33alkothassak; s így a czikkíró úr jó akaratát, melylyel tájékozásomat bővíteni igyekszik, köszönettel el nem fogadhatom; de e helyett a dolog érdeménél maradva, legyen szabad a következőket elmondanom.
Ámbár én, mint heraldikus, ismerek egy időszakot, az úgynevezett második korszakot, mely a XIII. század második felével kezdődik és a XV. század végéig tart, melyet némelyek még a XVI. század első tizedére is kiterjesztenek; de II. Ulászló-féle korszakot teljességgel nem ismerek, még tisztán magyar szempontból sem, mert habár nem is lehet elvitatni, hogy czímereinkben itt-ott nemzeti sajátságokkal találkozunk; azért még koránt sincs jogunkban önálló nemzeti heraldikáról beszélni, és pedig azért nem, mert eléggé be van bizonyítva, hogy – a mi heraldikai mozgalmainkat illeti; – csakis a külföldet követtük (jóllehet sokszor valamivel elkésve, vagy nem épen a legszerencsésebb utánzással). Azért csakis azon időszakokat van jogunk emlegetni, melyekről a külföld szól és semmiképpen sem áll jogunkban önálló nemzeti időszakokat fölállítani, oly időszakokat, melyek a heraldikában tényleg sohasem léteztek.
Megjegyzendő az is, hogy a külföld a heraldikai korszakokat mindig csak számokkal jelzi, de sohasem uralkodók neveivel.
Ha czikkíró úr azt mondja (az ő saját szavaival élve), hogy II. Ulászlóval a heraldika hanyatlása kezdődik, ezzel ismert dolgot mond; de másik állításával, hogy az említett időszakbeli czímerek teljésséggel nem alkalmasak arra, hogy velök dicséretet valljunk, olyat mondott, a mi a valóságnak teljességgel nem felel meg.
Igaz ugyan és eléggé ismeretes, hogy a XV. század végétől fogva (s helylyel-közzel korábban is) az eredeti egyszerű heraldikai stilus hanyatlásnak indult, és hogy a pajzs behajlásai és kidomborodásai, a sisak különféle alakulásai, főleg pedig a sisaktakaró diszítése és lombszerű (gyakran túlhalmozott) kezelése, nemkülönben bizonyos naturalistikus irány kapott lábra a heraldika kárára, és hogy mindezen szabálytalanság és többféle más izléstelenség a XVI. század elején már meglehetősen el volt terjedve; – azonban ép oly tagadhatatlan az is, hogy éppen az említett czímerek a sok hibáknak daczára, még mindig több jó tulajdont mutatnak föl, mint rosszat, – és hogy ezeket bátran elébe állíthatjuk a kritikusnak a nélkül, hogy félnünk kellene a kinevettetéstől, mig a későbbi heraldikai termékek túlnyomóan nagyobb részéről, nevezetesen a XVII. század második felének kezdetéről valóktól egész a mostaniakig, ezt nem mondhatjuk; a mit kész vagyok bármikor és bárhol alaposan bebizonyítani.
Ezzel elértünk volna a második vádponthoz. Ez azt veti szememre, hogy több izben ellenmondásba keveredtem. Legyen szabad erre is megfelelnem. Ha czikkíró úr nem hajlandó válaszfalat húzni az eszme és a technikai kivitel közt, vagy ha meg akarja tagadni, hogy úgy általában, mint a heraldikában más a motivum és más a stilus, – akkor megengedem, hogy előtte ellenmondásba jöttem magammal. A valóságban egészen másként áll a dolog, minhogy minden időszakból találkozhatni nagyon ügyetlenűl (inheraldice) tervezett czímerekkel, melyek mind a mellett is nagyon jól, t. i. (heraldice) kifogástalanúl voltak stilizálva, és viszont. Talán fölösleges megemlékezni azon czímerekről, melyeknél az eszme ép oly kifogástalan mint a stilus, – ezek aztán tökéletes heraldikai alkotások.
Az előadottakra példáúl szolgálhat a Dabi de Zagrabia család czímere 1430. évből. Itt a nemességnyerő (s valószinűleg nem az adományozó) leendő czímerébe – foglalkozásának (borbély) megfelelően – három koronátlan fog-gyökeret választott. Minthogy pedig az olyan fogak, melyeket a szájból eltávolítanak, legtöbbnyire rosszak, s a korona-nélküli fogak rothadásra emlékeztetnek, – ez mindenesetre szerencsétlen, visszataszító motivum volt. Már most mit tesz (illetőleg tett) a kivitellel megbizott művész? Ő (hogy úgy a megrendelő kivánatának, mint a műizlés szabályainak eleget tegyen) felfordította a fogakat gyökereikkel fölfelé, mi által a nélkül, hogy az eredeti jellegtői legkevésbbé is eltért volna, a fogaknak a stilizált heraldikai liliom vonzó alakját kölcsönözte, s ekként az izléstelen eszméből, egy a legkisebb részletig szabatosan stilizált czímer lett, és pedig csakis egy második személy ügyessége által, ki a bizonyára felette inheraldicus compositiótól eléggé távol állott. De ez természetesen másként is történhetett volna.*
E czímert színnyomatban egyik közelebbi füzetünk fogja tartalmazni. Szerk.
Remélem, hogy ezzel az egy példával is elég bizonyítékot szolgáltattam arra, a mit kifogásolt bevezetésemben más szavakkal már mondtam, t. i. hogy: habár – mint közelfekvő okokból kitünik – XV. századbeli czímerleveleinknél szoros értelemben nem is szólhatunk specificus magyar stilről; másrészt bátran állíthatjuk, hogy ezen idegen kezek által készített czímerekben magyar szellem található; valamint hogy ezek már annálfogva is kétségtelenűl magunkénak tarthatók, mert magyar királyok által magyar honfiaknak adományoztattak.
Itt ismét kénytelen vagyok a czikkíró urat arra kérni, hogy szavaimat és mondataimat hiánytalanúl, az eredeti sorrendben s mindenek fölött minden rövidítés nélkül idézze, valahányszor arra a czélra akarja azokat használni, hogy bennök hibát mutasson ki, s állításom képtelenségét bizonyítsa.
34Már most azon kérdéshez jutottunk volna, tekinthetők-e a Zsigmond király által külföldön kiállított czímeres levelek magyar technikai termékeknek (és heraldikai műveknek), vagy nem. A czikkíró úr mindenekelőtt megnevetteti közönségét az én rovásomra, azután, egy alaptalan föltevést a majdnem bebizonyított tény látszatába burkolva, tudtunkra adja, hogy nem is lehetett máskép, mint a hogy szerinte volt, t. i. hogy Zsigmond király külföldi utazásai alkalmával magával szokta vinni udvari festészét, ki – mikor csak kellett – elkészítette a magyar czímereket, de semmiképen sem «local entreprise»-ek, – körülbelül ezeket mondja a czikkíró.
Erre csak azt felelem, hogy föltevéseket (még akkor is, ha illetékes oldalról erednek) mindenesetre érdekes és értékes részleteknek tartok a további kutatásra nézve; azonban bizonyítékoknak semmiképen nem fogadhatok el, – és hogy a külföldön magyar királyoktól kiállított czímeresleveleket mindaddig idegen technikai készítményeknek fogom tartaní, míg annak ellenkezője határozottan be nem bizonyíttatik..
A czikkíró úr azonban e föltevéssel nem is mondott valami újat; mert valamint már évek óta törekszem, hogy a még meg nem oldott heraldikai és sphragistikai kérdésekre némi fényt derítsek, – úgy e tárgyra nézve is már megkisértettem mindenféle combinatiót, s nem egyszer voltam hajlandó, legalább némely esetben, a külföldön kiállított XV. századbeli czímereinknél, valamely «magyar» művész kezére gondolni azért, mert nem tudtam magamnak máskép megfejteni, hogy miként volt lehetséges oly szembetünő hibákat és szabálytalanságokat elkövetni, t. i. hogy oly mozzanatokat, melyek csakis «holt periodusra» (todte Heraldik) mutatnak, alkalmazva látunk oly magyar czímeres-leveleken, a melyek élő periodusban a külföldön állíttattak ki, azon a külföldön, mely éppen akkor fogott az élő periodusnak legszebb heraldikai alkotásokkal való megörökítéséhez.*
A «Sancti Christofori Bruderschaft» könyve; Reichenthal Ulrik krónikája a constanzi zsinatról; a Donau- Eschingeni czímeres-könyv; a Manasse-féle kézirat Párisban, a Hohenlohe-féle Lehensbuch; Fahneischer papircodexe; a pfalzi Lehensbuch stb.
A mi az érintett hibákat illeti, a melyekhez első sorban a tengely ellen rajzolt, vagyis hanyatt fekvő pajzsalakok tartoznak, és a mely visszás eset példáját a mai napig ismert legrégibb magyar armálisban, t. i. a Tétényi család 1405-iki czímerében már láthatni, – azok összehasonlítva oly armálisokkal ugyanazon (vagy ahhoz közeli) időből, melyek a tengely dolgában teljesen correctek, világos bizonyítékúl szolgálnak arra nézve, hogy habár nem is különféle «entreprise», de sok különféle ember működött közre azok létrehozásában, t. i. hogy egyszer értelmes, máskor értelmetlen kéz volt megalkotójok.
Erről könnyen meggyőződhetik mindenki, a ki nem sajnálja a fáradságot, a «Turul»-ban eddigelé kiadott XV. századbeli czímeres-leveleket megszemlélni.
Áttérek most a Chontos-czímernek a czikkíró úr által adott leírására, mely mintegy bevezetésül szolgál az engem megczáfolni igyekvő czikkhez.
Itt mindenekelőtt megjegyzem, hogy korántsem szabályszerű doborpajzszsal van dolgunk, hanem egy olyan pajzs-alakkal, melynek baloldala kidomborodik, jobb és felső oldala pedig behajlik, tehát közeledés a tárcsa-formához. Ezen körülmény a felületes szemlélésnél alig vehető észre, s ez okból a biráló úr figyelmét valószínűleg kikerülte.
Az a pajzs-alak, a melyen a torony áll, kalap (alkalmasint bőrkalap) és semmiesetre sem szikla;* és ez állításom mellett határozottan megmaradok azért, mivel a puha, kerekded formák, hajlások és ránczok olyanok, minőket csakis puha szövetnél (vagy kidolgozott bőrnél) találhatunk; azután meg azért is, mert sziklák vagy kövek, mint oromdísz, nem szoktak alkalmaztatni közvetlenűl a sisakokon. Ha az sziklát vagy követ akarna jelenteni (a mint czikkíró úr írja), akkor közvetítő gyanánt egy párnaszerű alaknak (Wulst) vagy koronának kellene szerepelnie. Figyelembe veendő az is, hogy a kérdéses tárgy, mely – mint említők – oromdíszűl is szerepel, itt balról jobbra be van hajtva, a mi csak puha szövetnél vagy bőrnél, de semmiesetre sem sziklánál lehetséges.
E pontra nézve a t. czikkíróval nem értünk egyet; igaz, hogy az Ung. Siebmacher illető füzete is kalapnak veszi a kérdéses pajzs-alakot, de az eredeti (bár itt-ott homályos) armális figyelmes megtekintése után az sziklának bizonyul, a minek a czímer tudós ismertetője is nézte.
Szerk.
Megjegyzem azt is, hogy különféle alakú kalapok nagy szerepet játszottak a középkori heraldikában, s nem egyszer fordulnak elő, mint oromdísz, közvetlenűl a sisakokra helyezve.
Ezenfölül állításomnak – habár nem is megdönthetlen, de mindenesetre nyomatékos – bizonyítékáúl szolgál ama körülmény, hogy a kérdéses tárgy nem támaszkodik a pajzs alsó szélére, mint kellene, ha az sziklakő vagy földtömeg volna. – Szem előtt kell mindig tartanunk, hogy a középkori vagy ős heraldika, noha tényleg sohasem vagy csak a legritkább esetekben (t. i. a legrégibb időkben) alkalmazott valóságos, a természettől vagy művészettől kölcsönzött tárgyakat (hanem inkább papirból, szövetből, bőrből, fából, érczből stb. készült utánzatokat), – mégis mindig tekintettel volt, a hol csak lehetséges azok eredeti tulajdonságaira, persze a nélkül, hogy elmulasztotta volna egyszersmind a saját, sokszor érthetetlen, abnormis, sőt gyakran túlzott eszméit 35előszeretettel cultiválni – Így történhetett, hogy a heraldikus előtt nem volt valami különös, hogy egy tornyot kalapon talált, másrészt ugyanaz a heraldikus természetszerűnek tartotta, hogy e kalap teteje a torony képzelt súlya alatt behajlott.
A középkori és ős heraldika a természettől és a valóságtól való esetleges eltérések által semmiképen sem űzött hivatásszerű sportot.
Térszűke miatt mellőzöm (legyen szabad így mondanom) a «kevésbbé lényeges» hibás mozzanatokat, melyek a czímer meghatározása (blasonozása) alkalmával meglehetős számmal előfördultak (ámbár kész vagyok, ha kivántatik, ezeket is kimutatni), és csak a szembetűnőbb részletekkel fogok foglalkozni.
Mindenekelőtt kifogásolom a czikkíró által használt eme kitételt, «virít», t. i. «a szikla és torony kétoldalán stb. (sárga?) liliom virít.» – Erre vonatkozólag szolgáljon tájékozásul, hogy ismerünk ugyan stilizált és ismerünk természetes liliomot (rózsákat stb.); az előbbieket röviden «liliom»-nak, az utóbbiakat pedig «természetes liliom»-nak nevezzük; de semmiképen sem ösmerünk «virító liliomokat», ép oly kevéssé, mint ragyogó csillagot, mérges kigyót, dühös farkast stb. A ki tehát ily jelzökkel él, az vét a megállapodott czímertani terminologia ellen, vagy túl akarja magát azon tenni, a szakirodalom rovására. Ha oly tekintélyes szakférfiú, mint a czikkíró, megenged magának eféle szabálytalanságokat, nem csodálkozhatunk, ha más, kevésbbé hivatottak őt utánozzák; és így megtörténhetik, hogy soha sem, vagy csak a legnehezebben fogunk előbbre haladni. És valóban ideje is, hogy valahára – miután annyi sok történt már nálunk is a heraldika előmozdítására – elejét vegyük az ily eljárásnak.
Kétségtelen, hogy szaklapoknak (mint a miénknek is) kevesebbet ártanak a nem ritkán előforduló s majdnem kikerülhetlen különféle tévedések, mint az ilyen (helytelenűl) úgynevezett «kisebbszerű hibák»; mert hogyan volna érthető máskülönben, hogy mai napság is némelyek itt-ott a blasonozás czopfjához ragaszkodnak, a mely nekünk nemcsak «tátott szájú, kiöltött nyelvű, felemelt farkú oroszlánokról stb.» szól, hanem annyira megy, hogy a heroldalakoknak, sőt még a színeknek is bizonyos sajátságokat akar tulajdonítani, sőt mi több, a heroldalakokból közönséges alakokat akar csinálni.
Elég csak röviden rámutatni egy különben igen érdekes czikkre, a Laszberg grófok genealogiájára (Turul IV. 1886. 4. füzet), a hol (181. l.) a «vörös öv», az «erős harcz» és a «dárdacsúcs» a katonai «vitézség» jelképének állíttatik – és ebben az értelemben iratik le a czímer. Pedig itt csak egyetlenegy czímerleirásnak lehet helye, mely tizenhat szóban összefoglalva, következőleg hangzanék:
Feketében a pajzs két oldalszélétől a vörös pajzsfej alsó széléig emelkedő ezüst csúcs behajlott szélekkel.
A Chontos-czímer leirásánál megjegyzésem van a t. czikkíró e mondatára is: «Foszlány mindkét oldalról ezüst-vörös.» – Minthogy alább még szólni szándékozom e foszlányokról, röviden megjegyzem, hogy e leirás alatt «ezüst-vörös», azt kell érteni, hogy a külső oldal ezüst, a belső pedig vörös, és pedig a pajzs mind a két oldalán egyformán, – a mi korántsem áll. Helyesebben így kellett volna mondani: ezüst és vörös – vörös és ezüst. Minthogy pedig- itt nagyon is jellemző mozzanattal van dolgunk, a legkisebb félreértésnek is kikerülése végett ezzel sem elégszem meg, hanem pontosabban fejezem ki magamat a következőképpen:
Jobbról fönt ezüst, lenn vörös, – balról ellenkező sorban.
A mi czikkíró további észrevételeit, különösen a Chontos-czímerre vonatkozó ezen kitételét «színt színre» illeti, – az főbb vonásaiban helyes, csupán azt jegyzem meg, hogy a hiba itt nem abban keresendő, mint a czikkíró állítja, hogy a pajzson levő emberi alak ruházata és a torony födele vörösre festettek; hanem abban, hogy ezen már vörös alakokhoz a pajzs színéűl a vörös választatott. Mert mindenesetre előbb határozták meg a pajzs-alakok színét s csak azután a pajzsét; és így, minthogy a czímer szerkesztőjének szabad választása volt a pajzs színére nézve, ellentétbe jő magával a czikkíró, állítván, hogy a czímer tervezőjének keze kötve volt. A czikkírónak az oromdísz arányára vonatkozó állítása pedig csak annyiban fogadható el, hogy ez csakis a toronyra nézve áll, a többi alak azonban mind szabályszerű.*
A pajzs-alaknak oromdíszűl felhasználása a XIV. század második fele óta kezd általánosabbá válni, bár szórványosan korábban is előfordul (pl. a zürichi czímertekercsben), és, mint már egyszer e lapokban említettem, ezen oromdíszben a pajzs-alaknak a legkisebb részletekig ismétlődnie kellett. Az esetleges eltérések határozottan hibák. Megjegyzendő, hogy ha az oromdísz nagyban eltér a pajzs-alaktól, akkor már mint önálló alak tekintendő.
Kellőleg indokolva nincs azon állítás, hogy a mi az oromdísznél található hibákat illeti, minő pl. a sajátságos szinezés a Chontos-féle sisaktakarónál, – azokat elhamarkodott munkának kell tulajdonítanunk, mely hibák részint az által keletkeztek, hogy Zsigmond király éppen akkor nagyon gyakran változtatta tartózkodási helyét; részint hogy a Chontos család nem a legkedvezőbb anyagi viszonyok közt lehetett.
A valóságban egészen máskép áll a dolog. Ugyanis mindenki előtt szembetünő, hogy az oromdísz, t. i. az ott szereplő kalap, emberi alak, kürt, csillag stb. technikai kivitelére sokkal több gond fordíttatott, mint a pajzsban szereplő ugyan 36ezen alakokéra, valamint maga az egész czímer a nagy gonddal tervezett és izlésesen, részletesen és gazdagon kidolgozott háttérrel egyetemben,* egyike a legsikerültebbeknek az előttünk ismert XV. századi magyar czímerek között; és hogy e czímernél ép oly kevéssé lehet elhamarkodásra mint rossz díjazásra gondolni, mint a czikkíró azon állításának valószínűségére, hogy ezen Chontos-czímert ugyanaz a kéz festé, mely a Vidfi- és Moghi-czímereket, melyek a legapróbb részletekig a heraldika legsilányabb termékei közé sorolhatók. Nem képzelhető, hogy ugyanazon rajzoló ugyanabban az időben egyik czímernél teljes értelmetlenséget, másiknál pedig teljes szakavatottságot tanusíthatott volna.
Megmaradok a háttér (Hintergrund) nevezetnél, és osztozom más szaktekintélyek véleményében, ha e háttért annak veszem, a mi, és a minek lennie kell a valóságban. A «szőnyeg» nevezet sem rossz, s ennek is vannak pártolói; de a zászló-elméletre nézve semmi támogató bizonyítékot nem ismerek.
A mi pedig a Chontos-féle czímertakarót illeti, ennél a nagyon is szépen, sőt szabályosan stilizált czímertakarónál a szokatlan színezés nem elhamarkodás kifolyása, hanem előre föltett szándék következménye, mely jóval azelőtt is megvolt, mielőtt a festő ecsetét festékbe mártotta volna. Ezt eléggé bizonyítja a színezésnek felette sikerült, izlésteljes és szabatos beosztása, vagyis «megfordított sorrendje», mire nézve tájékozás végett kiemelem, hogy az egyszínű sisaktakarókat mondhatjuk ugyan szokatlanoknak, – kivált pedig minálunk szokatlanoknak, – de korántsem incorrecteknek.
Az egyszínű sisaktakarók nem jelentenek egyebet, mint azt, hogy nincsenek bélelve, s előfordulnak már a heraldika fénykorában. Ilyenekkel találkozunk a «Sancti Christofori Bruderschaft» könyvében, de még a Donau-Eschingeni sokkal későbbi (1433) czímeres-könyvben is akárhányszor. Tehát e szempontból véve is, az elhamarkodás eszméje nem lehet indokolt. Ha valakit érdekelne, a legszivesebben ajánlkozom megmagyarázni, hogy én egy előfordult hasonló esetben (lásd «Turul» IV. 1886. 146–144. l. «Barócz») miért ragaszkodtam a kétszínű sisaktakaróhoz. A fönnebbi fejtegetés, úgy hiszem, bármely szakembert ki fog elégíteni; én azonban még mindig hiába keresem, hogy a t. czikkíró ezen szép és minden tekintetben gondosan kiállított czímernél miben találhatta az elhamarkodást?
Ha elég volna csupán annak leírására szorítkozni, a mi első tekintetre könnyedén szembe ötlik, – és csak azt fejtegetni, a mit betűkből és mondatokból mindenki kiolvashat, a ki csak olvasni tud: akkor teljesen fölösleges összehasonlító tanulmányokat tenni, és az embernek magát előbbi századoknak eléggé ki nem derített gondolkozási és cselekvési módjába beleélni. Talán akkor és csakis akkor lehetne joga a czikkírónak helytelenítenie e mondatot, hogy «ott is olvassunk, a hol nincs mit olvasni, és ott lássunk, a hol nincs mit látni.»* Én, részemről, ezt a nagyon is köznapi felfogást legkevésbbé sem tehetem hitvallásommá, miért is legvégűl azon kérdést bátorkodom intézni a részrehajlatlan olvasóközönséghez: melyikünk tesz több hasznot a tudományos buvárlatnak? az-e, a ki a hibákat és valótlanságokat kideríti és ezek javítására buzdít, vagy pedig az, a ki feltűnő hibákat leplezni s hivatkozással arra, hogy azok másutt is előfordulnak, azokat szépíteni igyekszik?
Nem tagadom, hogy (miként általában, úgy a heraldikában is) fordulnak elő oly esetek, midőn nem láttak ott, a hol pedig volt látnivaló, s így történhetett, hogy például egy halat, mely egy koronás szüzet tart szájában, egy «ülő syrén»-nek írtak le, mi által két természetes lényből egy szörny-alak teremtetett. Ilyen a Palásthi Bagonya-féle sisakdísz pecsét, mely a Turul 1884. II. kötetében 129. l. közöltetett. Vajjon ez is ama bizonyos «csekélyebb érdekű részletek» közé tartozik, melyeknek méltatásába merülni nem érdemes?
CSERGHEŐ GÉZA.
