Arczkép-írás a magyar heraldikában
102Arczkép-írás a magyar heraldikában
Kétségtelen, hogy modern heraldikusaink nagy hibába esnek, mikor egyes jelenségeket, jobbára oly körülményeket, melyek a valódi heraldika alaptételeinek és szabályainak nem felelnek meg, hallgatással mellőznek. Mert eltekintve attól, hogy a bizonyos korban tapasztalt szabálytalanságok, sőt (heraldikai szempontból vett) képtelenségek feljegyzése által anyagot gyűjtünk e tudomány hanyatlásának történetéhez; kétségtelen dolog, hogy e jelenségek elhallgatásával más irányban kutatóktól gyakran sok becses, sőt igen érdekes anyagot vonhatunk meg.
Ha ma azzal a különös újsággal és curiosum hirével lépek fel s kétségtelenül bizonyító tényeket nyújtok arra, hogy egyes czímerszerzőknek a fejedelmektől kapott czímereikhez a festő előtt «ülniök» kellett: a heraldikusok körében e felfedezés (s ez valósággal ennek mondható) résztvevő vállvonogatásokkal fog találkozni. És valósággal; nem is volna okom panaszkodni a hideg fogadtatás felől, melyben e fölfedezés részesűl, a mennyiben a valódi heraldikusnak az ilyes arczkép-czímereket legalább is a hanyatló heraldika hihetetlen ízléstelenségének kell tekintenie.
De tény, hogy sok jel azok létezésére mutat; s ezért siettem e pár sorban azokról az érdeklődőkkel egyet-mást tudatni.
Az Abauj-Torna megyei levéltárban őriznek egy eredeti czímeres levelet, melyet II. Ulászló király 1499-ben állít ki, Malonyai Balogh Illés és neje Ursula számára. A czímert a Siebmacher-féle czímeres könyv magyar részének második füzete rajzban és leírásban híven feltünteti, s ezért azt itt csak röviden ismétlem: Ezüsttel keretelt kék mezőben arany lomb-koronából kinövő, szakálltalan pánczélos férfi mellkép, fején vas sisakkal. A pajzsalaknak, illetőleg a lovag arczképének nagysága a mult századbeli miniature arczképekének tökéletesen megfelel.
Bár az ábrázolásban szembe ötlő a törekvés, hogy az meghatározott arczvonásokat híven és lelkiismeretesen tüntessen elő; de általában véve a kivitel e czímernél nem költi fel bámulatunkat, s azt épenséggel nem lehet összehasonlítani azzal a gondos kidolgozással, a finom detailokkal, melyeket egy 1519-iki czímeres-levél czímer- és arczképében látunk.
Ez az oklevél a leleszi convent levéltárában van; szövege már itt-ott olvashatatlan, a festés azonban teljesen ép állapotban maradt reánk. A czímerben zöld hármas halomból kinövő fiatal férfi törzse látható, szőke hajjal és szőke bajuszszal, jobbjával egy görbe kardra támaszkodik, felemelt baljával pedig egy jobbról jövő és mellét találó nyilat ragad meg; a melléből vércsöppek hullanak. – A férfi alak finom vaspánczél-ingbe van öltöztetve, s fejét vas kerek sisak födi. A czímeres levél György deáknak szól, ki Szigeth városából eredve, előbb a Dózsa-féle parasztlázadás legyőzésekor, majd utóbb a király kanczelláriájában mint notarius szerzett érdemeket magának. (... Georgio Litterato – így szól az oklevél – de oppido nostro Zygeth oriundo, notario cancellariae nostrae... tua praeclara sincera fides... tum vero in fundenda et profliganda foeda rusticorum... manu strenue pugnando... et deinde in cancellaria maiestatis nostrae»...)
Már előbb említettem, hogy ez oklevélnél is szembeötlő a törekvés egy meghatározott arcz vonásainak visszaadására, úgy hogy ez megerősít a feltevésben, hogy itt a nemesség-szerző hű ábrázolással van dolgunk; ezen felül azonban e kép a viseletek történetéhez is értékes adalékkal járul, – sokkal nagyobb mértékben mint az előbb említett Balog-féle kép, – az öltözet és fegyverzet pontos és finom kivitele által. A czímerkép különben terjedelmére nézve nagyobb mint a malonyai Balogh-féle; a mi a festésnek s általában véve a kivitelnek csak előnyére vált. Különösen rokonszenvesen hat az arcznak szelíd, fájdalmas kifejezése.
A harmadik és utolsó arczkép, melyről e sorokban még meg akarok emlékezni, Bocatius (Bock) Jánosé, az ismert tudósé és paedagogusé, kinek életét és munkálatait a kassai főgymnasium 103legutóbbi értesítőjében Dr. Tóth Lőrincz behatólag méltatta. Bocatius czímeres-levele a czímerszerző arczvonásainak visszatükrözésén felül még arra is törekszik, hogy egy tudóst az őt jellemző jelvényekkel, symbolumokkal együtt ábrázoljon, ott találjuk a könyvet, borostyánt, hattyút stb.* Mint arczképnek semmi esetre sincs az a jelentősége, mint a két előbb említettnek, különösen a miatt, mert maga az alak igen kicsinynek van ábrázolva. Ez mindenesetre kár, mert a híres Bocatiusnak színezett arczképe kétségtelenül szélesebb körben keltett volna érdeklődést. Így állván a dolog, meg kell elégednünk azzal, a mit a lőcsei városi levéltárban őrzött eredeti czímeres levél nyújt; de még ekképen is jobb, hogy ennyivel bírunk, mint ha Bocatiusról semmi ábrázolásunk sem volna.
* L. a czímert Siebmacher Ung. Adel III. füzet 68.
Meg kell egyébként jegyeznem, hogy ez utóbbi czímereslevél 1598-ból van keltezve s így az előbbenieknél egy évszázaddal ifjabb.
Lehetséges, sőt valószínű, hogy a felsoroltakon kívül még több arczkép-czímer (ha már ez elnevezést meg akarjuk tartani) adatott ki hazánkban. Mindenesetre érdekes volna, ha esetről-esetre, mikor ilyenek felmerülnek, ezek ismertetését és pontos rajzát olvashatnók és láthatnók.
Véleményem azonban különféle – kivált pedig heraldikai természetű – okokból az, hogy hasonló czímerek, ha ilyenek léteinek, mindazon időszakból erednek s akkor adattak ki, mikor az említettek, t. i. kivált a XVI. század első felében és semmi esetre sem sokkal később vagy sokkal előbb.
Hasonló példákra, a milyenekről megemlékeztem (jelképezés, symbolizálás nem tartozik e szempont alá), az európai heraldikában eddigelé épenséggel nem akadtam, s Magyarországra nézve is csak annyit mutathatok föl, a mennyiről a fentebbi sorokban megemlékeztem; voltaképen e példákból is csak a két első tartozik az arczképes czímerek rendjébe, mert Bocatiusét szorosan véve az alak kicsinységénél fogva nem is lehet e fajta czímerek sorába iktatni.
CSERGHEŐ GÉZA.
