g) Zsidók.
g) Zsidók.
A régi Izrael genealogiai viszonyainak méltánylásáról mindenekelőtt a következőt kell tekintetbe vennünk.
A régi zsidók Krisztus előtti időből származó irodalmi emlékjeleiknek nagy részét «biblia» vagy «ó-testamentom» neve alatt századok óta isteni eredetűnek, isteni kinyilatkoztatásnak tekintették. Ezen emlékjeleket a kritika bonczkése alá venni istentagadás és vallás ellen elkövetett merénylet volt.
Az Egyptomban megtelepedett semiták héber ágának, Mahler legújabb nyomozása szerint 1335. évi márczius 27-én (Kr. e.) történt kiköltözése után, kezdődnek a régi izraeliták első történelmi tudósításai, melyek oly pragmatikus korszak elejét képezik, melynek vége a zsidó önállóságnak a babyloni győző által történt megsemmisítésével egy időre esik.
E korszak társadalmi intézményei az egyptomi multnak számos nyomaira mutatnak. Kézzelfogható, hogy Izrael társadalmi testének alakulására és szervezetére az egyptomiakkal való, egész századokig tartott együttélés nem maradhatott befolyás nélkül; mert a források állításai daczára, melyek szerint a héberek sohasem keveredtek össze idegen népekkel, az Egyptomból kiköltözöttek között nagy számú egyptomi is volt, kik részint a héberekkel való hosszú együttélés alatt többé-kevésbbé asszimilálódtak, részint pedig meg nem elégedve a honi viszonyokkal, vagy a kénytelenségnek engedve, a kiköltöző néphez csatlakoztak.
Mivel már Egyptomban oly nemzetségek léteztek, melyek eredetüket az első Egyptomba bevándoroltaktól – bibliai értelemben Jakab fiaitól – származtatták, és melyek az ős törzsi alkotmány értelmében, családjaik legvénebbjeinek fejét örökös fejedelemnek és legfőbb bírónak elismerték: azért történt az, hogy az egész nép ezen nemzetségi szövetkezések mintája szerint, törzsek- és nemzetségekre felosztatott, míg az idegen elemek vagy a régi nemzetségi szövetkezésekhez csatoltattak, vagy újakat képeztek. Így keletkezett körülbelül hetven nemzetség, melyekből három-tíz egy törzset képezett.
A genealogiai érzéket bizonyítja az, hogy mindegyik törzsnek Jakab fiai vagy unokái közül egyet ősatyául adtak. – Busch szerint Ruven, Simon és Jehúda (minthogy a hagyomány szerint e hármat Jakab legidősebb, első nejétől született fiainak tartották) oly törzsek voltak, melyek eredetüket egészen a patriarkha első három fiára visszavezették. Jakabnak második nejétől József és Benjamin legifjabb két fia született; ez az oka, hogy az ezen neveket viselt törzseket legifjabbaknak mondták; de minthogy Józsefet nem számították az ősatyák sorrendjébe, hanem mivel Efráim és Menassze két fiának nevét arra használták fel, hogy velük két törzset jelöljenek meg, továbbá mivel József fiai egyptomi nőtől születtek: bátran feltehető, hogy e két törzset nem tartották tiszta héber vérűnek, hanem azokat azon egyptomiak képezték, kik a héberekkel együtt Egyptomot elhagyták. De tudjuk azt is, hogy a hagyomány szerint Jakabnak a törvényeseken kívül még négy fia is volt; ez arra mutat, hogy az ezen fiak neveit viselő törzseket azon nem héber és nem egyptomi elemek alkották, melyek az Egyptomból való kiköltözés előtt, alatt és után az izraelitákhoz csatlakoztak; ez időben még nem létezett a Lévi nevű törzs; ez csak sokkal későbben merült fel.
Minden újonnan szervezett törzs élén egy törzsfő állott, körülvéve a nemzetségi szövetkezések fejeitől és a szövetségek, illetőleg az atyafiságok legvénebbjeitől. E férfiak a törzsek bírái és tanácsadói voltak. (Duncker.)
Ezek szerint azt találjuk, hogy az Egyptomból történt kiköltözés után életbelépett szervezés és osztályozás többnyire a történelmi emlékezések és ezek genealogiailag gyakorlati értékesítésének szüleményei voltak. De az ősalkotmánynyal párosult érzelemnek, hogy a Fáraók kényuralmának elnyomásától bátor elhatározás által megszabadultak és a szabadságnak, a nemzetiségnek az ősi isten segítségével visszaadattak, az volt a következménye, hogy szabadalmazott, előnyökben részesülő és hatalmas, örökölhető jogokkal kérkedő osztály nem fejlődhetett. A mit a királyok előtti korszak alatt felmerült egyes hősök, szabadítók, bírák és tanácsadók hatalmáról és befolyásáról itt-ott olvasunk, az mindig csak egyes emberek különállásának, 90nem pedig egy egész osztály előjogainak tekintendő.
A királyság felmerülésével egy szabadalmazott rendre is akadunk. Az Egyptomból történt kiköltözés utáni első időben a theokratikus kormány már arról gondoskodott, hogy a láthatlan nemzeti isten dicsőítésére behozott szolgálat – egyptomi mintára – bizonyos személyek által gyakoroltassék.
A királyság életbeléptetésével és a theokratikus elv megerősödésével Saul két első utódjának uralkodása közötti időben megnyílt a tér egy szabadalmazott osztály alapítására.
A királyok jól tudták, hogy a vallási élet fölötti uralkodásban és vallásos érzelmek kiaknázásában rejlik az egyeduradalom megszilárdítására való eszköz. Az uralkodó theokratia szellemének megfelelőleg, azon családokat vonták érdekeik körébe, melyek az isteni szolgálatot már hosszabb idő óta, mintegy szokásból teljesítették. Hogy ezen isteni emberek számát gyarapítsák, ezek mellé különféle mellékteendőkre nagy számmal rendeltek segítőket, úgy hogy idővel a papok és segédjeik oly tekintélyes sereget képeztek, melyet – hogy azok a többi törzszsel bizonyos tekintetben egyenjogosítva s a tömeg előtt nagyobb dicsfénynyel körülsugározva legyenek – Lévi-től, Jakab harmadik fiától származónak és az isteni szolgálatra hivatottnak nyilvánítottak. A régibb papi rendnek ez volt a kezdete.
Hogy itt is genealogiailag szervezkedtek, az nem más mint az Egyiptomból kiköltözött tömegek törzsekre való felosztásának utánzása.
Kézzelfogható, hogy egy, az államban szabadalmazott osztály, mely az egész köz- és családéletet kimerítő vallási hivataloskodások monopolizálása által szédítő magasságra és teljes hatalomra emelkedett, bizonyosan gondoskodott arról, hogy ne legyen kénytelen hatalmát betolakodókkal megosztani és minden bizonynyal azon volt, hogy saját tagjai jogosultságának ellenőrzésében maga járhasson el.
E körülménynek köszönjük az ó-korban a genealogiai nyilvántartásra vonatkozó első tényleges adatot.
A babyloni száműzetésből történt visszatérés után minden bejelentett pap köteles volt, származását a papi hatóság előtt bebizonyítani. Ha ezt rendben találták, akkor a papságba fölvették, ellenkező esetben elbocsátották. Magától érthető, hogy a genealogiai nyilvántartásnak ezen kezdeteit nem semmisítették meg, hanem ellenőrzés és további nyilvántartás végett eltették, gyarapították és minden bizonynyal sajátságos módon kezelték. Ezt azon körülményből lehet következtetni, hogy a nemzetségi lajstromok gyűjteményének I. Herodes által történt megsemmisítése nagy zavart idézett elő a papoknál.
Azon tény, hogy Herodes, ki idumaei ember volt, idegen származása következtében magát erőszakkal kivívott trónján biztonságban nem érezvén, a nemzetségi lajstromokat elégettette, támogatja azon föltevést, hogy nem csak a papság, hanem a papsághoz nem tartozó oly családok is voltak genealogice lajstromozva, melyek nemzetségfájukat a Babylonból történt visszatérésig tudták felvezetni, és melyek ebben bizonyos büszkeséget láttak, mert ez által magukat azon családoktól meg akarták különböztetni, melyek származásukat nem tudták igazolni vagy még ó-héber származásúak sem voltak.
Hogy a nemzetségfa visszavezetését a babyloni száműzetésből történt visszatérésig előkelő származás netovábbjának tartották, bizonyítja azon körülmény, hogy maga az edomita Herodes babyloni származásával dicsekedett. Alig szenved kétséget, hogy a Herodes által megsemmisített nyilvános, illetőleg állami nemzetséglajstromok mellett még egyes családok nemzetségfáinak lajstromozása és nyilvántartása sem hiányzott.
A szervezés idejében, a babyloni számüzetésből történt visszatérés után, midőn a népszámolás foganatosíttatott, midőn a vegyes házasságokat felbontották és a papi szolgálatra jelentkezetteket genealogiai vizsgálat alá vették: minden bizonynyal a legkiválóbb családok ó-zsidó származásának alapjai azon genealogiai lajstromokba tétettek le, melyek a legrégibb belföldi vérségek alapkönyvei gyanánt az állami irattárnak átadattak; míg a lajstromoknak folytatása időjártával valószínűleg a családokra bízatott; vitás esetekben azonban az irattári lajstromok szolgáltak irányadóul. Herodes intézkedése által e családlajstromok minden hitelességüket elvesztették és minthogy a származási nemesség, mely minden keleti népnél, nevezetesen az araboknál, a legélénkebb féltékenység tárgyát képezé, ez által nagyon kétségessé vált: nem lehet csodálkoznunk, hogy Izrael állami önállóságának a Herodiánok által előidézett megsemmisítése és a népnek a szélrózsa minden iránya felé történt elszéledése után, a genealogiai hajlamnak mindennemű okiratos alkalmazása elenyészett.
Hogy az ily fokban kifejlődött genealogiai érzéknél és ennek oly élénk gyakorlati alkalmazásánál az ó-zsidó irodalmi emlékek e tekintetben sem maradtak hátra, ez az eddig vizsgált viszonyok szükségszülte eredménye. Azért bátran kijelenthetjük, hogy a Pentateuch, a királyok, a krónika, Sámuel stb. könyvei annyi általános és részletes genealogiát valamint a genealogiai módszernek más tudományos irányokra való sokoldalú alkalmazását tartalmazzák, minőket az ókor egyik emlékénél sem találunk.
Az Egyptomból történt kivándorlással, illetőleg a királyság kezdetével a források már genealogiai 91becscsel bírnak, mert ha helyenként e korszakok leírásánál az előbbi korszakok elvei voltak is irányadók, itt-ott mégis lehet más genealogiai egymásutánt feltételezni.
Nem lehet azon csodálkoznunk, hogy a főpapi ág és Dávid dynastiája rendkívül tökéletes fokban adattak át az utókornak; különösen Dávid dynastiájáról mondhatjuk, hogy igen terjedelmesen van kidolgozva. Ezzel szemben Izrael királyainak genealogiája (a birodalom szétoszlása után) kivánalmunkat sehogy sem elégíti ki.
A főpapi ág nemzetségfája a Ptolemaeusok idejéig terjed, míg Dávid házának genealogiája Zerubábel utáni néhány nemzedékkel véget ér.
A nem bibliai forrásokból ismerjük a Makkabaeusok és Herodiánok nemzedékrendjét; Jeruzsálem elpusztítása utáni időből részben Hillel utódait és a Dávid-dynastiából származott úgynevezett exilarchokat. E sze:rint világos, hogy a zsidó genealogia mindenkor nagymennyiségű álladékokkal rendelkezett és hogy azokat fel nem használták. Még azon zsidó családok is, melyek a középkorban és az újabb időben éltek és jogosult, vagy képzelt régi származásukra büszkék voltak, sem gondoskodtak származásuk registrálásáról és genealogiai méltánylásáról.
Ámbár korunkban a kutató tudománynak a genealogiai homályba az ítészet fáklyájával bevilágítani teljes jogosultsága van, minthogy azonban genealogiai birálatunk ez által könnyen hittudományi excursióvá válhatnék – befejezzük az ó-keleti népek genealogiájának vizsgálását.
Dr. Wertner Mór.
