I. A genealogiai fogalom fejlődése.
I. A genealogiai fogalom fejlődése.
Az elmélet, melyet Darwin a fajok öröklés általi fejlődésének elvével felállított, fényesen be van bizonyítva a genealogia történetének első keletkezéseiben.
Igaz ugyan, hogy ebből a Darwin-féle nézet helyessége még nem világlik ki, de önkénytelenűl azon erős meggyőződés támad bennünk, hogy minden emberi tökéletességnek öröklés útján való leszármaztatása, tehát a fejlődéstannak az avitismuson alapuló módszere az embereknek eredetileg bírt adománya volt.
Bármely, az embereknek még oly messze fekvő 12korszakába pillantsunk is vissza, azt találjuk, hogy mindenkor, a fajok, a hit, a hosszúsági és szélességi fokok különbsége nélkül az emberek azon voltak, hogy koruk kiváló férfiait a hagyomány, a fictio vagy a valóságos bizonyításnak szokásos útján az őskorral vagy annak működésök által kitünt alakjaival örökösödés útján azon czélból hozzák kapcsolatba, hogy önmagokat és kitűnőbb kortársaikat nagyobb dicsőség és jogosultabb előbbkelőség fényével övezzék.
Nem alap nélkül élek itt a «jogosultabb» kifejezéssel; mert ez az ősidőknek mai napig még nem eléggé méltányolt oly jelenségében van indokolva, mely az ezen értekezés kezdetén felhozott állítás megerősítésére leginkább alkalmas.
Azt vélné az ember, hogy oly korban, melyben a jogot csak az ököl képviselte és az erősebbnek ezen joga, kapcsolatban a pillanat változatlan tényével, már elegendő volt, hogy a sokaságra állandó hatással legyen, egy férfiu, kinek valamiképen sikerült, a közönséges élet porából fölvergődve, környezete fölötti felsőbbségre szert tenni, nem is szorúlt rá e felsőbbségét bebizonyítani, annál kevésbbé annak megerősítését még más úton is megszerezni. Szintúgy vélné az ember, hogy az erősebbnek súlyos ökléhez szokott tömeg igen keveset gondolt bitorló urának egyéb jogczímeivel és hogy az kényszerítve lett volna, az erősebb már győzelemre jutott elvének hódolva, a tömeg fölé emelkedőnek felsőbbségét vaktában elismerve, a megtörtént tényt egyszerűen tudomásúl venni.
Most nem tudom, mi volt az oka: valjon a tömeg eredeti jogérzetének ösztönszerűleg erjedő csírái, mely nem akarta magát annak egyszerű elismerésével elutasíttatni, hogy itt csak durva hatalomról van szó, vagy az embereknek azon hajlama, hogy mindenkor a jelen minden tüneményére a múltból szerzett példát alkalmazzák? elég az ahhoz, minden korban és minden nép között oly jelenség fordúlt elő, mely által megtudhatjuk, hogy az emberek a létező felsőbbség egyszerű tudomásúl vételével nem elégedtek meg, hanem hogy útat-módot kerestek, e felsőbbséget valami szükségesnek, természetesnek és jogosúltnak kijelenteni.
Valahányszor t. i. az erősebb a tömeg fölé emelkedett, ez mindannyiszor azon volt, hogy a hős által véghez vitt tetteket valamely a hagyományban élő még nagyobb hős által hajdan véghezvittekkel azonosítsa. Azon jelenségre is akadunk, hogy a tömeg magát a hőst, életrajzának kiékesítése és valamennyi a regében előfordúlt jelek kiaknázása által, a múlt hősével összeköttetésbe hozza, hogy elvégre kettejük között létre hozott kapocs által a győzőnek az ünnepelt hőstől való leszármazását ténynek hirdesse, s ily úton az egyesnek tettét a múltból szükségképen eredő, az atavismus által igazolt jogosúltsággá emelje. Hogy az ősatya kiszemelésénél itt-ott hízelgés is fordúlt elő s hogy gyakran, ha alkalmas halandó ős nem találtatott, a hőst rövideden az istenek ivadékává tették, mindezek mitsem változtatnak a tény közművelődési és történeti jelentőségén.
A múlt kiváló alakjaitól való leszármaztatások ezen eredeti módja mindenkor csorbítatlanúl tartá fenn magát; azon különbséggel, hogy a származás kikutatásának alapúl szolgált indokok idővel egy nuance-al változtak.
Idővel ugyanis annak tudomására jöttek az emberek, hogy a legutolsó koldúsnak épúgy vannak ősei, mint a királynak, ámbár nem tartották érdemesnek az előbbinek őseit feljegyezni, mert valószínűleg mindnyájan szintén csak koldusok voltak. De az emberek azon nézetből indúltak ki, – és van benne némi igazság, – hogy az, ki nagyszámu ismert ősökre hivatkozhatott, oly családból származik, melynek rég elhalt tagjai, éppen azért, mivel életük és működésük emléke még nem halt ki, már az előkelőség és társadalmi jelentőség bizonyos fokán állottak, és hogy ennél fogva az ivadék már eo ipso sem lehet valami közönséges ember, sőt származása és öröklés által képességgel bír, nagyobb tetteket véghez vinni, mint homályos családokból származó embertársai, s hogy az atavismus által szentesített jogosúltság az ősök tetteinek folytatására való törekvést és a környezet fölötti felsőbbségre való emelkedést valamely ismert és már előkelő család sarja által, magával hozta.
Mindezekhez idővel az a körülmény is járúlt, hogy az, ki valamely kiváló családhoz tartozott, szükségképen jogok gyakorlására és kötelességek teljesítésére volt utalva, mi által a genealogiai nyilvántartás szükségessé vált. Mindezekből következtetjük azon tényt, hogy a genealogia 13már a történelmileg még meg nem világított időkben is oly hatáskört vívott ki magának, mely századok folytán terjedve, a történelmileg megvilágított korszakba, utóbb pedig a classikai hajdankorba való belépte alkalmával oly végtelenné vált, melynek létét ugyan ismerjük, de melynek összes részei közül kielégítő források hiányából csak néhányat – s ezeket is csak hiányosan – írhatunk le: magától értetődvén, hogy említett részek leirásánál a genealogia tudományos kezeléséről szó sem lehet, minthogy ez csakis az újabb kor vívmánya.
A genealogiai fogalomnak a fentebbi sorokban előadott fejlődési menetével párhúzamosan arra kell figyelmeztetnünk, hogy a genealogiának, mint közművelődési és tudományos tényezőnek megvilágításánál két mozzanatot kell tekintetbe venni, melyek főképen az ókor méltatására okvetlenűl szükségesek. Két kérdéssel kell t. i. foglalkoznunk: hogyan méltányolták mindenkor a genealogiai fogalmat és hogyan kezelték a genealogiát gyakorlatilag?
Az első kérdést illetőleg magától érthető, hogy ez mint kizárólagosan elméleti tárgy egyedűl csak következtetés útján világítható meg. De másképen áll a dolog a második kérdésre nézve.
A genealogia elméleti fogalmának genealogiai tevékenységbe való átváltoztatásakor azt kell kérdeznünk: melyek voltak a genealogiai tevékenység álladékai és hogyan művelték gyakorlatilag és in specie a genealogiai érzéket?
A hol már a történelmi tudomány első kezdetétől fogva osztályszellem, törvényesség és alkotmány kimutathatók, ott feltaláljuk a genealogia álladékait; a genealogiai tevékenység módozata azonban az ókor minden idejében, úgy mint később is, egyenlő lépést tartott a közművelődéssel.
Minthogy a közművelődés fejlődési menetének természeténél fogva az őskorban, valamint a későbbi századokban is, a tudományt csak általánosnak tekintették, nem szabad csodálkoznunk, ha a genealogiával kezdetben nem mint önálló tudománynyal találkozunk.
Ha a genealogia kezdeteivel meg akarunk ismerkedni, azon nyomokat kell követnünk, melyek látszólag tőle messze fekvő kútforrásokban és emlékjelekben találhatók fel és melyeket őseink részint hagyományukban, részint szokásaikban és erkölcseikben, részint pedig néma és beszélő emlékjeleikben reánk hagytak.
