I. A honfoglalás és a királyi vármegyék.
I.
A honfoglalás és a királyi vármegyék.
A honfoglalás és a királyi vármegyék.
A legújabb kutatások szerint, Erdélynek a honfoglalásban semmi része sem volt.* A honfoglaló magyarok csak a Meszesig nyomultak előre és ott, éppen annak jeléül, hogy azt az ország határának tekintették, nagy kő- és fa-torlaszokat, úgynevezett gyepüket emeltek.
Lásd Dr. Karácsonyi János. A honfoglalás és Erdély. Különnyomat a „Katholikus Szemle” 1896. évfolyamából.
A Névtelen Jegyző azt beszéli ugyan, hogy a hét magyar vezér egyike: Tuhutum, helyesebben ejtve: Tétény, Erdélybe törvén, Gyalu oláh vezért leverte s országát megszállotta. Ez azonban tisztán csak az ő tudálékos kombinácziója, melyről többi krónikáink mitsem tudnak és amire neki azért volt szüksége, hogy annak a Gyulának, ki szent István alatt Erdélyt kormányozta – ősét s Erdélyhez való közelebbi viszonyát kimutassa.
A névtelen krónikásnak nemcsak az egyes jól ismert tények mondanak ellent; a leghatalmasabb czáfolat, magának Erdélynek az anyaországgal szemben elfoglalt különállása, a legrégibb időktől fogva a legújabb korig. Ha Erdélyt csakugyan a honfoglaláskor az 228anyaországgal azonos módon szállják vala meg, mint történteíróink nagy része állitja, méltán elvárhatnók tőlük, hogy Erdély különállását szintén megmagyarázni igyekezzenek. Ezt azonban eddig hiába vártuk tőlük.
Az anyaország és Erdély közti külömbség pedig, éppen azon a ponton sarkallik, hogy amaz: a honfoglaló nemzet által megszállt, Erdély pedig a központi hatalom által meghóditott terület volt. A két ország külömböző eredetéből folynak azután a kettő közti külömbségek.
Az anyaországot hét, egymással szövetkezett magyar néptörzs közös erővel hódította meg, kik azután a közös hódítmányon egyenlően megosztoztak és minden törzs a neki jutott földön a maga nemzetségeivel s ágaival telepedett meg. Igaz, hogy Árpád választott fejedelme az egész magyarságnak, de a hét vezér közül tényleg csak a „primus inter pares” volt, és a hódítmányból ő is, a többiekkel egyenlően vette ki részét, a maga törzse számára.
Erdélyben ellenkezőleg, sem a legrégibb, sem a későbbi adatokban vagy fejleményekben, semmi legcsekélyebb nyoma sincs annak, hogy ott valaha maga a nemzet szállott volna meg. Hiába keressük ott Tétény utódait, vagy bármily más bennszülött nemzetséget, vagy egy abból kifejlett arisztokracziát. Ami nemzetségeket vagy főurakat Erdélyben emlegetnek, azoknak mindegyikéről kimutathatjuk, hogy csak később szakadtak ide az anyaországból.
Például már maga a vajda szó is. Ezt a nevet, csakis Erdély bennszülött szlávjaitól vehették a magyarok, mert ezek a hóditás előtt, ilyen vajdák (vojevoda = hadvezér) alatt éltek, s így nevezték el aztán később, a magyarok által odarendelt kormányzókat is.
Az anyaországban is sok olyan lakatlan terület volt, amelyet éppen ezért a honfoglaláskor meg nem szálltak és később magától a „res nullius” czimén, királyi birtokká vált. De ezek közt és Erdély közt éppen abban van a külömbség, hogy amazoknak egyszerüen csak benépesitésére, míg Erdély már lakott terület lévén: hódításra volt szükség.
De ahhoz, hogy Erdélyt önmagának meghódítsa, a központi hatalom Árpád alatt még gyönge volt. Csak egy század mulva, a midőn Géjza fejedelem a többi törzsfők hatalmát már összetörte, lehetett gondolni Erdély meghódítására. Magukra a honfoglalókra, bizonyosan azért nem volt ingerrel, mert lakossága csekély volt és szegény. Csak a központi hatalomnak állott érdekében, ezen, nemes érczekben s különösen sóban oly gazdag ország megszerzése.
Adatunk nincs rá, de valószinűnek tartom, hogy Erdélyt már Géjza fejedelem, s az sem lehetetlen, hogy éppen rokona: Gyula vezér által 229hódította meg. Annyi azonban már bizonyos, hogy az új tartományt Szent István alatt Gyula kormányozta, de mikor királya ellen föllázadt, leveretvén, Szent István őt kormányzói tisztétől megfosztotta.* Egyébiránt oklevéllel is tudjuk bizonyítani, hogy Szent István már birta Erdélyt, mert 1015-ben a pécs-váradi apátságnak már szabad sóvágást* adományozott, amit pedig akkor még, másutt képzelni sem lehet, csakis Erdélyben s történetíróink mégis minduntalan, elsőnek: csak egy 1075-iki adatot emlegetnek.
Krónikáink ugyan azt állítják, hogy Gyula Erdélyben valósággal uralkodott s országát Szent István csatolta az anyaországhoz. De ez képtelenség, mert Erdélyt csak a központi hatalom hódíthatta meg, nem Gyula vezér. Külömben is tartományokat az Árpádok alatt mindig csak királyi herczegek bírtak, tehát vagy Gyula is ilyen vérbeli herczeg volt, vagy ha nem, akkor erdélyi vajdánál többre nem tarthatjuk.
Helyesebben mondva valamely királyi sóaknából néhány bányászt, kik aztán az apátnak sót vágni s azt beszállitani tartoztak.
Az új hódítmányt Szent István teljesen a maga uradalmának tekintette, tehát ugyanazon szervezettel látta el, mint az anyaországbeli többi királyi birtokot.
E birtokok, a helyi viszonyok szerint kisebb-nagyobb uradalmakra oszlottak, mindegyikük egy-egy központtal. Rendszerint a bennszülöttektől fölmaradt régi földvárak vagy más már népesebb helyek szolgáltak ilyen központokul. Ezen uradalmak ősi megye elnevezése is e korban veszi eredetét. Az ilyen uradalmak határát ugyanis mesgyének = megyének hívták, ez a szó aztán, vagy az uradalmi központnak vagy az uradalmi ispánnak nevével kapcsolatban p. Bihar megyéje, Doboka megyéje, Csanád megyéje, lassankint az egész uradalom területére átment, s utóbb mint a királyi uradalmak általános elnevezése maradt fönn.
Mindegyik megye vagy uradalom élére a király ispánt nevezett ki. Ez teljhatalommal kormányozta az uradalmat s annak fejében: az összes jövedelemnek egyharmadát élvezte s csak kétharmadot volt köteles a királynak beszolgáltatni. Felügyelt az uradalom vagy megye összes gazdasági teendőire, a királyi parancsokat teljesítette, a gondjaira bízott uradalmi lakosság felett biráskodott és ha kellett, annak fegyverfogható részét hadba vezette.
Az uradalomhoz tartozó lakosságnak különféle rangja, foglalkozása és kötelezettsége volt. Az előkelőbbek, úgynevezett várjobbágyok az ispán körül segédkeztek. Belőlük választotta meg az ispán, helyettesét főleg a biráskodásnál, akit udvarbírónak (curialis comes) neveztek. A várnagy, mint a vár feje, minden gazdasági és hadi 230teendők felett főfelügyelői tisztet viselt. A hadnagy közvetlen vezére volt a megyei katonaságnak. Alatta állottak a századosok (centuriones) s ezek alatt a tizedesek. Ezen alosztályokra azért volt szükség, mert hiszen az uradalom vagy megye lakosságából nem mind lakott a központban, hanem az egyes falvakon széjjelszórva, külömböző foglalkozásban s kötelezettséggel. Ezeknek az úgynevezett várszolgáknak ellenőrzésével voltak megbízva a századosok és tizedesek, úgyhogy a tizedes körülbelül a falusbiró teendőit végezte, a századosok pedig járásonként tartották a falukat számon. A hadba ki-ki a maga tizedét vagy századát vitte, békeidőn pedig a királyi megye gazdasáságra ügyeltek. Mert a várszolgák mívelték a vár földjeit, kaszáltak, fát vágtak stb. vagy külömböző mesterségeket és foglalatosságokat (fuvarozás, őrállás, vadászat, halászat, zene, regélés stb.) űztek az uradalom czéljaira. Természetes, hogy e mellett nekik maguknak is volt földjük, amitől csak bizonyos adóval és ajándékkal tartoztak.
Ugyanezt a szervezetet hozta be tehát Szent István Erdélybe is. Igy keletkeztek az erdélyi vármegyék. Az egyes megyék határainak alakulásánál azonban különféle helyi okok működtek közre. Legközvetlenebb okok gyanánt kétségkivül a földrajzi tényezők: vizek, hegyek stb. szerepelnek. De nem csekély befolyásuk volt a társadalmi tényezőknek sem. A vármegyék határai ugyanis, akkor még csak a lakott helyekkel szemben voltak szabatosan megvonva. A lakatlan területeken azonban, mindaddig bizonytalan maradt a határ, amíg azok a vármegye népességével be nem népesültek. Minthogy pedig a várnépeknek az ő megyéjükhöz való tartozandósága mind személyükre, mind birtokukra egyaránt kiterjedt, akárhová ment is valaki közűlök, akárhol szerzett is birtokot, az olyan, azzal a birtokával együtt eo ipso az illető megyéhez tartozónak tekintetett. Az illető megye határa, területe tehát, az egyre szaporodó erdőirtásokkal és telepekkel, mindegyre terjedt mindaddig, amíg valamikor a szomszéd megyének hasonló módon szaporodó s előre tolt telepeivel össze nem ért és így azon a ponton végleges határ nem képződött. Ez a magyarázata például annak, hogy vannak falvak, amelyeknek fele az egyik, fele a másik megyéhez tartozik. Ilyen volt például nálunk is Kecsed község, melynek helyét felében a szolnoki, másik felében dobokai várnépek irtották ki s telepítették meg és már a XII-ik századtól kezdve az újabb időkig, e két külön vármegyéhez tartozott.
