II. Szolnok és Doboka királyi vármegyék keletkezése.*
231II.
Szolnok és Doboka királyi vármegyék keletkezése.*
Szolnok és Doboka királyi vármegyék keletkezése.*
A régi Szolnokvármegye eredetéről – mint tudva van – a múlt századtól kezdve napjainkig egész irodalom keletkezett. A legtrejedemesebb s átlag véve a legértékesebb munkálat, vármegyénk szülöttjének: néhai Torma Józsefnek tollából való; mely egész terjedelmében a „Tört. Tár”-ban jelent meg, jóval a szerző halála után. De ha minden író minden állitásával foglalkoznám, akkor egy egész könyvet kellene tele írnom. E meddő munka helyett tehát, az alábbiakban, csakis a magam kutatásaira és fejtegetéseire szorítkozom, de azokat úgy igyekezem előadni, hogy az olvasónak mentül kevesebb kérdését hagyhassam felelet nélkül, s hogy a vitának lehetőleg minden részletére kiterjeszkedjen.
A volt Belső-Szolnokvármegye, létét szintén földrajzi és társadalmi tényezőknek köszönhette. Az, hogy fő folyama a Szamos az anyaországba folyik, területét is egyenesen oda utalta. Ezt a természetes függést teljesebbé tette az a körülmény, hogy az anyaországba legközelebb eső sóbányák, éppen területén, a Szamos mellett feküsznek. A mióta tehát csak e bányákat művelni kezdték, ezen az egész vidéken, a Szamoson s tovább a Tiszán űzött sókereskedés révén, önkénytelenül bizonyos területi összetartozás érzete kezdett kifejlődni.
A deési sóbányák művelése, talán már a rómaiak alatt kezdődött, ha t. i. azoknak a nyomoknak hitelt adhatunk, amikre magukban a bányákban találtak. De bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy a magyarok bejövetele előtt, már régen, az avar-szláv korban müvelés alatt kellett állaniok. Döntő bizonyitékunk erre nézve nem más, mint magának a deési sókereskedés természetes végpontjának: Szolnok városának neve. E nevet, még a magyarok előtt itt lakó szlávok adták néki, mert ó-szláv nyelven sóhelyet (szol = só + a helynévképző nyik, mint a magyarban az –os, -ös, vagy az –ad, -ed stb.) jelent. Mivel pedig itt sóbányászatról szó sem lehetett, azt, egyesegyedül csak só-lerakó helynek azaz só-kikötőnek érthették. És csakugyan Szolnokot, forrásaink, ős időktől fogva sókamarahelynek ismerik. A deési vízi sókereskedés végpontja pedig mindenkor Szolnok volt.* Minden tavaszszal a Szamos vizén Szatmáron át Tokajig, onnan meg a Tiszán le, Poroszlón át Szolnokra szállitották a király sóját, a deési czellérek azaz sóhajósok. A maguk sóját viszont télen szekereken vagy szánokon vitték az alparéti nagy só-uton* Csáki-Gorbón, Papteleken, Szilágy-Somlyón, Margitán át a másik ősi sókamarahelyre 232Szalacsra, melynek nevében (régen Zoloch) az ó-szláv szol = só szintén fölismerhető.
Az összes forrásokat lásd Deés város részletes történetében.
Már 1379-ben említik Alparét határjárásánál a „magna via Sohtusuth” azaz sajtos = sós útat. Erre nézve Szamota „A tihanyi apátság 1055-iki alapítólevele” 35. l. érdekes fejtegetést nyújt.
Szolnok tehát, eredetét merőben a deési sóbányáknak köszönheti, éppen úgy, mint ahogy Erdély többi (marosujvári, tordai stb.) sóbányái szintén még a honfoglalás előtt, nevet adtak a Maros folyón, majd a Tiszán való sókereskedés végpontjának: Szalánkeménynek, eredetileg Szlankamennek, mely szintén szlávoktól származik és só-követ jelent, s ős időktől szintén sókamarahely volt.
És valamikor e marosmenti sókereskedés területe is kezdetben egységes volt, mert Torda és Hunyadmegyék csak később váltak ki az ősi Fejérmegyéből, azonképen a szamosmenti sókereskedés útja is eredetileg egységes területet képezett.
A honfoglalás e szorosabb területi összefüggést egy időre széjjelrobbantotta ugyan, de mivel, daczára ennek, a deési sókereskedés központja továbbra is csak Szolnok maradt, szent Istvánnak tehát midőn Szolnok vármegyét megalapította, a volt Külső-Szolnokhoz a későbbi Közép- és Belső-Szolnok megyék területét is hozzá kellett csatolnia.
Egyházi tekintetben ugyan Külső-Szolnok: a váczi, a többi pedig az erdélyi püspökséghez tartozott, de politikailag mind a három Szolnok egy törvényhatóságot képezett. Ugyanaz az ispánja, udvarbirája, várnagya és hadnagya volt mind a háromnak, és e területen valamennyi várjobbágy és várszolga a szolnoki várhoz szolgált. Összes okleveleinkben is mindenkor csak egy Szolnokvárról van szó.
A váradi regesztrumból, mely 1209-től 1235-ig terjed, két dolgot látunk tisztán. Az egyik az, hogy bizonyos területi összefüggés Külső- és Közép-Szolnok közt (mert Közép- és Belső-Szolnok eredeti összefüggéséhez kétség úgy sem férhet) még akkor is meg volt. Például Nagy-Rábé (= Roba. Váradi Reg. 44.) Albis (= Alba u. 302.) biharmegyei, Kaba (u. o. 375.) Macs és Elep (u. o. 73.) hajdumegyei – a Nyírség valamelyik falva (villani de Nyr. U. o. 7.), Iriny (Juren. U. o. 6.), Peneszlek (Pereznek. U. o. 6.), Börvely (Beruei. U. o. 238.), Rezege (hibásan Kezuga. U. o. 182.), Dobra (Dobur. U. o. 98.) szathmármegyei falvak vagy puszták akkor Szolnokvárához tartoztak. És ha ezekhez hozzávesszük,* hogy Dévaványa és Kenderes eredetileg Külső-Szolnokhoz, a következő községek pedig Közép-Szolnokhoz tartoztak, mint például: Szathmármegyéből: Kegye, Király-Darócz, Esztró, Gencs, Szaszár, Ér-Szent-Király, Mező-Petri, Ér-Kávás, Ér-Hatvan, Csög; – 233Biharmegyéből: a híres Szalacs város némely részei még 1407-ben is, ugyancsak Margita város, valamint Lüki, Dizsér, Genyéte, Kécz (1421. Fejér. Cod. T. X. v. VI. 461–470 l. V. ö. Még Vár. Reg. 238.) Aka, Márkus (1314-ben Zichy Cod. I. 148) Csokmó és Királyi falvak, – mindezekből Külső- és Közép-Szolnok területének kezdetben való teljes összefüggésére kell következtetnünk.
Az összes adatokat Dr. Csánki Dezső. Magyarország történelmi földrajza I. kötetéből vesszük. Az illető idézeteket lásd az illető megyénél a szóbanforgó falvak neve alatt.
De a váradi regesztrum másrészt arról is tanuskodik, hogy e három szolnoki terület akkor csakugyan egy törvényhatóságot is képezett. Az ott élő nemeseket (comprovinciales) egyaránt Szolnok váráról nevezi, akár a volt Külső-Szolnokban (Pó = Pou. Vár. Reg. 26., sőt birtokosa „Modorus” nevétől eredhet a közel Madaras falu is) akár Közép-Szolnokban (a szatmármegyei Káta nemzetség perel szolnoki nemesekkel; az itt szereplő Lodomértól származhatik a közép-szolnoki Vladimir erdő neve is u. o. 107.) laktak légyen. Ugyanaz a szolnokvári biróság itél a vár népe fölött, akár a volt külső- akár a közép-szolnoki területen lakjanak. A Szolnokhoz közel eső nagy-rábéiak (u. o. 44.) macsiak és elepiek (u. o. 73.) ügyében például, ugyanazon Tóbiás szolnoki udvarbíró lát törvényt, aki egyszersmind az irinyiek, peneszlekiek (u. o. 6.) kávásiak (71.) dobraiak, szántóiak (98.) és solymosiak (113.) tehát mind közép-szolnokiak fölött biráskodik.
Ez az óriási vármegye azonban, hovatovább éppen legfontosabb részének védelmére elégtelennek mutatkozott. A tiszamenti Szolnok nem védhette valami hathatósan a deési sóbányákat. Ezért II. Endre ott várat építtetett,* melyet ezentúl tehát természetesen a szolnoki várnak ezen a vidéken élő várjobbágyainak és szolgáinak kellett őrizniök. Rajtuk csakis annyiban esett tehát változás, hogy megmaradván ugyan továbbra is a szolnoki vár kötelékében, ezentúl kötelezettségeiket itt végezték, szolgálmányaikat az új deési várnak rótták le. Ámde csupán Deés városát nevezik ezentúl Deésvárnak, maga e vár azonban, a „castrum Dees” nevet sohasem viselte, sőt inkább csak várhelynek (1236 és 1261 „… in castro videlicet in loco castrensi”) czímeztetik. Hozzátartozó népekről vagy birtokokról osha semmiféle említés sincs, holott a közelében fekvő Kozárvárt, Kérőt, Pénteket, Lápost stb. még a XIII. század utolsó évtizedében is világosan szolnokvári tartozékoknak mondják. A deési vár tehát tisztán a speciális helyi szükséglet kielégitésére épült, s még a helye is 234tulajdonképen Szolnok várához tartozó maradt. Fölépítése összefügg a szintén II. Endrének köszönhető deési só-kamara-grófság fölállitásával. Ez azonban tisztán csak a sóbányászatra és kereskedésre ügyelt föl, közigazgatási teendőket sohasem ruháztak reá. Valószinüleg szintén alatta s e vár védelme alatt történt a felső Szamos-völgyének a deési és rettegi szászságból kiinduló benépesítése, s a híres radnai ezüstbányák mívelése. De ezzel is megszaporodott az a terület, amely a szolnoki ispán hatalma alól kivétetvén, közvetetlenül a király rendelkezése alá került.
Hogy alatta történt az építés, mutatja az, hogy Deést 1214-ben még csak egyszerüen Dees-nek, 1236-ban már Deeswar-nak hívják; nevének a Dés: magyar személynévtől való származása pedig aránylag új telepre utal, az ősi szláv Akna (Deés-Akna) mellett.
Az ősi Szolnokmegyén, igzai gyökeres változást, csak a kúnok és jászok betelepedése (1240) s azután rá különösen a tatárjárás idézett elő. Népes falvai, Deés, Retteg s a gazdag Radna városok porrá égtek, lakosságát leölték, rabul elhurczolták vagy széjjelszórták. A területi összefüggés a külső- és közép-szolnoki részek közt is, ekkor semmisült meg, mert a közbeeső vidék, vagy idegen elemnek került birtokába, vagy lakatlanná vált.
Ez azonban az ősi megye közigazgatási egységét eleinte még sem érintette. Elősegíté ezt az a körülmény, hogy ez az egész vidék Erdélylyel együtt 1257 s még inkább 1261-től 1270-ig István ifjabb király uralma alatt, úgyis önálló herczegséget képezett.
De ugyanezen időben, éppen e különállás hatása alatt Szolnokmegye közigazgatásában az a nagy változás történt, hogy 1263 óta a megye főispáni tisztét állandóan az erdélyi vajdasággal egyesítették. Ennek oka kétség kivül az volt, hogy az ifjabb király udvarában az erdélyi vajda viselte a legtekintélyesebb méltóságot, neki adták tehát a legnagyobb vármegye ispánságát, mely a herczegségben nemcsak a legjövedelmezőbb, de – az öreg és ifjú király folytonos viszályaiban – földrajzi fekvésénél fogva, hadászatilag is a legfontosabb vala. Azelőtt is volt már szolnoki ispán: az erdélyi vajda, így 1206-ban Zsámboki Smaragd és 1213–14-ben Siklósi Gyula, de ez merőben csak személyes okokból történt, úgy ahogy 1198-ban, meg 1205-ben az országbíró, 1219-ben a bán, 1221–21-ben a bodrogi főispán, 1228–31-ben a tárnokmester, 1236–40-ben pedig a nádor viselték a szolnoki ispáni méltóságot.
A szolnoki ispánságnak az erdélyi vajdasággal való állandó egyesitése azonban már intézményszerű jelleget öltött, mely az ősi megye fejlődésének is új irányt szabott ki. Az azt alkotó részeknek közigazgatási egysége, állandó képviseletet nyert ugyan az erdélyi vajda személyében, ámde ez az egység a valóságban, ezentúl már csak a 235legfelsőbb fokon érvényesülhetett. A vajda kezében lévén ugyanis az óriási megye főigazgatása, részint vajdai hatalmának érvényesitése, részint a végett, hogy a reáháruló terhet megossza: a területileg már is széjjelválasztott Külső- és Közép-Szolnok, valamint a sóbányászat és kereskedés folytán a Szamosig úgyis egybetartozó Belső-Szolnok belső igazgatását külön-külön ispánokra bízta. Rolánd erdélyi vajda 1284-ben (Ápr. Új Okmt. IV. 269.) világosan megmondja, hogy a szolnoki ispánt (itt a belső-szolnokiról van szó) ő nevezi és rendeli ki.
Mindegyik szolnoki ispán aztán, a maga területén lakó főemberekből állitotta össze a szűkebb megye tisztikarát s vele együtt látta el tovább az illető terület közigazgatási és gazdasági teendőit. Az ősi megyéhez tartozó birtokok, a rajtuk élő várjobbágyok és várszolgák, a régi jog szerint, továbbra is mint Szolnok vár földei és népei szerepelnek, de most már tényleg mégis mindegyik más és más Szolnokmegye kormányzata alá került. Az ősi intézményt, a valóságnak megfelelő módon átalakítani pedig azért nem volt szükség, mert hiszen maga ez az egész intézmény – mint alább előadjuk – úgyis immár utolsó perczeit élte.
A gyakorlati életnek azonban mindinkább szüksége volt arra, hogy e három külön területnek külön nevet is adjon. Amíg mindhárom terület, földrajzilag is egységes volt, a Tiszától a felső Szamos forrásáig minden helységet szolnokmegyeinek hívtak. Legföljebb a megye különböző egyházi beosztása szerint tudtak egyes részei közt némi külömbséget tenni, például, midőn a későbbi Közép-Szolnokban lévő Szilvást 1234-ben (Gr. Sztáray okl. I. 1.) azon Szolnokmegyében fekvőnek mondják, mely az erdélyi egyházmegyéhez tartozik. Mikor azonban a megye, három külön törvényhatóságra szakadt, előbb a Külső-, és Belső, azután a Közép-Szolnok elnevezések kaptak lábra.
Természetes, hogy a középkor földrajzi tudásának fogyatékossága miatt, ezen elnevezéseknél okleveleinkben sokáig zűrzavar uralkodik. Ez a zűrzavar azonban mindjárt megszünik, mihelyt az illető oklevelek íróinak felfogásába helyezkedünk. Legelőször is, az csak természetes, hogy sokáig, körülbelül a XIV. század végéig, mind a három Szolnok, egyenlő joggal, a maga kebelében önmagát egyszerűen csak Szolnokmegyének hívta.
A kivül álló hatóságok viszont, a tiszamenti Szolnokot nevezik legtovább egyszerüen Szolnokmegyének. Ennek oka az, hogy a magyar hatóságok szempontjából, mindig az volt az igazi Szolnokmegye, minthogy fővárosa nevét csak ez viselte, s az anyaország szivében feküdt, – az erdélyiek szempontjából pedig azért, mert tényleg oly 236soká tartozott Erdélyhez, és az illető erdélyi részek a deési sókereskedés révén továbbra is állandóan Szolnok befolyása alatt állottak. De éppen e szorosabb viszony következtében, Erdélynek utóbb érdekében állott, hogy e megyét közelebbről is megjelölje, még pedig kizárólag a maga szempontjából: Külső-Szolnoknak, ahogy már a XV. Század huszas éveitől kezdve lassankint nevezgetni kezdik.
Addig, a míg a tiszamenti Szolnoknak e „külső” jelzője általánossá nem válik, a kívűl álló hatóságok mind Közép-Szolnok, mind Belső-Szolnokmegyét, hol külsőnek (Közép-Szolnokot legelőször 1279-ben Fejér. Cod. T. V. v. II. 559. l. a többi idézetekre lásd Dr. Csánki i. m. I. 545. 1. Belső-Szolnokra pedig a kiadott oklevelekből Gr. Teleki Ok. II. 129.) hol belsőnek (Belső-Szolnokot legelőször 1320-ban. Orsz. Levéltár. Dl. 1991., a többire a Gr. Teleki Okl. indexében B.-Szolnok alatt. Közép-Szolnokra Dr. Csánki i. m. I. 545. l.) nevezik. Ennek oka, a középkori oklevelekben oly gyakori tollhibáktól eltekintve, nem más, mint az oklevélírók földrajzi helyzete és felfogása. Magyar hatóságnak Közép-Szolnokot kellett néznie „belső”-nek (mint például az esztergomi káptalan 1321-ben. Anjoukori Okm. I. 641. l.), míg viszont az erdélyi, kívűl álló hatóságok 1320–30-tól kezdve: Belső-Szolnokot mindig „belső”-nek, Közép-Szolnokot pedig „külső”-nek hívják.
Csak a mikor az erdélyiek a „külső” jelzőt már a tiszamenti Szolnokra kezdik alkalmazni, akkor merül föl a „Közép-Szolnok” elnevezés legelőször 1416-ban. (Pesty. Eltünt vármegyék I. 88. latinul, magyarul pedig 1424-ben „in comitatu Kezepzolnok” Orsz. Lev. Kolosm. Lt. Doboka. S. 47.) ami ezentul a zűrzavarnak véget vet, és mind a három Szolnokmegye külön-külön névhez jut, amely nevek ezután már állandóan ugyanazon területre alkalmaztatnak.
Igy keletkezett a három Szolnok még királyi vármegye korában, de mielőtt a további fejleményekre áttérnénk, Doboka királyi vármegye eredetével is kell foglalkoznunk.
E vármegye a szolnokinál nyilván újabb keletű. Római emlékekre vagy más ősi nyomokra, melyek a honfoglalás előtt valamelyes kultúrát árulnának el, sem Doboka községben, sem vidékén nem találunk. Már földrajzi fekvése sem szánta Dobokamegyét valami önállóbb hivatásra, mert hol Deés, hol Kolozsvár érdek-szférájába esett. Határai csupán észak-kelet felől voltak természetesek, mikor még Besztercze vidéke is hozzátartozott.
Gazdasági szempontból viszont csupán Besztercze vidék bányászata 237jöhetett számba, csakhogy annak kezdetét legföljebb a XII. század végéig vihetjük föl.
Dobokamegye eredete tehát, okvetlenül nem a természet, hanem az emberek munkája. Hogy ugyanis itt mégis királyi vár volt s hogy ahhoz egy nagy terjedelmű királyi uralom tartozott, – ennek kétségkivül valami speciális helyi okának kellett lennie.
Ezt az okot már abban a legelső történelmi adatban is föllelhetjük, amely e vidékről ismeretes. Erdély mögött, a mai Bukovinában és Moldvában már régóta a bessenyők tanyáztak. E harczias népfaj ereje azonban, a köztük dúló belső viszályok következtében annyira meggyöngült, hogy ősi esküdt ellenségüknek, a kunoknak nem birtak tovább ellenállani. Rajtuk keresztül törtettek elő a kunok 1061. és 1068-ban Oroszországba, 1070-ben pedig Ozul vezérük alatt, a borgói szoroson át Erdélybe özönlöttek. De ide nem a csekély népességű Erdély csábította őket, hanem Magyarország. Keresztül törve tehát a két ország közti erős gyepükön, Bihar váráig hatoltak, onnan pedig Szathmárnak fordulva, a Besztercze völgyén siettek haza gazdag zsákmányukkal a Meszesen át, rövidebb úton Doboka táján termettek s mihelyt kémeiktől a kúnok szándékáról értesültek, Kerlés hegynél útjokat állva, véres csatában megverték.
A képes krónika ugyan a dolgot úgy adja elé, mintha Doboka vára már akkor létezett volna, s hogy a király és a herczegek hadaikkal egy hétig ott leselkedtek a kúnokra. De hiszen erről az oldalról most először* érte támadás az országot, addig pedig Doboka várára sem lehetett szükség. A krónikásnak csak a második pontban van igaza, hogy t. i. ekkor nyilt alkalma a magyar seregnek e hely hadászati előnyét kitapasztalni. De ez az előny merőben csak abból állhatott, hogy Doboka, a Zilah és Magyar-Egregy közti meszesi hágónak, s még a honfoglaláskor ott épített meszesi kapunak útvonalában feküdt. Csak most tünt ki e vonal fontossága, s hogy annak megerősítése tovább nem halasztható. Azért valószinűen, még Salamon király idejében, Dobokán várat épitettek, melyhez Szolnok s Kolozsmegyék területéből megfelelő részt kihasítván, ezzel az új dobokai királyi vármegyének vetették meg alapját. Szervezete azonos volt Szolnok-megyével, valamint a többi királyi uradalmakkal. Ugyanakkor emelhették a sárvári földvárat is, a híres Kerléssel szemben, melyet azonban 238inkább csak a dobokai várnak azon a vonalon tanyázó őrei és kémei használtak menedékül.
Szent István alatt is emlegetnek egy bessenyő betörést Erdélybe, ez azonban nem a borgói, hanem a törcsvári szoroson át történt.
Doboka vármegyének azonban, ezen eredeti hivatását, jóformán csak egy századig kellett betöltenie. A kún-bessenyő hatalom veszedelmessé lenni lassankint teljesen megszünt. Nyugalmasabb időkre virradt e vidék. A zord hadak útja gyorsan el kezdett benépesülni. A szolnok- és kolozsmegyei szászság Dobokamegyébe is áthúzódott és a virágzó beszterczei völgyet telepítette meg.
