Erdély irodalma • Irta: Makkai László
Erdély irodalma • Irta: Makkai László
Az erdélyi szellemiség az egységes magyar kultúrának része, avval együtt fejlődött és vele lélegzik ma is, különszakítva el sem képzelhető, sajátosságai ezen a nagyobb egységen belül virágzottak ki, de mégis külön szín a magyar lélek színképében. Amint van porosz, osztrák, svájci német, vagy toszkán, lombard olasz szellem, a nemzeti kultura egységének megbontása nélkül, úgy van dunántúli, alföldi, felvidéki, erdélyi magyar szellem is. Az erdélyi magyar irodalom leghívebb tükrözője ennek a szellemnek, mely az erdélyi földrajzi adottságok, a sajátos történelmi fejlődés és a különszínű néplélek hatására öltötte fel azt az arcot, amely már évszázadok óta félreismerhetetlenül jellemzi. Ennek az arcnak fő vonásai: erdélyi patriotizmus, erős magyar nemzeti érzés, kritikai szemlélet és eleven történeti tudat. Lássuk, hogy keletkeztek ezek a jellemvonások.
Erdély földrajzi szempontból zárt egység, kicsinyített mása a nagy magyar Kárpátmedencének, melynek szerves alkotórésze. Szálas fenyőerdők váltakoznak benne füves mezőségekkel, dúsan termő folyóvölgyek kopár sziklahegyekkel, kies havasi tisztások napsütötte szőlődombokkal, egyszóval egész kis mikrokozmosz fér bele az emberi élettér minden lehető változatával. Az erdélyi ember ezért találja meg szűkebb hazájában minden irányú tehetségére az érvényesülési lehetőséget és ezért szereti teljes odaadással ezt a földet. Az erdélyi táj gazdagsága és egyéni varázsa teszi erdélyivé az ittlakó népeket és köztük a magyarságot is. A történelem gondoskodott azonban arról, hogy az erdélyi magyar erdélyisége mellett nemzetiségét se felejthesse el. Míg a magyarság többi része viszonylagos keveretlenségben, nagy összefüggő tömbben él, addig az erdélyi magyarság ma szigetekben ékelődik másfajú és a magyartól vallásban és kultúrában is különböző népcsoportok közé. Az idegenekkel való mindennapi érintkezés erősíti a nemzeti különállás tudatát, és egyúttal összehasonlításokra kényszerít a szomszédok jellemével, tehetségeivel és teljesítményeivel. Ezért van az, hogy az erdélyi magyarság egyrészt a legöntudatosabb magyarnak tartja magát, másrészt azonban önkritikája s általában bíráló, kételkedő, kutató szelleme igen éles és érzékeny. Ez a tárgyilagosságra törekvő magatartás hozta létre azt a páratlan vallás és nemzetiségi türelmességet, melynek Erdély magyar irodalma, sőt gyakran közélete is oly szép tanujeleit adta.
A történelmi tudat elevensége Erdélyben magától értetődik. Kelet és Nyugat közt hányódott ez a kis ország évszázadokon keresztül és még aránylag legbékésebb korszakában is, amikor a középkori magyar birodalom része lehetett, besenyők, kúnok, tatárok, törökök dúlták, hogy aztán mint kényszerűségből önálló magyar fejedelemség, saját erejéből kelljen másfél századon át a magyar szabadságot és nemzeti kultúrát a hódító török és az elnyomó Habsburgok ellen védelmeznie. A magyar történelem súlypontja a tizenhatodik és tizenhetedik században Erdélyre tolódott át s ennek emléke ma is elevenen él az erdélyiekben. Súlyosan próbálta a történelem ezt a földet, nem csoda, ha az erdélyi ember számára a mult életkérdés, nem semmitmondó évszámok sorozata, hanem élő valóság, benne él és feleletet vár tőle kínzó kérdéseire. A pör, mely Erdélyért magyarok és románok közt folyik, csak fokozza a mult iránti érdeklődést és állandóan időszerű jelentőséget ad a letűnt századoknak.
Mindez érthetővé teszi az erdélyi magyar irodalom két alapvető jellemvonását, az új eszmék, a haladás iránti különös fogékonyságot és az epikai, elbeszélő műfajok s általában a próza túltengését. A kritikus, kutató, új és új igazságokra szomjas erdélyi szellem Magyarországon leghamarabb, vagy legalább is a többi kulturtájjal egyidejűleg tette magáévá a nagy európai eszmeáramlatokat. A reformáció előszele, a huszitizmus Erdélyben idézett elő nagy parasztforradalmat (1437), a renaissance embertípusát magyar földön először erdélyi ember, Hunyadi Mátyás király valósította meg, a lutheri reformáció első magyar hirdetői közt ott buzgólkodott az erdélyi Dévai Bíró Mátyás, a katolikus és protestáns felekezetek békés együttélésének törvényes rendezése egész Európában Erdélyben sikerült először (1557). Ugyancsak erdélyi ember, Dávid Ferenc vonta le a reformációból következő kételkedés legszélsőségesebb következtetéseit, megalapítva előbb az unitárius, majd a szombatos felekezeteket. Erdély sokkal járult hozzá a modern Európának magyar földre való plántálásához is. A népjóléti abszolutizmust, a felekezeti elfogultságot háttérbe szorító etatizmust és a merkantilizmust egyidőben valósították meg nyugateurópai uralkodók és Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. Erdélyi tudós, Apáczai Csere János kezdeményezte magyar földön a nemzeti nyelvű tudományt, hirdette először Descartes racionalista filozófiáját és a modern pedagógia eszméit. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem követe volt az első magyar, aki hangoztatni merte azt az akkor forradalmi gondolatot, hogy a jobbágynak is joga van vallási meggyőződését szabadon nyilvánítani és követni. Ezek után semmi sem természetesebb annál, mint hogy Erdélyben találjuk meg a XVIII. századi felvilágosodás első magyar nyomait s erdélyi volt azoknak a bécsi magyar testőrgárdistáknak a zöme is, akik a nemzeti irodalom felújításában döntő szerepet játszottak. Wesselényi Miklós, aki az elsők közt szabadította fel jobbágyait és a nemzetiségi kérdés egész horderejét felismerte, Gyulai Pál, a legnagyobb magyar kritikus és Szabó Dezső, a faji és népi gondolatnak egyik legelső európai hirdetője szintén Erdély szülöttjei.
Edvi-Illés Aladár: Kalotaszegi menyasszony.
A másik vonalon, a magyar történelmi tudat fenntartásában és a történettudomány művelésében sem jelentéktelenebb Erdély szerepe. Erdélyiek voltak az első magyarnyelvű krónikák szerzői és a XVI. és XVII. század legtöbb jeles magyar történetírója. Erdély adta a magyarságnak első és legnagyobb memoire-íróit is. Az erdélyi Bod Péter írta az első magyar nyelvű irodalomtörténetet. Erdélyiek voltak Jósika Miklós és Kemény Zsigmond, a magyar történeti regény nagymesterei. A történelemnek ez az eleven átérzése és központi fontossága még az erdélyi irodalom verses formájú alkotásaira is rányomja bélyegét. A líra úgyszólván alig szólal meg Erdélyben, de a XVI. és XVII. században a legtöbb és irodalmilag legjelentősebb bibliai és történeti tárgyú verses széphistóriát erdélyiek írták, a XIX. század elején az eposznak volt nagy divatja Erdélyben, sőt a székely népköltészet is epikai műfajokban, a mesében és balladában találta meg legkedvesebb kifejezési formáját.
A székely mese és ballada az erdélyi magyar irodalomnak az erdélyi táj és sors mellett másik nagy forrásához, a néplélekhez vezet. Az erdélyi magyar népi kultúra maga is olyan változtatos, mint az erdélyi tájék. Kisebb töredékeken kívül három táj, a katolaszegi, a mezőségi és a székely jelent külön színt az erdélyi magyar népi kultúrában. Irodalmi szempontból legtöbb figyelmet a székelység érdemel. Ez a legkeletibb magyar törzs őrizte meg legtovább, formailag a mult század második feléig, az ősi magyar nemzetiségi szervezetet, amelynek keretében nem volt székely és székely közt osztálykülönbség. Ha később keletkeztek is ily különbségek, a székelység nem süllyedt le sohasem a jobbágyság színvonalára, ezért kísérelte meg oly gyakran véres felkelésekkel ősi jussát visszaszerezni.
Ez a mindegyre kiújuló küzdelem nem vezetett a székelység gazdasági felszabadításához, de megvolt az az eredménye, hogy a székely nép tehetségesebb fiai a társadalmi emelkedés vágyától hajtva, más utakat kerestek a nyomasztó sorsból való kimenekülésre. Az erdélyi fejedelmek gazdag alapítványai révén a magyar kultúrának nem egy nagysága került ki az erdélyi iskolák szegénysorsú székely diákjai közül. Elég, ha itt csak Apáczai Csere Jánosra, a pedagógusra, Bod Péterre, a histórikusra, Kőrösi Csoma Sándorra, az Ázsia-kutatóra, Bolyai Farkasra, a világhírű matematikusra, Barabás Miklósra, a festőre, vagy Jancsó Pálra, a színészre utalunk.
A szegénység miatt a faluban maradt tehetségek becsvágya a népi kultúra keretein belül talált kielégülést: gyakorlatiassága és eredeti művészi érzéke avatja a székelyt az ezermesterek népévé és tehetséges iparművésszé. A székely szellemiség legnagyobb értéke mégis a székely népköltészet: csodálatosan színes nyelv, titokzatos, legendás mesevilág, kifogyhatatlan bőségű, édes-keserű humor, sziporkázó élcek, csak a skót balladákhoz mérhető komor népballadák, vidám és bánatos népdalok gazdag tárháza. A székely népköltészet alaphangja tragikus és az egészet a székely sorsban gyökerező sajátos misztikum lengi át. Az erősen realista beállítottságú magyarság törzsei közül a székely az egyetlen, melynek tömegében van érzéke a misztikum iránt. A székely népköltés sokáig rejtett kincs volt, de a mult század közepén lelkes kutatók felfedezték, termékeit összegyüjtötték, s azóta a magyar műköltészetnek is állandóan termékenyítő, színező ihletője lett.
A középkori magyar irodalom központi problémája az egyház és a vallás. Kódexeink, melyek a legendákat, krónikákat, bibliafordításokat megőrizték, szerzetesek művei és az egységes középkori katolikus világnézetet tolmácsolják. Bár íróik közt erdélyiek is akadnak, az erdélyi szellem sajátos értékei e keretben még nem tudtak kibontakozni. Két nagy európai eszmeáramlat, a humanizmus és a reformáció szólaltatta fel Erdély sajátos hangját. Hozzájárult ehhez az is, hogy a XVI. század elején a török hódítás háromfelé szakította Magyarországot, a nyugati résztől a török közbeékelődésével elszigetelt Erdély kénytelen volt az anyaországtól függetlenül magyar nemzeti fejedelmek alatt szervezkedni. A különálló Erdély másfél évszázad alatt életerős és igazán magyar kultúrát fejlesztett ki.
A humanizmus Erdélyben az erdélyi szellemiségnek megfelelően történelmi érdeklődésű volt. Már a XV. században Geréb László és Megyericsei János buzgalommal kutatták az ókori Dácia római emlékeit, az erdélyi származású Oláh Miklós esztergomi érsek, Erazmus barátja pedig Attila történetét írta meg. A Báthory-családból származó három erdélyi fejedelem: István, Kristóf és Zsigmond (1572–1600) állandó összeköttetést tartottak fenn az olasz kultúrával, István a páduai egyetemen tanult és egyik udvari történetírója, Brutus Mihály is olasz volt. Öccse Kristóf bejárta Olaszországot s mindhárman bőkezű pártfogói voltak a humanizmusnak. Udvarukban éltek a XVI. század legkiválóbb magyar humanistái: Gyulai Pál, Gyulafi Lestár, Forgách Ferenc, Szamosközi István és Kovacsóczi Farkas, az utóbbi kivételével mind historiások. A magyarnyelvű történetírás kezdetei is két erdélyi férfiú, Benczédi Székely István és Heltai Gáspár nevéhez füződnek. A humanista történetírás a XVII. században is méltó erdélyi folytatókra talált Bojti Veres Gáspár, Bethlen János és Bethlen Farkas személyében.
Sajátosan erdélyi műfaj a XVII. században virágzó memoire-irodalom. Polgárok, nemesek, diplomaták, államférfiak, fejedelmek hagyták ránk naplóikat ebből a korból, melyek történeti forrásértékükön kívül magasabb irodalmi szempontból is számottevő, ma is érdekfeszítő olvasmányok. A hosszú sorból Szalárdi János udvari történetíró, Kemény János fejedelem, Bethlen Miklós kancellár, Cserei János, Apor Péter nemesurak és Rákóczi Ferenc írásai válnak ki. Lakomák, vadászatok, társasági események idilljeinek és véres háborúk, összeesküvések, kivégzések sötét árnyékainak felidézése mellett az emlékiratok igazi vonzóerejét és értékét a belőlük kisugárzó politikai bölcsesség és magasszínvonalú kultúra adja meg, mely azt a kis országot másfélszáz éven át két császári hatalom között épen és függetlenül megtartotta. Az eszme, mely ennek a rendszernek életet adott s amely éppen ezekben az emlékiratokban nyert először tiszta megfogalmazást, a transilvanizmus volt. Bár Erdély szerves része volt a magyar királyságnak, Bocskai István fejedelem végrendeletében lelkére kötötte utódainak, hogy amíg Magyarország felett idegen hatalmak versengenek és a korona is idegen király kezén van, addig őrizzék meg a magyar nemzeti eszme menedékéül az önálló erdélyi fejedelemséget. Ennek a hivatásnak teljesítésében ébredtek rá az erdélyiek, hogy ők a magyarságon belül sajátos színt és értéket jelentenek és hazájuk, Erdély lassanként külön egyéniséggé fejlődött Európa országai közt.
»Három lába van az erdélyi széknek, – írja Cserei Mihály – akármelyiket üsd ki belőle, felfordul mindjárást.« A szék három lába a három politikai nemzet, a magyar nemesek, a székelyek, a szászok (nobiles, siculi, saxones).1437-ben kötött úniójukon nyugodott az erdélyi alkotmány. A transilvanizmus tehát végső eredményben az erdélyi népek közti megértést hirdette és a fejedelemség kora ennek szép példáit teremtette meg. Nem csoda tehát, ha Apor Péter, a XVIII. század elején »Erdély változásairól« írott könyvében szomorúan hasonlítja össze a fejedelmi korszakot a Habsburg-uralommal, mely a »divide et impera« elvét alkalmazva egymásra uszította az erdélyi felekezeteket és nemzetiségeket, feldúlva a hagyományos békességet.
A régi magyar epikai költészetnek is életerős hajtása támadt az erdélyi talajban. Az erdélyi szellem természetének megfelelően az akkor népszerű verses széphistóriák nagyrészt bibliai és történeti tárgyuak. Bogáti Fazekas Miklós, Ilosvai Selymes Péter, Enyedi György és Gyergyai Albert a legkiválóbbak. Utóbbiak műveinek tárgya az olasz-magyar kultúrkapcsolat elevenségét bizonyítja.
A humanizmus nemesítette irodalmi műfajjá a levélírást. Oláh Miklós tudós levelezése éppen olyan érdekes, mint Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelmek sokszázra menő családi és politikai természetű levelei. A magyar levélírás klasszikusa, a székely Mikes Kelemen, II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának leveretése után követte urát törökországi száműzetésébe, melynek keserűségét soha el nem küldött leveleinek írásával enyhítgette. Mintái franciák voltak, de stílusa, mondanivalója tősgyökeresen magyar és erdélyi. Bár úgyszólván csak gyermekkorát élte Erdélyben, – életének 71 évéből 50-et, haláláig idegenben kellett töltenie – a legigazibb transzilvanista; szülőföldjének rajongó szeretetével, jellemével, szelíd, béketűrő, barátságos természetével örök példája marad az erdélyi humanizmusnak.
A magyar reformáció német közvetítéssel került Erdélybe, első hirdetői a wittenbergi egyetem magyar diákjai voltak. Ettől kezdve évszázadokon át látogatták magyar protestáns diákok a német egyetemeket és bensőséges kapcsolatot teremtettek a német és a magyar kultúra közt. A magyar reformáció legérdekesebb íróegyéniségei Erdélyből kerültek ki. Dávid Ferenc, a kolozsvári varga fia, az erdélyi kritikus, kételkedő, szenvedélyes igazságkereső szellemnek szinte jelképes jelentőségű képviselője. Előbb katolikus plébános, majd sorban luteránus, kálvinista, unitárius püspök, végül a szombatos szekta megalapítója és vértanuja. Élete egymagában szemlélteti azt a hatalmas lelki válságot, melyen a XVI. században Európa és benne Erdély végigment. Fennmaradt vitairataiból és prédikációiból nagyműveltségű, merész szellem és megdöbbentő szenvedélyességű, nyugtalan, de hatalmas erejű lélek bontakozik ki. Harcos társa, a szász eredetű magyar Heltai Gáspár, sokoldalúságával nyügöz le. Egymaga teremtett irodalmi életet Erdélyben, egy személyben volt reformátor, történetíró, költő, bibliafordító, igehirdető és nyomdász s bármihez nyult is, nem mindennapi tehetségről tett bizonyságot. A magyar irodalomtörténet irodalmi nyelvünk egyik megteremtőjét tiszteli benne. A XVII. század elején a székely származású Szenczi Molnár Albert folytatja Heltai munkáját. A székelységre oly jellemző vándorlási kedv, mely 200 év mulva Kőrösi Csoma Sándort Ázsiába kergette a magyar őshaza kutatására, őt nyugat felé hajtotta. Tanult Németország majd minden protestáns egyetemén, de meglátogatta Rómát is, fejedelmi pártfogókat szerzett magának és a külföldön általános megbecsülést szerzett a magyar tudományosságnak. Zsoltárait ma is éneklik a magyar reformátusok. Számos erőteljes magyar nyelvezetű fordítása mellett magyar nyelvtana és szótára tartják fenn nevét. Apáczai Csere János szintén székely parasztfiú, Hollandiát kereste fel s onnan tért haza a korai felvilágosodás eszméivel, hogy itthon a modern pedagógia apostola legyen. Tudatos magyar kultúrpolitikus, kinek korszakos gondolatait csak két évszázad fejlődése tudta utólérni és megvalósítani. S említhetnők még százával a neveket, Geleji Katona Istvánt az egyházszervező püspököt és nyelvészt, Medgyesi Pált a puritanizmus és elmélyülő vallásosság forradalmi erejű hirdetőjét, Misztótfalusi Kis Miklóst, az akkori Európa egyik legkiválóbb nyomdaművészét, Dési Mártont a modern filozófia erdélyi úttörőjét, Pápai Páriz Ferencet az orvost és szótárírót, aztán nagy szónokok és hitvitázók egész seregét, ha teljessé akarnók tenni a képet, de így is láthatjuk, hogy mit jelentett Erdély a magyar kultúra számára.
A XVIII. század elején megvalósult a nagy magyar álom, Magyarország és Erdély kétszázéves szétszakítottság után újra egy király alatt egyesülhettek, de sajnos nem úgy, ahogy az erdélyiek elgondolták. Egy volt a király, de Erdélyt és Magyarországot jogilag mégsem egyesítették, hanem külön kormányozták őket, hogy ezzel is gyengítsék a magyarság erejét. Az erdélyi magyar kultúrára is mostoha idők következtek, nem volt többé fejedelem mecénás, a távoli Bécsben élő uralkodó, aki az erdély fejedelmi címet viselte, idegen volt az erdélyi lélektől. A magyarnyelvű könyvek száma a multhoz képest ijesztően visszaesett. De az erdélyi műveltség gyökerei olyan erősek voltak, hogy semmiféle vihar sem téphette ki azokat. Erdély önerejéből továbbra is megtalálta az utat a nyugati szellem új eszmeáramlatainak forrásai felé is. A XVIII. században fellendülő anyaggyűjtő és rendszerező történetírás hihetetlen munkabírású művelőre, Bod Péterre talált Erdélyben és az ugyancsak akkor meginduló államismereti tudományos iskola is képviselteti magát Erdélyben a sokoldalú Benkő Józseffel. Bethlen Kata és Halmágyi István emlékiratai irodalmunk kiemelkedő alkotásai közé tartoznak. Az iskolák körül új és új nemzedékei nőttek fel a tudósoknak; Köleséri Sámuel és a két Pataki Sámuel orvosok, Benkő Ferenc mineralógus, Benkő József botanikus európai hírnévre is szert tettek.
A XVIII. századi felvilágosodás első magyar hívei erdélyiek voltak. Haller László gróf 1755-ben lefordította Fenelon Telemaqueját, gr. Teleki József francia nyelven írt tanulmányt Voltaire ellen és ezzel elnyerte Rousseau barátságát. A Teleki-család egyébként a XVIII. és XIX. században kilenc írót adott a magyar műveltségnek. A bécsi magyar testőrgárda írótagjai is majd mind erdélyiek voltak. Ezek a testőrírók indították meg a magyar nemzeti irodalom megújulását és találták meg a kapcsolatokat az akkori modern Európával. De velük kezdődött meg Erdély kulturális kiürítése is. Az újjászülető magyar irodalom Pesten talált otthont magának és ez az új központ magához vonzotta a vidéki írók jelesebbjeit. Erdély a XIX. században számos nagytehetségű magyar írót termelt ki, ezeknek nagyrésze azonban már kora fiatalságában elhagyta szülőföldjét és csak szellemiségüknak sajátos színei mutatják azt, hogy az erdélyi kultúra kitéphetetlen gyökerei Erdélytől távol is tudtak új, értékes ágakat hajtani.
Még mindig maradt azonban otthon is elég erdélyi tehetség, hogy az irodalmi élet folytonosságát fenntartsák. Elsősorban a történettudomány iránt nyilvánult meg most is lankadatlan érdeklődés. Aranka György, aki először tett kísérletet egy magyar tudományos akadémia megalapítására Erdélyben, társaságot szervezett történeti források kiadására. Munkáját gr. Mikó Imre folytatta, Apáczai Csere János óta a legnagyobb erdélyi kultúrpolitikus. Az első magyar tudományos folyóiratot az »Erdélyi Múzeumot« is Kolozsvárt alapította 1814-ben Döbrentei Gábor. A XIX. század erdélyi historikusai, Szabó Károly, Jakab Elek, Kővári László, Szilágyi Sándor, Salamon Ferenc közül az utóbbi kettő már Budapesten élt és dolgozott.
Erdélyhez fűződik a magyar színházi kultúra megteremtésének érdeme is. Még a XVII. század végén az erdélyi Felvinczi György kísérelte meg az első magyar színtársulat létrehozását. Száz évig nem akadt folytatója, a XVIII. század végén azonban Kolozsvárt indult meg a magyar színjátszás és itt emelték 1821-ben az első magyar kőszínházat is. A magyar színjátszás klasszikusai nagyrészt erdélyiek voltak, vagy legalább is a kolozsvári színház neveltjei.
A magyar irodalom még két úttörő kezdeményezést köszönhet Erdélynek. A XIX. század elején Jósika Miklós teremti meg a magyar történeti regényt, melyet a szintén erdélyi Kemény Zsigmond emelt azóta is utólérhetetlen magaslatra. A népköltés iránt Herder hatására megindult nagy érdeklődés Magyarországon három erdélyi kutató, Erdélyi János, Szentiványi Mihály és Kriza János gyűjtői munkásságában érte el a legjelentősebb eredményeket. A székely népballada, a magyar népköltészetnek legeredetibb megnyilatkozása, az ő közvetítésükkel lett a magyar szellem közkincsévé.
Székely nemesi kuria. Kis-Borosnyó.
