A könyv sorsa Erdélyben • Irta: Fitz József
A könyv sorsa Erdélyben • Irta: Fitz József
A trianoni békeparanccsal Romániának juttatott magyar földön a régi magyar könyvkultúrának megszámlálhatatlan emléke él. Erdélyi származású könyvmásolók kéziratai Európa számos könyvtárában maradtak fenn. Thaddeus de Ungaria még a XII. században innen indult el, eljutott a spanyolországi Toledóig, hol 1175-ben a görög Ptolemaeus először arabra s aztán arabról latinra fordított művét tisztázta le egy ma Flórencben őrzött kódexbe. Meggyesi Miklósban, Nagy Lajos király udvari festőjében sejtik a kutatók Kálti Márkus Képes Krónikája remek miniatúráinak művészét. Magában Erdélyben is szorgalmasan másoltak könyveket s leíróik – Franciscus Transsylvanus, Petrus de Corona, frater Colomannus de Hunyad, Nicolaus de Torda, Bartholomaeus Claudiopolitanus, Michael de Koehalom, Antonius plebanus de Meggyes, stb. – nevéből is látni, hogy ott a könyvet odavaló írástudók terjesztették. A kéziratok zárósorai főként Szebent, Kolozsvárt, Brassót, Csiksomlyót, Marosvásárhelyt, Muzsnát, Tövist, Váradot jelölik meg az írás helyéül. A kéziratok nyelve vallásos tartalmuknak és a kor szellemének megfelelően a XIV. században mindenkor a latin; a XV. század közepe óta azonban a még mindig túlnyomó részben latin könyvek mellett feltűnnek magyar szövegűek is s ezek száma idővel egyre emelkedik. A kolozsvári polgárok 1453. évi névjegyzéke a régi magyar névalakok egyik legbecsesebb gyüjteménye. Körülbelül ugyanabból a korból származik az első magyar bibliafordítás, mely a határontúli Tatrosban, egy moldovai csángó telepen keletkezett. Egyik másolatát – a Müncheni-kódexet – is itt készítette Németi György 1466-ban. A legendákat, imádságokat és szerzetesi regulákat tartalmazó Teleki-kódexet a marosvásárhelyi clarissa-kolostorban három apáca másolta és egy sepsiszentgyörgyi ferencrendi barát javította és egészítette ki. Egy másik magyar nyelvemléket Tövisen írt tisztába Nyujthódy András szerzetes. Egyszerű fogalmazású, közérthető szövegek, melyeket prédikációkba szőve vagy tanórákon adtak elő a latinul nem tudó népnek.
A kolostorok, plébániák és káptalanok helyenként tekintélyes könyvtárakkal rendelkeztek. A szebeni plébánia XV. századi leltárai 192 kötetet sorolnak fel; ez az akkori időben feltűnően nagy állomány. A legbecsesebb könyvtára tudomásunk szerint a váradi püspökségnek volt. Itt őrizték Rogerius »Carmen miserabile«-ját, mely a tatárjárás borzalmait írta le, továbbá a Szent László sírja előtt kihirdetett ítéleteket és a tüzesvaspróbák jegyzőkönyveit tartalmazó »Váradi Regestrum«-ot. Mindkét kézirat a XIII. századból származott s mindkettő akkor veszett el, amikor kiadás céljából nyomdába kerültek. Rogerius művét Filipecz János váradi püspök adatta ki a saját brünni nyomdájában, 1488-ban, a Thuróczi-krónika függelékeként, a Váradi Regestrum pedig Martinuzzi György püspök költségén a kolozsvári Heltai-nyomdában jelent meg 1550-ben. Igy legalább a szövegük maradt meg az utókor számára.
Pazar magánkönyvtára volt Vitéz János és Perényi Ferenc váradi püspököknek. Vitéz, akit Vespasiano da Bisticci flórenci kódexkereskedő emlékirataiban a legjobb vevői közé sorolt, maga is alkalmazott másolókat. Káplánja, Palánkai Berecki Pál többek között 1455-ben Tertullianust másolja le főpapjának. Vitéz a másolatokat sajátkezűleg javította s ennek idejét és helyét a kötet utolsó lapján feljegyezte. Victorinus Cicero-kommentárját például 1462 szeptemberében Szebenben javította. Könyvei halála után Mátyás király világhírű könyvtárába kerültek s osztoztak ennek sorsában: a király halála után szétszóródtak s eközben a mesés könyvkincsek nagy része elpusztult. 1541-ben Izabella királyné a török elől menekülvén Budáról, szekerei poggyászába számos korvinkódexet is csomagoltatott: a gyulafehérvári fejedelmi palota díszei lettek, később besoroztattak részben az ottani Bethlen-kollégium, részben Brassó városa könyvtárába s a XVII. században ezekkel együtt estek áldozatul egy-egy pusztító tűzvésznek.
Tizennyolc évvel a Gutenberg-biblia megjelenése után 1473-ban Hess András Budán megnyitotta Magyarország első könyvnyomtató műhelyét. De ez csak néhány évig működött, mert a könyvvásárlók száma még nem volt elegendő egy nyomda fenntartásához s a külföldről való könyvbehozatal is olyan élénk volt, hogy a hazai nyomda nem győzte a versenyt. Azok a magyarok, kik a nyomdászmesterségre szentelték magukat, külföldön, kedvezőbb viszonyok között próbáltak szerencsét. A legrégebbek közülök éppen erdélyiek. A szebeni Thomas Septemcastrensis de Civitate Hermanni 1472-ben és 1473-ban egy német nyomdásszal szövetkezve Mantuában több könyvet nyomtatott, 1480-ban és 1481-ben pedig egy földijével, Johannes Franciscus de Corona könyvkereskedővel Modenában tartott fenn nyomdát. Bernardus Siculus ferencrendi szerzetes Nápolyban Mathias Moravus, Hess András egykori betűmetszője nyomdájában korrektori tisztséget töltött be, de Bernardus de Dacia néven a saját költségére is nyomtatott. Siculus ugyan nemcsak székelyt, hanem szicíliait is jelent, Dacia alatt pedig a középkorban rendesen Dániát értették, de a XV. század közepe óta, Aeneas Sylvius kezdeményezésére az antik kifejezéseket oly szívesen felélesztő humanisták Erdélyt szerették ezzel az ókori országnévvel jelölni. Ezért Bernardus Siculus de Dacia mestert külföldi bibliografusokkal ellentétben magyarnak tartjuk.
Az erdélyi származású ősnyomdászok közt a legjelentősebb a brassói Andreas Corvus de Corona. 1484-ben egy másik erdélyivel, Martinus Burciensis de Szeidinoval és a német Conradus Stahellel társulva kiadta az olmützi egyházmegye breviáriumát. Az olmützi püspök akkor Filipecz János volt, egyúttal váradi püspök is, aki egyébként mint Mátyás király kancellárja Budán lakott. Mátyás birodalmában mégsem nélkülözhették a könyvsokszorosítás új találmányát s ezért Filipecz, mint az előző évtizedben Karai László prépost és királyi alkancellár Budán, nyomdát rendeztetett be Brünnben s ennek vezetésére meghívta Velencéből a Breviarium érdemes nyomdászait. A brünni nyomdában jelent meg 1488-ban Thuróczi János Chronica Hungaroruma s a már említett Carmen Miserabile. Andreas de Corona a század végén Stahellel együtt visszatért Velencébe, hol mint betűmetsző működött tovább.
Már az ősnyomtatványok közt több erdélyi vonatkozású könyv is jelent meg külföldön. A legelterjedtebb a »Dracole Waida«-ról szóló illusztrált népkönyv, mely a címében említett oláh vajda szörnyű kegyetlenkedéseit adta hírül német nyelven. Első, 1485. évi lübecki kiadását húsz év alatt Nürnbergben, Bambergben, Augsburgban és Strassburgban nem kevesebb mint tíz újabb kiadás követte.
Erdélynek nyomtatott könyvekkel való ellátásáról sokáig a külföldről való behozatal gondoskodott. 1523 óta azonban a magyar országgyűlés, a király és a magasabb hatóságok egyre nyomatékosabb rendelkezéseket bocsátottak ki az új protestáns irodalom terjesztése ellen. Szebenben az egyház által kifogásolt könyveket házkutatások során kinyomozták, összehordták és a város főterén nyilvánosan elégették. Az országhatárra érkező könyvszállító hordókat felbontották s a gyanús könyveket elkobozták. Miután a behozatal akadályai idővel egyre növekedtek, nem maradt más hátra, mint honi nyomdák alapítása. Az első 1535-ben nyílt meg Brassóban. Csinos címlapjai renaissancekeretében, valamint papírja vízjegyeiben a város címere látszik. A város vállalkozása volt, vagy legalább is a városi tanács támogatásával működött. Kiadványai nem nevezik meg nyomdászukat, előszavaikból azonban nyilvánvaló, hogy a nyomda vezetője Honter János szász lelkipásztor és iskolamester volt. Többnyire a saját latinul vagy görögül írt tudósmunkáit adta ki, huszonnyolcat, némelyiket ismételt kiadásokban, az akkor modern kurzív betűkkel s rendkívül gondos, majdnem hibátlan szedésben. Honter adta ki Magyarország legrégibb ismert német könyveit is: Luther Kis Katekizmusát és az erdélyi németek egyházi szervezetének szabálykönyvét – mindkettőt 1547-ben.
Erdély első magyar könyvei a kolozsvári Heltai-nyomdában jelentek meg. Heltai Gáspár, Kolozsvár plébánosa, bár szász származású, a XVI. század legjobb magyar prózaírója s ő is elsősorban a saját művei közrebocsátása céljából alapított nyomdát. Működését 1550-ben kezdte meg magyar katekizmusával, ugyanakkor a váradi püspök megrendelésére kiadta a már említett Váradi Regestrumot »Ritus explorandae veritatis« cím alatt, a következő években pedig folytatta bibliafordítása köteteinek, számos vallásos, erkölcshirdető és elbeszélő műveinek, aesopusi fabuláinak és magyar Chronicájának nyomtatásával, s emellett kiadta más szerzők sok fontos munkáját is, mint Tinódi Sebestyén históriás énekeit hangjegyekkel és Verbőczi törvénygyüjteményét. Míg azelőtt a Krakóban, Bécsben és Újszigeten nyomtatott magyar szövegek betűje többnyire a fraktur, Heltai következetesen latin antiquával szedette a magyar írásokat s a latin betű az ő hatása alatt lett magyar nemzeti betűfaj. Nyomdája nemcsak Erdély, hanem egész Magyarország legtermékenyebb műhelye a XVI. században. Szabó Károly »Régi Magyar Könyvtár«-a és Sztripszky Hiadornak ezt kiegészítő Adalékai 661 Magyarországon nyomtatott XVI. századi könyvet sorolnak fel s ennek 55 %-át, 360 kötetet Erdélyben nyomatták, Heltai nyomdájában magában 198 kötetet, vagyis az akkori magyarországi könyvtermelés közel egy harmadát. Nemzeti jelentőségét még inkább kiemeli a magyarnyelvű nyomtatványok száma; egész Magyarországon 334 jelent meg, ebből 139 Erdélyben és ebből ismét 116 a Heltai-nyomdában. Ezzel az erdélyi könyvtermelésben a magyar nyelv vette át a vezérszerepet. A XVI. század 360 erdélyi könyvéből ugyan még 180 latinnyelvű, de a 139 magyarral szemben csak 15 német, 10 oláh, 9 ószláv és 7 ógörög kiadvány áll. A XVII. században a magyar nyelv 458 kötettel a 954 kötetnyi erdélyi teljes könyvtermelésben már első helyre került, a latin pedig a második helyre szorult.
A XVI. században 18, a XVII-ben már 44 nyomda működött Erdélyben; a legfontosabb nyomtatóvárosok mindkét században: Kolozsvár, Brassó, Gyulafehérvár, Szeben és Erdély határán kívül: Várad.
Az oláhnyelvű könyvnyomtatás erdélyi szász és magyar támogatással indult meg. 1544-ben Wurmloch besztercei lelkipásztor levélben közli Hess boroszlói lelkésszel, hogy – miután az oláhok idegen, a nép előtt érthetetlen »rác nyelven« tartanak istentiszteletet – a hitelvek terjesztése céljából a katekizmust immár oláhra is fordították és Szebenben kinyomatták. Ebben az évtizedben működő szebeni nyomdáról azonban nincsen tudomásunk s a katekizmusból sem ismeretes egyetlen példány sem.
Lehet, hogy megjelentetése csak jámbor óhaj maradt, de lehet az is, hogy egy kérészéletű vándornyomdában készült s azután, mint annyi más köznapi használatra szánt könyv, az olvasásban elrongyolódva elveszett. A legrégibb ismert oláh könyvek valóban vándornyomdák termékei, de az első nem járt Szebenben s csak 1561 óta működött. Vezetője, Coresi görög diákonus, eleinte a havaselvi Tergovistében állított elő ószláv liturgikus műveket, azután Brassóba ment s ott a szász városbíró, Benkner János támogatásával oláh újtestamentumfordítást nyomtatott. 1562-ben egy további kiadványa költségét egy magyar politikus, háportoni Forró Miklós viselte. Sajtójával végigjárta Dél-Erdélyt s ott más urak is, mint Hirscher Lukács barcasági bíró és Geszti Ferenc zászlósúr támogatták. Zárósoraiban mondott nekik köszönetet s címereiket belefoglalta fametszetdíszeibe. Erdély fejedelme, Báthori Kristóf is fenntartott egy oláh nyomdát Gyulafehérvárott s az ott megjelent »Cetveroevangelie«-t a fametszetes Báthori-címer ékesíti.
Ezekkel az erdélyi oláh könyvekkel kezdődik az oláh irodalom. A XVI. században 10 oláh könyv jelent meg s mind a 10 Erdélyben. (Ebben a számban benne foglaltatik a Wurmloch által említett, de egyébként ismeretlen 1544. évi Katekizmus is.) A fejedelemségek területén csak sokkal később, 1640-ben nyomtattak először oláh nyelven. Oláh szövegekhez latin betűt is először Erdélyben használtak az addig szokásos ószláv betűk helyett, mégpedig Fogarasi István oláh kálvinista katekizmusában, mely 1648-ban Gyulafehérvárott jelent meg. Bianu-Hodoš román nemzeti bibliográfiája 1830-ig, három századból, 1200 oláhnyelvű könyvet ismer s ezek közül 447 Magyarországon jelent meg. Még a XIX. század első három évtizedében megjelent oláh nyomtatványok közt is 320 a magyarországi, szemben 267 romániai oláh kiadvánnyal, s éppen a román nemzeti, népművelő, tudományos és irodalmi szempontból jelentős munkákat nyomtatták Magyarországon, mégpedig főleg Budán, az egyetemi nyomdában.
Tindódi Sebestyén: Cronica. Kolozsvár, 1554.
Haller János: Hármas história. Kolozsvár, 1695. Misztótfalusi Kis Miklós kiadványa.
Erdélyi kötés 1674-ből.
Kolozsvári kötés 1684-ből.
A Gyulafehérvári Batthyány-könyvtár nagyterme.
Gróf Teleki Sámuel arcképe a marosvásárhelyi Teleki-könyvtárban.
A Marosvásárhelyi Teleki-könyvtár karzatos terme.
Noha a XVIII. században s leginkább ennek utolsó negyedében a nyomdák száma nagyon megszaporodott, az erdélyi nemzetiségek irodalmának terjesztésére nyomdai központok alakultak. A magyar nyomdászati tevékenység központja Kolozsvár, a szászé Nagyszeben, a románé pedig – Buda-Pest!
A világháború után, a trianoni diktátum következtében a magyarság szellemi vezető szerepe is megrendült Erdélyben. Folyóiratoknak meg kellett szűnniök, hetilapokat betiltottak, napilapok kiadóit és szerkesztőit perbe fogták, – kevés van köztük, kit valamilyen címen el nem ítéltek, – kiadóvállalatok anyagi alapját megsemmisítették, tudományos, irodalmi vagy közművelődési egyesületeket feloszlattak, a kolozsvári egyetemet és intézeteit, melyek tudományos sorozatokat adtak ki, román tulajdonba vettek, magyarországi könyvek és hírlapok behozatalát nem engedték meg. Az erdélyi magyarság irodalmi és tudományos érdeklődése mégis erősebb volt a románság elnyomó akaratánál. Ha az erdélyi magyar könyvtermelés számban csökkent is, minőségben annál inkább emelkedett. A háború utáni magyar szépirodalom legjobb alkotásait erdélyi írók írták. A leszegényedett Csonkamagyarországon a bibliográfia folytonosságát sokáig nem tudtuk helyreállítani, Erdély elnyomott magyar tudományos világa azonban meg tudta valósítani, hogy az Erdélyben évről-évre megjelent magyar könyvek és időszaki kiadványok évi jegyzéke 1919-től fogva rendszeresen megjelenjék.
Szerették a könyvet s már a XVI. század óta mindig ügyeltek rá, hogy tetszetős alakjával is meghódítsa olvasóit. A magyar nyomdászattörténet legnagyobb alakja, Misztótfalusi Kis Miklós, a magyar Elzevier is erdélyi volt. A XVII. század nyolcvanas éveiben a tudós-pályát cserélte fel a nyomdász hivatásával, mesterségét Blaeunél tanulta meg Amsterdamban s mint betűmetszőnek olyan híre volt, hogy a vatikáni pápai nyomda, a flórenci állami nyomda, az első kaukázusi nyomda Georgiában őt bízta meg betűkészletének előállításával. Nemrég egy svédországi szaklap is közölt okmányokat, melyekből kitűnik, hogy Svédországban is kapott megrendelést. De nem használta ki ezt a világhírét, hanem minden szellemi és anyagi erejét, egész vagyonát és egészségét kis kolozsvári nyomdájának szentelte, melyből negyven szép magyar könyvet bocsátott világgá s melyben, korát megelőzve, a nyomdai magyar helyesírás alapját vetette meg.
A könyvet szeretetteljes gonddal ápolták. Már a XVI. században jellegzetes könyvkötőstílus honosodott meg Erdélyben, – termékeit kolozsvári kötéseknek nevezzük, mert többnyire kolozsvári kiadványok köntöseként jelenik meg. A XVII. században a kor ízlésének átalakultával ismét más kolozsvári kötésstílus keletkezett; jellegzetessége, hogy dúsaranyozású lombdísz fonódik a bőrtáblái közepére préselt sugárkör körül. Gyulafehérvárott és Marosvásárhelyen a kötéseken a kecses legyezőmotivumot kedvelték s ezt virág-, madár- és filigránornamensek élénkítették. Újabban ezt a stílust I. Rákóczi György fejedelem nevéről nevezték el. Gyakoriak a festett hártyakötések is, melyekre gyöngyöket, pálmákat, mezei virágokat és csillagokat aranyoztak. A magyar közkönyvtárak állományában meglepően sok erdélyi kötést lehet találni. A könyvkötőknek jól mehetett a dolguk, – erről oklevéladatok is szólnak. A XVIII. század közepéig egyébként ők voltak egyúttal a könyvárusok is.
A könyvtárak hálózata idővel egyre sűrűbb lett. A XVI. és XVII. századi kollégiumi és lyceumi könyvtárak Brassóban, Kolozsvárt, Szebenben, Mármarosszigeten, Nagyenyeden, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Gyulafehérvárott és Besztercén húsz-, harminc-, negyvenezer kötetre nőttek. Ilyen állománnyal már nem egyszerű iskolakönyvtárak többé, hanem országos jelentőségűek s megnyílnak minden komoly érdeklődő előtt. A gyüjtőszenvedély lángja a XVIII. században lobbant a legmagasabbra, új könyvtárak keletkeztek, melyek nagyságban felülmulták az addigiakat s nagy gonddal, válogatott állományukban meg bőkezűen fényes berendezésükben visszatükrözték alapítójuk ízlését, érdeklődési körét. A Mária Terézia korában létesített magyar püspöki könyvtárak közt a legértékesebb a gyulafehérvári, mely Batthyány Ignác gróf alapítása. Három magyar nyelvemlékével, 278 középkori kéziratával, melyek közt IX., X. és XI. századi kódexek is vannak, 500 újkori kéziratával, rengeteg ősnyomtatványával, régi magyar könyvével s egyéb 30.000 kötetével még ma is a magyarság egyik legfontosabb kultúrintézménye. A Batthyaneummal egyidős a marosvásárhelyi Bibliotheca Telekiana és a nagyszebeni Bruckenthal-Múzeum, az előbbi gróf Teleki Sámuel kancellár, az utóbbi báró Bruckenthal Sámuel erdélyi kormányzó alkotása. Mindkettő vetekszik, sőt bizonyos tekintetben felül is múlja a gyulafehérvári könyvtárt s a Telekianát Erdély magyar, a Bruckenthal-Múzeumot pedig Erdély szász nemzeti könyvtárának tekintették. Gróf Széchényi Ferenc néhány évvel később az ő példájukra alapította a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumot.
A XIX. században a könytáralapító nagy egyéniségek szerepét az állam, a társadalom és tudományos társulatok vették át új és még nagyobb könyvtárak létesítésével. Ilyen a kolozsvári Egyetemi Könyvtár és az Erdélyi Múzeum Könyvtára. E század elején mindkettőt Magyarország legkorszerűbb könyvtárépületében együttesen helyezték el s ebben a világháború előtt közösen 300.000 kötetük volt.
A magyar könyvtárak és múzeumok évkönyve, a »Magyar Minerva« 1913-ban 7502 közkönyvtár állapotát ismerteti. Több mint 11 millió kötet áll bennük a közönség rendelkezésére. A trianoni szerződés következtében 4390 könyvtárt vesztettünk, köztük 700 tanulmányi, 190 iskolai és 3500 népkönyvtárt, s ezek nagyobbik része Romániának jutott. A kolozsvári közkönyvtárak együttes állománya 1913-ban több mint 500.000 kötet. Erdély könyvespolcain sok millió magyar könyv maradt, – valószínűleg ma is több, mint a többi nyelveké együtt. Ott vannak s tanuságot tesznek róla, hogy Erdély szellemi alkata magyar volt s ma is az.
