IV.
IV.
A SZERZETESEK ÉLETE. – IMA, ISKOLA, LELKIPÁSZTORKODÁS, FÖLDMŰVELÉS. – A MÁSODIK ISMERETES APÁT. – 1241. – A SZENT JOBB RAGUZÁBAN.
Nem én vagyok első, ki a szent jobbi apátság történetének leirását megkisérlem,* de, bár több ismeretlen adatot sikerült találnom, 334hézagos vázlatnál én sem nyujthatok egyebet. Mi máskép üt vala ki kisérletünk, ha az idők pusztitó keze szét nem tépi a történeti feljegyzések amaz egykoru könyveit, melyek nélkül egy monostor sem szükölködött; s melyeknek irói, mint a fenmaradt gyér példányokon látható, legfeljebb annyit jegyeztek fel magukról középkori szerénységgel: irta Péter vagy Pál szegény szerzetes. Annyiban mégis szerencsésebb vagyok nagynevü író-elődeimnél, hogy hazánkban ma már a tudomány nyelve nem kizárólag a latin és igy ami tőlök meg volt tagadva, nekem, kései epigonnak, megadaték: anyanyelvünkön szólhatok ez apátságról, melyhez két szent királyunk emléke füződik s amely iránt, bizonyosan épen ezért, annyi kegyelettel viseltetett nemzetünk mindenha.
PRAY GY.: Dissertatio historico critica de Sacra Dexlera Divi Stephani primi, Hungarice Regis. Bécs. 1771. – SIMON M.: Supplementum ad dissertationem historico-criticam Clar. Georgii Pray De Dextra S. Stephani primi Hungarić Regis cum. historia Monasterii Sz. Jog, ubi olim aacra hśc Dextera asservabatur, Concinnatum ex collectaneis JOACHIMI KOLLÁRITS Ord. S. Pauli quondam Definitoris et Procuratoris. Vácz. 1797. – PODHRADCZKY J. emliti (Vita S. Stephani. 95. l. jegyz.) hogy Kassának tudós püspöke, Ócskay László váradi kanonok korában sokat foglalkozott a szent ereklyék egyháztörténeti tanulmányozásával és Szent-István jobbjának történetét oklevelek alapján meg is irta. Hogy kézirata hova lett? a kassai püspökség vagy családjának levéltárában lappang-e? oly kérdés, mely mindenesetre érdemes az emlitett levéltárak tulajdonosainak figyelmére.
Bár külön-külön minden monostornak nem ismerjük ugynevezett házi történetét, de mert az egyenlő rendü szerzetesek mindenütt ugyanazon szabályok szerént éltek: fenmaradt szabályaikból biztos tájékozást nyerünk életök folyása felől. Külső történetöket illetőleg pedig egyaránt ki valának téve ők is a haza s kivált lakó vidékök jó és bal sorsának, s nevezetesen ez utóbbi, mint a tél madarainak fekete serege, leghamarabb az ő monostoraik kimagasló falait lepte meg.
A szent-jobbi monostor szintugy, mint egyéb monostoraink, a keresztény műveltségnek, a mindennapi munkának és szelidebb erkölcsöknek vala tiszteletre méltó tüzhelye, s e tüzhely ápolásában telt el szerzeteseinek élete.
Főfoglalkozásuk az oltár szolgálata s Isten imádása volt, mi végett megszakiták legédesebb álmukat is, s minden éjfelen ott térdelének ismét a szentegyház hideg kövén, hogy az egek legdrágább harmatját, az isteni áldást könyörögjék le az álom karjain szendergő világra.
Az isteni tisztelet végeztével ment ki-ki az eléje szabott munkára. Némelyek a monostor iskolájában taníták a község gyermekeit s leendő rendtársaikat; mások az ispotályban ápolták a betegeket, a szegény nyomorékokat vagy aggokat. Egyik a vendégek, az utasok szűkségeiről gondoskodott, másik a hiteles-helyi teendőket végezte vagy irta, mondhatni rajzolta betűről-betűre azokat a nagy könyveket, melyek mig szerzeteseink bámulatos ügyességének és szorgalmának zálogai ma is, másrészt középkori műveltségünk fényes tanujelei s hazai történelmünknek legbecsesebb forrásai.
335De hiven amaz ős jelszavukhoz: «kereszttel és ekével» (cruce et aratro), az anyaföld művelésében is vezérlő apostolai valának nemzetünknek, követésre méltó gazdák, kiknek földjök mindig terem, magtáruk sohasem üres, munkakedvök örökös.
Nyomukban leterülnek a rengeteg erdők, s helyöket szőlőkoszoruzott hegyek foglalják el; a mérget lehellő mocsárok gazdag halastavakká, virágos rétekké alakulnak át, s a sivatag pusztákon apró koloniák, gazdasági tanyák keletkeznek, magvai nem egyszer egy-egy uj falunak, városnak.
Igy történt ez Szent-Jobbon is: az apáturság hajdani halastavának helyét, sajnos, csak puszta helyét ma is mutatja a nép; gyümölcsös kertjének elvadult sarjadékai most is meghozzák termésöket; vizszabályozó földműveleteiknek nyomai még látszanak a Berettyó árterén; s a község tápláló dajkája, a «hegy» kétségkivül a szerzetesek gondja s ügyelete alatt változott át rengeteg erdőből szőlőskertté, s az ő veritékök harmatja és szeretetök napfénye mellett virágozék fel. És azon birtokok közől is, melyek az idézett s az apátság alapittatása után közel száz évvel készült jegyzékben már mint népes községek szerepelnek, – bizonyosan nem egy csak mint lakatlan puszta került az apátság birtokába, és csak később népesült meg.
Ezenkivül Szent-Jobb szerzeteseinek még egy külön foglalkozásuk is volt: ők valának valószinüleg a birtokaikhoz tartozó többi falvakban is, de Szent-Jobbon mindenesetre a nép lelkészei. Az apátur mellett ugyanis külön szent-jobbi plébánosról nincs emlékezet sem a pápai tizedjegyzékekben, sem egyéb történeti forrásainkban az egész középkoron át.
Valamint arról sincs emlités, s a hagyomány sem tud róla semmit, hogy a monostori egyházon kivül külön községi egyház is létezett volna. Valószinü azért s a községnek a monostor tövében, a hegy alatti keletkezése is amellett bizonyit, hogy a szerzetesek s a nép imája, éneke ugyanegy szentegyházban olvadt egybe, s emelkedék együtt az ég felé, amint haló poraik is együtt, egymásba omolva nyugszanak fenn a hegyen, az apátság egykori helyén.
Igy folyt a szent-jobbi szerzetesek élete szokott egyformaságban ima és munka közt évről-évre. Történetének ez első korszakából kevés határozott adat maradt ránk; apátjai közől is az elsőn, Merkuriuson 336kivül csak még egyet ismerünk és ez Teke, ki a XIII-ik század elején tünik fel, amint jobbágyai felett ismételve is biráskodik s midőn az igazságot nem tudja köztök kideriteni, Váradra küldi őket isten-itéletre.*
Váradi regestrum. 68. és 166. okl.
Olykor-olykor azonban jött egy-egy rendkivüli esemény, melynek erőszakos hullámvetését megérezé egy ország, annál inkább megrendültek belé a szent-jobbi monostor falai. Ilyen esemény volt az apátságnak másfél százados fennállása után az 1241-iki tatárjárás.
Ha Szent-Jobb Rogerius kanonok menekülő utjába esik, kétségkivül feljegyzi azt is, hogy mi történt ez alkalommal Szent-Jobbal? de a hirneves kanonok, ama szomoru kor tiszavidéki eseményeinek egyetlen irója, épen ellenkező irányban, a déli részek felé vonult és igy Szent-Jobb sorsáról bizonyosat nem tudunk, csak gyanithatjuk, hogy osztozott Várad pusztulásában. Legdrágább kincsét, a szent jobbot azonban sikerült megmenteni.
A szent jobb ereklyéje megvan ma is; a mult században került vissza Raguzából. Hogyan került oda? arra nézve elágazók a vélemények: némelyek szerént a mohácsi vész;* mások szerént még a tatárjárás alkalmával.* Kétségkivül ez utóbbi időben, de a dolognak története is van.
PRAY GY.: Dissertatio de S. Dextera. 53. s köv. ll.
SIMON M.: Supplementum. 29. s köv. ll.
Hogy nemzetűnk e drága ereklyéjét a tatárjárás után ismét Szent-Jobbon őrizték volna, arra határozott adatunk nincs; de van ez ereklyéről egy szép egyházi ének, mely arról is nevezetes, hogy a legrégibb magyar nyelvű nyomtatvány volt, 1484-ben adták sajtó alá Norimbergában.* És bizonyosan nem mint becses nyelvemléket siettek a nyomda utján megörökiteni és mennél hozzáférhetőbbé tenni, hanem 337mert ez ének közkedvességnek örvendett s széltében csengett egyházainkban, ami aligha történik, ha a szent jobb a tatárjárás, tehát több, mint két század óta nincs a hazában. Maga az ének tehát tanuskodik amellett, hogy annak tárgya, «melyet magyar ohajtva néz», itt volt a hazában, annak legtermészetesebb helyén, Szent-Jobbon a tatárjárás után is.
Magyar könyv-szemle. 1876. évi folyam. 68. l. – Maga az ének:
«O doucheoseeges zenth iob keez,
mel'et magiar ohaitua neez,
draagha genche neepeunknec,
nag' eoreome ziueunknec e`c.»
(«Oh dicsőséges szent jobb kéz,
Melyet magyar ohajtva néz,
Drága kincse népünknek,
Nagy öröme szivünknek.»)
És a raguzai kéz? melyet a kis tengerparti város atyái oly féltékényen őriztek, hogy valahányszor azt közszemlére kitették, a város kapuit mindig bezárták s az őröket megkettőzteték,* nem lett volna Szent-István igazi keze? de az. Már Ipolyi Arnold sejtette és sejtelme teljesen indokoltnak látszik, hogy a szent jobbnak a tatárjárás után mind Raguzában, mind hazánkban létele összeegyeztethető.*
DESERICIUS J. I. De initiis et majoribus Hungarorum. V. 264. l.
Magyar ereklyék. 48. l.
Midőn a tatárok elvonulta után s szent jobbot Raguzából vissza akarák hozni, lehet, hogy maguk a szent-jobbi szerzetesek önkényt s hálából a nyujtott menedékért becses emléket kivántak nyujtani a városnak, az sem lehetetlen, hogy maga a város kivánt ilyet, talán épen az egész szent jobbot vissza akarta tartani:* ekkor történhetett, hogy végre is a drága ereklyét két felé osztották, a kéz feje, mely 1771-ig csakugyan Raguza birtokában volt, e városnak jutott, a karcsont pedig visszakerült Szent-Jobbra, honnét a XVI-ik században az ismét menekülő Pálosok Lengyelországba vivék, amint erről még lesz szó alább.*
Hogy az ereklyék a középkorban mennyire becsesek valának, arra nézve IPOLYI A: Magyar ereklyék czimü munkájában 41. l. 3. jegyz. több érdekes példa olvasható. A horvátok, hogy Sz. Ágoston tetemeit megszerezhessék, Luceriába hajóznak, s a szent testet éjszakának idején elorozva, már hajójukra is helyezik, de mielőtt a kikötőből kiindulhattak volna, ugyanazt a luceriaiak hasonló csellel visszaszerzék. – Vagy midőn a csehek Szent-Adalbertnek Gneznában fekvő testét elrabolni készülnek s a gneznaiak a fegyveres erőnek ellen nem állhatván, csellel segitenek magukon, t. i. a szent testének helyébe más csontvázat tesznek, melyet a csehek jó hiszemben magukkal is vittek volna Prágába. – Ismeretes Erzsébet királyné esete is Szent-Simon sirjánál, midőn a szentnek ujját elorozni szándékozik.
Lásd alább: PÁLOSOK SZENT-JOBBI KLASTROMA.
