A nász népe.
A nász népe.
A nász népe ezelőtt fehér köpenyes lovasokból állott, kik pároson és illő rendben mentek. Utánok két – négy-négy, néha hat örök által vont – szekér ment, melyek közül az egyik a mennyasszonyi hozományt – a sok tulipános bútort, czifrán szines fejtővel* kivarrott ágynéműt stb. – vitte; a másikon a mennyasszony, nagy és kis nyoszolyó, és a mindig müködő zenészek ültek. Most a násznépe nem lóháton, hanem lószekereken megyen, a hozományt és mennyasszonyt azonban – ha csak nagyon messze nem kell vinni – most is ökörszekeren szállitják, azért, hogy a menet lassu, méltóságos legyen; hogy a mennyasszonyt és diszes hozományát mindenki kedve szerint szemlélhesse, de azért is, mert az ily mennyasszonyi fogat igen feldiszithető, ilyenkor a legfehérebb, s legnagyobbszarvu ökrök választatnak, melyeknek szarvokra színes kendőket, virágokat, zöld ágakat tűznek, illatárt terjesztő, szemgyönyörködtető szin-pompában.
Szines pamutfonal.
A jármok rendszerint a metsző-müvészet remekei, a magas járom-pálczák, a kifelé toll-szerüleg hajló bordiczák (a jármot összetartó két lapos fa) egészen metszések, virágok és arabeskek csinos fonadékával elöntve, veres és zölden kiszinezve, igen díszes ékitményül szolgálnak; ily ékes metszésekkel diszlik a jármot tartó tézsola-fő*, ilyen a dísz-szekérnek tengelye, lőcse és lajtorja fokai is. Az ökörfogat iránti ezen előszeretet keletről veheti eredetét, hol még most is a háremek szép hánimei (hölgyei) leginkább kedvelik az ökör által vont arabákat (kocsik); s azon kegyeleten is alapulhat, melylyel a földmüvelő székely a szarvasmarha iránt viseltetik.
Azon felfelé hajlitott fa, melynek segélyével a járom a rudhoz van erősitve.
A lakadalom napján, bizonyos meghatározott órában a nász népe a vőlegényi házhoz gyül, s innen indul a mennyasszony után, lakjék az ugyanazon, vagy más községben. Utközben folyást szól a zene, a jókedvü rikoltozás, s a pisztolyok durrogása. Az asszonyok hamuval tölt hasadt fazakokat csapnak a kapujok előtt elvonuló násznép elébe, néhol szalmatekercscsel kötik át az utat a virgoncz ifjak; és ezelőtt a volt a jó lovas és derék legény, ki azt átszöktette; ki átugratni probált, de nem tudott, azt lenevették. Most neki hajt az ily szalmatekercsnek a lovas-szekér, s vagy átvág azon, vagy lovai megbokrosodnak, nem mernek reá menni, hanem félre szöknek, prüszkölnek, mi a nézőket ismét nagy nevetésre fakasztja. Sokszor fákkal, dészkákkal torlaszolják át az utat annyira, hogy a násznépnek le kell szállani, s elhordani a nézők nagy mulatságára.
Még most is teszik néhol – a mit ezelőtt soha el nem mulasztottak, – hogy a lányos házhoz közelítve az előköszöntők előre mennek szállást kérni a menyasszonyi háznál, hová a rokonság és hivatalosok már vannak begyülve.
A szálláskérés ekként történik: Az elejébe állók az előköszöntőket üdvözölvén, az előköszöntők szónoka – ki szószóló nevet visel – ekként szól:
„Jó uraim, édes atyánfiai, bátorságot vettünk magunknak kegyelmetekhez bejönni, messze földről fáradt utasok vagyunk, s több reánk váró társainkkal együtt egy kevés ideig szállást kérnénk, igérvén, hogy alkalmatlanok nem leszünk kegyelmeteknek.”
Mire a leányos ház úgynevezett szószólója felel:
„Istené a szállás, kedves atyámfiai! jóllehet nem tudjuk, hogy kegyelmetek mi járásbeli emberek; de ugy látszik, hogy nem járnak roszban; azért csak tessék bejönni, és megtelepedni mi nálunk.”
Ezzel egy kis búcsuvétel után az előköszönők a várakozó násznéphez visszatérnek, s azzal együtt bemennek a kért és megnyert szállásra. Ekkor a násznép szószólója a háznál levőket igy köszönti.
„Szerencsés jó napot kivánunk kegyelmeteknek! örvendünk, hogy egészségben láthatjuk mindnyájokat. Az Isten mostani fáradozásunkat tegye szerencséssé.”
Ezt a beköszöntést a ház szószólója fogadja ahoz találó felelettel.
Az érkeztek megtelepedtével a vőlegény szószólója elő áll, felhivja a menyasszonyos ház megbizottját teendőik végzésére, a házasságról való ilyen forma hosszabb rövidebb mondókával.
„Kedves násznagy uram! Tudva lévő dolog, a mint az ur Isten is mondotta, hogy nem jó az embernek egyedül lenni. Tetszett azért az Istennek, hogy nekie társat teremtsen; teremtett is, adván a férfi mellé az asszonyt. A mi kedves ifju atyánkfia N. N. is, látván, hogy egyedül lenni milyen rosz, kevés idővel ezen becsületes háznál, ez háznak N. N. nevü hajadonát feleségül igérvén neki a szerető szülők, s a mi vőlegényünk velünk – s tiszteletes papjával és mesterével – való idejövetelre is azért történt, hogy választottját számára magunkkal vigyük, kit is azért szépen kérünk kegyelmetektől.”
Erre a válasz:
„Mi is ugy tudjuk kedves atyámfiai! hogy a házasságot a férfi és asszony közt az Isten azért szerzette, mert nem jó az embernek egyedül lenni, s ha az ur Istennek ugy tetszett, hogy vőlegény uram ő kegyelme ezen becsületes háznál találja fel házas társát, nem is tagadjuk meg.”
A mennyasszony előmutatás egy kis mulatságos jelenet után történik meg, t. i. a menyasszony helyett elővezetnek valamely öreg asszonyt vagy éppen rút nyomorék nőszemélyt „mondván: Itten vagyon kiért kegyelmetek jöttek.”
Mire azok felelnek:
„Becsüljük ő kegyelmét is, de nem talál minket akár elől akár hátul vizsgáljuk, nem nékünk való, más kell nekünk” s más tréfás megjegyzések mik közkedélyességet s jókedvet deritnek.
Még egy két más személynek hasonló módon való elővezetése után csakugyan előhozzák a menyasszonyt, ki az előtt szokásos diszpárta helyett most szalagokból és leginkább fejér virágokból készült koszorut hord fején, s kit midőn a kérők meglátnak, kiáltják. „Ez a mienk!” Mire a vőlegény elibe lépvén megszólal a méla bús, később vigra forduló zene, s a vőlegény választottjával eljára a menyasszonyi tánczot, s rövid mulatozás után a pap többnyire ott lévén, megtörténik az eskü.
Ez alatt a menyasszony házánál lévők és az oda mentek azzal mulatják magokat, hogy azok ezeknek kerékszegeiket észrevétlenül kíveszik, hogy az elinduláskor kerekök kiessék, mi ha a szekér őrzők jól nem vigyáznak, meg is történik; de azok ilyenkor nagyon éberek, s viszont ha ők is a menyasszonyi ház udvarán valami haszonra valót előtalálnak, például széket, nyársat, szitát stb. felpakolják, sőt ha a háziak észre nem veszik el is viszik, vagy csak váltságért adják ki, mely egy máson tett tréfákon aztán jókat nevetnek.
De csakhamar közügy veszi a figyelmet igénybe, mert a parafernum (hozomány) felpakolása kezdődik a fennleirt czifrán kiékesített szekérre vagy szekerekre. Mit a búcsuzódás követ.
Ez most a legtöbb helyen csak egyszerűen néhány szóval történik, azonban ezelőtt mindenhol, s ma is néhol, versezettel s nagy teketoriával ment és megy végbe.
A távozásra kész leány előbb atyja keblére borul s siró, éneklő hangon ekként vesz bucsut:
Kedves édes atyám! én bucsuzásomat,
Elsöbben is hozzád nyujtom én szavamat,
Mert te Isten után viselted gondomat,
S tudom sajnálod is tőled-válásomat.
Elsöbben is hozzád nyujtom én szavamat,
Mert te Isten után viselted gondomat,
S tudom sajnálod is tőled-válásomat.
Azért rád kivánom az Urnak áldását;
Szállitsa rád mint a bő viz-áradását;
S mikor elvégezed életed folyását,
Adja meg lelkednek örökös szállását.
Szállitsa rád mint a bő viz-áradását;
S mikor elvégezed életed folyását,
Adja meg lelkednek örökös szállását.
Anyjától igy:
Kedves szülő-anyám! már tehozzád térek
Mig uj szállásomra te-tőled elérek;
Áldást Istenemtől én te-réád kérek,
A kit én szivemből, szüntelen dicsérlek stb.
Mig uj szállásomra te-tőled elérek;
Áldást Istenemtől én te-réád kérek,
A kit én szivemből, szüntelen dicsérlek stb.
Ilyenformán búcsuzik testvéreitől, közeli rokonaitól, leány barátnéitől.
S megindul a násznép zene és sürü pisztolydurrogások közt, s mikor visszaútjának felét mintegy el mente, megáll, mire a már jókedvü férfiak megrohanják azt a szekeret, melyen a menyasszony s nagy nyoszolyó ülnek, megfogják, emelik, mások kiáltják „döjtsétek fel, ha meg nem váltják magokat” ekkor a nagy nyoszolyó megváltja magát e czélra vitt pálinkával és mézes kalácscsal, melyből a násznép, s a nézők is részesülnek.
Ezután a nászmenet győzelemről megtérő táborként folytonos vigadozások közt, győzelmi indulóval (mi rendszerint a Rákóczi induló) folytatja utját a vőlegényi házhoz.
