XI. Szent-Anna tava.
XI. Szent-Anna tava.
A Sz.-Anna tavához vezető utak megjelölése. Márkos mezeje. Tópataka. Ásványos források. Tókaraja. Kilátás. Leszállás a Sz.-Anna tóhoz. Annak vidéke, terjedelme, kápolnái, búcsui. Viszhang. A tóban levő állatok. A Szent-Anna tó keletkezésének hitregéje. A Sz.-Anna tó kiégett vulkán-krátere, ezt mutató földképződési jelek.
Ujból Bükszádon, e vidéki kirándulásaink központján vagyunk, s ujból utra sietünk, met az utazás árként ragadja magával az embert. Ár is az, még pedig élvezet-ár, mely a lelket a gyönyör tengerében ringatja; a tenger pedig, legyen nyugodt, vagy viharos, mindig vonzó és nagyszerü. Tenger felé tartunk tehát, vagy legalább is tengerszem felé, a milyennek tartják sokan a Sz.-Anna tavát, a hová most irányozzuk lépteinket, azaz hogy tulajdonképpen lóháton indultunk bizony mi, (mivel oda csak lóháton, vagy ökörszekérrel és per pedes apostolorum lehet feljutni) mert a tusnádi szorost gyalog járván meg, most már egy kicsit urizálhattunk.
A Sz.-Anna tavához három, sőt négy ut is vezet; egyik a tusnádi fürdőtől a magas meredek Csomágon ki; ez csak gyakorlott hegymászóknak ajánlható; ennél hosszabb, de jóval kényelmesebb s ökörszekérrel is járható a Bükszádról odavezető erdei ut. A Csíkból jövők legkényelmesebben Lázárfalváról látogathatják meg a Sz.-Anna tavát, a közeli torjai Büdöst és Bálványost; sőt a Kézdiszékből jövők Torján keresztül is megtehetik ezen érdekes kirándulást. Mi a bükszádi utat választottuk, mert hát többen voltunk, az ily kirándulások csakis társas körben levén kedvesek és élvezetesek.
Jó hajnalban indultunk, átlovagolva a hosszan felnyuló falun a Márkos mezejére, onnan a Tópatakán át – melynek partjain sok ásványos viz fakad fel*) – a Széperdőbe értünk; és ugyancsak nem is hazudtolja meg nevét, mert ennél szebb bükk-rengeteget még a Mississippi partjain sem lehet látni.
Bükszád határán tiznél több ásványos forrás, ugynevezett borviz van. Egy a falu keleti végében fürdőnek is be volt rendezve, ez nagyon vasas, csipős és oly hideg, mint mondják, sok betegségben csudaszerű, mások meg ivásra alkalmasak, de egyiránt ismeretlenek, legfelelbb a falusiak és az erdő minden zegét-zugát ismerő pásztoroknak van tudomásuk e forrásokról, melyek másutt egy-egy kis német herczegséggel érnének fel, itt pedig ismeretlenül és használatlnaul folynak el.
Ez erdő hűs árnyában, az ébredező madarak dallamától kisérve hágtunk kis fürge hegyi lovainkon fölfelé; egy óra mulva a Tókarajának nevezett tetőn voltunk éppen akkor, midőn a nap kiemelte sugárözönt szóró fejét a keleti láthatáron, minket a legmeghatóbb látványok egyikéhez juttatva. Észleljük néhány szóval e kilátást:
Délkeletre a Zsombor vápája*) feletti gyönyörü erdőség, a hegyes-begyes Babeka. Szemben a nap elősugaraival ingerkedő Nagy-Murgó és az alatta kanyargó, most ködben derengő Olt völgye füstlepellel fátyolozott faluival, – ezen szép előtér mögött pedig az erdővidéki hegyek hullámzatos vonalán túl elmosódó szép távlati kép, kilátásunknak elragadóan gyönyörü háttere tünt fel. Látszott mint azur gúla a Fekete-halom feletti Kotla, s a hegyek egy nyilatán feltünt a törcsvári völgy, a Bucsecs és Királykőnek elmosódó, alig körvonalozott roppant tömegével; de csakhamar odaestek a nap köszöntő sugarai s gyönyörüen szinezék az addig határozatlanul, álmosan elmosódó képet. Minden kivált és tündöklött, azok a roppant havasok aranyozott sziklagerinczeikkel felpirultak a láthatár végpontján, mintha rózsaszirmokból lettek volna kirakva és lenn a tág völgynyilatban egy ragyogó kis pont vonta magára figyelmünket. Ez Rosnyó tornya volt, felette pedig tisztán láthatók a rosnyói fellegvárnak sziklacsúcsot koronázó bástyáit, odább mint szép miniaturképet Törcsvár lovagvárát is felfedezheték tájismerő szemeink. Szép és megható volt e látvány, s még sokáig elandalogtunk volna azon, ha a túloldalra tekintve, meg nem pillantjuk a Csomág kopasz csúcsát, melynek fényes koponyáján alig akadt meg egynéhány tincs haj, és ha az álláspontunkul szolgáló Tókarajának sürű erdeje között kémkedő szemeink fel nem fedezik a Sz.-Anna tó egy átkéklő darabkáját. A közeliért ott hagytuk azonnal a távoli kilátást s hűbelé Balázsként rohantunk lefelé, de bizony „lovat nem adott az Isten,” sőt még a mieinkről is csakhamar le kellett szállnunk a lejtő meredeksége miatt.
Vápa erdő közötti völgyületet, szakadásos patakmedert jelent.
Fel-felötlött percznyire a tó a fák nyilatai között, de ujból eltünt, mintha kiváncsiságunkkal ingerkedett volna, mintha érdekesebbé, ohajtottabbá akarta volna magát tenni.
Vigan csevegve siettünk előre, mig a reggeli éltető friss léget és a fenyvesek üde illatát egész tüdővel szivtuk be. Kedélyünk költőileg volt hangolva, mert a természet barátja egy ily ünnepélyes magányban fellelkesül, az elmerengő lélek a szabad természet keblén csüngve elégültséget érez, a természet nagy műveleteivel szemben a sziv átmelegül, s a mindig fiatal természet ölében a fiatalkor édes ábrándjai hálózzák körül az érző, s éppen azért mindig fiatal szivet.
Ily hangulatban, ilyen kedélyállapotban lépdeltünk, és ez önmagunkbaszállásban, ez édes elmerengésben már-már feledők is a tavat, midőn egyszerre váratlanul egy tisztásra érve, előttünk állott a havasoknak ragyogó szeme és mi elragadtatva, odabűvölve kiáltók: Oh mily szép! mily dicső! – ennél nagyobb tó elég van, de szebb fekvésü, szebb környezetü bizonynyal kevés.
Minden oldalról meredek erdőnőtte bérczek környezik, oly amphitheatralis köredet (ovál) alkotva, hogy azt körzővel sem lehetne szabályszerübben körvonalozni. A délnyugat oldali bérczkör, közvetlen a tóparttól emelkedik fel s meredek oldalát sűrű bükkös boritja. Fenyves csak a part mentében van. A természet, ugy látszik, hogy különös figyelmet forditott a tó felékitésére, s eltérve örök törvényeitől, a fenyvest, a csak magas bérczek ékitményeül szolgálni szokott dísz-növényt lehozta az aljba, hogy az a szent tónak csillámló lapján visszatükrözze rojtos sudarait.
Az északnyugati oldalon a hegykaraj a tótól kissé távolabb vonul, s egész tetejéig fenyvesel kevert bükkössel van benőve.
Északkeleti oldalán kis tisztás térség van, diszes előpitvaraként a szent tónak; e felett tornyosodik fel a Nagy-Csomágnak festői sziklakúpja*).
A Nagy-Csomág 4320 lábnyira emelkedik a tenger szine fölé, a tó szinvonalától pedig 1200 lábnyira, s eszerint a sz. Anna tava 3120 lábnyira van a tenger szine felett. A Csomág tetejét sok apró fellövellő sziklacsúcs pártázza s neve is, mely csomó ág-ból jön, onnan származhatott.
Ezen égremeredő magas bérczek alkotják az e tavat kürülölelő nagyszerü zöld töltsért, mely féltékenyen fedi azt a vihar és a kiváncsi pillanatok elől. E tó ily fekvése igazolni látszik azon hagyományt, miszerint őseink e rejtett tó titokteljes partjain üték fel Hadurnak tiltott oltárait, s hogy az üldözött ős vallás e menhelyen sokáig tartá magát, midőn a téreken a keresztyénség ülte fényes diadalát. E feltevést igazoltnak látjuk azáltal is, hogy őseink vallási áldozataikra szánt helyek kiválasztásában kitünő aesthetikai fogalommal birtak, mindig folyamok szép berkeiben, vagy elragadó kilátást nyujtó bércztetőkön állitván fel Hadur áldozati oltárait; mivel pedig e vallás a természeti erők istenitésén alapult, a természetnek egy ily nagyszerü temploma, minő a Sz.-Anna tó, bizonynyal ki sem kerülhette figyelmöket. De végre is ezen ős ázsiai vallás engedni volt kénytelen a nyugati polgárosodás igényeinek, s hol Hadur oltárai füstölögtek, ott mindenütt a keresztyén hitnek szent imolái tünnek fel; azért áll itt is ez őseink által kegyelt tó partjain (az észak-keleti tisztáson) egy Sz.-Annának szentelt imola, hol nem régen is még igen zajos és népes búcsuk tartattak*).
Minden évben kettő, egyik sz. Anna napján, másik Kisasszony napján. Ily búcsuk alkalmával a székely határőrezredek hangászkara és tisztikara is ki szokott volt menni, s a szentmenetek (processio) bevégezte után zene, táncz és nagy mulatság volt. Kik ilyen búcsukat láttak, azt mondják, hogy az ilyenkor megnépesedett magány tekintete, a nép ezreitől körülözönlött tó környezete igen festői volt, főként estve, midőn ezer meg ezer tűz gyuladt fel, akkor valódi varázstünemény s elragadóan nagyszerü látvány tárult fel a szemlélő előtt.
E búcsuk – melyekre gyakran 20–30,000 ember is összesereglett – botrányos kihágások és véres verekedések következtében betiltattak, az elhagyott imola fedele összeomladozott, s már-már romhalommá vált, midőn 1860-ban a kászoni Mondó ember*) azt sajátkezüleg kiigazitotta, befedte, s a búcsujáratokat is felujitotta, mivel delejes álomlátásában – állitása szerint – megjelent neki az imola védszentje, s azt mondá, hogy addig nem lesz áldás és termékenység a Székelyföldön, s politikai jobblét a hazában, mig e búcsuk fel nem ujittatnak. A nép szent ihlettől megszállott emberének szavára sz. Anna napján egybegyült a tóhoz, s mivel pap nem volt, a mondó ember tartott szónoklatot, sőt ujból folyamodtak a püspökhöz, hogy a sz.-annatói búcsuk tartására engedélyt nyerjenek.
Jós, ki delejes álomba merülve, túlvilágiakkal beszél, onnan izeneteket hoz, mint a nép mondja, s mivel igen erkölcsös, józan életü s főként önzéstelen volt, a nép nagy hitelt adott neki, Istentől ihlettnek hitte és annyira csődült hozzá, hogy a rendőrség betiltotta jóslatait. Én is felkerestem, mivel sokattudó bölcs embernek mondák, de csalódtam, mert az egy együgyü, beteges, minden műveltség nélküli lény.
Az imola egyszerü, minden épitészeti becs nélkül, s mellette egyszerü fakereszt áll, melyen szénnel irt ez egyszerü felirat van:
„Krisztus szenvedéseiről illik megemlékezni”,
és:
„Dicsőség mennyben Istennek, béke, szeretet földön az embereknek”.
Béke, de hát hol lehet feltalálni a békét, és a békét megédesitő szeretetet? mert miként a legdicsőbb szenvedés jelképén, a kereszten, lévő ezen feliratot elmossa a zápor, ugy az ember életéből is elmossa a békét és szeretetet az élet vihara és azt és az általa előidézett boldogságot lehetetlenné teszi oly emberek hatalmaskodása, kik embertársaik, s gyakran egész nemzedék, egész nép életén élődnek, s elrabolják azoktól a békét, valamint lehetlenné teszik a szerelmet és szabadságot, a földi boldogság ezen alkatelemeit; oly felvergődött emberek teszik ezt, a kik érdekeiket az emberiség érdekeivel szemközt állitván, az életet béke és szeretet édene helyett gyülölet és harcz szinterévé változtatják át.
De félre bús, leverő gondolatok, inkább forduljunk az előttünk elterülő kies tóhoz, a természet üde szépségeinek vizsgálatával igyekezvén szivünk keservét elnémitani.
A tavat minden oldalról sürűn nőtt fiatal fenyves környezi, s e meglepően szép erdő szegélye közé vágott ut folyja körül a tavat. Gyönyörü árnyas sétány ez, melynek talaja bársony-puha s élénk szinezetü mohaszövedék szőnyegével van bevonva. Itt ezen az uton kerülték a búcsumenetek a tavat, szent énekeket zengve, s száz meg száz lobogót lengetve; ez uton bizonyos távolra keresztfák voltak, a tó nyugati oldalán pedig Jováki kápolnának*) nevezett másik imola állott. E helyeken mindenütt térdre borult a nép, imádkozott és áhitatoskodott; a tó fénylő lapja visszatükrözte ezen festői csoportozatot, a bérczkör százszorosan viszhangozta a több ezer ajakról elszálló dicséneket, s én fel tudom fogni, hogy egy ily áhitatoskodás a természetnek ezen – minden emberi épitkezést felülmuló – nagyszerü templomában megható és elragadó lehetett.
Ezen kápolna most összeomlott, csakis igen jelentéktelen maradványai látszanak még; néveredetére semmi adatot, még csak hagyományt sem találtam.
Mi is elénekeltük a hazára szebb jövőt esdő hymnust és elbámultunk a viszhangon, mely a tó bármely, de különösen északi oldaláról felhangzott. Itt minden hang, de főként a puskadurranás körülnyargalja a bérczkört, s vagy 15 másodperczig dörgésszerü moraj hallatszik, előbb erősen megdöbbentően, azután mindig gyengülve lágyabban, mindig kerülve a tó hegytölcsérét, mig végre földalatti lassu morajkint enyészik el. Ezen sajátságos, másutt sehol nem észlelt körviszhang annál inkább meglepett és elragadott, mert az senki által tudtommal még felemlitve nem volt; pedig az egyike a legsajátszerübb s figyelmet érdemlőbb viszhangjainknak.
Néhány – a tó magányát felzaklató, felfedezett viszhangunkat beszéltető – lövés után a tavat körülfutó gyönyörü sétányon tettünk egy körmenetet, s lépteinket pontosan számitva, azon eredményre jutottunk, hogy a szabályszerüen köridomu tónak kerülete 2350 lépés, (a parttal mindenütt párhuzamosan, attól néhány láb távolra vonuló ösvényről számitva). Már most képzeljen a nyájas olvasó egy ily nagy kiterjedésü, egy ily regényesen nagyszerü tavat, a nap sugaraiban ragyogva, most tükörsimán eget, napot s partszegélyző sugár fenyőket visszatükrözni, majd a szél fuvalmára az égnek előbb sima tükrét gyémántként felragyogó redőzettel bevonva: s előtte áll a Szent-Anna tava, mely a hideg szemlélőt is oly sokoldalu szépségeivel meg fogja hatni, a fogékony, széptanilag kiképzett lelket pedig el fogja ragadni, sőt a természetnek észlelő barátját éppen elbűvöli.
E tónak semmi látható forrása, sem kifolyása nincsen; vize tiszta, átlátszó és iható, bár szélein nyárban meleg, de benn jéghideg. Közepe tájatt 40 láb mély; befelé az uszás könnyü, mint vizmentében, de kifelé igen fárasztó s észrevehető a viznek befelé (közepe felé) sodró ereje, mi a tómedencze tölcsér-idomából magyarázható ki, azért az ily beuszás – mit én gyakorlatilag a tó átuszása által észleltem – csakis jó és kitartásra képes uszónak ajánlható; másra könnyen veszélyessé válhatna.
Én többször látogattam meg a Szent-Anna tavát, mert e tó megható szépsége, vidékének vadregényessége nem kis vonzerőt gyakorolt reám, azért valahányszor kirándulás szerveződött, örömmel csatlakoztam, s bár mindig figyelemmel vizsgálám, a tóban semmi élő állatot, mint az első átalakulásban (metamorphosis) levő kis békák ezreit, nem tudtam felfedezni. Csak egyszer történt egy meleg nyári napon, hogy a tó partja a szó teljes értelmében el volt boritva a népiesen ugynevezett kezkenyős kigyókkal (zöld pikkelyes, fekete hasu, sárga kopoltyuju, 2–3 arasz hosszu vizi kigyó, Coluber natrix, közönséges sikló), melyek mozdulatlanul elnyulva sütkéreztek a parton, s közeledtünkre feltartott fővel usztak be a tóba, s mivel a part a szó teljes értelmében zsufolva volt, a tó mintegy megelevenült, megnépesedett a mozgó s fullánkjaikat sziszegve öltögető kigyófejek ezreitől.
E tóban tartózkodik még egy laposfejü, fekete-sárga pikkelyü nagy gyíkfaj is (Salamandra maculata), melyet a nép étőgyik-nak nevez, s azt oly méregdúsnak hiszi, hogy porrá törve megöli az embert.
És e szép-regényes tó alakulásáról ne élne-e rege a nép száján? Oh igen, mert a székely nép nagy költői érzettel bir, s mint ázsiai eredetü nép, szeret minden eszmekörén túlhatóra titokteljes mythosi szinezetet ölteni, szereti a szép és nevezetes helyeket a költőiség virágaival felfüzérezni. Megvan azért a Sz.-Anna tónak is mint szent helynek a maga hitregéje, ez pedig a következő:
Volt a régi előidőkben két hatalmas testvér, mindkettő felfuvalkodott, alattvalóin, jobbágyain kegyetlenkedő, az egész vidéken zsarnokoskodó ur, a hűbéri kornak átkos szörnyei, kik embertársaik leigázásán és kinzásán találták erkölcstelen életök táplálékát, kik az erőt és hatalmat csak roszra használták.
E két roszlelkü urnak – a kiket grófoknak mond a rege – hatalmas, messze ellátszó bércztetőkre épült fényes váraik voltak. Az idősebb testvér vára ott büszkélkedett, hol most a Sz.-Anna tava van, a fiatalabbik vára a Büdös bércztetőjét koronázta. Több rosz tulajdonuk között megvolt az is, hogy egymással folytonosan vetélkedtek, s egyik a másikat felülmulni, erő, hatalom, gazdagság és fényüzésben túlszárnyalni igyekezett.
Egykor idegen ur utazott e vidéken, ember nem látta gyönyörü négyes fogattól vont, ezüsttől aranytól csillogó kocsijában, s utjaközben meglátogatta a Büdösön lakó fiatalabb grófot. Ez annyira megszerette vendégének gyönyörü lovait, hogy azt tőle minden áron meg akarta szerezni, de midőn a gazdag idegen azt semmi árért eladni nem akarná, koczkázni kezdettek, s a házigazda oly szerencsével vagy inkább mesterkedéssel játszott, hogy az idegennek minden pénzét elnyerte, s ez végre is kénytelen volt kedves fogatát két faluért eladni a büdösi grófnak.
Alig jutott ekként a gyönyörü fogat birtokába, hogy átrobogott idősebb testvéréhez. Ez irigyen bámulta öcscse uj szerzeményét, s midőn gazdag asztalnál dőzsölve arany billikomokból üritenék a lelkesitő nedvet, – mely nemes szivben nemes gondolatokat, rosz szivben csak is vétkes ötleteket költ – fennhéjázva emlité fel a fiatalabb testvér, hogy bátyja egész életében sem fog az övénél szebb és értékesebb fogatot előmutathatni. Ez dühbe jött, s sértett önérzetében azt a fogadást ajánlá, hogy 24 óra alatt ő öcscséjénél sokkal szebb és többre becsült fogattal fog megjelenni amannak várában; a fogadás dija pedig az, hogy a vesztő fél várát és összes birtokait veszitse. Midőn ezen fogadási feltétel el volt fogadva, az öregebb testvér istentelen fejében felvillant ördögi gondolata kiviteléhez látott, összetereltette a vár jobbágyait, s azok közül a legszebb nyolcz szüzet kiválasztván, azokat vad poroszlói által emezeknek iszonyu jajveszéklése között vára udvarára vonszoltatta, hol meztelenre vetkeztetve felhámoztatta és kocsija elébe fogatta, oly szándékkal, hogy ezen fogattal jelenjék meg bizonnyal legyőzendő, s igy mindenéből kivetkeztetendő öcscsénél.
Ő maga pattant a bakra, s midőn a siránkozó szemérmes szüzek nógatására indulni nem akarnának, ostorával sujtott az elől fogott legszebb szüzre, kit Annának hivtak. Ez a vérét kiszökeltető csapásra összerázkodván térdre esett, s iszonyu átkot mondott a kegyetlen vár urára, annak várára és környékére. Az ártatlanokat védő Isten meghallgatá az átkot, s iszonyu dörgés és az elemek tombolása között elsülyedt a vár vad urával együtt, helyén pedig egy szép tó keletkezett, melynek felületén a 8 szüz lebegett, kik Anna kivételével visszatértek övéikhez. Anna itt maradván, az eladott hámok árával fényes imolát épitett a tó partjára, s ott ima, hálaadás és jótétemények közt töltvén életét, halála után a nép kegyelete a szentek közé sorozta, a keletkezett tavat pedig emlékére Sz.-Anna tónak nevezték el*). E rege másik, szebb versiója szerint Anna átokszavára a kényur vára elsülyedvén, a szüzek annak partvirányain viritó nefelejtsekké változtak át, a vad kényur pedig vihart támasztó ocsmány sárkánynyá, ki rosz kedvében s tehetetlen haragjában dult fult a tóban, viharoztatva annak hullámait, mig nem a tó, a martyr-szüzek emlékére Szent-Annának szenteltetvén, e védszent elpusztitá a bősz sárkányt.
Ezen itt összevonva adott rege közölve volt az 1861-ben Khern Ede által Brassóban kiadott „Háromszék“ cz. évkönyvben is; én azt ugy adom, miként a nép száján él.
Ez a Szent-Anna tó keletkezésének a nép száján élő hitregéje, s mint csudás keletkezésüt a nép e tavat feneketlen tengerszemnek hiszi, a mi a tengerrel összefüggésben álló tavat jelent, s mely midőn a tengeren vihar van, szintén hullámzik; de hogy ez alaptalan hit, s hogy e tónak feneke van, azt már fennebb felemlitők.
Már most kérdés, hogy ezen tó ily magasságban, ily elzárt helyzetében miként alakulhatott?
Az azt környező hegykarajnak tölcsér idoma a tó körüli kiégett veresesszinü trachytdarabok, s a szomszédos hegyeken észlelhető tüznyomok azt mutatják, hogy az egy roppant terjedelmü tözokádónak kialudt, s később vizzel megtelt krátere. Azonban mint olyan kontárkodó geognosta, ezt tovább nem fejtegetve, szakértőkre bizom annak tudományos észlelését, felfejtését, s mint a természet hű barátja és a vidéknek szépészeti tekintetben kutatója, a tó képének melléklése után búcsut veszek az annyi élvezettel jutalmazott Szent-Anna tavától, s folytatom utamat a torjai kénbarlang felé.
