Az ev. reformátusok és unitáriusok Brassóban.
Az ev. reformátusok és unitáriusok Brassóban.
Erdély magyarsága és a székelység leginkább a Cálvin-féle és az unitárius hitet vette fel; a szászok a Honterus által kezdetlegesen hirdetett lutheránus valláson maradtak, bár közöttük is, ez időben igen sokan voltak Cálvin követők, ugy hogy egész káptalanok vallották azt*. Brassó lakossága azon időben túlnyomólag magyar volt, mint azt alább ki fogom mutatni; s különben is a németség itt kis csoportban a többi szászoktól teljesen el különitve, a székelység közé beékelve, ezek fegyverének fedezete alatt élvén, nagyon természetes volt, hogy akkor, a midőn a székelység az eredeti lutheránus hitet az ev. reformátussal cserélte fel, Brassó is ahhoz hajlott, a mit eléggé bizonyit már csak az is, hogy a Honterust követett Wagner Bálint halála után a Cálvin hitelvét vallott, s azért a medgyesi országgyülésen ki is közösitett Heltai Gáspárt hivták meg 1557-ben brassai papnak*, ki azt el nem fogadván, 1561-ben a szász káptalanok élénk ellenzése daczára a szintén Cálvin követő Amicinus Titust hivták meg lelkésznek*, ki Brassót az ev. református hitfelekezeten tartá egészen 1563-ig, midőn a lutheranismussal rokonszenvező barczai káptalan ellenműködése és támadásai által elkeserittetve letette papságát, s Kolozsvártt 1566-ban mint orvos halt el. Amicinus távozta után Brassó még mind hullámzott a reformatio két hitfelekezete közt, s Cálvin hitelvének követői még sokáig annyira túlsulyban voltak ott, hogy ev. református papot akartak hívni*, de a többi s nevezetesen a szebeni szászok átlátták, hogy ez nemcsak vallási, hanem nemzetiségi kérdés is; tudták, hogy ha Brassó ev. református hiten marad, akkor miként Kolozsvár, Torda és Enyeddel történt, szintén magyarrá fog lenni; s azért mindent elkövettek, hogy ott a lutheránus hitnek fölényt biztositsanak. Erre nézve a barczai káptalan némely papjainak megnyerése által hatottak leginkább; ezek a nép között Luther tanait mint nemzetiségük egyedüli menedékét hirdették. 1594-ben a szász püspökség alá tartozandóság áterőszakolása által a tért biztositák, az ev. református papokat Brassóból és a szomszédos falukból elzavarták, s helyükbe lutheránus papokat tettek*. De ezen áttérités csak a szoroson vett szászokra terjedt ki, mert a magyarság ugy a barczasági tizfaluban, mint Brassóban továbbra is a helvét hiten maradt, s a szászoktól külön papja volt; sőt Brassóban a János Zsigmond alatt felmerült legifjabb szülöttje a reformatiónak: az unitarismus is tért foglalt; ezeknek ottan virágzó és népes egyházközségük volt egészen Bethlen Gábor korszakáig, a midőn az ev. reformátusoknak erőszakos püspöke Keserüi Dajka János nem a legszelidebb módon téritette át a háromszéki tractus 62 unitárius ecclesiát az ev. református hitre; az ekkor áttéritettek közt volt a brassai unitárius ecclesia is, mely csak 1662-ben, tehát már Apafi korában olvadt be teljesen az ev. református egyházközségbe*.
Lásd Bod Pétert és Hannerus Historia Eccl. 263. lap.
Lamp. Lib. 2. 118.
Beitr. und A. von Trausch.
1572-ben Bogner Péter megválasztott brassai pap Oltard Mártonhoz intézett levelében maga mondja, hogy Brassó magyar concionátort kiván. Lásd Dück Geschichte des kronstädter gymnasiums, 1845. évfolyam 50. lap.
Szeli krón. 7.
Lásd Székely Sándor Unit. vallástörténet 132–133. lap.
Az unitárius ecclesia beolvasztásáig Brassóban két magyar egyházközség volt, mert hogy az unitárius mellett azon időben az ev. reformátusoknak is volt külön egyházközsége Brassóban, azt Szeli krónikájából látjuk, hol az 1651. évig Brassóban volt magyar ev. református papokat följegyezve találjuk, és pedig: Bikafalvi Andrást, a Szemeriról oda vitt Ilyefalvi Jánost, a Sárospatakról oda vitt Benő Ananiást, a fehérvári ecclesiából oda ment Halmágyi Dánielt és Böszörményi Jánost*. Ezen lelkészek névsora nemcsak hatalmas bizonyitvány a mellett, hogy Brassó magyarságának egy része az unitáriusokon kivül ev. református hiten volt, hanem azt is tanusitja, hogy Brassó ev. református e községe nagyon tekintélyes lehetett, mert különben Fehérvárról, a fejedelmi székhelyről és Sárospatakról, a reformátusok akkori legtekintélyesebb központi helyéről lelkész ide nem jött volna. A reformátusok egyháza ez időben a klastrom-útczai régi domonkosok-féle Sz.-Péter-Pál egyház volt*, mely Brassó templomai között a második helyet foglalta el, s mely régi királyainktól a katholikus korban nagy alapitványokkal volt ellátva.
Szeli krónikája 17. Ezek nem kriptó-cálvinisták mint Szeli lutheránus túlbuzgóságában irja, hanem valódi és nyiltan református vallást hirdető ref. lelkészei az akkor e hiten levő brassai magyarságnak.
Lásd Benkő Milk. II. 221–222 lap.
Brassóban – mint egyáltalában a szász városokban – a politikai és vallási szabadságot nagyon önző modorban szerették magyarázni; a polgári szabadságot a szász polgárság kétségtelenül nagyra becsülte, és megtartására mindent elkövetett; de szabadságszeretetében igen egyedárus természetű volt, s azt csak magára nézve tartotta becsesnek; a körülötte levőket – kikre hatalmi köre kiterjedt – a hol lehetett leigázta, s az önkormányzat áldásaitól, a közügyekre való befolyástól mindenhol megfosztotta. – Amint tették ezt a királyföldi szászok a területükön oly nagy számban lakó oláhokkal a legújabb időkig, s amint tette, sőt teszi még ma is Brassó az ott lakó magyarokkal, oláhokkal, görögökkel és a szegény tizfalusi magyarsággal, a melynek Brassó által előidézett sanyarú sorsát, százados szolgaságát, s vagyoni kifosztását már fennebb előadtam.
De ezen elnyomási törekvés nem csak a politika terén mutatkozott, hanem meg volt még nagyobb mérvben a vallás terén is, a mit Brassóban fokozott még az is, hogy a szászok itt kevesen, a többi szászoktól teljesen el levén különitve, a lutheránus vallásnak terjesztése egyértelmű volt a germanizálással: tehát a nemzetiségi terjeszkedéssel, s a miként a II. Rákóczi György által kezeikbe adott Törcsvárhoz tartozott 10 magyar falut erőszakosan lutheránussá tették, ugy a brassai magyarság áttéritésére is mindent elkövettek. Ez azonban az erélyesebb nemzeti fejedelmek alatt, a mikor előbb az unitárius, később az ev. református vallás volt Erdély uralkodó vallása, nem ment oly könnyen, a gyámoltalan Apafi uralma alatt azonban már bátrabban léptek fel vallási üldözéseikkel, s 1665-ben a brassai ev. református magyarok lelkes papját Böszörményi Jánost, – ki nemes tüzzel és önfeláldozással védte hivei érdekeit: ami egy volt a magyarság fennmaradásával – minden módon boszantották, börtönözték, s végre el is üldözték, valamint elüldözték 1668-ban utódját Krizbai Tamást is*. De az ily inquisitori erőszakoskodás, az üldözöttek feljajdulását, s ez a fejedelem és a tanács urak beleszólását vonta maga után, miért a circumspectus szászok egy időre felhagyván az erőszakkal, a csel és a megvesztegetés útjához folyamodtak s a brassai református papok közül igyekeztek czéljaik kivitelére eszközt csinálni. Ez némely református pap hitszegése által részben sikerült is, amint kitetszik egy ez ügyben tartott igen nevezetes esketésből, melyet mint a brassaiak téritési erőszakoskodásának igen nyomatékos bizonyitványát, s mint a brassai ev. reform. magyarok multjára vonatkozó nem csekély fontosságú okmányt egész terjedelmében ide iktatok*.
Lásd Szeli krónikája és a Nemere 1871-ki évf. 87–90. számaiban levő eredeti okmányok alapján közlött érdekes czikksorozatot.
Ezen Extractus Relatoriae Coronensis felirattal jelzett okmány meg van eredetiben Kemény József gyüjteménye Trans. Posses. C betü; keletkezési korszaka ugyan nincsen megjelölve, de az irmodor és a betüalakok ez okmánynak Apafi korából való származására útalnak.
„A brassai magyar eccla a memoria hominum meg volt s az fejedelmektől az harminczadból meg is jár fizetésük Ttis (Testis) 1–19 maga a biró is megvalja Ttis 20–28.
Az mesternek is pénzt akart egyszer adni Cserei Farkas ur, a tanács ellent tartott benne hogy el ne vegye s vissza is adatták Ttis 26.
Kenyérrel és ostyával osztották az urvacsoráját a ki melyikkel akarta azzal vette; de azután a Capitulum rontotta el. Ttis 1–4, 7–9, 12, 14, 17. Krizbai Tamást a tisztek (brassai előljárók) inpediálták, hogy kenyérrel ne ossza; maga a biró (brassai biró) valja Ttis. 20. Pávai Tamás harminczados idejében is kenyérrel osztották Ttis 27.
Mostani halmágyi pap Gothárd Márton kezdette csak ostyával osztani Ttis 2, 4. Kenyérrel is osztotta az előtt; de egykor az fő pap (brassai lutheránus lelkész a nagytemplomnál) és a biró gátolták meg. Ttis 4, 12, 13, 14. Rákóczi fejedelem idejében Gothárd pap kenyérrel osztotta Ttis 2, 6. Tamás pap is kenyérrel Ttis 28.
Az előtt mind kálvinistát, mind lutheránust azon ecclában sine discretione paeeáltak. Ttis 1–5, 8, 11, 12, 17.
Pávai Tamás harminczados betegségének alkalmatosságával ellenezték egyszer, hogy az úrvacsoráját kenyérrel ne vegyék Ttis 5.
Szende Miklós, Szakács Mihály, Hajdú János csak az jólakásért lettenek lutheránusokká, Ttis 12, declerat etiam exparte Ttis 13, 17, 18.
Az eő Ngok fizetését, hogy ezután fel ne vegyék csak azért munkálkodott az mostani brassai magyar pap (alkalmasint Szeli György), az tanács előtt benne, hogy eő Ngok keze azon ecclán ne lehessen Ttis 12. Az előtt ezen magyar pap is vette fel az eő Ngok fizetésit, jóllehet most contrareal Ttis 13. maga is valja az mostani pap, hogy felvette Ttis 25.”
Az itt közlött okmányból kitűnik, hogy a brassai ev. ref. ecclesia a midőn egyfelől az ország fejedelmeinek kegyeiben és pártolásában részesült, másfelől a szászok támadásainak volt czélpontja, kik mindent elkövettek, hogy azt lutheránussá s ezáltal hiveit németekké változtassák át. E czélra a különben szűkmarkú szászok az áldozattól sem rettentek vissza, s e fegyvert is alkalmazták arra, hogy a magyarok papjait saját czéljukra megnyerhessék. Fájdalom, ez részben sikerült is, mert a mint fennebbi okmányunk mondja: Gothárd Márton, s ennek nyomában Szende Miklós, Szakács Mihály és Hajdu János a jóllakásért eltértek eredeti hitüktől, s az által a magyar érdekeket önző czéljainak feláldozák. Ezeknél sokkal veszélyesebb és sokkal hatalmasabb eszköz volt Szeli György, ki kassai tanulóból törcsvári iródeákká, majd brassai iskolamesterré, csernátfalusi lelkésszé s végre brassai pappá lett. Ez tanult s nagyon megnyerő modorú ember volt, ő eleinte küzdött, erélyesen szembe szállott a szász papság hatalmaskodása és elnyomási törekvéseivel, de később a küzdelemtől megtöretve és a szász papság csábképeitől elvakíttatva, megmaradhatásáért, megtagadta hitét s lutheránussá lett* nem csak, hanem hittéritnöki szerepre is vállalkozván, mint nagyon művelt és közkedvességű ember eldődeinél sokkal veszélyesebbé lett; ő már most a szász papság szolgálatában levén, legtöbbet tett arra, hogy a barczasági 10 magyar falu, valamint Brassó magyarsága is az addig vallott ev. református hitről a lutheránusra tért át. Ez áttérés a 10 faluban teljes volt; de Brassóban sokan hűk maradtak őseik hitéhez, mint Gödri mondja: „erős calvinista magyarok” voltak, s mivel ezeket minden módon gyötörték, üldözték*, a maguk épitette papilakot elvették, s 160 év óta békésen birt klastrom-útczai templomukból is kizavarták, panasszal járultak Apafihoz, ki Szelit magához hivatván, komolyan megfedte, s a brassai papságtól eltiltván*, helyette dálnoki Gothárd Jakabot* rendelte Brassóba, s 1675-ben a brassai tanácsnak és harminczadosnak meghagyta, hogy a brassai orthodox (ev. ref.) lelkész és papnak a törcsvári harminczadból fizetését pontosan kiadják*. Gothárd az alakjából és természetéből kivetkőztetett brassai magyar ev. ref. egyház reorganisatiójához, hamvaiból való fölélesztéséhez nagy erélylyel fogott, s ugy látszik, nagy sikerrel járt el. Gothárd halála után egy darabig nem volt a brassai reformátusoknak saját lelkészük, hanem Háromszékről járt be pap nagyobb ünnepélyeken isteni tiszteletre; de ezeket a szász urak boszantották, üldözték s meg is kárositották, legalább ezt következtethetjük az oltalmukra közbelépett Apafinak egy 1677-ben Fogarasból kiadott rendeletéből, mely igy szól: Mivel pedig a mint informáltattunk, bizonyosan azon ecclesiában (brassai) vannak számosan reformata religión levő emberek, kik is lelkiismeretök sérelme nélkül az augustana confessión levő ministerektől az urvacsorával nem élhetnek. Mi is nem akarjuk behunyt szemmel nézni azoknak is lelki szükségüket. Parancsoljuk a sepsi-széki orthodox religiónkban levő senior T. Vásárhelyi Jakab hivünknek, hogy valamikor szoktanak a mi igaz ref. ecclánkban urvacsorát osztani, mindenkor vagy maga menjen be, vagy más becsületes atyafit küldjön be és a hostatban egy reformatus ember házánál szolgáltassa ki az urvacsoráját, hogy éljenek azon református emberek minden alkalmatossággal stb. Azonban a mely igaz predicator becsületes hivünk dispositionk szerint a communiónak kiszolgáltatásában bemegyen a hostatba, se személyében becsteleniteni, annál is inkább háborgatni és semmiben kárositani ne merészeljék. A kik egyébként cselekesznek, semmiképpen serio animadvertation-kat el nem kerülvén*.
Lásd a Nemere 1871. évf. levő czikksorozatot.
Már nem csak a szászok, hanem a suprematiára jutott magyar lutheránus papok is, elvett templomuk is akkor a magyar lutheránusoknak adatott át.
Szeli György ekkor Apáczára tétetett át lelkésznek, fiai az apjuk által megkezdett művet folytaták s a szász érdekeket promoveálták, mig unokája a krónikairó Szeli József (előbb brassai iskolamester, később hosszúfalvi, végre brassai lelkész) a barczasági magyarság lutheránus hitre téritését teljesen végrehajtotta.
Gödri Historiájában Gothárd Jánosnak mondja.
A Fogarasban márcz. 29. kelt rendelet igy szól: Ennek előtte esztendőnként a brassai magyar papnak törcsvári harminczadunkból járván 50 ftja, ugyanott a magyar mesternek 25 frtja, kegyelmesen és serio parancsoljuk hűségteknek, hogy a megirt brassai papnak annuatim 50 és az ugyanott levő m. mesternek 25 ftját kiadni el ne mulassza stb.
A brassai ev. ref. levélt. levő eredet után közölve Nemere 1871 évf.
Tehát lelkész és templom nélkül de még is – mint e rendelet mondja – számosan voltak Brassóban még erős calvinisták; kiknek számára ismét lelkes védő és vigasztaló támadt egy másik Gothárdban a fejedelem által oda küldött Gothárd Jánosban, ki ugy látszik, az eltántorodottakat is nagyrészt visszatéritette, minek következtében 1679-ben a fejedelem a városbeli nagy templomnak visszaadását is elrendelte*. Ezt a szászok nem akarván teljesiteni, a fejedelem uj templom épitését rendelte el, s még ez évben kiküldötte Nemes János, Mikes Kelemen, és Mikó István fejedelmi biztosokat Brassóba azon rendelettel, hogy az orthodox valláson levőknek templomhelyet nézzenek ki, s az épitést azonnal kezdessék meg; de a brassai tanács ellentmondott s mindenféle kigondolható ürügyek alatt akadályokat görditett annak létesitése elébe. A Gothárd János buzgalma által nagyon felszaporodott ev. reformátusok* látva, hogy a fejedelmi rendeletnek sincs foganatja, s a fejedelmi biztosok se tudnak a vallásszabadságnak érvényt szerezni, a barczai káptalan ujabb üldözései által vérig boszantatva, az ország törvényhozásához folyamodtak és az 1680-i országgyülés május 18-ki ülésében törvénybe iktatta: Hogy a brassai szászok a bolonya-külvárosi ev. reformátusoknak templomot s szabad vallásgyakorlatot engedjenek, hogy a tanács 30 nap alatt templomhelyet jelöljön, s az orthodox valláson levők ezután ne az ágostai, hanem saját papjuknak fizessenek. De se a fejedelem rendeletei, se az országgyülés végzései nem tudták a szegény brassai magyar ev. reformátusokat a szász papság polypként fojtogató karjai közül kiszabaditani; mert a midőn a brassai magyar reformátusok az országgyülés végzésébe megbizva, saját pénzen vásárolt telkükre* templomépitéshez a szükséges fát egybehordották, a tanács azt hallatlan vakmerőséggel összevagdaltatta és elégettette*. Efelett kétségbeesett papjukat a lelkes Gothárd Jánost, éppen a midőn panasztételre Fogarasba menne, a guta megütötte és elhalt*, a szegény nyáj pedig pásztor nélkül maradt a farkasok körmei közt.
Lásd Manuale I. Sartoris Rerum Eccles. sub tit. Corona.
Gödri János Historia Eccl. Hungarica aug. conf. addictae Coronensis czimű kézirati műve (a brassai magyar luth. egyház levéltárában) 4-ik lapján mondja, hogy Gothárd János brassai magyar luth. pap az egész brassai magyarságot calvinista hitre igérte és kezdette tériteni, de a káptalan szemessége által meggátoltatott.
Magok vettek helyet, mert bár az országgyülés elrendelte a tanácsnak, hogy helyet adjon; arra várva nem akartak a templom épitését késlelteni.
Lásd Cserei Mihály Hist. 293 lap és Bod Péter: „Az erdélyi reformatus püspökök életleirása“, 130. lapján.
Lásd Gödri Jánost ugyanott. Azonban Gödri csalódik, midőn Gothárd Jánost calvinistává lett lutheránus papnak mondja, mert calvinista papok igen is lettek lutheránussá, de megforditva nem; mert nem volt rá inger, miután az ilyek nem jutalmat, hanem üldözést és börtönt várhattak.
Ha ily eljárást követtek akkor, a midőn Erdély trónján református fejedelem ült, midőn az ország törvényhozása védőleg lépett közbe, midőn teljes vallásszabadság uralgott Erdélyben: képzelhetjük, minő sors várt a szegény brassai református magyarokra akkor, midőn nemsokára Erdély az osztrák házból való uralkodók alá került, midőn a csak akkor kötött Lipót-hitlevél ellenére az ev. ref. üldözése és irtása – mi a magyarság gyengitésével egyértelmű volt – országszerte mindenütt czélba vétetett, s midőn a már előbb is hatalmaskodó brassai tanács és papság teljesen szabad kezet nyert a már addig is végtelenül gyötrött brassai reformátusok kiküszöbölése vagy beolvasztására. Mert azon korban a vallás erősebb tényező levén a nemzetiségnél, Brassóban a lutheránussá létel körülbelől egyértelmű volt a szászszá létellel. Ez levén elérendő czélja a circumspectusoknak, mindent elkövettek, hogy a magyar nemzetiséggel magukat assimilált ev. reformátusok lételét lehetetlenné tegyék. Valóban bámulnunk lehet, hogy ezen többé senki által nem védett, jogaiban senki által meg nem tartott hitfelekezet, ha megfogyatkozva bár, de a százados üldözéssel szemben még is fenn tudta magát tartani; de csak tengődésszerűleg mert pap és templom nélkül, s senkitől többé pártfogoltatva, kitartásra buzditva nem levén, lelkök szilárdsága megtört, s egy részük lutheránussá, nagyobb részük katholikussá lett; a kevés megmaradtak* mint vendégek a magyar lutheránus templomba jártak, hol külön padban ültek két szásznak gyámkodó felügyelete alatt. Az 1719-ki pestis alatt annyira elhaltak, hogy lételük minden nyoma elenyészett s az ezt követett 40 év alatt semmi legcsekélyebb emlités sem tétetik róluk. Pedig az életképes csira a keblek szentélyében megtartatott a jövő számára, s 1760 körül ismét életjelt adnak, mikor számuk az ujabb székely betelepültek által, annyira szaporodott, hogy a négy sátoros ünnep alatt Háromszékről ismét pap kezdett hozzájuk bejárni, mit 1761-ben a barczai szász káptalan megtiltott, mignem többszöri kérelmezésre a kormányszék a brassai tanácsnak megrendelte, hogy a reform. lelkészeket ünnepek alkalmával való bemenetelben ne gátolja; ennek – ugy látszik – nem volt hatása a csökönyös szászokra, mert a kormányszéknek egy 1764. márczius 17-ről napozott, a brassai szász főpaphoz intézett szelid átiratára találunk, melyben előrebocsátván, hogy a Bolonya külvárosban lakozó helvét hitüek korábban élvezett szabad vallásgyakorlatukban megháborittattak; megrendeli tehát, hogy ha valamely fontos akadály nem ellenzi, szabad vallásgyakorlatukban továbbra is megtartassanak. A fontos akadály azonban meg volt: a szász papság vétkes türelmetlenségében, s a helvét hitűek minden módon való kiküszöbölési törekvésében, mi egyértelmű volt Brassó magyarságának kiirtásával. És az ármány, jogtiprás és erőszakoskodás viharának hullámcsapkodásai közepette mégis fennállott nemzetiségünknek e sziklaszála; elnyomni igen, de megsemmisiteni, egészen elnémitani nem tudták, a 84 év óta templom és lelkész nélkül tengődők 1783 tájat ismét önszervezésre és egyházépitésre kezdettek gondolni; egy lelkes Mentorra találtak Ujvárosi Ist. ügyvédben, ki védelmükre felszólalt, s a templom fölépitésére gyüjteni kezdett; de mivel a begyült összeg nem volt elégséges, a magyar lutheránusoknak akkor tájt ujból épülő – szászokkal közös – bolonyai templomának megnagyitása és kiujjitásához járultak; daczára ezen közreműködésnek még se tudták a szászok által befolyásolt lutheránusoktól megnyerni azt, hogy Háromszékről évenkint négyszer bejövő papjuk a közköltségen ujjitott bolonyai egyházban isteni tiszteletet tartva urvacsorát oszthasson, miért 1785-ben a szász consistoriumhoz folyamodtak, s kifejtvén, hogy bár a bolonyai templom épitéséhez ők is hozzájárultak, még is őket onnan kiszoritják, s urvacsora osztásra magánházhoz utasitják, hol – tekintve azt, hogy a katonaság közt is igen sokan vannak helvét hitűek – megférni nem tudnak; kérik a consistoriumot, hogy urvacsora osztásra bejáró papjuk a bolonyai templomban évenkint legalább négyszer isteni tiszteletet tarthasson. Azonban a lutheránusok – természetesen a szászok sugallatából – ezt semmiként megengedni nem akarták, s a pénzt, mivel a templomujjitáshoz járultak visszaadván, ugy a helvét hitüeket, mint az unitáriusokat* kiutasiták az addig közösen használt egyházból*.
Kiknek számát Gödri 12 családra teszi.
Az unitáriusok, kiknek egyház községét már 1625-ben megsemmisité keserüi Dajka ref. püspök, nem enyésztek el, hanem Háromszékről szintén bejáró papjuk átal buzditva fenntarták magukat, s 1785-ben még vagy száz lelket számláltak. 1786-ban ők is kérték a lutheránusokat, hogy évenkint egyszer urvacsorát vehessenek a bolonyai templomban; de ezt is megtagadták s csak a temetkezést és dijért való harangozást engedték meg, miért az unitáriusok is a helvét hitüekhez mentek a kórháztemplomba.
Lásd Gödri Hist. 153. s köv. lapjain.
Ebből nagy zavar támadt, Ujvárosi közbenjárására a főkormányszék is, még pedig a reformátusokat pártolólag beleszólott; s a barczai szász consistorium kénytelen volt ez év végével (1785) a pusztán álló kórház-templomot a helvéthitüeknek átengedni, azon megszoritó kikötéssel, hogy évenkint csak négyszer tarthatnak isteni tiszteletet*. Tehát egy századon át huzódott üldözés után találtak, ha ideiglenesen is egy pontot, hol megállapodhattak, s az önszervezkedés müvét megkezdhették. A kórház temploma omladozó állapotban levén s különben is csak ideiglenesen és megszoritással levén átengedve, a jelen század elején ismét fölmerült a templomépités szükségességének kérdése. 1803-ban gyűjtenek már e czélra, 1805-ben a tanácshoz templomhelyért folyamodnak, ez az engedélyt a templomépités és paptartásra szükségelt alap kimutatásától tette függővé; a gyüjtés és kéregetés ismét folyt s 1807-ben némi alapot kimutatván, a templomhely és épitési engedélyért ismét folyamodtak; de a tanács az alap elégtelenségét ürügyül használta a megtagadásra. Folyamodásaik a tanács és a kormányszékhez egymást érték, a gubernium a templomhely adást elrendelte, a tanács erre egy tó fenekét jelölte ki, a mit el nem fogadhattak; másodizben a tanács a belváros védfalainak omladozó északnyugati szögerődét: az ugynevezett szijgyártó bástyát ajánlotta, de azon nevetséges kikötéssel, hogy abba a Postarét felől külön bejáratot csináljanak, hogy a fedél és vaskapcsok árát fizessék meg a városnak, hogy annak falait alaposan igazitsák ki, s ha valamikor megszünnének azt templomnak használni, vagy ha a városnak különben szüksége lenne azon bástyára, azt tartoznak minden kártérités nélkül visszabocsátani.
Ekkor állandólag Brassóban lakó ev. református volt 250 lélek; mi a katonaság és a szolgálatban levőkkel együtt ezer lélekre szaporodott.
A speculatió nem volt rosz: kiépittetni a szegény magyarokkal az omladozó, hasznavehetetlen bástyát, vasak és rosz fedélért pénzt zsarolni tőlük, s azután mikor éppen tetszik, kitenni a szüröket onnan. Természetes, hogy ezen előrelátó kegyességet a református hivek el nem fogadhatták*, hanem ujból templomhely adásnak elrendelését esdették a főkormányszéktől; a gubernium ismételten elrendelte a templomhely adást, mire a tanács felirt, hogy már adtak két jó helyet is; a gubernium aztán leszidta a nyakas és kötekedő reformátusokat. Elvégre is átlátták a már évtizedek óta ármányosan kijátszott református magyarok, hogy a tanács készakarva orruknál fogva vonszolja, hogy tehát ezen ármánynak útját elvágják, 1821-ben részint a gyüjtött pénzből, részint kölcsönzött összegből megvették a halpiaczon levő régi táncztermet 8500 v. frton, a termet imaházzá, mellékhelyiségeit lelkészi, mesteri lakul és iskolahelyiségül rendezték be, s 1822-ben lelkészül Szabó Lászlót, mesterül Erős Mózest választották meg.
Lásd Nemere 1871. évfolyam 90. szám és Gödri egyháztört.
Tehát az országgyülés templomhely adásra vonatkozó határozatának soha, a szabad vallásgyakorlatra vonatkozó rendeletének csakis 142 év mulva tudtak Brassó reformátusai érvényt szerezni; ekkor is csak nagy áldozatokkal, s terhes adósságcsinálással vihették ki azt, hogy elvégre saját imaházzal birtak. Hogy az azt előzött másfél század alatt mennyit szenvedett ezen folytonosan zaklatott szegény nép, kitetszik azon valóban megható és magasztos örömből, a mit érzett akkor, midőn végre elérte azon másfél évszázad óta sovárgott perczet, hogy valahára saját nemzetéből való pappal birt, s saját imaházában édes anyanyelvén imádkozhatott. Olyforma érzés volt ez, mint a minőt a zsidó nemzet érzett, midőn hosszas pusztai bujdosása után végre elérkezett az igéret földjére. Ezen emelkedett evangéliumi örömnek találjuk kinyomatát egy kéregető levelükben, melyben hitsorsosaikkal lelkesedésüket tudatják, s adósságaik törlesztésére segélyüket kérik ki. A felszabadulás örömokmánya ez, melyet e népség nemes szenvedése iránti kegyelet és bámulatos kitartása iránti tiszteletből egész terjedelmében ide iktatok, a mint következik:
„Háládatos érzéssel eltölt sziveink még most is örömkönyeket fakasztanak fel bennünk, midőn már ma isten kegyelmességéből elértük azt az óhajtott szempillantást, hogy kevés számból álló, s ugyszólva más vallású nemzet közt megtelepedett, s mindeddig lelkitanitó nélkül való, de szent vallásunkhoz a legtisztább tüzzel égő ev. református gyülekezetünk itten nemes Brassó városában több mint 40 esztendei fáradhatlan igyekezete után az örökkévalónak tiszteletére szent hajlékot találhatott, melyben már szentséges beszédének szövétnekét lobogtatni el is kezdette; de fájdalom, s egyszersmind esdeklő indulattal bátorkodunk… az ur előtt tehetlenségünket, szegénységünket alázatosan fölfedezni, a midőn minden iparkodásunk mellett sem találtunk más módot, hogy a már hitelbe felvett templomunkon fekvő, s erőnket felülmuló nagy sommát lefizessük, hanem ha a jóltevő keresztyéneket. Azért Mghoz folyamodunk stb. Aláirva Hollósi István megyebiró, Tóth György notarius, Török Zsigmond consistor”*.
Egy ily, 1832-ben kelt Cserei Miklós főigazgató tanácsoshoz czímzett kéregető levél meg van Mike Sándornak a kolozsvári muzeum irattárában levő gyüjteményében Az erdélyi helységeket illetők czimű kötetek R betüvel jelzett kötetében.
Adósságterhelt imaházuk már lett volna, megválasztott papjuk s mesterük is volt, de még mindig nem constituálhatták magukat, mert a tanács most sem szűnt meg szőrszálhasogató akadékoskodásaival, s a pap beállitását a fizetési képesség kimutatásától tette függővé, mignem 1840-ben a főkormányszék a kimutatás szükségtelenségét kimondván, valahára lelkészhez jutottak. Ugyanezen évben Bolonya külvárosában szemben a magyar lutheránusok templomával egy puszta telket vásároltak temetkezési helyül, de a hova egy templom épitése már régóta tervbe van véve, azonban templom helyett csak szerény kis torony áll ott, melybe a városban levő imaház harangjai vannak elhelyezve. E tornyot sietve épitették 1857-ben, mert a brassai tanács e helyből is mindenképen ki akarta forgatni, s daczára, hogy a szászok és magyar lutheránusok temetkező helye is e tájon fekszik, az akkori császári Kreisamthoz fordult, s felhozván, hogy ama hely temetkezésre alkalmatlan s a közegészségre káros, kérte, hogy a reformátusokat a külvároson kivüli temetkezésre szoritsa rá. A református hivek, hogy a birtokukból való kizavartatást meggátolják, hirtelen tornyot és szint épitettek oda*. Tornyuk tehát van, de még templomépitéshez szegénységük miatt soha se juthattak*, s még most is a halpiaczi tánczteremből átalakitott imaházban kínlódnak, melybe a nagyon felszaporodott hivek beférni nem tudnak, mert az 1785-ki 250 lélek ma már 1816-ra szaporodott*, s legalább még egy ennyire megy a szolgálatban és katonaságnál levő reformátusok és a szintén azon egyházba járó unitáriusok (138 lélek) száma; imaházuk szűk, papjuk, mesterük és iskolatanitójuk szegényesen van dijazva*; de a lelkes egyházi férfiak, s kiválóan az eddig is oly nagy hazafias érdemeket szerzett, s az irodalom terén is ismeretes lelkészük Molnár János vezetése alatt, ez egyházközség folytonosan halad nagy hivatása felé: a mi a brassai magyarság megmentése, erkölcsi és szellemi fölemelése; mert az ily hosszas vajudások közt uj életre támadt ev. református egyház volt azon szellemi góczpont, a melynél az itteni magyarságnak már-már kihalni indult erkölcsi önérzete, meghidegült szive felmelegedett, s a nemzeti nyelv, műveltség iránti érdeklődése fölébredett; a mi nemcsak közvetlenül ez egyház hiveit ragadá ki az önelhagyás veszélyes lethárgiájából, hanem a mely a Brassót lakó nagyszámú magyar lutheránsuok és katholikusokban is – kik már egészen el voltak szászosodva – fölébreszté a magyarosodás és a nemzeti közműveltség érzetét, s előidézte azt, hogy ma Brassó lakosságából mintegy 9032-en vallják magukat büszkén magyaroknak.
Az itt elmondottakat támogató adatokat lásd a Nemere 1871-ki évf. 87–91. számaiban megjelent czikk. sorozatban, melyeket azon egyház nagyérdemű lelkésze Molnár János az egyház levéltárában levő okmányok nyomán irt és Gödri fennczímzett egyháztört.
Erre már 7000 frt alappal bir az egyházközség ez azonban igen csekély a templomépitésre.
Ezen örvendetes szaporodást a háromszéki székelységnek betelepedése, de az is idézte elő, hogy sok elszászosodott magyar család vissza magyarosodott.
Az egyházi személyeket és tanitót magok a hivek fizetik, mert bár 1860-ban elrendeltetett, hogy a canonica portióból az oláhok s más vallásfelekezetüek is kikapják illetékes részüket, s bár ez iránt folyamodtak is a brassai reformátusok, de kurtán elutasitattak. A brassai egyházközségek Deputirten für Kirchen évenkint 8000 ftot kapnak; de az ev. reformátusokat az ebben való részesedéstől is elzárták; iskolájuk is – bár e czélra nagy összegeket fordit a város – egyszer-másszor kap csak időközi segélyezést, a mi azonban a 120 ftot soha se haladta meg.
