A barczasági oláhok*.
A barczasági oláhok*.
Már másutt indokolva kifejtettem, hogy én e munkám folytán miért használom az „oláh“ elnevezést az ujabb időben felkapott „román“ helyett; itt csak érintem, hogy a „román“ nem egyes népet jelöl, hanem az egész latin fajt magába foglaló összitő fogalom szó, s igy totum pro parte hibásan van alkalmazva; de különben is az mint épitészeti műszó és a regényes fogalmának kifejezésére is használtatván, könnyen fogalomzavart idézhetne elő. Az „oláh“ szóban semminemű megalázó, kicsinyitő, becsmérlő nincsen, mint azt némelyek felhozták, ellenkezőleg az históriai neve e népfajnak, e van használva történelmünkben, törvényeinkben, s már a kegyelet is azt kivánja, hogy továbbra is megtartsuk; de különben a magyar nyelvben nincsen is más alkalmazható kifejezés erre; s valamint a lengyel nem veheti rosz néven tőlünk, hogy igy és nem polszkynak, az olasz, hogy igy és nem „italianonak“, a porosz, hogy igy és nem „Preussenak“ nevezzük magyarul: ekként az oláhok sem vehetik rosz néven, ha őket magyar és nem idegen nevükön szólitjuk és nevezzük, miután nyelvünknek ez az egyedüli correct kifejezése.
A Barczaságon régen is lehettek oláhok, mint az Erdélyben mindenfelé szétszórva fenmaradt dák utódok, hisz már Endre arany bullája is a királyföldi erdőségeket az oláhok és bessenyőkkel való közös használatra engedi át a szászoknak. Ugy látszik, hogy régen a Hétfaluban tömegesen laktak oláhok, kik tán a törökök elől nyomultak ide, mint védettebb helyre; de azok vallási türelmetlenség vagy más okból kiűzettek; ez tetszik ki legalább László királynak egy 1456-ki rendeletéből, melyben felemliti, hogy az esztergomi érsek és korlátnok jelenti, hogy Zentmihalt (Csernátfalu), Nagyfalut (Hosszufalu), Turkestert (Türköst) és Bachfalut (Bácsfalut) régen sismaticus oláhok lakták; de ezek elűzésével e faluk ismét keresztyén kézre jutottak stb.*.
Lásd Benkő Milkovia II. 268 és Kemény Józs. Suppl. Dipl. Tran. IV. 22.
Ezen elűzetés után a Barczán kevés oláh maradhatott, legfölebb azok, kik a szász faluvégeken mint zsellérek és pásztorok voltak megtelepedve, és a havasi tanyákon szétszórva.
A brassai nagy templom (székesegyház) épitésekor az inség által sujtott Bulgáriából sok bolgár jött napszámosnak, s azok az épités folyama alatt egyik külvásorsban meghuzódtak, idővel ideiglenes lakjaikat állandókká tették, s Brassó Bolgárszeg nevű külvárosát alapiták. Később Görögország és Macedoniából is a törökök zsarnoksága elől sokan menekültek Brassóba.
Erdélyben egy nagyon furcsa, az eddigi történeti észleletektől elütő jelenség mutatkozik, az, hogy a műveletlen népelem a műveltebbet magához vonja és absorbeálja; igy a minden tekintetben hátramaradt, régebben lenézett, s különben is magát kevéssé megkedveltetni tudó oláhok egész magyar vidékek lakóit olvasztották be maguk közé.
Sokat gondolkoztam én ezen jelenségen, s elvégre is arra jöttem, hogy ennek oka a vallásban és megtakaritási hajlamban rejlik. Tudjuk, hogy Erdélybe a keresztyénség Byzánczból jött, tehát itt a keleti vallás terjedt el, s maradt meg sok helyt még azután is, hogy Szent-István a római katholicismust hozta be. Az oly magyarok, kik a kezdetlegesen felvett keleti vallást vallották, mind oláhokká lettek, mert e vallás főpapsága oláh volt; továbbá az oláh pap minden más lelkésznél olcsóbb lelki atya, s mivel a katholikus papság hiveit zsarolta, s mindennemű fizetések s dézmákkal túlterhelte, a hivek közül sokan mentek át az olcsóbb oláh paphoz, s mihelyt papot cseréltek, akkor egyszersmind a második embernyomnál (generatio) már nemzetiségüket is elcserélték.
Sokkal könnyebben ment ezen átalakulás a már eredetileg is keleti vallást követő brassai bolgár-görögöknél, kik az oláhországi fejedelmektől istápoltatva, és az oláh főpapságtól való függésüknél fogva minden felsőbb műveltségük daczára is beolvadtak az oláhok közé, s ez vagy 9500 lélekkel szaporitá a barczasági oláhok számát, még pedig igen gazdag és intelligens contingenssel járult ahhoz.
Oláhok még tömegesebben vannak a Hétfaluban és a Törcsvár köri havasi telepitvényes községekben*. Ezek azonban az ujabb időkben húzódtak be a szomszéd Oláhországból; nevezetesen a Hétfaluban a mult század elején kezdett Brassó a faluktól elvett közhelyekre oláhokat telepiteni, a mult század végén ott volt néhány száz család, ma már 11,580 lélekre szaporodott; de nemcsak megszaporodtak, hanem vagyonilag meg is lépesedtek, mert a hétfalusi oláhoknak nagy juhnyájai legelésznek a havasokon, benn Oláh- és Törökországban, ugy hogy van elég olyan hétfalusi oláh, kinek juhait több százezer forint értéket képviselnek. Tökéletesen ez az eset a törcsvári telepitvényesekkel is, II. Ulászló király idejében kevés czigány család lakott ott*, a mult században még néhány száz család vonta meg magát a havasi irtványok közt, ma már 11 telepitvényes községben vagy 8000-ren laknak, ezeknek is nagy nyájaiban van gazdagsága; de minden jóllétük mellett ugy a telepitvényesek, mint a hétfalusi oláhok míveltség tekintetében nagyon hátra vannak maradva, elannyira, hogy az egyházi személyeken kivül alig lehet köztük olyat találni, ki irni tud, s egyáltalában a míveltséghez és polgárosodáshoz hajlamot sem mutatnak, hivatást nem éreznek. Van elég nagy juhos gazda, kinek igen is módjában lenne gyermekeinek iskoláztatása és kiképeztetése; de ők azokat már kis korukban a havasra küldik fel, hol szilajul és vadon nőnek fel, minek elvégre az erkölcsökre is nagyon hátrányos befolyása van, mert az örökös társadalmon kivül való lét, őket a társadalomnak mintegy ellenségeivé teszi, s igen sok bűnnek szülőjévé lesz. Az ily vadonfi nem ismeri a társadalom korlátait, tilalmait és kötelességeit, s minduntalan beleütközik azokba, a pásztoréletnél megszokja a henyességet, a munka nélküli elmerengést, a tunyaságot, a mi annyi rosznak, annyi bűnnek lesz kutforrásává; s midőn élte legszebb szakának havason való eltöltése után elvégre hazatelepedik, munkátlan unalma ráviszi az iszákosságra, s ez aztán verekedésekbe, mit késsel szokván folytatni s természetüknél fogva is nagyon boszuállók levén, igen gyakran gyilkossággal végződik.
Törcsvár és környéke 3 századon át per abusum Brassó vidékéhez volt csatolva, s csak 1863-ban szakadt el és soroztatott Fogaras vidékéhez.
Lásd ezen uralkodónak 1500. kelt ezt kitüntető rendeletét Kemény József Suppl. ad Appar. Epist. II. s tüzetesebben e kötetben Törcsvár leirásánál.
Van még az oláhoknak egy harmadik osztálya: a szász községek faluvégein lakó, leginkább közhelyekre telepitett zsellérféle nép; ezek nagyon sanyarú, elnyomott állapotban vannak, ők a községek valódi igavonói, rajtuk mutatják ki rendesen a faluk durva előljárói hatalmukat, s néha ok nélkül is kinozzák, börtönzik, vasra verik, ide-oda kergetik, falu nevében dolgoztatják; de azért ezek is nagyon szaporodnak, mig a szászok két gyermek-rendszerükkel fogynak, s maholnap igen sok helyt túlszárnyalják a szászok létszámát, s ha a jogegyenlőség testté lesz, mint kell hogy legyen, akkor szász uramék sok helyt túl lesznek szárnyalva; ma számuk 10,393-ra megy.
Ebből látható, hogy a Barczaságon nagy az oláhok létszáma, de vadságuk és műveletlen voltuknál fogva kevés nyomatékkal birnak, s önerejükön soha fel se tudnának emelkedni, azonban szerencséjükre Brassó eloláhosodott görögjei és bolgáraiban egy előretörekvő mívelt osztály birnak, mely magát ma már identificálja az oláhok érdekeivel, nemzetiségével, és halad a cultura terén. Brassóban nagyszerű gymnasiumot, Hosszufaluban felsőbb népiskolát alapitott, hirlapot ad ki és tart fenn, nagy ipar és kereskedelmi tevékenységet fejt ki, s igy előbb-utóbb segíteni fog e nép hátramaradottságán s fel fogja azt rázni tunyaságának és vadságának lethargieus álmából.
Brassó görög-bolgár népe minden időben el volt nyomva a szász civisek által, a közügyek teréről leszoritva, ipara, kereskedelmében akadályozva, zsarolva, túlterhelve. A nemzeti fejedelmek ellenben jeles kiváltságokkal látták el s védték a szászok igazságtalansága és boszantásai ellen. Oltalmazta később még a kormányszék is*, valamint a magyar népben is mindig lovagias védőre talált, innen ezekben a magyarság iránt elismerés, előszeretet, hála élt; a brassói magyarsághoz – mely vele együtt szintén el volt nyomva és mindenből kiküszöbölve – pedig a közös sors, a közös szenvedés és az emancipatio közös vágya és reménye, a testvéri együttérzésnek bensőbb köteléke csatolta, s kifejté az érdekegység összetartó ösztönét és érzelmét. Ezt ugyan 1848-ban sikerült a szászok ármányának megzavarni, s az oszd meg és győzz elv alapján, az oláhokat sikerült a szegény védtelen hétfalusiakra uszitani, vezetni, s azokból sokakat legyilkoltatni; de azután ismét bekövetkezett a közös elnyomatás, melynek előnyét a szász élvezte, de nyomora, fájdalma oláhot és magyart egyiránt sújtott. A közös szenvedés ismét egymáshoz közelité a sanyarú sors részeseit, s midőn Brassó és a 10 falu magyarsága látta, hogy a jogegyenlőség nagy elvei itt lábbal tiportatnak, hogy az alkotmányos korszak is mindent a réginél hagy, s a szászok omnipotentiáját, korunkba be nem illeszthető előjogait fentartja, hogy ők továbbra is jogfosztott politikai páriák: akkor szövetséges után nézett; s örömmel fogadta el a brassai román intelligentia által nyujtott testvéri jobbot. 1871-ben apr. 22-én egy nagyszerű és megható testvéresülési ünnepély tartatott a barczasági magyarok, oláhok és németek* közt, mikor solidaritásba léptek a szászok elnyomási és jogmonopolizálási törekvései ellen; programmot állitottak fel, melyben a népek egyenjogusága, a jogok és terhekben való egyenlő osztozás, s az e hazában élő népfajok közti egyenetlenség megszüntetésének, s ez által a közös kincs, a szabadság biztositásának nagy, üdvhozó elvei kimondattak.
Majd Brassó leirásánál viszontagságos multjokat tüzetesebben fogom tárgyalni.
Nagyon jellemző az, hogy Brassónak 4000-nyi németje a szászoktól elfordult, s azok eljárásáról rosszaló nyilatkozatot adtak ki, melyben kijelenték, hogy a szászok igazságtalanságainak felelősségét magukra venni nem akarván, s a szászoknak semmi oly jó oldalát és tulajdonait, mi reájuk vonzerővel birna, felfedezni nem tudván, a magyarok és románokhoz, kikkel testvéri szeretetben kivánnak élni, csatlakoznak.
Lelkemből ohajtom, hogy a testvéresülés e szent szövetsége tartós legyen, s terjedjen szét a hazában mindenfelé, mert e hazának jövője csak fiai egyetértő szeretetében van biztositva. Kivánom, hogy a szászok is átlássák valahára, hogy a jogegyenlőség e korszakában exclusiv politikájukkal s középkori kiváltságaikkal meg nem állhatnak, hogy az a közszabadsággal össze nem egyeztethető. A midőn ezt átlátják, akkor ők is igyekezni fognak e szövetséggel szemben nem ellenséges állást foglalni, hanem abba belépni; de addig a barczasági magyarok, oláhok és németeknek össze kell tartani, egymást szeretettel támogatni, mert csak igy érvényesithetik jogaikat, s ha a szászok továbbra is hajthatatlanok maradnának, csak igy vehetik kezükbe az ügyek vezetését, mert a 22,000 magyar a 32,660 oláh* és a 4000 német szövetsége oly tekintély, a mely a barczasági 23,000 szásznak imponálni fog, s előbb-utóbb igazságossá lenni kényszeritik; vagy ha nem, akkor el fog következni reájuk is az a sors, mire ők a velük együttélő társnemzeteket oly sok időn át kárhoztatták: a majorizáltatás és háttérbe szorittatás.
Nem értve ide a Törcsvár köri Szunyogszeg és Vledényi 18,000 oláhot, kik ma már nem tartoznak Brassó, hanem Fogaras vidékéhez, bár tájrajzilag azok is a Barczaságot lakják.
