Ismert és ismeretlen fajok
Ismert és ismeretlen fajok
Nem lehet pontosan meghatározni, hányféle élőlény létezik a Földön. A jelenleg leírt fajok száma 1 millió 750 ezer (beletartoznak a növények, állatok, mikrobák). A még ismeretlen (becsült) fajok számát viszont csak „munkaszámként” lehet megadni, s azt is csak a legkülönfélébb becslések átlagaként: mintegy 13,5 millió. Korábban ezt a mennyiséget alacsonyabbnak hitték (3–5 millió), de a viszonylag friss becsült adatok 30 milliós nagyságról tanúskodnak. Ami a leírt fajokat illeti, a nyolcvanas években még csak 1 millió 300 ezer volt a számuk; az 1992-es riói konferencia nagy lendületet adott e téren is, azóta több mint négyszázezer új fajt vettek nyilvántartásba. Az emberek környezetében lévő, különböző ökoszisztémákban látható, ismertebb fajok – növények, madarak, emlősök, halak, hüllők és kétéltűek – az összes fajnak mindössze 3 százalékát alkotják, a kevésbé ismertek – a rovar- és pókfélék, gombafajok, férgek és mikroorganizmusok – alkotják a legnagyobb, 97 százalékot kitevő élőlénycsoportot.
A becslések ilyen nagyfokú pontatlanságának oka a módszertani nehézségekben keresendő, nevezetesen abban, hogy bizonyos ökoszisztémák egyes élőhelyei nehezen elérhetőek a kutatók számára és a kutatások rendkívül időigényesek. Míg egy északi hideg éghajlaton lévő fenyőerdőben nem okoz gondot megvizsgálni az ott élő, hektáronkénti 3-4 fafajt és annak élővilágát, addig a trópusi őserdők roppant faj- és formagazdagságát szinte lehetetlen egyelőre teljesen feltárni. Ott ugyanis egyetlen hektáron akár 50-80 fafaj is megtalálható. Egyes szerzők példaként hozzák fel: egy-egy fa óriási lombozatából, ha gyorsan bénító hatású aeroszollal szedik le a rajta élő rovarok tömegét, kiderül, hogy egyetlen fafaj egyetlen egyedének koronájában akár egyetlen rovarrendből is ezernyi olyan faj élhet, amely erre a fafajra specializálta magát. Az őserdők erősen árnyékoló, zárt lombozatában különleges mikroklíma uralkodik. Sokféle mikroélőhely található, például a leveleken vékony felszíni vízhártya képződik, amely parányi, eddig jórészt ismeretlen élőlények tömegeit rejti. Ugyanígy a fákra felkúszó növények, kéregrepedések, odvak, a fa különböző koronaszintjei és természetesen a gyökérzóna, az avarszint is.
A fajok kialakulása, természetes „életciklusa”. Egyetlen egyed sem tudja mindazt a genetikai változatosságot „befektetni” ivarsejtjeibe, amellyel potenciálisan rendelkezik. Egy adott szülőpár még kevésbé képes annyi utódot létrehozni, amennyi genetikailag – tisztán elméletileg – lehetséges volna. Arra sincs lehetőség, hogy a különböző genetikai információkat hordozó egyedek „tetszés szerint” szaporodhassanak egymással. A genetikai információ továbbadása tehát populációkban történik, nemzedékről nemzedékre. Tagjaik olyan egyedek, amelyek egymással rendszeresen és termékenyen szaporodnak (vagyis egyazon faj konkrét tenyésző népességét alkotják), ezáltal közös génállományuk van. A tenyészőközösség tartós fennmaradásához az kell, hogy az összetartozó egyedek biztonsággal felismerjék egymást, egyúttal meg tudják magukat különböztetni az „idegenektől”, és ez a populáció valamely valamely életközösségben – mint fölérendelt rendszerben – meghatározott funkciójú, helyű és helyzetű részrendszer legyen. Ezek együttes eredménye, hogy a földi élet szaporodási (reproduktív) izolációval elválasztott, önálló és összetartozó genetikai rendszerként működő, diszkrét evolúciós egységekből, fajokból áll. E fajok kialakulnak, elfoglalják helyüket a bioszférában, elszaporodnak és elterjednek, majd elterjedésük beszűkül, szétdarabolódik; átalakulnak, újabb fajokká differenciálódnak vagy elszigetelt maradványfajként élhetik túl a változásokat, amíg ki nem pusztulnak. Nekik is megvan a maguk „életciklusa”.
Mivel a fajok az evolúció egységei, minden egyes faj egyszeri és megismételhetetlen egyediség az élet fejlődéstörténetében. Kipusztulásuk tehát visszafordíthatatlan, korábbi állapotukba vissza nem állíthatók.
A természetes kipusztulási sebesség. A földtörténet során nagyon sok kipusztulási periódus volt. A legutóbbi nagy ilyen időszak a Kréta végére esett, amikor a dinoszauruszok is eltűntek a föld színéről. Akkor azonban a Föld a maitól teljesen eltérő bolygó volt. Grönlandon például pálmafák nőttek, a tengervíz hőmérséklete bizonyos mélységben mintegy 5–10-szer magasabb volt, mint a mai tengervizeké. A mai trópusokénál is melegebb, páradúsabb volt az éghajlat. Az ember kifejlődését talán éppen az tette lehetővé, hogy kipusztultak ezek az állatok, köztük a valaha élt legnagyobb testű szárazföldi lények. Mellettük már akkor is ott élték éjszakai életüket a patkány nagyságú kis emlősök, amelyek egyebek között dinoszaurusz-tojásokat raboltak. Bizonyos fajok megmaradásához, robbanásszerű fejlődéséhez tehát sokszor arra volt szükség, hogy a szaporodásukat korlátozó más fajok kipusztuljanak.
A földörténet alatt tapasztalt kipusztulások sebessége évmilliókban mérhető, ez vonatkozik a dinoszauruszokra is. A különböző fosszíliákból (a földtörténet során élt élőlények maradványaiból) megállapítható, hogy egy-egy faj élettartama átlagosan 5–10 millió év. Ha a 13,5 milliós „munkaszámból” indulunk ki, ezzel a földtörténeti kipusztulási sebességgel – „normális”, azaz ember által nem befolyásolt körülmények között – évente 1–3 faj pusztulna ki. Az egyes csoportok között azonban különbségek vannak, így az emlősök élettartama ennél rövidebb. Minden két évszázadban átlagosan egy emlős faj kipusztulására lehet számítani.
A kipusztulás felgyorsulása. Az emberiség létszámának fokozatos, az utóbbi időszakban robbanásszerű növekedése egyre gyorsabb ütemben foglalja el a teret más fajok elől, megszüntetve, feldarabolva élőhelyeiket, átalakítva az ökoszisztémákat. A „nem természetes”, tehát az emberi tevékenységre visszavezethető fajpusztulás ütemét körülbelül négyszáz évre visszamenőleg lehet megfigyelni (a növényekkel és állatokkal foglalkozó tudományok akkor kezdték el figyelni; igaz, 1600 körül még csak a legfejlettebb élőlényekre, tehát az edényes növényekre és a gerinces állatokra voltak adatok, a többi állatot „féreg” néven egy külön nagy csoportba sorolták). Eszerint 1600 óta 484 állat (gerinces, madár és emlős), 654 növényfaj (virágos növény) pusztult ki. Ez azonban csak „minimumszám”, ennél sokkal több faj tűnhetett el. 1600 és 1810 között 38, 1810 és 1992 között pedig 112 faj pusztult ki a madarakéból és az emlősökéből. Ezekből a számokból is kitűnik: az utóbbi két évszázadban mintegy megháromszorozódott a kipusztulás sebessége.
E kipusztulások legnagyobb része a szigeten élő fajokat és az édesvízi ökoszisztémákat érintette, elsősorban a csendes-óceáni szigetvilágot, amelyet az ember már a történelem előtti időkben benépesített. Magával vitte akkori háziállatait (a macskát, a kutyát a sertést és a nem kívánt patkányt is). Az ottani, elszigetelten élő állatvilágot ezzel nagymértékben károsították.
Az utóbbi évtizedekben észlelt kipusztulások sebessége még inkább meghaladhatja a földtörténet során észlelt sebességet: ezerszeresen-tízezerszeresen meghaladhatja azt.
A valóságos kipusztulási veszély. A Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) által rendszeresen megjelentetett Vörös könyv 1994-es kiadásában közölt adatok szerint a világban veszélyeztetett növény- és állatfajok száma öszesen 31 400, ebből az állatfajoké 5 400, a növényeké pedig 26 ezer. Ma az összes madár 11, az összes emlős 18, az összes hal 5, az összes növény 11 százaléka számít veszélyeztetettnek, vagyis a következő 10–50 évben nagy valószínűséggel kipusztulnak, ha nem születnek hatásos intézkedések ennek megakadályozására.
