A leszakadók
A leszakadók
Néhány éve úgy látszott, hogy Latin-Amerika inkább a felzárkózók sorait erősíti. A földrész kikeveredett az USA erős túlnyomása alól, megszabadult a katonai diktatúráktól, a kontinens nagyobb államaiban ígéretes gazdasági és termelési szerkezetátalakítás indult meg. A szociális kurtításokat előíró világbanki modell beruházási fellendülést hozott, enyhült az adósságteher. Felcsillant a remány, hogy a tőkebehozatalra, olcsó munkaerőre és exportnövelésre alapuló növekedés Latin-Amerikában is az ázsiaihoz hasonló makrogazdasági és szociális fejlődéshez vezet. Valamilyen okból azonban ez egyelőre nem sikerült. A találgatások szerint Ázsia ezen a pályán túl erős versenytárnak bizonyult, ráadásul a latin-amerikaiakból hiányzik a konfuceánus munkakultúra. Az USA „hátsó udvarának” tartott Dél-Amerikába kedvetlenebbül ment az európai tőke, mint az Urálon túlra –az Egyesült Államok pedig Mexikó és Chile kivételével oda se figyelt a térségre. 1990 óta washingtoni külügyminiszter egyetlenegyszer utazott Latin-Amerikába, de pénzt nem vitt magával. Papíron maradtak az összamerikai befektetési és szabadkereskedelmi övezet clintoni tervei is. (A NAFTA csak Kanadát és Mexikót, a későbbiekben még Chilét köti az USA-hoz.)
Bizonyos értelemben a leszakadók közé kerülhet a világ egyik legjólétibb és legirigyeltebb állama, Kanada. A hidegháborús fenyegetés elmúltával az USA északi szomszédjának stratégiai értéke is valamelyest csökkent. A legeurópaibb amerikai országot utolérte az európaiak fő baja, a szociális állam visszahúzásának kényszere. Ebben a helyzetben reálissá vált a két évszázados québeci álom, a francia nyelvű tartomány önállósulása. Tavaly hajszál (néhány ezer szavazat) híján ez be is következett a népszavazáson. Jelenleg úgy néz ki, hogy három év múlva Québectől keletre fektő angol nyelvű része szintén önállósulhat, a nyugati angol tartományok pedig felvételüket kérik az USA-ba.
A szó minden értelmében rettenetes leszakadás fenyegeti fekete Afrikát. A Dél-afrikai Köztársaság, Nigéria (e kettőnek van stratégiai jelentősége a külvilág szemében), valamint Kenya, Zimbabwe, Ghána és Uganda kivételével egyik állam sem képes a tartós fennmaradáshoz szükséges gazdasági fejlődésre. Mintegy harminc ország vegetál az államszervezési, szociális és termelési elmaradottság egyre reménytelenebb állapotában, Szomáliában kormány és közigazgatás sincs. Tizenkét ország gyakorlatilag teljes mértékben külső segélyezésre kényszerül a tömeges éhezés elkerüléséhez. Afrikában gyakorlatilag az összes eddigi külső fejlesztési és támogatási törekvés csődöt mondott. A következő nagyhatalmi rendszer szempontjából ez ugyan teljesen érdektelen, ám alighanem ebből nő ki az ezredforduló utáni legsúlyosabb világprobléma. És nem lesz idő sokáig vitatkozni azon, hogy Afrika éhen halása erkölcsi vagy stratégiai kérdés. Annyi biztos, hogy a közeljövő globálbiztonsági alapkérdése végső soron mégsem csak a nagyhatalmi erőviszonyok alakulása lesz. Hanem az, hogy mennyire sikerül a gazdasági-szociális fejlődés övezeteit tágítani és mekkora lesz az egyes zónák közötti szakadék.
