A feltörekvő középhatalmak
A feltörekvő középhatalmak
Törökország a NATO tagja, ebben az értelemben az atlanti integráció része. Helzyete és nemzeti érdekei azonban jelentősen különböznek a nyugat-európai államokétól. Kultúrálisan a Közel-Kelet iszlám közösségéhez tartozik, gazdaságilag a nyugathoz. Közvetlen érdekütközése van Irakkal és Szíriával (vízkészletek), riválisa Iránnak és Oroszországnak a Fekete- és a Kaszpi-tenger közötti olajgazdag (és olajszállítási csővezeték szempontjából fontos) térségben, egészen a muzulmán hagyományú, volt szovjet Közép-Ázsiáig. A Közel-Kelet több országát potenciálisan felborító rendezetlen válsággóc, a kurd probléma is Törökország számára a legsúlyosabb. (Az önálló Kurdisztán területének nagyobb hányada a jelenlegi török államból szakadna ki.) Nem sokkal jobb a helyzete az európai oldalon sem, ahol csak katonai túlerő alkalmazásával tudja féken tartani Görögországot Ciprus és az Égei-tenger birtoklásának vitájában. Törökország az egyetlen NATO-tagállam, amelynek folyamatos konfliktusa van egy másik NATO-országgal, de a görögök már régen az Európai Unió tagjai. A török tagság azonban késik: az ország a kurdkérdés miatt nem tudja teljesíteni az emberi jogi és politikai normákat, gazdaságilag pedig túl nagy teher lenne az EU-nak. A szorult helyzetben veszélybe kerülhet Törökország iszlámiságának világi alapja, amely a nyugati-muzulmán kapcsolat igazi egyetlen összekötő láncszeme. Az európai vonakodást ismét az amerikai alapérdek ellensúlyozza: Washington számára Törökország nagyon fontos mind az általános egyensúly, mind pedig Irak és Irán fékentartása szempontjából. Ugyanebből az okból Izrael is komoly katonai kapcsolatokat épít ki Ankarával. Bizonyosra vehető, hogy Amerika kikényszeríti Törökország európai befogadását. Ha mégsem sikerül, akkor az USA formailag nem, de gyakorlatilag különlegesen fontos szövetségesévé fogadja Törökországot, ahogy ezt Izraellel tette. Ez a státus már középhatalmisággal jár: az adott ország számíthat a világhatalom támogató vagy legalább is elnéző álláspontjára önálló politikája konfliktusaiban.
Ez a pozíció ma leginkább Izraelt jellemzi. Az amerikai biztonsági garancia és politikai védőernyő birtokában a zsidó állam a világ gazdaságilag legfejlettebb országai közé emelkedett, katonai ereje a legnagyobb a Közel-Keleten. Mozgástere eléri vagy meghaladja a nyugat-európai középhatalmakét. A szovjet támogatás megszűntével az arab államok elfogadták a területért a békéért elvet, belenyugodtak Izrael létezésébe, sőt egyre több arab állam fontos regionális partnernek tartja. Eljött az idő, hogy Izrael egyre kevésbé magyarázhatja jogos önvédelemmel a Biztonsági Tanács határozataival szemben megszállva tartott arab területek birtoklását. A békefolyamat három évvel ezelőtti tényleges beindulásával Izrael „oroszos” válaszút elé került: vagy lemond „történelmi jogú” és hódítással szerzett területeiről és cserébe biztonságos partnerséghez jut – vagy a további szembenállást választja, abban a reményben, hogy végül jobban jár. A kérdésre adott válasz szintén meghatározó elem lesz az új NBSZ-ben. Nyugat-Európa után az amerikai stratégiai érdek is a kiegyezés felé nyomja a zsidó államot.
Bármilyen örvendetes és fontos lenne az átfogó arab-izraeli rendezés, még sikere esetén sem oldaná meg a Közel-Kelet sok más problémáját. Kérdéses a palesztin állam és az arab világ viszonya, a kurd államiság ügye, alapvetően rendezetlen Irak, Szíria és Libanon belső és külső helyzete, válságos Algériáé, ingatag Egyiptomé, Szaúd-Arábiáé és legalább is furcsa a kicsi, gazdag olajállamoké. Irán szinte minden szempontból az útkeresés állapotában kínlódik. A történelmileg megosztott iszlám jó évezrede (!) inkább konfliktusos, mint együttműködéses viszonyban van a nyugattal, amely csak az utóbbi kétszáz esztendőben kerekedett felül. Az olajvagyon módosított, de nem változtatott a „civilizációközi” erőviszonyokon. Valószínűleg túloznak azok, akik az atlanti és a muzulmán világ totális összeütközését jósolják, de az kétségtelen, hogy a probléma a belátható jövőben súlyos globális biztonsági kérdés marad. Az eddigi tapasztalatok szerint a nyugati értékminták erőltetése jobb esetben nem sikerül, rosszabb esetben súlyos konfliktusokat okoz. Az iszlám világ államai szinte kivétel nélkül ellenállnak a szabadpiaci demokrácia nyugati értelmezésének.
A civilizációs különbség még inkább világprobléma lesz a következő időszakban Ázsia változásai és délkeleti részének rohamos gazdasági fejlődése miatt. Itt a várható új középhatalom az egyetlen olyan ázsiai nagy ország lesz, amely többé-kevésbé meghonosította a nyugati mintákat és beilleszkedett a centrumba: Japán. Ám Tokió új helyzetbe kerül. Amerika és Kína, valamint a fejlődés miatt elkerülhetetlen gazdasági és belpolitikai szerkezetváltás eltérő igényei között kell egyensúlyoznia. Németországtól eltérően Japán nem egy nagyobb koalíció részeként, hanem egyedül az USA védett-fogott partnereként ért el világgazdasági vezető szerepet. Washington megvonta a szigetországnak korábban nyújtott piaci-technológiai előnyüket. A gazdasági versenytárssá nőtt Japán amerikai védelemre épülő politikai (ön)korlátozása belátható időn belül véget ér, mégha a szigetország vonakodik is ettől. A katonailag felerősödő Kína láttán Japánnak át kell gondolnia biztonságpolitikáját, egész nagyhatalmi kapcsolatrendszerét. S mivel nincs ázsiai NATO és EU, sőt, nincs ázsiai biztonsági rendszer sem, ez sokkal nehezebbnek ígérkezik, mint a németek számára.
Szerencsére a japánoknak van valamennyi idejük. Kína tényleges katonai nagyhatalommá válásához még legalább harminc jó gazdasági év kell, ami több okból kétséges. Ugyaneddig az orosz veszély feléledésével sem kell számolniuk. Ráadásul Kína (legalábbis addig, amíg reményei szerint katonai paritásra jut Amerikával ázsiai vezető hatalomként) érdekelt a japán–amerikai szövetség fennmaradásában. A műszakilag és gazdaságilag sokkal fejletteb Japán ugyanis – ha magára marad és szükségét látja – Kínánál sokkal gyorsabban építhet ki Ázsiában döntőnek minősülő haderőt. Mivel a szintén milliárdos lélekszámú Indiának, az Amerikában támogatott Pakisztánnak és a százhúszmillió lakosú Indonéziának (a világ legnépesebb muzulmán országa!) hasonló ambíciói vannak, Kína a saját érdekének tartott, meglehetősen gyors fegyverkezési tempójánál is nagyobb hajszára kényszerülne - és emiatt elveszítheti a gazdasági fejlődés futóversenyét. Akkor pedig elveszne legfontosabb stratégiai célja, az önálló világhatalmi szerep kiharcolása. A következő NBSZ-ben egyelőre a feltörekvő középhatalmak sorában marad a világ legnépesebb országa - a többi unokáink gondja lesz.
Az viszont korábban, legfeljebb húsz-huszonöt éven belül válhat stratégiai jelentőségűvé, hogy Kína és Délkelet-Ázsia termelési volumene és exportképessége meghaladja Európáét. Még gyorsabban kiderülhet, hogy az USA számára az ázsiai piac nagyobb, a gazdasági kapcsolat fontosabb, mint az európai. Egyes húzóágazatokban (számítástechnikai és szórakoztató elektronika, autó- és könnyűipar, pénzügyi szolgáltatások) Ázsia előbb a tömegtermelésben, ma már a minőségi termékek és a fejlesztés piacán is megelőzni látszik Európát. Ázsia legnagyobb lemaradása a fizikai és a politikai infrastruktúra terén van (utak, távközlés, nem elnyomóan, hanem demokratikusan stabil rendszerek), de a gyors profit jelentősége miatt a külföldről érkező működőtőke 85 százaléka (!) ide irányul. A fejlődés kétségtelen szociális eredményei óriási mértékű középosztályosodáshoz vezetnek, a lakosság amúgy is nagy – ez tovább növeli belső és külső termelők rendelkezésére álló fizetőképes keresletet. Nyugat-Európában ugyanez stagnál, földrészünk keleti részén pedig zsugorodik. Ha a tőkemozgási és a gazdasági trendek döntenek, akkor Európa világvezető kontinensből végképp stratégiai „középhatalommá” süllyed.
