4. A magyar kutatás-fejlesztés finanszírozása
4. A magyar kutatás-fejlesztés finanszírozása
A magyarországi kutatás-fejlesztési ráfordítások összege a nyolcvanas évek közepéig folyamatosan nőtt, sőt a növekedés üteme mindig meghaladta a GDP növekedésének ütemét. Ettől kezdve azonban zuhanásszerű csökkenés kezdődött. A K+F-ráfordítások összege 1996-ban 43 milliárd forintot tett ki, ami az előző évi összeget folyó áron számolva csupán 5 százalékkal haladta meg. A ráfordítások GDP-hez viszonyított aránya az 1990. évi 1,61-ről 0,77 százalékra zuhant vissza. Összehasonlításképp az OECD európai országainak átlaga már 1985-ben elérte a 2 százalékot, s a jelenlegi magyar arány az akkori Izland és Írország adatainak felel meg. A csökkenés nem egyformán érinti a különböző K+F-területeket, illetve intézményeket. A változások leginkább a műszaki tudományokat és a fejlesztési tevékenységet sújtják. 1994-es adatok szerint a felsőoktatási kutatóhelyek ráfordításai 1988-hoz viszonyítva reálértéken csak 17 százalékkal, a kutatóintézeteké 56 százalékkal, míg a vállalati kutatóhelyeké 70 százalékkal estek vissza.
A kutatási, fejlesztési ráfordítások legfőbb forrása az állami költségvetés volt. Az elmúlt évek során csak az állami költségvetési forrás növekedése akadályozta meg a kutatási hálózat összeomlását. A költségvetési forrás részesedése a K+F finanszírozásában 64-65 százalékra nőtt. Ilyen vagy ennél nagyobb állami szerepvállalást csak a felzárkózni igyekvő OECD országokban (Portugália 65,6, Görögország 67.9 százalékot) találunk. A vállalkozások K+F-célra fordított saját összegei csupán mintegy kétötöd részt tettek ki. A további forrásokból származó ráfordítások 1990 óta megháromszorozódtak, bár összegük 1995-ben együttesen is csak 7 milliárd forint volt. Ezen belül az elkülönített állami pénzalapok kétszeresére, az egyéb hazai források (pénzintézetek, alapítványok stb.) háromszorosára emelkedtek. Külföldi vagy nemzetközi szervezetek is egyre hatékonyabb szerepet játszanak a hazai K+F-tevékenység támogatásában, arányuk az összes ráfordításból 1995-ben elérte a 4,7 százalékot. A hazai nonprofit szektor kutatástámogatási szerepe még igen gyenge. Az 1994 elején működött 11 884 alapítvány közül csupán 5,5 százalék támogatta valamilyen formában a K+F-tevékenységet és a felsőoktatást. Ez körülbelül 650 alapítványt jelentett. 1994-ben például 40 nagy alapítvány, köztük néhány jelentős külföldi pl. Soros, Fulbright, Sasakawa) összesen 1,1 milliárd forintot tudott adományozni kutatásra és felsőoktatásra. A K+F területén létrejöttek nagy alapítványi együttesek, úgynevezett burokalapítványok is, amelyekhez ma már több kis alapítvány, alapítványi felsőfokú intézet és kutatóintézet is tartozik. Ezek közül a legjelentősebb a német Fraunhofer típusú intézetek mintájára létrejött Bay Zoltán Alapítvány és ennek kutatóintézet-hálózata.
Az állami finanszírozáson belül a kutatóintézmények és a felsőoktatási kutatóhelyek fenntartási költségeinek fedezetére az alapellátás szolgál, melyet a költségvetés az egyes tárcák, illetve a Magyar Tudományos Akadémia számára oszt ki. Ugyancsak fontos szerepet játszanak azok a témafinanszírozásra szolgáló, korábban elkülönítetten kezelt, állami pénzalapként működő nagy kutatástámogató pályázati rendszerek, illetve alapok, amelyeket a költségvetés 1996-tól az egyes tárcák felelősségéhez rendelt. Ezek az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) kivételével elvesztették a rájuk vonatkozó önálló törvényes megalapozottságukat is.
Az alapkutatásokat támogató (de a tudományos eredmények létrejöttét elősegítő infrastruktúra fejlesztésére is felhasználható) 1986-tól működő OTKA vezető testülete az OTKA Bizottság, amely elnökből, két alelnökből (egyikükre a Magyar Felsőoktatási Egyesületek Szövetsége, a másikra az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa tesz javaslatot a kormánynak) és 17 tagból áll. A pályázatok megközelítőleg tíz hónapig tartó elbírálását három (25–35 tagú) szakterületi kollégium keretében független opponensek és szakzsűrik végzik. A zsűrik és a kollégiumok összetétele háromévenként változik. Az OTKA felügyeletét a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára látja el. Az OTKA rendelkezésére 1995-ben és 1996-ban egyaránt 1,7 milliárd forint állt, 1997-ben ez az összeg 2 milliárd forintra nőtt.
A Parlament 1996-ban elfogadta a kormány javaslatát és 120 millió forintos összeggel létrehozta az Akadémiai Kutatási Pályázatot (AKP). Ennek célja a magas színvonalű tudományos kutatás támogatása és felzárkóztatása a nemzetközi irányzatokhoz. Az AKP legfőbb testülete a 9 tagú stratégiai döntéshozó tanács, amelynek élén az MTA elnöke áll, titkára az MTA főtitkárhelyettese, tagjai pedig az Akadémia három küldöttén kívül az MKM, az FM, a Népjóléti Minisztérium és az OMFB egy-egy delegátusa. Az 1996. évi első – kiemelt témák megjelölése nélküli – pályázati forduló meghatározó szempontja az interdiszciplinaritás előmozdítása és a pénzek elaprózásának elkerülése volt. A pályázatok elbírálását az MTA tudományos osztályainak bevonásával a szakmai kollégium végzi, amelynek elnöke az MTA főtitkára, társelnöke az Akadémia alelnöke. Tagjai az akadémiai tudományos osztályok, valamint az AKT kuratóriumai által küldött képviselők, tudományterületenként egy-egy fő.
A Művelődési és Közoktatási Minisztérium felügyeli az egyetemeken folyó kutatás számára is nyitott Felsőoktatási Fejlesztési Alapprogramok pénzeit. A pályázatok kiírását, a prioritások kitűzését, a nyertesek kiválasztását a 15 tagú FEFA bizottság végzi. A pénzeszközök felhasználása a legelőnyösebb ajánlat alapján történik, ugyanakkor a megvalósítás szakmai felelőssége a nyertes intézményeké. A FEFA finanszírozására 1996-ban világbanki kölcsönszerződés alapján 66,7 millió dollár és a kölcsönhöz kapcsolódó, legalább ugyanekkora hazai forrás állt rendelkezésre. A kölcsönt a költségvetés fizeti vissza meghatározott idő alatt. A Központi Műszaki Fejlesztési Alapprogram (KMÜFA) az alkalmazott kutatás és kísérleti fejlesztés, valamint a K+F-infrastruktúra állami támogatásának közvetlen eszköze. Ezzel az alappal az azt kezelő Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságot felügyelő Ipari és Kereskedelmi Minisztérium rendelkezik. Az OMFB a KMÜFA felhasználását nyilvános pályázati rendszereken keresztül végzi. A KMÜFA összege tíz év alatt 10 milliárd forintról alig 3 milliárd forintra csökkent. A pályázatok elbírálásának közbülső lépései különböző szakértői kuratóriumok segítségével zajlanak. A végső döntéshozó szerv a legfeljebb 15 tagú OTKA Tanács. Ennek tagjaira az ipari miniszter az érdekelt tárcák vezető tisztségviselői, valamint a K+F szakmai és érdek-képviseleti szervezeteinek javaslatait figyelembe véve, független szakértők köréből tesz javaslatot. A kormányzatot képviselő tagok száma azonban nem érheti el a testület összlétszámának felét.
A különböző minisztériumok kutatástámogatási pénzalapjainak elkülönített jellegét az 1992-es államháztartási törvény megszüntette, ezért ezek azóta csupán kiemelt feladatokként szerepelnek a tárcák költségvetésében. Az 1996-os költségvetésben ilyen volt a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium 100 millió forintos, kutatási feladatokra szolgáló alapja, a Földművelési Minisztérium 182 millió forintos, agrárkutatási feladatok támogatására szolgáló alapja, valamint a Művelődési és Közoktatási Minisztérium kutatási alapja. A Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium kutatás-fejlesztés címén elkülönített 100 millió forintja, valamint a Népjóléti Minisztérium korábban kutatások támogatására rendszeresített, mintegy 120 millió forintja azonban az 1996-os költségvetésben már nem volt egyértelműen beazonosítható. A megmaradt öt elkülönített állami pénzalap (Útalap, Vízügyi Alap, Munkaerő-piaci Alap, Nemzeti Kulturális Alap, Központi Környezetvédelmi Alap) közül csak a Vízügyi Alap nevezett meg 100 millió forintot K+F-munkák céljaira.
Az államháztartási kiadásoknak nem egészen egy százaléka szolgál a kutatási és fejlesztési ráfordítások pénzügyi forrásaként. A ráfordítások kétötödét a vállalkozási kutató-fejlesztő helyeken használták fel. A vállalkozási szektor ráfordításainak háromnegyede a feldolgozóiparba, egyhatoda mezőgazdasági szektorba jutott, a fennmaradó nem egészen tíz százalékon osztozott a többi terület. A felsőoktatási kutatóhelyek K+F-támogatása a GDP-hez képest nem változott olyan drasztikusan, mint az összes hazai K+F-ráfordítás: 1989 és 1994 között 0,26 százalékról 0,22 százalékra csökkent. A felsőoktatásnak a hazai K+F-forrásokból való részesedése a fenti időszakban 13,2-ről 25,5 százalékra emelkedett, ez azonban ötvenszázalékos reálérték-csökkenést takar, és messze nem fejezi ki a felsőoktatási kutatásnak a hazai K+F-területen elért 60-70 százalékos súlyát. Az 1997-es költségvetésben a felsőoktatási kutatás támogatására 1,6 milliárd forintot irányoztak elő.
A kutató-fejlesztő intézetek és a felsőoktatási kutatóhelyek a fenti összegeken kívül tudományos célú szolgáltatásra 1113,.8 millió forintot (az 1990. évinek 168-5 százalékát), termelő tevékenységre 720 millió forintot (az 1990. évinek 24,5 százalékát) fordították. A ráfordításokon belül öt év alatt alapvetően megváltozott a tevékenység-típusok megoszlása. Az alap- és alkalmazott kutatások 1990. évi kétötödös aránya 1995-re kétharmadára emelkedett, míg a kísérleti fejlesztésre felhasznált összegek 56-ról 35,7 százalékra mérséklődtek. A pályázati úton elnyerhető – 1997-ben mintegy 800 millió forint összegű – kutatástámogatási forrás elosztásáról a tárca által létrehozott 11 tagú kuratórium dönt.
Az 1995. évi 42,3 milliárd forint K+F-ráfordítás 11,7 százaléka (4,7 milliárd forint) beruházásra szolgált. Ez az összeg folyó áron számolva 42,1 százalékkal volt magasabb az 1990. évinél, de a nemzetgazdasági beruházásokból így is csak 0,5 százalékkal részesedett. A beruházások jelentős része, 79,5 százaléka a gép- és műszerbeszerzés volt, amelynek több mint kétharmadából importgépeket vásároltak, de ez lényegesen nem változtatta meg a kutatóhelyek korszerűtlen gép- és műszerállományát. Építésre, bővítésre 422 millió forintot, az összes beruházás 9 százalékát költötték.
