Sajtótörvények
Sajtótörvények
Angliában 1662-ben a Licensing Act királyi joggá nyilvánítja a hírközlést. 1664-ben Milton Areopagitica c. munkájában sajtószabadságot követel. 1695-ben hatályon kívül helyezik a Licensing Act-et, s törvénybe iktatják a sajtószabadságot.
Franciaországban az 1789-es Emberi Jogok Deklarációja rögzíti a sajtósazbadság elveit. Az 1793-as köztársasági alkotmány kimondja a gondolat-, szólás- és sajtószabadságot.
1848-ban több európai országban iktatják törvénybe a sajtószabadságot. Luxemburgban 1848. márc. 20-án törlik el a cenzúrát. Az 1848-as magyar sajtótörvény bevezetője kimondja: „Mindenkinek joga van sajtó útján közölni nézeteit.” Az 1848-as forradalmak leverése után Európa sok országában ismét bevezetik a cenzúrát, majd a század vége felé eltörlik. Franciaországban az 1881-es sajtótörvény deklarálja a sajtószabadságot.
Magyarországon 1914-ben, 1938-ban és 1986-ban hoztak sajtótörvényt. Az 1990-es változások után ismét szükségessé vált az írott sajtó és az audiovizuális média működési szabályainak, jogainak törvényes deklarálása és rendezése.
1983-ban az UNESCO nyilatkozatban szögezte le: „A véleménynyilvánítás szabadsága, a kifejezés szabadsága az emberi jogok integráns része.”
A 80-as évek végén sok országban, elsősorban a fejlett tőkés országokban a sajtó, a rádió és a televízió ismét a törvényhozás vitáinak középpontjába került: a tulajdonviszonyok változása, a sajtó kevés kézben való koncentrálódása, a hirdetések dömpingje, a műholdas műsorszórás szabályozást igényelt. Több országban – így Nagy-Britanniában – a kormány új törvénnyel akarta megőrizni monopóliumát a rádió és a tévé felett. A szocialista tömb széthullása olyan mélyreható társadalmi, politikai, gazdasági változásokat okozott, s ezek oly mértékben hatottak ki a sajtóra, hogy a törvényhozás nem volt képes ezekhez igazodni. Az új törvénytervezetek viták kereszttüzében állnak.
1990-ben a fejlett országokban elfogadott sajtótörvények többsége a tévé felügyeletét szabályozta.
Ausztriában az 1990-es törvény liberalizálja az elektronikus sajtót; létrehozza az ORF (osztrák rádió és tévé) kuratóriumát, amely 9 tartomány és több társadalmi szervezet 35 tagjából áll. A törvény napi 60 perc hirdetést engedélyez.
Belgiumban az alkotmány külön cikkelye mondja ki a sajtószabadságot. Cenzúra nincs. 1987-ben külön médiatörvényt hoztak. Ez kimondja, hogy országos tévécsatornán nyelvi közösségenként legfeljebb egy jogi személy tehessen közzé hirdetést. A körzeti rádiókban a hirdetést óránként 7 percben maximálták. A reklámot világosan el kell határolni a műsoroktól. A hirdetésnek nem lehet politikai, vallási, szakszervezeti, ideológiai, filozófiai tartalma, ill. jellege.
Dániában 1989 óta új törvény engedélyezi, hogy a helyi, körzeti rádió- és tévéállomások hirdetéseket sugározzanak. Az írott sajtóban elkövetett bármely vétségért a főszerkesztő (és nem a kiadó) felelős. Törvény biztosítja a válasz jogát és a sajtótanács működését. A tanácsban – a korábbi gyakorlattól eltérően – újságírók is részt vesznek.
Dél-Koreában a régóta ígért új sajtótörvény helyett még az újságíró-szövetség etikai bizottsága ügyel arra, hogy tiszteletben tartsák a sajtószabadságot. A kormány ígéri a korábbi – korlátozó – sajtótörvény visszavonását.
Egyesült Államok: a rádió- és tévétársaságok működési engedélyét meghatározott időre adják. Az állampolgárnak, a hatóságoknak joguk van kifogást emelni, pl. ízlésrombolás címén a lakóhelyükön, illetékességi területükön működő rádió- vagy tévéállomások ellen. A sajtót a törvény kötelezi, hogy minden tényt két, egymástól független forrásból ellenőrizzen.
Finnországban a 30-as évektől a rádió állami monopólium, és törvény tiltotta a reklámot. Az 50-es évektől a tévé is állami monopólium, de a törvény engedélyezte a reklámot: az nem haladhatja meg az összadásidő 9%-át. 1985-től törvény engedélyezi a rádióreklámot is, de csak a magánkézen lévő helyi adókban.
Franciaországban egy 1981-es törvény leszögezi a sajtó, a kiadás szabadását, az igazgató-kiadó felelősségét. A sajtó mentes az adminisztratív ellenőrzésektől. Az 1986-os sajtótörvény megtiltja a hamis vagy álnéven bejegyzett sajót-, rádió-, tévétulajdont; kötelezi a sajtót bizonyos információk közlésére; korlátozza az egy kézben összpontosítható sajtótulajdont. A nemzeti napisajtó legfeljebb 30%-a lehet – közvetve vagy közvetlenül – egy jogi személy vagy csoport tulajdona.
Görögországban 1987-ben törvényt hoztak a kereskedelmi rádiókról. 1988-tól törvény kötelez minden laptulajdonost teljes vagyonbevallásra. Ezt 1989-ben kiegészítették: a rádió- és laptulajdonosok kötelesek nyilatkozatot tenni arról, hogy vásárlásaikat milyen eszközökből finanszírozták. (A kiváltó ok: Koszkotasz bankár 1989-ben kirobbant botránya. A bankár sikkasztott pénzből vásárolt 3 napilapot és 4 hetilapot.) Az 1987-es audiovizuális törvény az összműsoridő 8%-ában, ill. óránként legfeljebb 10 percben maximálja a reklámot. Ezt eddig nem sikerült betartatni.
Hollandiában a 60-as évek végén hozott médiatörvény tiltotta a kereskedelmi rádió- és tévéadók létrehozását. 1967-től korlátozott arányban engedélyezték a rádióreklámokat. Az 1990-es médiatörvény engedélyezi a reklámot a kábeltévékben; kimondja, hogy az írott sajtót anyagilag kárpótolni kell a rádió- és tévéreklámok miatt elszenvedett veszteségeiért.
India sajtótörvénye a sajtót szolgáltatásnak tekinti. A kiadók és újságírók szerint ez a megközelítés a cenzúra burkolt formáját jelenti. A 80-as évek végén a kormány ezt a törvényt erősíteni akarta, de meghiúsították. Érvényes viszont az a törvény, amely szerint a sajtó bérezését a kormány állapítja meg.
Izraelben a kiadók etikai kódexe szabályozza az írott sajtót. Kiadók és újságírók közös szervezete a sajtótanács; szervezik a hirdetők tanácsát. Törvény tiltja a televízióban a kereskedelmi hirdetést. Kormányrendelet mentesíti a sajtót a vámkötelezettségek alól.
Japán új sajtótörvénye kimondja a férfiak és a nők esélyegyenlőségét. (A japán sajtó 66 ezer alkalmazottja között korábban mindössze 4368 nő volt, részben azért, mert törvény tiltotta a női munkát este 10 óra után. Ezt eltörölték. A sajtóba újonnan felvettek között még nem számottevően, de már magasabb a nők aránya.)
Nagy-Britanniában 1990-ben a kormány törvénybe akarta iktatni a válasz jogát. Ezt a parlament elutasította. Indok: gyakorlatilag lehetővé tette volna a kormány számára a sajtó ellenőrzését. Leszavazták azt a törvényjavaslatot is, amely meg akarta tiltani a kereszttulajdont (lapok és helyi rádiók közös tulajdonát).
Németország: az egyesülés előtt az NKD-ban újság, rádió- vagy tévéállomás nem lehetett magánkézen. A sajtó állami monopóliumát törvény írta elő. Az NSZK sajtótörvénye szerint egy-egy jogi személy tulajdonában lehetett az írott sajtó max. 30%-a; magánszemély legfeljebb egy tévé- vagy rádióállomást birtokolhatott.
Norvégia 1989-es sajtótörvénye kimondja, hogy szubvencionálni kell az anyagi nehézségekkel küzdő lapokat, hogy „fenntartsák a norvég sajtó sokféleségét”.
Portugália 1974-es államosítás törvénye nacionalizálta a sajtó 70%-át (amely korábban bankok tulajdonában volt). 1989-ben denacionalizáló törvényt fogadtak el. Jelenleg (még) törvény mentesíti a sajtót a többletértékadótól, de ez összeférhetetlen a többi közös piaci ország gyakorlatával, így a közeljövőben valószínűleg megvonják ezt a kedvezményt.
Spanyolországban az 1978-as alkotmány 20. cikkelye kimondja a szólás és véleménynyilvánítás szabadságát.
Szovjetunió: a cenzúrát hivatalosan eltörölték. A sajtóirányítás gyakorlata megváltozott. A decentralizáció, a köztársaságok elszakadási törekvései miatt új, központi sajtótörvény nem várható.
