Nemzetközi összefogás az ózonréteg védelmére
Nemzetközi összefogás az ózonréteg védelmére
Amikor 1974-ben F. S. Rowland elsőként felhívta a figyelmet arra, hogy a hosszú légköri tartózkodási idejű halogénezett szénhidrogének veszélyeztetik az ózonréteget, az USA környezetvédelmi hivatala azonnal akciót kezdeményezett a freonfelhasználás csökkentésére, elsősorban az aeroszolos hajtógázok területén. Példájukat több európai ország követte, különösen a környezetvédelem terén élen járó Svédország, Norvégia és Hollandia. A műanyag-habosítás és más új felhasználási területek térhódításával azonban a freonok és a halonok felhasználása – a 70-es évek közepe utáni megtorpanást követően – ismét világszerte meredeken ívelt felfelé s a 80-as évek közepére már meghaladta az 1,1 millió tonnát.
Bár a magas légkörben lejátszódó ózonlebontó folyamatok hatásmechanizmusát s a földi életre gyakorolt hatásait illetően még sok volt a hiányosság és ellentmondás, a globális veszélyeztetés kockázatára tekintettel az UNEP (ENSZ Környezeti Program) egy keretegyezményt készített elő a sztratoszferikus ózonréteg védelmére. Ezt Bécsben 1985. márc. 22-én bocsátották aláírásra. Az egyezményhez csatlakozók vállalták a részvételt a nemzetközileg összehangolt megfigyelési és kutatási programokban, valamint lehetőségeik szerint intézkedések hozását az ózonréteg-károsító anyagok felhasználásának mérséklésére.
Egyidejűleg felgyorsult a helyettesítő anyagok és új technológiák kifejlesztése. Az egyezmény hatálybalépése, valamint az antarktiszi ózonlyuk felfedezése és évtizedes növekedési trendjének kimutatása után az UNEP 1986. dec. elejére nemzetközi munkacsoportot hívott össze a bécsi egyezmény kötelező jellegű jegyzőkönyvének kidolgozására, az ózonréteg-károsító anyagok gyártásának, kereskedelmének és felhasználásának mielőbbi korlátozására. A munkacsoport mintegy 2 hónapos időközökben megtartott 4 ülésén viszonylag lassú előrehaladást értek el, főként a fejlett és a fejlődő országok gazdasági helyzetéből adódó érdekkülönbségek miatt. A sietségben – a keretegyezmény azon előírását figyelmen kívül hagyva, hogy bármely jegyőkönyv végleges szövegét legalább 6 hónappal az aláírás előtt el kell küldeni a kormányoknak – 1987. szept. közepére egy diplomáciai szintű értekezletet hívtak össze Montrealban, s ott egy számos elemében új (információnk szerint USA-szakértők által véglegesített) szöveget terjesztettek elő. A jegyzőkönyv előírja a mellékletében feltüntetett anyagok 1986. bázisévi felhasználására és gyártására vonatkozó nemzeti adatszolgáltatást, az 5 CFC-vegyület felhasználásának a hatálybalépést követő évtől a bézisév szintjére történő visszaállítását, majd 1993-ra 20%-os, 1988-ra 50%-os csökkentését, továbbá 3 halonvegyület enyhébb korlátozását. A jegyzőkönyv figyelembe veszi a szabályozásba vont anyagokat gyártók alapvető érdekeit, s mérsékeltebb csökkentési ütemet enged meg az évente 0,3 kg/fő mennyiségnél kevesebbet felhasználó fejlődő országok számára. Fokozatos megkülönböztető intézkedéseket is tartalmaz az egyezményhez nem csatlakozó országokkal szemben, a hatálybalépést követő évtől (1990) a szabályozott anyagok aláírók és nem csatlakozók közötti export-importját illetően. (Ezt később a szabályozott anyagot nem tartalmazó, de annak felhasználásával előállított termékekre is kiterjesztik.)
A montreali jegyzőkönyvet a helyszínen 27 ország írta alá, s 1989 jan. 1-jén lépett hatályba, a meghatározott számú ratifikálási okirat ENSZ-főtitkárnál történt letétbe helyezése után.
Az ózonréteg védelmét célzó nemzetközi akció erősítésére és ebben a kormányok felelősségének a tudatosítására Nagy-Britannia kormánya magas szintű értekezletet szervezett 1989. márc. 5–7. között Londonban. Ezen 123 ország és az EGK vett részt, 80 ország – köztük Magyarország – miniszteri szinten képviseltette magát. Az értekezleten hangsúlyozták az ózonréteg veszélyeztetettségének a fokozódását és a károsító vegyületek jelentős szerepét a légköri üvegházhatás erősítésében. A fejlett ipari országok a montreali jegyzőkönyvben előírtak végrehajtásának felgyorsítását, a szabályozott anyagoknak a századfordulóig történő teljes kiküszöbölését szorgalmazzák. A fejlődő országok viszont kinyilvánították, hogy fő porblémájuk az éhség, a szegénység és az államadósság, a trópusi erdők kényszeres fogyatkozása mellett még környezetvédelmi szakembereik szemében is eltörpül az ózonréteg vékonyodása vagy a klímaváltozás. Szerintük mindkét globális probléma fő okozói a fejlett ipari országok, amelyek éppen ezért konstruktív szerepet vállalva támogassák anyagilag is a fejlődő országok ez irányú intézkedéseit.
A montreali jegyzőkönyv aláíróinak I. konferenciáján (1989. máj. 2–5., Helsinki) számos még nem csatlakozott ország is miniszteri szintű delegációval vett részt, s számos nemzetközi szervezet képviselői is megjelentek. A nyilatkozatokból talán még a korábbiaknál is élesebben kiviláglottak a fejlődő országok érdekellentétei. A néhány éven belül teljes CFC-(freon-)kiváltást követelőkkel szemben a az USA-delegáció kimutatta, hogy a túlzott sietség hosszabb távon elhanyagolható hatású, ráadásul jóval költségesebb, mivel a kifejlesztés alatt álló helyettesítő anyagok és új technológiák alkalmazására még várni kell. Tudományos elemzéseik szerint az ózonprobléma megoldására megfelelő biztonságot ígér a CFC-k és halonok 2000–2005-ig történő kiváltása, ha a szabályozást a szén-tetrakloridra és a metil-kloroformra is kiterjesztik. Így is szükségessé válik egyes alkalnazási területeken az új, nagyrészt még tesztelés alatt álló HCFC-k (lágy freonok) használata néhány évtizeden át.
A konferencia 4 témabizottságot hozott létre az egész ózonproblémakört átfogó monográfia fő részeinak a kidolgozására, hogy a következő konferencia felelősséggel határozhasson majd a montreali jegyzőkönyv szükséges módosításáról, kiegészítéséről. Munkacsoport alakult a fejlődő országok megsegítési lehetőségeinek is feltárására, Finnország és Norvégia jelentős összeget ajánlott fel egy ilyen célú alap létrehozására.
A Helsinkiben elhatározott monográfia 4 részanyaga már 1989. júl. végére elkészült, s röviddel utána az összesítő kötet is. A kéziratokat aug. második felében a részes kormányok szakembereiből létesült ad hoc munkabizottság véleményezte Nairobiban, az UNEP székhelyén. A rövid összefoglalókat már szept. közepén, a több száz oldalas teljes anyagokat 1990 elején kapták meg a kormányok, ill. környezetvédelmet irányító szerveik.
A mielőbbi kiváltást szorgalmazó országok, úgy tűnik, aktívabban képviseltették véleményüket a monográfia készítése során: a szintetizáló kötet az alapanyagokban leírtakhoz képest túlbecsüli a freonok ózonrétegre gyakorolt hatásmechanizmusának vélt bizonyítékait, és alábecsüli a részanyagokban tárgyilagosan értékelt nyitott kérdéseket és ellentmondásokat, elhallgatja egyes lágy freonok alkalmazásának a részanyagokban valószínűsített veszélyeit, sőt azok felhasználását szorgalmazza. Az UNEP-monográfia a nemzetközi intézkedésekre, ill. a montreali jegyzőkönyv módosítására javasolt lehetőségei gyakorlatilag azonosak az USA-delegáció által felvázolt variációkkal. E szerint legkésőbb 2005-ig ki kell küszöbölni az összes telített CFC (freon) és halon, valamint a szén-tetraklorid és a metil-kloroform felhasználását, helyettesítésére pedig maximum 20%-ban alkalmazható HCFC (lágy freon).
A szept. végi elnökségi ülésen már abban állapodtak meg, hogy az UNEP-igazgató a következő konferencián a jegyzőkönyv módosítására a fentiek 2000. jan. 1-jéig történő végrehajtását fogja javasolni, csak a fejlődő országok részére engedik meg a halasztott kiváltást. Ez a módosítás jelentős nehézséget jelenthet egyes olyan, kis szabályozottanyag-igényű felhasználási területen – pl. a meglévő háztartási és kereskedelmi hűtőgépek szervizelése, tűzvédelem –, ahol egyelőre nincs kilátás technológiajavítás nélkül alkalmazható helyettesítő anyagokra.
A II. konferencián (1990. jún. 27–29., London) 96 ország – ebből 54 a jegyzókönyv aláírója – s mintegy 30 nemzetközi és ipari szervezet képviselője vett részt. A delegációvezetők nyilatkozataiból ezúttal a radikális, ill. a tudományos-műszaki-gazdasági megfontolásokon alapuló intézkedéseket pártolók ellentéte tűnt ki. A fejlődő országok főként a nemzetközi támogatási alap és a technológiaátadás igényét hangsúlyozták. A jegyzőkönyv módosítását illetően az UNEP-igazgató javaslata ellenében Ausztrália és az EGK pálcát tört a szabályozott anyagok legkésőbb 1997. jan. 1-jéig történő teljes kiküszöbölése mellett. Mivel Japán, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és néhány más ország ezt teljesíthetetlennek ítélre, kompromisszumos megoldásként végül az UNEP-igazgatói javaslat került elfogadásra, azzal, hogy az 1992. évi IV. konferencián ismét megvizsgálják a határidő-előrehozás lehetőségét.
Fontos eredményként könyvelhető el, hogy konszenzus született a Világbank mellett működő globális környezeti alap létrehozásáról. Ennek alaptőkéjét részben az iparosodott országok önkéntes felajánlásai, másrészt a részes országok kivéve az évente 0,3 kg/fő alatti szabályozott anyagot felhasználó fejlődő országokat – ENSZ-hozzájárulási ráta arányában kötelező befizetései képezik. Támogatást a fejlődő országok közé nem sorolt ország is igényelhet. Az első 3 évre (1991–93) 160 millió USD került javaslatba, amit India és Kína, valamint több fejlődő ország jegyzőkönyvhöz csatlakozása esetén 250 millió USD-ra növelnének.
A továbbiakban a konferencia elfogadta a jegyzőkönyv kisebb kiegészítését. A módosított szöveget a kormányok megkapják csatlakozás és ratifikálás céljából. A módosított jegyzőkönyv hatálybalépését 1992. jan. 1-jére tervezik.
