A fordulat éve
A fordulat éve
A „világtörténelmi” jelzőt túlságosan gyakran írták le és ezért devalválódott. Az 1989 derekától 1990 derekáig terjedő esztendő azonban valóban egy világtörténelmi fordulat éve volt. Ebben a 12 hónapban a szovjet birodalom a maga birodalmi mivoltában összeomlott. A birodalom provinciái leszakadtak a központról. Maga a központ, a szovjet állam, amely egyben a változást elkerülhetetlenül előidéző válság voltaképpeni gócpontja volt, még áll. Érvényes azonban Moynihan New York-i szenátor és hajdani amerikai ENSZ–megbízott szentenciája, amely „győzelemről”, a parlamentáris demokrácia győzelméről beszél, annyiban, hogy „a totalitarianizmus korszakának vége, vége annak a szovjet dogmának, hogy övék a történelem kővetkező fejezete”.
Ebben a 12 hónapban megtörtént az, amit még egyszer 12 hónappal korábban jószerével csaknem mindenki lehetetlennek tartott. Európa és a világ soha nem lesz olyan többé, ahogyan az egymást követő generációk 1945 (és talán 1917) óta megismerhették. Egy ilyen 12 hónap értelemszerűen rengeteg ellentmondást hordoz és sok homályt rejt. A legnagyobb ellentmondás az, hogy a politikai, társadalmi és immár stratégiai mozgások hallatlan gyorsaságával egy időben a gazdasági folyamatok csak nagyon lassan bontakoztak ki, vagy éppenséggel egyáltalában nem.
Ami a politikai vonatkozásokat illeti, már az események vázlatos felsorolása is lélegzetelállító. Különösképpen ha figyelembe vesszük, hogy az igazán fordulatértékűek egy rendkívül rövid időszakban, 1989. aug. és 1990. márc. között sűrűsödtek. 1989. aug.-ban került Lengyelországban kormányra a Szolidaritás. Szept.-ben a még „reformkommunista rezsimben élő Magyarország megnyitotta nyugati határát és szabaddá tette az utat a menekülő keletnémetek számára, jelentősen meggyorsítva ezzel a berlini rezsim összeomlásának folyamatát. 1989. nov. elején leomlott a berlini fial. Egy nappal később Bulgáriában megbukott Zsivkov. Két héttel ezután – egy héttel a prágai tüntetés véres leverését követően – megbukott Jakeš, majd Husák. Dec. 25–én – 4 nappal azután, hogy utoljára ki mert állni a tömeg elé a bukaresti nagygyűlésen – halott volt Ceauşescu. Az esztendő szempontjából nagyon lényeges, de hosszú távra valószínűleg másodlagos jelentőségű, hogy a szovjet provinciák összeomlásából kiemelkedő új rendszerek között 1990 derekán még komoly különbség volt. Úgy tűnik, hogy Romániában és Bulgáriában e legendás 12 hónap végén a hajdani diktatúrát hordozó pártok utódszervezetei meg tudtak kapaszkodni a hatalomban. A régió „nyugati sávjában”, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon már egyértelműen parlamentáris rezsimek jöttek létre, noha egyelőre mindegyik egy sajátos „alváltozatot” képvisel. A pártosodás folyamata a szó klasszikus polgári parlamenti értelmében Magyarországon haladt előre leginkább. 1990 derekáig Csehszlovákiában ez a folyamat csak megindult, noha magának a rendszernek a fordulatát többé nem lehetett kétségbe vonni. Lengyelországban hasonló volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy az államfői hatalom (feltehetően az ország Moszkva számára különlegesen értékes stratégiai pozíciója miatt) az 1981-es rendkívüli állapotot bevezető kommunista tábornok (Jaruzelski) kezében maradt és csak 1990 dereka után vált világossá, hogy ezt a pozíciót mihamarabb fel kell adnia.
A világtörténelmi fordulaton belül ennek az egész sodrásnak a középpontjában a német fordulat állt. 1989 derekán, vizsgált időszakunk kezdetén, gyakorlatilag minden vezető államférfi – beleértve az Egyesült Államok elnökét, a nyugatnémet államelnököt és kancellárt is – úgy vélte, hogy a német fordulat elhúzódó folyamat jellegét ölti és egy német konföderáció vagy föderáció valamilyen típusán keresztül vezet majd el Németország állami egységének helyreállításához. Ez a koncepció, amely természetesen feltételezte, hogy a hajdani NDK, e német föderáció vagy konföderáció keleti tagja nem léphet be a NATO–ba, egészen 1990. márc.-ig tarthatónak látszott. Sőt, Gorbacsov az év derekán, a szovjet pártkongresszus küszöbén még végrehajtott egy „repülést az irracionalitásba”, azt igényelve, hogy az egyesült Németország egyszerre legyen a NATO és a Varsói Szerződés tagja. A kongresszuson aratott briliáns – ám csak taktikai – győzelmét azonban arra használta fel, hogy viharos gyorsasággal beleegyezzék az egyesült Németország NATO-tagságába. A föderáció–konföderáció koncepció ezzel összeomlott. Gorbacsov meghozta a szovjet külpolitika Breszt óta legnagyobb engedményét. Beleegyezett abba, hogy az NDK beleolvadjon az NSZK-ba. Ezzel voltaképpen feladta a második világháború kardinális szovjet stratégiai eredményét és de facto „kivégezte” a Varsói Szerződést. A Varsói Szerződés összeomlott, még mielőtt formálisan feloszlott volna. 1990 nyarának első hetében ezért egy teljesen új, 1945 óta nem tapasztalt stratégiai–politikai vákuum volt kialakulóban Európa közepén. A továbbiakban a nemzetközi politika egyik kardinális kérdése lesz, hogy milyen jellegű államok és milyen szövetségi rendszerek töltik ki ezt a német és orosz nagyhatalom között húzódó övezetet. Ez természetesen függ az egységes Németország és a jövő Oroszországa közötti kapcsolatrendszer jellegétől és ezen belül attól, hogy az egységes Németország a belátható jövőben elsősorban hegemóniára törekvő nemzetállamként, vagy az európai integráció organikus részeként lép-e fel a nemzetközi porondon. Függ attól is, hogy miképpen alakul az 1990 derekán még Szovjetunióként ismert szovjet állam jövője.
A változások jellege 1990 derekára már az összes vezető világhatalom számára felvetette azt a kérdést, hogy vajon érdekük-e a szovjet állam felbomlása. Vagy éppen ellenkezőleg: ilyen világrésznyi hatatom esetleg véres és erőszakos belső összecsapásokkal járó felbomlása olyan ellenőrizhetetlen változásokat gerjeszthet, amelyek az egész nemzetközi helyzet kényes egyensúlyát felboríthatják. A tárgyalt 12 hónap minden konfliktusa és kulcseseménye során – így a jún.-i Bush–Gorbacsov csúcson – világossá vált, hogy a nyugati világ vezető hatalmai érdekeltek lehettek a szovjet birodalom felbomlásában – de a Szovjetunió széthullásában nem érdekeltek és a belső bomlási folyamatokat kívülről nem ösztönzik. Valójában az 1990 derekáig tartó 12 hónapban a nyugati diplomácia az összehasonlíthatatlanul erősebb tárgyalási pozíció birtokában is mindent elkövetett, hogy semmit „ne tegyen keresztbe” Gorbacsovnak, akiről teljes joggal úgy véli, hogy az adott viszonyok között az el képzelhető „legprogresszívabb cár” és egyben a legkifinomultabb taktikai képességekkel rendelkező tárgyaló fél.
A Szovjetunió politikai, gazdasági és hatalmi problémái azonban már a méreteknél fogva is olyanok, hogy azokat külső támogatással nemhogy megoldani, de még hatékonyan megközelíteni sem lehet. A Nyugat vitathatatlan rokonszenvétől és a külpolitikai sikerekké „transzponált” geostratégiai eredményektől teljesen függetlenül Gorbacsov a legutóbbi 12 hónapban mélyreható hatalmi harcba bonyolódott. A politikai hatalmi harccal összefüggő szovjet gazdaságpolitikai vita pedig nem tudott változtatni j azon, hogy az ellátási viszonyok és az áruhiány – s ennek következtében a társadalmi nyugtalanság súlyosabb volt, mint Sztálin halála óta bármikor, s miközben a piacgazdálkodásra való átállás módjáról folyt a vita a Szovjetunióban – az ország 1990 derekára a gazdasági katasztrófa küszöbére került.
A Szovjetunióval ellentétben Kelet–Európában politikai rendszerváltás zajlott le, és Moszkva Kelet-Európai birodalmának kulcsállama, a hajdani NDK – az egységes Németország részeként – immár nem tartozik a Kelet-Európai országok körébe. Az NDK a KGST gazdaságilag legfejlettebb és második legnagyobb termelési kapacitással rendelkező tagországa volt. A szovjet gazdaság tényleges összeomlása és a német fordulat ezért együttesen azt is jelentette, hogy a KGST-kapcsolatrendszer – amely korábban e birodalmi peremvidék nemzetközi gazdasági kapcsolatainak túlnyomó részét úgy–ahogy szabályozta – teljesen összeomlott.
Mindez azzal a következménnyel járt, hogy az 1989 és 1990 dereka közötti 12 hónapban a volt szövetséges országok gazdasági krízise is áttekinthetetlenebbé és súlyosabbá vált. A megelőző 12 hónapban még a gazdasági és politikai reform–kitöréssel kísérletező Lengyelországra és Magyarországra koncentrálódhatott a Nyugat gazdasági érdekeltsége. Ez a helyzet a legutóbbi 12 hónapban gyökeresen megváltozott. A tárgyalt időszak végére ezeket a változásokat a következőkben lehet összefoglalni:
Nyugat–Európa és mindenekelőtt Nyugat–Németország pénzügyi „segítési potenciálját”, abszolút prioritást élvezve igénybe veszi a hajdani NDK gazdaságának szanálása. Az OECD jún.-i becslése szerint a közép- és kelet-európai országok felé áramló források makroökonómiai jelentősége valószínűleg igen szerény marad – az egyetlen kivétel a keletnémet területek, ahol nagyszabású beruházási hullám várható.
A vizsgált időszak végén kirobbant harmadik olajválság legsúlyosabb kárvallottjai közé tartoznak a szovjet birodalom hajdani provinciái. A szovjet olajtermelés és olajexport nehézségei, valamint a konvertibilis elszámolásra történő áttérés e régió számára évi 5 milliárd dolláros járulékos megterhelést jelent. Az iraki agresszió utáni olajsokk következtében meglódult olajárak (hordónkénti 25 dolláros, kedvező változattal számolva) a régió vállaira újabb évi 7 milliárd dolláros járulékos terhet raknak.
Ezek az új, Kelet-Európa gazdasági kitátásait radikálisan rontó tényezők egy olyan alaphelyzetben jelentkeztek, amelyet a régió országainak általában magas, Lengyelország és Magyarország esetében pedig kifejezetten bénító adósságterhe jellemez. Jacques Delors, az EK brüsszeli bizottságának elnöke is úgy foglalt állást, hogy a gazdaságátalakítási kísérlet kudarcba fulladhat, ha a Nyugat nem enyhít az adósságterheken. „Félő, hogy az adósságok terhe semmissé teszi a piacösztönző szerkezetátalakítás érdekében tett erőfeszítéseket” – mondotta. 1990 derekán mindenesetre tényként lehet leszögezni: sem az új, súlyosbító tényezők (KGST–kapcsolatrendszer összeomlása, német fordulat, olajsokk) megjelenése előtt, sem azóta nem került napvilágra olyan koncepció, amely érdemben foglalkozott volna az adósságszolgálat terheinek csökkentésével, vagy legalább egy esetleges moratórium felajánlásáva1.1990 derekára egyértelművé vált, hogy ez a megfelelő pénzügyi technika kidolgozásán túlmenően alapvetően politikai döntést igényelne a Nyugat részéről.
Az 1990 nyarát megelőző 12 hónapban a vezető nyugati gazdasági szervezetek fokozatosan kialakítottak egy olyan álláspontot, amely a gyors és radikális piaci fordulatot, az úgynevezett sokkterápiát ajánlotta a régió országainak. Az időszak végén így foglalt állást az IMF jelentése, valamint még élesebb fogalmazásban az OECD 1990 nyári jelentése is. A probléma természetesen az, hogy – különösképpen a felsorolt új, a helyzetet gazdaságilag súlyosbító tényezők megjelenése után – az elméletileg netán helyes „sokkterápia–koncepció” nem vezet–e Kelet–Európában a tömegek oly mértékű elnyomorodásához, hogy az elemi erejű elégedetlenség társadalmi robbanásba torkollik – annak nem megjósolható politikai következményeivel.
Ebben a 12 hónapban közhellyé vált, hogy a Szovjetunió külön, öntörvényű világ, amelynek politikai folyamatai kívülről érdemben nem befolyásolhatók. Pénzügyileg pedig semmilyen forrásból nem teremthetők elő azok az eszközök, amelyek a katasztrófa felé tántorgó szovjet gazdaság krízisén érezhetően enyhíthetnének. A hajdani birodalmi peremvidék helyzete más. Ott ez a 12 hónap politikailag a szabadulás esztendeje volt. A politikai rendszerváltás megteremtette azt az elméleti lehetőséget, hogy ezek az országok az európai integrációs folyamathoz való szerves kapcsolódásukkal gazdaságilag is kijuthassanak reménytelennek tűnő perifériahelyzetükből. A szabadulás 12 hónapjának nagy és tragikus ellentmondása, hogy ezt az integrálódást és ezzel a működő piacgazdaság felé tett fordulatot súlyosabb gazdasági feltételek mellett kell végrehajtaniok, mint azt 1989 derekán bárki is gondolhatta volna.
Gömöri Endre
